amelyek sokszor egymással is harcban álltak a hatalomért. (Így alakultak ki az ország ma is ismert nagy régiói).
Később aztán jött a Nemesi Köztársaság, amelyben a „nemesi demokrácia” rendszere megint jó alapot adott egy központi hatalommal szemben álló szabadság-tudat kialakulásához, de persze csak a nemesek, azaz egy elit réteg számára.
De hogy a parasztokban is ilyen erős regionális öntudat és regionális önkormányzatiság alakuljon ki, ahhoz kétségtelen hozzájárult az, hogy a XIX. században, mikor nem létezett lengyel állam, a helyi önszervező közösségek voltak a legmegfelelőbbek a nemzettudat őrzéséhez. A három felosztó birodalom (az Orosz Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Birodalom) uralkodói nem is mindig igyekeztek gátat szabni ennek, mert a veszedelmes ellenfelet a nemességben látták, hiszen ez robbantotta ki az újabb és újabb szabadságharcokat a lengyel haza újjáteremtéséért. A felosztók pedig sokszor azt gondolták, nem baj, ha a nemességgel szemben megerősítik a helyi paraszti közösségeket. Csakhogy később, a XX. század elején már éppen ezek az erős helyi, paraszti közösségek lettek egy új, demokratikusabb nemzettudat hordozói, így hozzájárultak ahhoz, hogy a lengyel nép lerázhassa magáról a német, osztrák és orosz igát.
A mai lengyel nemzeti ünnep alkalmából bemutatok három ilyen önszervező, „parasztköztársaságot” a lengyel történelemből, amelyek adott pillanatban a helyi érdekérvényesítést szolgálták, anélkül, hogy a lengyel nemzeti eszmével szembe akartak volna kerülni. (Az írást megintcsak a Népiblognak küldeném el, ha lenne még Népiblog.)
A Pawłowo-i (Paulavai) Köztársaság
Ezt a pár faluból álló területet, amely a mai Litvánia egyik polákok-lakta vidékén terül el, egy Paweł Brzostowski nevű pap szervezte „köztársasággá” a XVIII. század végén, a XIX. század elején, a lengyel reformkor kellős közepén, a felvilágosodás szellemében. Tulajdonképpen az egész egy felvilágosult földesúr kísérlete volt arra, hogy egy feudális uradalomból egy öntudatos parasztok által berendezett, modern felfogásban gazdálkodó közösséget csináljon. Hogy működött volna-e ez egy egész országban? Nem tudni…
Paweł Brzostowski Rómában tanult, és hosszú külföldi utazások után tért vissza szülőföldjére, a Litván Nagyfejedelemségbe (amely akkor a Lengyel Királysággal együtt alkotta a Két Nemzet Köztársaságának nevezett szabad-királyválasztó nemesi államot.) Az 1760-as években, vagyis a lengyel reformkor kezdetén vásárolta meg Merecz (litvánul Merkinė) faluját és a körülötte fekvő birtokokat. Mereczet, a központot később saját magáról Pawłowo-nak nevezte el.
Régóta tervezte, hogy a maga birtokán végrehajtja a jobbágyok felszabadítását, és valami mást, modernebbet hoz létre. 1769-ben fogott neki a terv megvalósításának. Megfogalmazott valamiféle alkotmánytervezetet (akkor, amikor még Európa egyetlen államában sem létezett írott alkotmány), és ezt egyik vasárnap, a mise után felolvasta a templomban. Meg is szavaztatta róla a meghökkent parasztokat, akik a tervezetet egyetlen ellenszavazattal elfogadták.
Az alkotmány szerint az addigi jobbágytelkeket a parasztok örökbérletként kapták meg, ami azt jelentette, hogy az addigi rendszeres jobbágyi szolgáltatások helyett, évi egy összegben kellett lefizetniük a bért a földesúrnak (Paweł atyának), és mentesültek a robot, vagyis az ingyenmunka alól. Paweł atya pedig gondoskodott arról, hogy a parasztok megismerjék a modern pénzgazdálkodás és egy gazdaság vezetésének szakszerű ismereteit.
Mivel így különböző nagyságú birtokok jöttek létre, illetve továbbra is maradtak, akiknek nem lett saját bérletük, földjük, ezért Paweł atya 1786-ban újabb változásokat vezetett be, hogy a társadalmi különbségeket is csökkentse: a saját kezén maradt (majorsági) földek nagy részét is felosztotta a parasztok között, hogy mindenkinek nagyjából egyenlő nagyságú birtoka lehessen.
Mindkét lépése a termelékenység ugrásszerű megnövéséhez vezetett. Kiderült, hogy a parasztok tényleg sokkal szívesebben dolgoznak így, mintha jobbágyok lennének. Maga Paweł atya pedig jól megélt a bérletekből is. Ezen kívül a hálás parasztok továbbra is hallgattak rá, úgyis mint papjukra, úgyis mint tanítójukra, aki sok új hasznos dologra tanította őket. Az alkotmány szerint a földet nem adhatták el és nem oszthatták meg, de aki akart, elköltözhetett a Pawłowo-i Köztársaságból, bizonyos végkielégítés lefizetése után. Sok minden volt, amiben maguk (egyedül vagy közösen) dönthettek, de a „mini-köztársaság” ura alapvetően Brzostowski maradt, aki minden történést élénken figyelt, és felügyelt. A területen tilos volt például az alkoholfogyasztás, amit Paweł atya következetesen betartatott. (Ez ma még egy jól működő demokráciában is elképzelhetetlen lenne.)
Mivel az elképzelés jól bevált, más birtokokról is kezdtek parasztok átszökdösni Pawłowo-ba, ami azt eredményezte, hogy a környékbeli földesurak közül némelyik azt kezdte tervezgetni, hogy rajtaüt a Brzostowski-kúrián, és fegyverrel kényszeríti a tulajdonost volt jobbágyai visszaadására. Ezért Pawłowo ura a parasztokból egy saját „polgárőrséget” is szervezett a terület védelmére. (Vagy nevezhetjük akár „nemzetőrségnek” is.) Így végül is nem érte támadás. Lengyel részről legalábbis nem…
Pawłowo-t egyszer maga II. Stanisław király, a reformok és az új, felvilágosult alkotmány támogatója is meglátogatta, és úgy találta, ez a birtok az ő modernizáló eszményeit is megvalósítja, ezért Paweł Brzostowskit a legmagasabb lengyel kitüntetéssel, a Fehér Sas Renddel tüntette ki.
Tehát nem úgy tekintett a Pawłowo-i Köztársaságra, mint egy állam egységét veszélyeztető tényezőre, hanem úgy mint a Két Nemzet Köztársaságának egyik részére, amely más területeknek is mintát adhat sokmindenben.
1792-ben, mikor veszélybe került a Két Nemzet Köztársaságának függetlensége, orosz csapatok próbálták megszállni ezt a területet is, Pawłowo puskákkal felszerelt polgárőrsége azonban eredményesen vette fel a harcot ellenük. Jó pozíciót foglalva, pontosan célozva, és gyorsan, fegyelmezetten újratöltve a túlerő ellen is meg tudták védeni a területet.
(Ez nem az a csata, de itt is lengyel gyalogos lövészek (vadászok) védekeznek kozák lovasok ellen az 1792-es háborúban. Pawłowo nemzetőrségének a fenti képek alapján inkább fehér lehetett az egyenruhája, piros hajtókával.)
Ugyanez ismétlődött meg 1794-ben az ország függetlenségét védő Kościuszko-szabadságharc idején is. Legalábbis nyáron. Ősszel azonban, mikor a szabadságharcot leverték az orosz csapatok, a cári tüzérség bombáival szemben már Pawłowo sem tudta tartani magát. Maga Paweł atya is menekülni kényszerült, és csak évekkel később, 1800-ban tért haza külföldről. A Pawłowo-i Köztársaságot régi formájában csak részben tudta újjáteremteni, különösen, hogy a birtokon osztoznia kellett egy másik földesúrral, és a vele való pereskedés sok idejét lekötötte.
Paweł Brzostowski 1827-ben halt meg. Három évvel később az egykori Pawłowo-i Köztársaság lakói ismét fegyvert ragadtak a cári hatalom elleni újabb lengyel szabadságharc, az úgynevezett novemberi felkelés mellett.
(Pedig akkoriban a parasztság nagy része passzív maradt.)
Az orosz csapatok azonban leverték őket, és felszámolták a terület önállóságának maradékát is.
(Ennyi maradt mára Brzostowski egykori udvarházából)
Rafał Geremek így értékelte a regionális köztársaság kísérletét:
„Paweł Brzostowski atya egy emberöltő alatt a robotoló jobbágyokból öntudatos állampolgárokat, okos gazdákat csinált. (…) A Pawłowo-i Köztársaság egy megvalósult utópia volt egy gyakorlati kísérlet egy új, jobb társadalom kialakításához.”
A Tarnobrzegi Köztársaság
Tarnobrzeg hatalmas főúri nagybirtokok területén feküdt (elsősorban a Tarnowskiak, a Lubomirskiak és a Potockiak birtokai terültek el errefelé) még a XX. század elején is, így az itteni lakosság nagy része vagy nyomorgatott gazdasági cseléd vagy tengődő törpebirtokos volt.
Ebből a helyzetből lett elegük a parasztoknak, és ezellen kezdték magukat megszervezni 1918-ban egy köztes hatalmi helyzetben. Vagyis akkor, amikor éppen megszűnőben volt az Osztrák-Magyar Monarchia közigazgatása, de az új, lengyel közigazgatás még éppencsak kialakulóban volt. Ilyen helyzetekben mindenhol természetes, hogy a helyi közigazgatásnak létrejönnek az új, soron kívül, spontánul megválasztott szervei is. (Kérdés az, hogy ha az új hatalom megszilárdul, mit tud kezdeni majd ezekkel a köztes időben választott szervekkel, mennyire akarja az új közigazgatást rájuk alapozni.) Így az I. világháború végén, az Osztrák-Magyar Monarchia végső szétesésének idején is létrejöttek Galícia lengyel falvainak új, spontán választott paraszttanácsai.
1918. november 6-án 30 ezres tömeg gyűlt össze a környék járásainak parasztjaiból Tarnobrzeg város főterén. Méghozzá éppen a nagy parasztfelkelő vezér, Wojciech Bartosz Głowacki emlékművénél. (Lásd a fenti képet, ezért is tettem azt a szobrot ehhez az alcímhez.) A gyűlés vezérszónokai
Tomasz Dąbal a volt rendőrkapitány és Eugeniusz Okoń atya, egy nagyhangú, szociális kérdések iránt különösen érzékeny katolikus pap voltak. A környékbeli paraszttanácsok támogatásával a gyűlés végül kikiáltotta a Tarnobrzegi Köztársaságot. Élére Forradalmi Tanácsot választottak, amelynek Dąbal és Okoń is tagjai lettek.
(Egyébként ez az önálló köztársaságosdi sem volt szokatlan az I. világháború utáni időszakban, és nem feltétlenül azt a célt szolgálta, hogy most teljesen új, önálló miniállamok jöjjenek létre, hanem azt fejezték ki, hogy a környék lakói maguk akarnak dönteni saját sorsukról, így adott esetben arról is, milyen nagyobb egységhez, országhoz akarnak csatlakozni. A Székely Népköztársaság is az önrendelkezési jog kinyilvánítását szolgálta, és azonnal kikiáltotta csatlakozását a Magyar Népköztársasághoz. Ugyanilyen megfontoláson alapult később a Lajtabánság is.)
Magáról a Tarnobrzegi Köztársaság működéséről még mindig viszonylag keveset tudunk. Az biztos, hogy nekik is volt valamiféle nemzetőrségük, hogy elkezdték felosztani a földeket a parasztok között. Amellett ők is elismerték a Lengyel Köztársaság első (központi) kormányát, a szociáldemokrata vezetésű (de koalíciós) Daszyński-kormányt. Tehát ők sem akartak a lengyel államtól külön működni.
A lengyel kormányzat fellépését a Tarnobrzegi Köztársaság ellen végül két dolog váltotta ki. Az egyik, hogy a szocdem-vezetésű első két kormány helyére 1919 elején egy olyan új kormány került, amelyikben már helyet kaptak a konzervatívabb erők, a földesurak, nagybirtokosok képviselői is. A másik, hogy Tarnobrzeg környékén tényleg történtek atrocitások: a parasztok sok helyen nem elégedtek meg a földek felosztásával, hanem a földbirtokosok udvarházait is fosztogatni kezdték. Hogy ez mekkora mértékű volt, azt megint nehéz felmérni. Mindenesetre egy kevésbé konzervatív kormány mellett valószínűleg aligha került volna sor olyan drasztikus katonai fellépésre, amilyenre végül is sor került.
Így vagy úgy, de tény, hogy a központi kormányzat végül katonai erővel számolta fel a Tarnobrzegi Parasztköztársaságot.
Ami viszont meghökkentő: Okońt és Dąbalt, bár letartóztatták, nem akadályozták abban, hogy induljanak az 1919 januárjában tartott választásokon. Be is jutottak mindketten az új törvényhozásba. Valószínűleg egyenesen az előzetes letartóztatásból mentek a Sejm képviselői padjaiba.
A Sejmben egy új parasztpártot alakítottak (a sok meglévő parasztpárt mellé) Radikális Parasztpárt néven (Chłopskie Stronnictwo Radykalne – legyen a rövidítése mondjuk ChłoStroRa). De a két harcostárs sorsa aztán később meglehetősen eltérően alakult.
Tomasz Dąbal később elégedetlenségében a Polákországban meglehetősen népszerűtlen kommunistákhoz csapódott, mert már csak őket tartotta elég radikálisnak ahhoz, hogy a parasztok nyomorán enyhítsenek. (Ebben tévedett.) Emiatt a „lengyel-bolsevik” háború idején hazaárulással vádolták meg, és bekasztnizták, de 1923-ban engedték fogolycserével a Szovjetunióba távozni. Dąbal a továbbiakban ott élt, közgazdasági doktorátust szerzett, és megengedték neki, hogy résztvegyen egy Lengyel Autonóm Terület szervezésében az Ukrán SzSzK területén belül. Aztán 1937-ben a legtöbb Szovjetunióba távozott lengyel kommunistához hasonlóan Sztálin őt is főbelövette.
Eugeniusz Okoń atya a Sejm egyik legnagyobb hangú képviselője maradt. Különböző frakciókban ült, rengetegszer tartott beszédet a parasztok nyomorúságos helyzetéről. Fontos társadalmi ellentmondásokra hívta fel a figyelmet, de olyan hangnemben, ami képviselőtársait inkább elriasztotta, minthogy a szimpátiájukat kiváltotta volna. Az ellenfelekkel, de néha még a potenciális szövetségesekkel szembeni gyalázkodással is kivívta magának a „demagóg” jelzőt. (Ilyen szempontból talán némileg Áchim L. Andrásra hasonlított.) Nem kímélte paptársait sem, ha arról volt szó. 1928-ban már nem engedték a választásokon indulni: megint lecsukták egy rövid időre. Szabadulása után próbálta eredeti papi hivatását gyakorolni, de egyik szolgálati helyén sem tudott soká megmaradni a feletteseivel való állandó összetűzések miatt. A nép viszont állítólag szerette, mert mindig kész volt segíteni a szegényeken. A II. világháború idején igyekezett a bajbajutott zsidók megmentését szervezni, ami sokak elismerését kiváltotta. A háború után Sziléziában volt pap. 1949-ben halt meg.
A Pińczówi („Partizán”) Köztársaság
A II. világháború alatti lengyel ellenállási mozgalom rendkívül jól szervezett volt, de korántsem olyan egységes, mint kívülről vagy akár utólag tűnhet nekünk. A legnagyobb fegyveres ellenálló szervezet valóban a pártok felett álló Honi Hadsereg (Armia Krajowa – AK) volt, de amellett több párt is létrehozott saját ellenálló szervezetet, illetve partizánhadsereget. Ennek oka pedig éppen a ’30-as éveknek abban a felemás, féldiktatórikus, féldemokratikus rendszerében keresendő, amit még Józef Piłsudski épített ki, és amelyet halálát követően segédtisztjei még zűrzavarosabbá tettek. A politikai szervezetek garanciát akartak arra, hogy ez a rendszer nem fog visszatérni, ezért alapítottak formálisan külön szervezeteket.
Az egyik ilyen volt a Parasztzászlóaljak (Bataliony Chłopskie – BCh), amely a Népi Párt (PSL) partizánhadserege volt. (Korábbi céljaikról, politikai tevékenységükről itt volt már szó.) Ez teljesen jól együttműködött a Honi Hadsereggel, és elismerte a Londonban működő Ideiglenes Emigráns Kormányt. A másik két (jóval kisebb létszámú) partizánhadseregről ez már kevésbé volt elmondható: az egyik a nacionalistáké: az ún. Nemzeti Fegyveres Erők (Narodowy Siły Zbrojne – NSZ), akik a németek mellett a zsidókat is utálták. A másik a kommunistáké, a Népi Gárda (Gwardia Ludowa – GL). A kommunistákkal való együttműködést a Honi Hadsereg parancsnoksága kifejezetten tiltotta is. Ez azonban csak elméletben működött.
Az ország délkeleti felén ugyanis, ahol a lengyel partizánoknak nem csak a németekkel, hanem az ukrán kollaboránsokkal és a népirtásba kezdő Ukrán Felkelő Hadsereggel, az UPA-val (Українська
Повстанська Aрмія-val) is meg kellett küzdeniük, óhatatlanul is kialakult az összefogás a különböző irányzatok között. És általában a helyszínre érkező szovjet csapatokhoz való viszony is teljesen másképpen alakult mint ahogy azt a központokban elképzelték. A lengyel partizánok és a szovjetek (oroszok és tatárok) között nem egyszer szoros bajtársi kötelék, sőt barátság alakult ki.
Mindennek az egyik példája volt a Lublini Vajdaság Pińczów nevű kisvárosában és környékén kialakuló helyzet.
1944 júliusában Pińczówot, és a körülötte lévő 12 falut együtt szabadították fel az AK, a BCh és a GL egységei valamint a helyszínre ledobott szovjet ejtőernyősök. (Később szovjet T-34-es harckocsiegységek is érkeztek erősítésnek.)
A területen újjászervezték a lengyel közigazgatást, méghozzá koalíciós alapon: az akkor felállított Pińczówi Konspiratív Nemzeti Járási Tanácsban helyet kaptak minden párt képviselői.
A Tanács azonnal nekikezdett a földosztásnak is, az egyenlő vagyonelosztás jegyében. Az önigazgatással szemben a szovjetek sem támasztottak semmi kifogást, mert minek akartak volna konfliktusba kerülni a szövetségeseikkel, személyes barátaikkal?
Sajnos maga a Partizán Köztársaság csak rövid ideig, egy hónapig állt fenn: augusztusban egy német ellentámadás jött, ami ellen a polákok és a szovjetek egy darabig szívósan védekeztek, de aztán (főleg mert nem akarták az ottani civileket tovább veszélyeztetni) inkább feladták a területet.
(Ki tudja, fennállhatott volna-e ez a terület ebben a formájában továbbra is, ha a szovjet csapatok mellé megérkeznek a kegyetlen titkosrendőrség, a NKVD emberei is, akik általában azt a parancsot kapták, hogy a kommunistákon kívül más lengyel partizánokkal ne nagyon bánjanak kíméletesen…)
A Pińczówi Köztársaság azonban így is jelképpé vált: akik ott voltak, részt vettek benne, és félre tudták tenni politikai nézetkülönbségeiket, azok úgy érezték, modellt adtak ahhoz, hogyan, milyen összefogással lehet majd felépíteni egy új Lengyelországot a háború után. Sajnos sokminden másképpen alakult.
Összességében látható, amit minden alkalommal el is mondtam: ezek a félig-meddig autonóm mini-köztársaságok sosem az államegységének megbontására irányultak, hanem éppenséggel mindig egy új, jobb ország és társadalom felépítésére. Valahogy úgy, ahogyan egy új Lengyelország felépítését Edward Abramowski elképzelte: autonóm közösségek hálózataként.
Ezzel megint csak figyelmeztetni szeretnék mindenkit két dologra:
A társadalmon változtatni akaró harcostársaimat arra, hogy a társadalmi harcok nem feltétlenül az egyén és az állam küzdelméről szólnak, hanem éppen a közösségi autonómiák kivívásáról egy egységes államon belül. (És persze arra is, hogy ne menjünk elkeseredésünkben olyan irányba, mint Tomasz Dąbal.)
A mostani kormánypártiakat (a totális állam híveit) pedig arra, hogy a közösségi autonómiák erősíthetik is az országot, a társadalmat, a nemzetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése