Ünnepi beköszönő

Beköszöntő

Most érkeztünk ez helyre,

Most érkeztünk ez helyre,

A versemet, énekemet

Mondom kedvemre, mondom kedvemre.

Áldás szálljon ez házra,

Ez háznak gazdájára,

Mi eljöttünk virrasztani

Vígasságára, vígasságára.

Máskor is elvirrasszuk,

Áldását ráárasszuk,

Úgy ott, Mennyben, szent seregben

Megboldogítsuk, megboldogítsuk!

https://www.youtube.com/watch?v=6vmbq_eu828

Idézőjel (Vitányi, Kemény)

Mielőtt elmennénk karácsonyi szünetre, a végén még néhány jó kis gondolat összefoglalásképpen. Illetve bizakodásképpen. (Ezek is Vitányi Iván: Az Áprilisi Front története című könyvéből, annak is a végéről. Ezek a mondatok vagy így hangoztak el 1947-ben, az Áprilisi Front megalakításakor, vagy nem.)



Kemény István:
„A parasztkultúra nemcsak a népdal, a népmese, nem is a világról való tudnivalók. (…) Mert a parasztság belső, hangsúlyozom, belső élete a szakszerűségen és a kis autonómiák védelmén alapul, nem ismeri az uralmat, annak feudális és polgári mivoltában. (…) Olyan individuális termelés kell, amely lehetővé teszi a szövetkezést, de nem erőszakkal, hanem szabad akaratból, abban a mértékben, ahogy a lakosság tömegei demokratikusan akarják. Mert minden bajnak a mélyén az emberek alávetettsége, a társadalom hatalmi berendezkedése áll. A parasztkultúra éppen olyan rendszer kialakítását segíti elő, amely kombinálni tudja az individualizmus és a kollektivizmust.”


Vitányi Iván:
„A forradalom eddigi teóriái csak a dolog egyik oldalát vették figyelembe, a hatalom megragadását, a termelés átalakítását. (…) Ez jó, sőt nagyon jó, de nem elégséges. A történelem mutatta meg, hogy miért nem: előbb-utóbb a hatalom válik főkérdéssé. (…) Hogyan lehetne ezt elkerülni? Természetesen a demokráciával. De az is csak egy szó. (…) Csak az segíthet, ha az egész társadalmat áthatja egy új, cselekvő kultúra, amelyben a magasság és mélység egyazon szervezet magassága és mélysége. Meghalnak a régi közösségek, de az új kultúra új közösséget teremt, ezt írja Molnár Antal Bartókról. Nem a régi közösséget siratja, hanem az új kikovácsolására szólít fel. A két forradalomnak együtt, érted, tökéletesen együtt kell végbemennie. Ez lenne a szocializmus demokratikus útja, mert a hatalom megragadása szükségszerű lépés, a szocializmus maga azonban nem a hatalom koncentrációja, hanem szétosztása.”


Úgyhogy én csak annyit teszek hozzá: jöjjön az ünnep, mostani csendességünkben szülessen meg közöttünk a remény, hogy eljön megint eggyékovácsolódásunk, közösségünk új formája.
Ünnepeljetek vidáman!

Fiatalos lendülettel VIII.

2009. július 24. (péntek)
Vacskamati és Barnamaci ma indultak haza, miután elköszöntek mindenkitől. Hazavitték a viseleteink nagy részét és a bőgőt is, így arra már nem lesz gond.
Délelőtt minden résztvevő együttes ellátogatott a Biłgoraji Járási Hivatalba. Itt ugyanis a közigazgatás fontos egységei a járások is, mint régen Magyarországon is. Az ország tizenhat vajdaságból (województwo) áll, ezen belül vannak kerületek vagy körzetek (powiat), ezen belül pedig járások (gmina), ami azt jelenti, hogy több falunak van egy önkormányzata, mert így olcsóbb a közigazgatást megoldani. A gmina élén egy bíró (wójt) áll. Biłgoraj egy 40 faluból álló járás központja, amiben kb. 13 ezren laknak. És úgy látszik, nagyon jól meg van szervezve ez az egység, gazdag kulturális élettel, élénk hagyományőrzéssel. Nem tudom, említettem-e már, hogy a lengyelek nagyon jók ezek szerint vidékfejlesztésben, és nagyon vigyáznak a meglévő kulturális értékeikre, amik meg már nincsenek meg, azokat megpróbálják legalább felidézni, megújítani. (Ezért mondtam, hogy a suka biłgorajska bizonyos értelemben a lengyel vidék egyik jelképe is lehet.) A legtöbbet ezen a találkozón a járás életéről maga a járásbíró, Wiesław Różyński mesélt, akivel már tegnapelőtt is volt alkalmunk találkozni, Smólsko-ban. Egykor maga is a ZMW-nál/-nél(?) dolgozott, régi jó barátja Artur Habzának is. Most is ő köszöntött minket, majd bemutatta, hogyan igyekeznek a régió kulturális ügyeit előbbre vinni. Megemlítette a lakosság lelkesedését és aktivitását, a művészeti központot és a Kresy 2000 alapítványt Nadrzeczében, a rendezvények közül a szitakészítők ünnepét, a tűzoltóversenyt (ahol mi is felléptünk) Gromadában, a közös karácsonyi, húsvéti és aratási ünnepségeket, november 11. megünneplését, stb.. A végén pedig a projekt minden résztvevőjének átadott egy „Gmina Biłgoraj” feliratú pólót, és minden együttesnek egy üveg saját termesztésű Żurawinówkát. (Ez egy különleges szeszes ital, amit az itteni híres csipkebogyóból készítenek.)

Pan Wiesław után Artur vette át a szót, és beszélt a „Youth in Action”/ „Młodzież w Działaniu”/ Fiatalok Lendületben programról, aminek a keretében most mi is itt vagyunk. Sok mindent mondott, amit most felesleges volna újra leírni. Talán a legjellegzetesebb, ami elhangzott tőle, hogy a mostani Európa talán úgy működhet hatásosan, ha nem annyira az Országok, mint inkább a „Régiók Európája” lesz. Ezt már többször hallottam tőle, úgy látszik ez a ZMW jelszava. A beszélgetés után valamelyik lengyel tévé egy-egy interjút is készített a csapatok koordinátoraival, így velem is, de hogy ezt az interjút végül is hol adták le, azt máig sem tudom.

A délutáni program pedig nem volt más, mint egy jó kis paintballozás, itt a közelben. Én még sosem játszottam ilyet, de most nagyon tetszett a harcnak ez a fajta szimulálása. Izgalmas játék, az biztos.

Igaz, a mi csapatunk szerencsés helyzetben is volt, hogy hozzánk került Oglán, aki valamikor hivatásos katona volt. Zavaró az egészben a harcmezőn csak két dolog volt: a rengeteg szúnyog és a gyorsan bepárásodó sisak, aminek következtében nem mindig láttam, kire is lövök. De egyébként szívesen játszottam volna még egy pár menetet.

Amíg a sorunkra vártunk, vagyis amíg egy másik csapat harcolt a pályán, mi játszottunk: zsebszöveget és szamuráj-játékot. Ez utóbbiba a polákokat is bevontuk, és később, mikor harc közben kinéztünk a kívül álló csapatokra, láttuk, hogy sikerült is elterjesztenünk ezt a játékot az itt szerzett új ismerőseink körében. Nem éltünk hiába, ahogy mondani szokás.
HAAAAA!
Visszatérve a biłgoraji szállásra összegyűltünk a Metro-ban egy közös búcsúvacsorára a többi együttessel. Artur mindenkinek megköszönte a részvételt, majd minden csapat koordinátora mondott egy tósztot. Hivatalosan ezzel zártuk ezt az idei tábort. Utána a szálláson persze tartottunk még egy közös bulit a szlovákokkal. Megint együtt roptuk a táncokat, ahogy csak bírtuk. A Blędowianiétól meg elköszöntünk, mert ők ma indultak haza.
Otthon, Magyarországon közben megvolt a Ponthatárok Éjszakája. Mikkamakkát felvették a BME-re, villamosmérnök szakra.

(Ma már ugye tudjuk, hogy Mikkamakka sem sokáig koptatta a BME padjait. Átment pszichológiára, és milyen jól tette...)

Akik ellenálltak (VI. rész)

A Táncsics-zászlóalj

Szó volt már arról, hogyan szervezte meg a Magyar Diákok Szabadságfrontja a Görgey-zászlóaljat. Volt azonban egy másik hasonló ellenálló „kisegítő karhatalmi” („kiska”-) alakulat, amely hasonlóan a MDSzF egyetemista harcosaiból szerveződött: a Táncsics Mihály Egyetemi Zászlóalj.
Ez a zászlóalj kevésbé volt professzionális, mint a Görgey, mármint olyan szempontból, hogy nem hivatásos katonák hanem tartalékos tisztek álltak az élén. (Végül is Görgei Artúr volt a katona, nem Táncsics Mihály. Bár ami azt illeti, a végén már a Görgey-zászlóaljat is egy tartalékos tiszt, Csohány Endre vezette.) Az egység parancsnoka Várhegyi József, a fiatal közgazdász volt.
A zászlóalj három századból állt. Az 1. századba kerültek a bölcsész és jogász hallgatók. Parancsnokuk Székely Tamás volt. Ebben a században szolgált például a fiatal joghallgató,

Göncz Árpád is.
De a század legharciasabb szakaszát az Eötvös-kollégisták alkották, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva Lepra-szakasznak nevezték magukat. Szakaszparancsnokuknak egy történészhallgatót választottak,

Klaniczay Tibor személyében. (Emellett olyan későbbi híres történészek is szolgáltak itt, mint Lukácsy Sándor vagy Heckenast Gusztáv.)
A 2. század a közgazdász hallgatóké volt. Az ő parancsnokuk Szentpétery Láng Kálmán volt. Ez a csapat is összeszokott társaság volt, tagjai már a nyilas puccs előtt is résztvettek röpcédulák szórásában és zsidómentő katonai iratok gyártásában.
A 3. század vegyes társaság volt: főleg mérnök és orvostanhallgatókból állt. Parancsnokuk Nagy Tibor volt.

A zászlóalj kiképzése egyrészt a Városligetben, másrészt Hűvösvölgyben zajlott. A tagok készültek a nyilasok és a németek elleni harcra, de decemberig csak elvétve vettek részt valódi fegyveres akciókban. De valószínű, hogy többek között az ő kezük is benne volt az egyetemisták kitelepítésével megbízott professzorok irodáinak felrobbantásában. (Mint már szó volt róla, az illető tanárok nem sérültek meg, csak dokumentumaik, adminisztratív irataik semmisültek meg ilyen módon. Ez is valami volt.
December 15-én Láng Kálmán két társával egy fegyverraktárat is felrobbantott, és sikerült megúszniuk lebukás nélkül.

Miután azonban a Szabad Élet Diákmozgalom vezetősége lebukott és fogságba került, a Táncsics-zászlóalj sem érezhette egészen biztonságban magát. Megvolt a veszélye, hogy egyszercsak a frontra rendelik őket, és ha nem engedelmeskednek, akkor rájuk küldik a csendőrséget. Így a zászlóalj vezetői egyre inkább fontolgatni kezdték, hogy követni kellene a Görgey példáját, és megkísérelni átmenni a szovjetekhez.
Végül 1944. december 20-án érkezett meg a parancs, a Táncsics-zászlóalj frontra indításáról. Várhegyi József ekkor úgy döntött, hogy az alakulat tényleg a frontra megy, csak nem arrafelé, amerre rendelték, hanem Vecsés felé. Úgy számítottak, hogy arra könnyebb lesz átjutni a szovjetekhez.
A nagy sietségben azonban nem tudott az állomány egésze elindulni. A Szentpétery-féle század jelentős része lemaradt az indulásról. Egy részük, köszönhetően Szentpétery Láng Kálmán helyettesének,

Pál Józsefnek, a Györffy Kollégium épületében talált menedéket a Királyi Pál utcában.

(Pontosan ott, ahol most a Görgey-zászlóaljban szolgáló Szijjártó Lajos emléktáblája van.) A Györffy Kollégium helyiségeiben elég sok fegyver is el volt rejtve. Elég arra, hogy támadás esetén a bent lévők, hosszú ideig védeni tudják magukat. Arra azonban nem ítélték elégnek az erőiket, hogy önálló akciókba kezdjenek, mert a hely elég messze esett a fővárosi ellenállás mindegyik központjától.

Az állomány nagy része azonban szerencsésen megérkezett Vecsésre. Hamarosan pedig átvonultak Rákoshegyre, ahol akkoriban már szerveződni kezdett a helyi lakosokból egy ellenálló partizáncsapat. A Táncsics-zászlóalj felvette a kapcsolatot velük, szövetséget kötöttek.
Hamarosan együtt rohanták le a helyi nyilas parancsnokságot. Többeket lelőttek, de a meglepett védők nagy részét élve fegyverezték le. Kiszabadítottak a helyi csendőrőrsről több magyar rabot és két kihallgatás alatt álló szovjet hadifoglyot is. Ez jó fogásnak látszott, mert az ő segítségükkel fel lehetett venni a kapcsolatot a szovjet csapatokkal.
Ez azonban nem sikerült. Pedig a Táncsics-egység két küldöttséget is küldött a közel lévő szovjet alakulatokhoz, de az egyiket a szovjetek tűzzel fogadták, és visszakergették, a másikat egy idő után bevágták a hadifoglyok közé.
December 27-én a magyar partizánokat támadás érte a nyilasok oldalán álló tábori csendőrség részéről. Nagy tűzharccal sikerült visszaverni a támadást, a partizáncsapatból csak ketten vesztek oda (a Táncsics-zászlóaljból Lorenz Pál, a rákoshegyi ellenállók közül Nyitrai Zoltán). Ezenkívül ebben a harcban sebesült meg Göncz Árpád is (comblövést kapott).
Az mindenesetre látszott, hogy a Táncsics számára veszélyes lenne továbbra is Rákoshegyen maradni. Bármikor jöhetett egy eddigieknél nagyobb és jobban felszerelt csendőrcsapat, akár a németekkel is megerősítve, akkor pedig, ha a szovjetek sem fogadják be őket, félő volt, hogy a partizánok két tűz közé kerülnek. Ezért végül is visszahúzódtak, ismét Budapest irányába. Egy darabig még reménykedtek, hogy mégis kitör Budapesten az általános magyar felkelés, de január elsején végül a vezetőség úgy döntött, hogy jobb lesz, ha feloszlatják az alakulatot, elrejtik a fegyvereket, és ártatlan civilekként várják be a Vörös Hadsereget.
Végül is ezt tették. A Táncsics-zászlóalj állományának nagy része így 1945 január első napjaiban visszatért Budapestre, és szétoszolva különböző helyeken vészelték át Budapest ostromát. Legtöbben a Collegium Medicumban, illetve az Eötvös Collegiumban.

Mindkettő elég biztonságos helynek bizonyult.

A Táncsics-zászlóalj tehát nem volt olyan szerencsés sem, mint a Görgey (főleg így tűnt ez december második felében, hiszen a Görgey tagjainak nagy része ekkor már a szovjeteknél volt, a Táncsics ellenben elég szorult helyzetben), mégis tagjai nagyobb számban és épebben élték meg a háborút, és legtöbbjük előbb vissza tudott térni a civil életbe. De nem lehet elvitatni azt sem, hogy a Táncsics-zászlóalj is megtette, ami tőle telt, és a maga helyén kivette a részét a fegyveres harcból is. Azontúl jól teljesítette a feladatát: megmentett jópár embert.

Fiatalos lendülettel VII.

2009. július 23. (csütörtök)
Ma a már említett Zwierzyniec városába látogattunk, ahol tegnap is átutaztunk már, mivel ez kb. félúton van Biłgoraj és Szczebrzeszyn között. Ez a kis város több mindenről híres. Elsősorban az itteni sörgyárról, másrészt a vele közvetlen szomszédos Roztoczański Nemzeti Parkról. Meg egy „vízi” kápolnáról: valamikor itt a Zamoyskiak egy mesterséges tavat ásattak, közepén egy szigettel, ahol színielőadásokat tartottak. Később ezen a kis szigeten egy kápolnát emeltetett, a Marysieńka néven közismert királyné (Marie Grange D'Arquien), III. Jan király (Jan Sobieski) francia felesége, annak emlékére, hogy itt ismerkedett meg a férjével, és itt estek szerelembe.

De ezekre a nevezetességekre csak délután kerítettünk sort, délelőtt egy helybeli általános iskola tornatermében gyűltünk össze, mi „visegrádi” táncosok. Először az itteni, Zwierzynieci Néptáncegyüttes tartott egy bemutatót a vidék táncaiból. Ezek a táncok sem rosszak, sőt némelyikkel egész jót lehetne bulizni táncházban (a Dom Tańcában nyilván tanítják is őket), de közönség előtt ezeket is inkább nagyon kötött formában, szigorúan megkoreografálva adják elő. Az első tánc jó gyors, úgy is hívják: veszett polka.

A második egy Zamość-vidéki oberek, sok dobogással. A harmadik neve Cygan, de nem olyan, mint azt ilyen név alapján egy átlag magyar táncházas várná, hanem éppen egy nyugodt, kimért vonulgatós-megfordulós-meghajlós kontratánc. Persze ez is szép. A következő megint egy dobogósabb, a neve Łysy (kopasz?). Ennek a zenéjében én zsidó dallamokat fedeztem fel.

A bemutató után a zwierzynieci táncosok nekünk is megpróbálták megtanítani a táncaikat. És be is állt mindenki szívesen. (Ezeket a táncokat én sem ismertem eddig, mert Szymon nem mutatta még őket a budapesti lengyel táncházakban.) Ezután pedig minden együttes tanított egy-egy táncot a maga repertoárjából. Tőlünk Feketerigócska, Ajdár, Vacskamati és Barnamaci tartott egy mezőségi bemutatót, majd Mikkamakka és Szelidecske dunántúli táncokat tanítottak, ebbe sikerült is sokakat bevonni, de a leglelkesebbek megint a szlovákok voltak.

Aminthogy a szlovákoknak is mi voltunk a leglelkesebb „tanítványai”. Igaz, könnyű dolgunk volt, mert a mi táncaink hasonlítanak a legjobban egymásra. A fiúknak tetszettek a zempléni csapások, és a lendületes csárdás is. Peter (a szlovákok egyik legjobb táncosa) ennek kapcsán fel is vetette, hogy mi lenne, ha felvételeket cserélnénk, hogy mindegyikünk meg tudja tanulni a másik táncait is. Mi részünkről örömmel benne vagyunk.
A Blędowianie maradt utolsónak, és mivel mindenki kicsit kifulladt már, az ő táncosaik egy egyszerű, könnyed kis levezető játékot mutattak. Ebbe is nagy örömmel állt be mindenki. Mint kiderült, ennek van egy magyar változata is, legalábbis, hallottam, hogy Szelidecske és Anka magyar szöveget énekelnek a dallamra (ami egyébként majdnem szó szerint ugyanaz, mint a lengyel szöveg).
Szóval ez az egész délelőtti program megint csak a szervezőknek egyik jó ötlete volt arra, hogy ilyen szépen közelebb hozzák egymáshoz a különböző országok táncosait.
Ebéd után megtekintettük a már említett mesterséges tavat, az említett kápolnával, és az említett sörgyárat. Majd átvonultunk az említett Nemzeti Parkba. Ezt a parkot (akárcsak a sörgyárat és a kápolnát) tavaly csak kutyafuttában tudtam megnézni, mikor Szymon barátommal és a sógorával Jacekkel a már sokat emlegetett Szczebrzeszynbe utaztunk. Így aztán nagyon örültem, hogy most hosszabb időt is eltölthetek itt. A Roztoczański Nemzeti Park főként az itteni védett lengyel kislovakról híres. (Ezek a vadlovak közeli rokonai a tarpánoknak és a Przewalski-lónak.) A park közepén egy tó áll, amelynek egyik partszakaszán egy szabad strandon lehet fürdeni is. Ide érkeztünk most mi. A part többi része el van zárva a turisták elől, az a vadlovak helye. De őket csak messziről lehet látni néha-néha.
Ami azt illet nagyon kellemes időt töltöttünk ezen a strandon. Bölények módjára szaladtunk bele a vízbe, aztán úsztunk, ugráltunk egy csomót, gúlát építettünk, hülyültünk, felszabadultan játszottunk. Tényleg király volt.
Hazafelé menet még egyszer beugrottunk a sörgyár udvarára, kipróbálni az itteni sört, aminek neve nemes egyszerűséggel Zwierzyniec. A másik, amit itt nagy mennyiségben csapolnak, az a lublini sör, a Perła. Ezeket iszogattuk. Persze gondolhatjátok, hogy az előző napokban sörből már végigpróbáltunk néhány fajtát, ilyeneket, mint: Tyskie, Żywiec, Leżajsk, Żubr, Warka, Dębowe, Tatra, Okocim meg Harnaś. (Kár, hogy Łomżát és 1410-et nem találni sehol.) De az itteniek se rosszak, sőt…
Biłgorajban estére még egy program volt szervezve: egy közös diszkó a résztvevő együtteseknek, a Cynamon (Fahéj) nevű helyen. A dj főleg mindenféle drum’n’bass zenéket nyomatott. Sörből pedig csak Lechet lehetett kapni, ami nem olyan jó, mint az előbb felsoroltak, de azért megteszi. Meglepődni a legjobban akkor lepődtem meg, mikor már a buli vége felé egyszercsak (némi elektronikus aláfestéssel) megszólalt a jól ismert góral-népdal, a „W murowanej piwnicy tańcowali zbojnicy…” („Táncoltak a betyárok a pincében…”). Erre megpróbáltam valami górálosat előadni, de hát nem tudom, mi sült ki belőle.
Végre aztán mindenki kidőlt, és hazament. Ma nem bírtuk olyan sokáig, mint az elmúlt napokban. Igaz, én annyira a vége felé már nem is éreztem jól magam, nem tudom, ki hogy volt vele.

Akik ellenálltak (V. rész)

A robbantó csoportok

avagy Pesti srácok voltak ők is

Pesti srácok voltak ők is, és nem kevésbé bátrak, nem kevésbé hősiesek, mint a náluk éppen jelen pillanatban jóval ismertebb 1956-os pesti srácok. Egy jó ügyért harcoltak ők is; méltóak arra, hogy róluk ugyanúgy megemlékezzünk.
A magyar ellenállás hatalmas túlerő ellen, elég reménytelen helyzetből vette fel a harcot. Így aztán nem lehetett mindig szemtől szembe támadni. Muszáj volt olyan csoportokat is szervezni, amelyek merényletekkel, robbantásokkal harcolnak a német megszállás ellen.
1944-ben több ilyen csoportot szervezett (és játszotta bennük az összekötő szerepét is az ellenállás más szervei felé)

Fehér Lajos, barátainak „Nasibu”. Foglalkozására nézve magyartanár volt, és a Nemzeti Parasztpárt lapjának, a Szabad Szónak az újságírója, külpolitikai rovatvezetője. Korábban, még egyetemista korában blogunk lapelődjének, a Továbbnak (a Márciusi Front lapjának) a munkatársa volt Debrecenben. De már 1941 óta Budapesten élt. A csoportokban azonban, amelyeket szervezett senki sem tudta a valódi nevét, de még az eredeti becenevét sem. Csak „Kun” néven emlegették. (Tényleg kun származású volt, Szeghalomról jött.) Illetve, mivel első titkos találkozóin többnyire egy esernyőt tartott a kezében ismertetőjelül, egyesek úgy is emlegették maguk között: az Ernyős Fantom.
Négy jelentős csoport volt, ami az ő nevéhez kötődött: a Marót-csoport, a Laci-csoport, a Szír-csoport és a Sportsman-csoport. Ebben a bejegyzésben közülük kettőről, a Marót-csoportról és a Szír-csoportról fogunk megemlékezni.


A Marót-csoport
A Marót-csoport fiatal értelmiségiekből állt. Alapjában négy jóbarát alkotta, akikhez tágabb értelemben hozzászámíthatjuk azokat a társaikat is, akiktől az anyagokat szerezték be a bombagyártáshoz.
A négy jóbarát pedig a következő:

Padányi Mihály „Marót”, Janikovszky Béla „Ostor”,

Egri János „Véső” és Ajtai Miklós „Bottyán”.
Mint látható, akárcsak a lengyel ellenállásban, itt is mindenkinek volt fedőneve. (Állítólag ezek a nevek a foglalkozásokkal álltak összefüggésben: Marót Mérnök volt, Ostor Orvos, Véső Vegyész, Bottyán pedig Biokémikus.)

Maróték szakértelme nagyon hasznos volt ellenállási munkájukban. Megfelelő anyagok birtokában a legváltozatosabb bombákat tudták összeállítani, és egyre inkább tökéletesíteni tudták a biztonságos időzítést is. A legjobb persze ebben is Marót volt. Nemhiába ő volt a csoport vezetője.
A csapat már a nyilas-puccs előtt megszerveződött, hiszen eredetileg a német megszállók elleni harcra készültek. Nem tudták, hogy nem csak ebben lesz szükség rájuk.
A csapat leghíresebb tette Gömbös Gyula szobrának felrobbantása, október 6-án.

Ami elég furcsa. Mármint hogy ez lett a leghíresebb. Kétségtelenül látványos akció volt. De az azért mégiscsak furcsa, hogy már ezt a tettüket is komoly hőstettnek igyekeznek beállítani sokan. Egy szobor ellen hősködni azért nem olyan nagy dolog. És a szimbolikus (propagandisztikus) jelentőségen túl sok értelme sincs egy ilyen akciónak. (Ezt most attól függetlenül mondom, hogy magát Gömbös Gyulát sem tartom annyira eltúlzottan szörnyűséges alaknak; kétségtelen, hogy nem egy szimpatikus figura, de nem kellene nácit csinálni belőle utólag.) Hiszen a német megszállóknak és magyar kiszolgálóiknak semmi kárt nem okozott az egész, legfeljebb bosszantotta őket. És ártatlan embereket sem lehetett ezzel megmenteni. Sőt: a közelben elhaladó villamoson több civil is megsérült a Gömbös-szobor arra repülő darabjaitól. Amúgy meg: ha az ellenállási harc győz, akkor Maróték is biztosak lehettek benne, hogy a szobrot úgyis elviszik a Döbrentei térről.
Na mindegy. A lényeg: volt Marótnak, Ostornak, Vésőnek és Bottyánnak sok más akciója, amik miatt sokkal méltóbbak lennének a megemlékezésre, mint egy márványszobor szanaszéjjelszedése miatt. Felrobbantottak például egy csomó német teherautót, több távvezetéket, és néhány vasúti sínt is. (Ez utóbbival a német utánpótlást szállító vonatok kisiklatása lett volna a céljuk, de az egyszer sem sikerült. Mármint: a vonatok ugyan nem borultak fel, de a szétszakadó sínek így is jó hosszú fennakadásokat és ezzel jelentős károkat okoztak a megszállóknak.)
Ha még egy híres, szimbolikus eseményt nézünk, itt van pl. a másik, a szoborrobbantásnál sokkal fontosabb: Marót, Ostor és Bottyán helyeztek el egy-egy pokolgépet a nyilasok decemberi nagygyűlésén, a Városi Színház egy-egy páholyában.

Sikerült is nagy káoszt és pánikot kelteni, a nyilasok egymást taposva rohantak kifelé, és ettől kezdve nem is mertek demonstratív nagygyűlést rendezni. (Legközelebbi jelentős „díszszemléjük” másfél évvel később volt, mikor a bitófán lógva díszelegtek.) Hogy pontosan milyen veszteségeket okozott a nagy ijedtségen túl a Városi Színházban bekövetkezett merénylet, arról nem találtam pontos adatot. Az biztos, hogy egy Wirth nevű nyilas képviselőnek, aki egyike volt a legvéresszájúbbaknak és legkegyetlenebbeknek, az egyik robbanás levitte mind a két lábát. Pár nap múlva meg is halt a kórházban.
Maróték utolsó akciója december utolsó napjaiban zajlott, mikor az Erzsébet híd és a Ferenc József (Szabadság) híd budai hídfőinél felépített német géppuskafészkeket illetve bunkereket robbantották fel egyenként. (Ezeknek már a megközelítése sem lehetett könnyű. De megcsinálták.) Utána jelentősebb akciót már nem szerveztek.
A Marót-csoport tehát hatékony csapata volt az ellenállásnak. Hatékonyságukba azt is beleértve, hogy nem veszélytelen akcióikhoz képest mindannyian lebukás nélkül, épen vészelték át a háborút. Később újra eredeti szakmájukban kezdtek dolgozni.


A Szír-csoport
A Szír-csoport angyalföldi munkásfiatalokból állt. Egyikük sem volt még húsz éves. Tulajdonképpen itt is csak három emberből állt maga az akciógárda, és néhány barátjukból az egyéb (szállító, hírvivő, biztosító, stb. személyzet).
A csapat vezetője a 18 éves Weinberger Dezső „Hütyi”, fedőnevén „Szír”. Külsőre senki nem nézte volna partizánvezérnek: akik ismerték vékony, vöröshajú, rövidlátó fiúként jellemzik. Aki azonban hihetetlenül bátor és magabiztos fellépésű tudott lenni. És jó szervező volt. A másik két tag pedig: Fürst Alfréd „Spukoló”, fedőnevén „Ág” és haverja,

Csillik Gábor „Csia”, fedőnevén „Szivar”. Az ő tanult szakmája üveges volt. De ekkor még ő is csak 19 éves volt.
Ez a csoport (fiatalabb és kevésbé szakképzett lévén Marótéknál) nem annyira a bonyolult bombák összeszerelésében jeleskedett. Az ő nagy előnyük hihetetlen merészségükben és jó improvizációs készségükben volt. Vagyis: vagányságukban. Éppen ezért először az egszerű kézigránátdobási akciókban jeleskedtek. Vagyis, míg Marót és társai jobban kedvelték az időzített, állítható bombákat, addig Szír, Ág és Szivar inkább hajigáltak. Eleinte Molotov-koktélokat, majd nyeles kézigránátokat, később komolyabb bombákat is. Legelőször ők is főleg német teherautókat támadtak meg, majd amikor komolyabb bombákhoz is hozzá tudtak jutni (részben Maróték jóvoltából), akkor másfelé is kezdtek akciókat. Többek között ők is robbantottak az Antibolsevista Ifjúsági Tábor (ABIT) székházában (nem olyan nagy sikerrel, mint Győrffy Sanyi és Egyed Jani, de azért jelentős károkat okozva), ők is robbantottak vasúti síneket, egy német ágyút is (egy kisebbfajta tömeg szeme láttára), de néhány kézigránátot még az Andrássy út 60.-hoz is hozzávágtak. Egyik leglátványosabb robbantásuk pedig a Metropol szállóban történt. Itt voltak ugyanis elszállásolva a SS magyarországi parancsnokai. A Szír-csoport merénylete 19-et tett közülük ártalmatlanná örökre. Később, mikor Kun páncélöklöket is szerzett, őket szemelte ki egy egészen speciális feladatra: tervbe vette Szálasi autójának a kilövését. (Úgy tűnt ugyanis, sikerül valahonnan megtudniuk a kérdéses autó útvonalát.) Az akcióból sajnos nem lett semmi.
A csoport működése 1944 december elején szakadt félbe. Ekkor fogták el Ágat, majd nem sokkal később Szivart is. Elég kegyetlenül megkínozták mindkettőjüket, és Ág végül nem bírta tovább: megtört és elég sokmindent elárult a nyomozóknak. Talán még olyan dolgokat is, amiket még tagadhatott volna.
1945 januárjában, miközben a rabokat átszállították a Margit körútról a Markó utcába, Szivarnak végül is sikerült megszöknie. Később régi ismerőse, Turcsányi Lajos „Lojzi” ellenálló csapatához csatlakozott, akikről még lesz szó.
Lényeg a lényeg: nem könnyen, de túlélte a háborút.

1945 végén belépett a rendőrségbe,

és később a főkapitányságig vitte Zuglóban.
Állítólag Ág is életben maradt. Szivar szerint a nyilasok a Dunába akarták lőni, de azt a csoportot, amelyben Ágat is terelték, egy ellenálló csapat kiszabadította. Ág azonban szégyenében, hogy Szivarral ellentétben megtört a nyomozók kínzásai alatt, 1945-ben elhagyta Magyarországot dél felé, és Jugoszláviában, majd Olaszországban kezdett új életet.

Szír viszont eltűnt. Máig nem tudni, hol, mikor kaphatták el, és hol, mikor halt meg, és hogy a csendőrök vagy a németek fogták-e el, esetleg a szovjetek hurcolták el. Mindenesetre a háború után többé sosem jelentkezett újra, pedig biztosra vehető, hogy ha tudta volna megkereste volna barátait és harcostársait.

Fiatalos lendülettel VI.

2009. július 22. (szerda)
Látogatás Zamośćban, a körzet székhelyében, a Zamoyskiak városában. Mivel kaptunk idegenvezetést is, nagyon sok érdekes dolgot megtudtunk erről a helyről is.
Zamośćot Jan Zamoyski alapította, a XVI. század végén.

Nekünk magyaroknak ő azért is érdekes lehet, mert ő volt Báthory István kancellárja, és legfőbb segítője, terveinek legfontosabb támogatója, és nem utolsósorban legjobb barátja. A fejedelem-király a kezdetektől élete végéig mindenben számíthatott rá, ő volt az, aki eligazította az ország viszonyaiban; szóval az, hogy a polákok ma akkora hálával és büszkeséggel emlékeznek vissza Báthory idejére, az nem kis részben Jan Zamoyskinak köszönhető. Bár egymással inkább latinul beszélgettek, mert Báthory csak lassan és nehezen tanult meg lengyelül.

Báthory (akinek a trón elnyeréséhez pókerarccal feleségül kellett vennie a csúnya, öreg Anna Jagiełłońkát), hálából hozzáadta barátjához fiatal unokahúgát, Báthory Grizeldát is. És persze egy csomó birtokkal is megjutalmazta a kancellárt. Aki ezek egyikén felépítette Zamośćot. Többek között kereskedelmi központnak szánta a várost, ezért is telepített ide sok örményt, olaszt és Szefárd-zsidót (Spanyolországból). Zamość aztán később is a Zamoyski család birtokában maradt (mindig a legidősebb fiú örökölte), legszemélyesebb magántulajdonként, míg végül az utolsó, 16. örököst (akit szintén Jan Zamoyskinak hívtak) 1945-ben a kommunista hatalom fosztotta meg a birtokaitól, és zavarta el.

Ez a Jan Zamoyski később visszatért és szenátor lett, vagyis a törvényhozás felsőházának a tagja, egészen 2002-es haláláig. A fia, Marcin Zamoyski pedig jelenleg Zamość polgármestere, és ugyanolyan gonddal és szeretettel vezeti a várost, ahogyan régen az ősei. Ilyen módon folytatódik a régi hagyomány.

A város maga gyönyörű, mondhatni egy Kraków kicsiben. Itt is van egy Rynek, vagyis egy központi Főtér, régi reneszánsz épületekkel,

amiket egy firenzei építész tervezett.

A városháza nem a Rynek közepén áll, hanem az oldalán, eltérően a legtöbb hasonló lengyel várostól. Zamośćban is hagyomány, hogy a toronyban bizonyos időközönként egy ébresztő dallamot (Hejnałt) játszik egy trombitás. De nem ugyanazt a félbeszakadt dallamot, mint Krakówban. Meg aztán ott minden órában elhangzik a Hejnał, itt meg csak naponta egyszer: délben. Azonkívül Zamośćban nem a négy világtáj felé fújja, hanem csak három irányba. Ennek oka pedig röviden az, hogy az öreg Jan Zamoyski megsértődött, mikor Báthory halála után az elekciós Sejm nem őt választotta meg királynak, ezért visszavonult a birtokára, és elrendelte, hogy Krakkó felé ezentúl ne játsszák a Hejnałt délben.

A városnak van két kisebb főtere, ill. piaca is, a Rynek Wodny (Vizes Főtér), a halpiac helye, és a Rynek Słony (Sós Főtér), ahol a sót árulták. A városfalakból is megmaradt valamennyi, többek között a három városkapu: egyik Lublin, a másik Szczebrzeszyn, a harmadik Lwów felé néz. Megmaradt a templomok és zsinagógák nagy része is, mert a várost sosem sikerült ostrommal bevennie az ellenségnek. Illetve megmaradt a szintén az öreg Jan Zamoyski által emelt Akadémia épülete is, igaz ma már középiskola van benne. Egyedül a Zamoyskiak kastélyát bontották le időközben, most egy elég lepukkant épület áll a helyén, de előtte most is ott vigyázza a várost az alapító lovasszobra.

A legnagyobb (katolikus) templomot barokk módra átépítették; előtte pedig egy harangtorony van, három haranggal: ezeknek neve Jan, Tomasz és Wawrzyniec, az alapító, az alapító fia és a helyi pap neve után. Innen nagyon szép kilátás nyílik a városra.

A városnézés után egy pizzériában ebédeltünk,

aztán a program szerint egy uszodába mentünk. Illetve nem egészen tudtuk, hogy ez milyenfajta fürdő lesz, de mint kiderült egy egyszerű uszoda volt, igaz volt benne egy szép nagy, kanyargós csúszda is. Ezt aztán ki is használtuk, ha már az edzőtábor alatt nem jött össze a közös nagy mogyoródi aquapark-látogatás. Mikor ennek vége volt, még visszatértünk a városba. Éppen ezidőtájt zajlott a VIII. Eurofolk Fesztivál, többek között lengyel, szlovák, egyiptomi, litván, észt, magyar, belga, szerb és spanyol résztvevőkkel. A fellépő együttesek este egy felvonulást is tartottak Zamość utcáin a Főtérig.

De ezt már nem vártuk meg, mert legtöbben már nagyon menni akartak haza. Zamośćba mindenesetre még biztosan visszatérünk, és most, hogy belegondoltunk, éppen nem is lenne rossz, ha mondjuk jövőre pont az Eurofolk Fesztivál résztvevőiként járhatnánk itt. Ki tudja, hátha sikerül.
Szóval, Zamość mindenkinek tetszett, és nekem még külön öröm volt az is, hogy idejövet is, illetve visszafelé menet is átjöttünk Szczebrzeszynen, ahol tavaly annyi szép napot töltöttem lengyel barátaimmal.