Akik ellenálltak (VI. rész)

A Táncsics-zászlóalj

Szó volt már arról, hogyan szervezte meg a Magyar Diákok Szabadságfrontja a Görgey-zászlóaljat. Volt azonban egy másik hasonló ellenálló „kisegítő karhatalmi” („kiska”-) alakulat, amely hasonlóan a MDSzF egyetemista harcosaiból szerveződött: a Táncsics Mihály Egyetemi Zászlóalj.
Ez a zászlóalj kevésbé volt professzionális, mint a Görgey, mármint olyan szempontból, hogy nem hivatásos katonák hanem tartalékos tisztek álltak az élén. (Végül is Görgei Artúr volt a katona, nem Táncsics Mihály. Bár ami azt illeti, a végén már a Görgey-zászlóaljat is egy tartalékos tiszt, Csohány Endre vezette.) Az egység parancsnoka Várhegyi József, a fiatal közgazdász volt.
A zászlóalj három századból állt. Az 1. századba kerültek a bölcsész és jogász hallgatók. Parancsnokuk Székely Tamás volt. Ebben a században szolgált például a fiatal joghallgató,

Göncz Árpád is.
De a század legharciasabb szakaszát az Eötvös-kollégisták alkották, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva Lepra-szakasznak nevezték magukat. Szakaszparancsnokuknak egy történészhallgatót választottak,

Klaniczay Tibor személyében. (Emellett olyan későbbi híres történészek is szolgáltak itt, mint Lukácsy Sándor vagy Heckenast Gusztáv.)
A 2. század a közgazdász hallgatóké volt. Az ő parancsnokuk Szentpétery Láng Kálmán volt. Ez a csapat is összeszokott társaság volt, tagjai már a nyilas puccs előtt is résztvettek röpcédulák szórásában és zsidómentő katonai iratok gyártásában.
A 3. század vegyes társaság volt: főleg mérnök és orvostanhallgatókból állt. Parancsnokuk Nagy Tibor volt.

A zászlóalj kiképzése egyrészt a Városligetben, másrészt Hűvösvölgyben zajlott. A tagok készültek a nyilasok és a németek elleni harcra, de decemberig csak elvétve vettek részt valódi fegyveres akciókban. De valószínű, hogy többek között az ő kezük is benne volt az egyetemisták kitelepítésével megbízott professzorok irodáinak felrobbantásában. (Mint már szó volt róla, az illető tanárok nem sérültek meg, csak dokumentumaik, adminisztratív irataik semmisültek meg ilyen módon. Ez is valami volt.
December 15-én Láng Kálmán két társával egy fegyverraktárat is felrobbantott, és sikerült megúszniuk lebukás nélkül.

Miután azonban a Szabad Élet Diákmozgalom vezetősége lebukott és fogságba került, a Táncsics-zászlóalj sem érezhette egészen biztonságban magát. Megvolt a veszélye, hogy egyszercsak a frontra rendelik őket, és ha nem engedelmeskednek, akkor rájuk küldik a csendőrséget. Így a zászlóalj vezetői egyre inkább fontolgatni kezdték, hogy követni kellene a Görgey példáját, és megkísérelni átmenni a szovjetekhez.
Végül 1944. december 20-án érkezett meg a parancs, a Táncsics-zászlóalj frontra indításáról. Várhegyi József ekkor úgy döntött, hogy az alakulat tényleg a frontra megy, csak nem arrafelé, amerre rendelték, hanem Vecsés felé. Úgy számítottak, hogy arra könnyebb lesz átjutni a szovjetekhez.
A nagy sietségben azonban nem tudott az állomány egésze elindulni. A Szentpétery-féle század jelentős része lemaradt az indulásról. Egy részük, köszönhetően Szentpétery Láng Kálmán helyettesének,

Pál Józsefnek, a Györffy Kollégium épületében talált menedéket a Királyi Pál utcában.

(Pontosan ott, ahol most a Görgey-zászlóaljban szolgáló Szijjártó Lajos emléktáblája van.) A Györffy Kollégium helyiségeiben elég sok fegyver is el volt rejtve. Elég arra, hogy támadás esetén a bent lévők, hosszú ideig védeni tudják magukat. Arra azonban nem ítélték elégnek az erőiket, hogy önálló akciókba kezdjenek, mert a hely elég messze esett a fővárosi ellenállás mindegyik központjától.

Az állomány nagy része azonban szerencsésen megérkezett Vecsésre. Hamarosan pedig átvonultak Rákoshegyre, ahol akkoriban már szerveződni kezdett a helyi lakosokból egy ellenálló partizáncsapat. A Táncsics-zászlóalj felvette a kapcsolatot velük, szövetséget kötöttek.
Hamarosan együtt rohanták le a helyi nyilas parancsnokságot. Többeket lelőttek, de a meglepett védők nagy részét élve fegyverezték le. Kiszabadítottak a helyi csendőrőrsről több magyar rabot és két kihallgatás alatt álló szovjet hadifoglyot is. Ez jó fogásnak látszott, mert az ő segítségükkel fel lehetett venni a kapcsolatot a szovjet csapatokkal.
Ez azonban nem sikerült. Pedig a Táncsics-egység két küldöttséget is küldött a közel lévő szovjet alakulatokhoz, de az egyiket a szovjetek tűzzel fogadták, és visszakergették, a másikat egy idő után bevágták a hadifoglyok közé.
December 27-én a magyar partizánokat támadás érte a nyilasok oldalán álló tábori csendőrség részéről. Nagy tűzharccal sikerült visszaverni a támadást, a partizáncsapatból csak ketten vesztek oda (a Táncsics-zászlóaljból Lorenz Pál, a rákoshegyi ellenállók közül Nyitrai Zoltán). Ezenkívül ebben a harcban sebesült meg Göncz Árpád is (comblövést kapott).
Az mindenesetre látszott, hogy a Táncsics számára veszélyes lenne továbbra is Rákoshegyen maradni. Bármikor jöhetett egy eddigieknél nagyobb és jobban felszerelt csendőrcsapat, akár a németekkel is megerősítve, akkor pedig, ha a szovjetek sem fogadják be őket, félő volt, hogy a partizánok két tűz közé kerülnek. Ezért végül is visszahúzódtak, ismét Budapest irányába. Egy darabig még reménykedtek, hogy mégis kitör Budapesten az általános magyar felkelés, de január elsején végül a vezetőség úgy döntött, hogy jobb lesz, ha feloszlatják az alakulatot, elrejtik a fegyvereket, és ártatlan civilekként várják be a Vörös Hadsereget.
Végül is ezt tették. A Táncsics-zászlóalj állományának nagy része így 1945 január első napjaiban visszatért Budapestre, és szétoszolva különböző helyeken vészelték át Budapest ostromát. Legtöbben a Collegium Medicumban, illetve az Eötvös Collegiumban.

Mindkettő elég biztonságos helynek bizonyult.

A Táncsics-zászlóalj tehát nem volt olyan szerencsés sem, mint a Görgey (főleg így tűnt ez december második felében, hiszen a Görgey tagjainak nagy része ekkor már a szovjeteknél volt, a Táncsics ellenben elég szorult helyzetben), mégis tagjai nagyobb számban és épebben élték meg a háborút, és legtöbbjük előbb vissza tudott térni a civil életbe. De nem lehet elvitatni azt sem, hogy a Táncsics-zászlóalj is megtette, ami tőle telt, és a maga helyén kivette a részét a fegyveres harcból is. Azontúl jól teljesítette a feladatát: megmentett jópár embert.