A robbantó csoportok
avagy Pesti srácok voltak ők is
Pesti srácok voltak ők is, és nem kevésbé bátrak, nem kevésbé hősiesek, mint a náluk éppen jelen pillanatban jóval ismertebb 1956-os pesti srácok. Egy jó ügyért harcoltak ők is; méltóak arra, hogy róluk ugyanúgy megemlékezzünk.
A magyar ellenállás hatalmas túlerő ellen, elég reménytelen helyzetből vette fel a harcot. Így aztán nem lehetett mindig szemtől szembe támadni. Muszáj volt olyan csoportokat is szervezni, amelyek merényletekkel, robbantásokkal harcolnak a német megszállás ellen.
1944-ben több ilyen csoportot szervezett (és játszotta bennük az összekötő szerepét is az ellenállás más szervei felé)
Fehér Lajos, barátainak „Nasibu”. Foglalkozására nézve magyartanár volt, és a Nemzeti Parasztpárt lapjának, a Szabad Szónak az újságírója, külpolitikai rovatvezetője. Korábban, még egyetemista korában blogunk lapelődjének, a Továbbnak (a Márciusi Front lapjának) a munkatársa volt Debrecenben. De már 1941 óta Budapesten élt. A csoportokban azonban, amelyeket szervezett senki sem tudta a valódi nevét, de még az eredeti becenevét sem. Csak „Kun” néven emlegették. (Tényleg kun származású volt, Szeghalomról jött.) Illetve, mivel első titkos találkozóin többnyire egy esernyőt tartott a kezében ismertetőjelül, egyesek úgy is emlegették maguk között: az Ernyős Fantom.
Négy jelentős csoport volt, ami az ő nevéhez kötődött: a Marót-csoport, a Laci-csoport, a Szír-csoport és a Sportsman-csoport. Ebben a bejegyzésben közülük kettőről, a Marót-csoportról és a Szír-csoportról fogunk megemlékezni.
A Marót-csoport
A Marót-csoport fiatal értelmiségiekből állt. Alapjában négy jóbarát alkotta, akikhez tágabb értelemben hozzászámíthatjuk azokat a társaikat is, akiktől az anyagokat szerezték be a bombagyártáshoz.
A négy jóbarát pedig a következő:
Padányi Mihály „Marót”, Janikovszky Béla „Ostor”,
Egri János „Véső” és Ajtai Miklós „Bottyán”.
Mint látható, akárcsak a lengyel ellenállásban, itt is mindenkinek volt fedőneve. (Állítólag ezek a nevek a foglalkozásokkal álltak összefüggésben: Marót Mérnök volt, Ostor Orvos, Véső Vegyész, Bottyán pedig Biokémikus.)
Maróték szakértelme nagyon hasznos volt ellenállási munkájukban. Megfelelő anyagok birtokában a legváltozatosabb bombákat tudták összeállítani, és egyre inkább tökéletesíteni tudták a biztonságos időzítést is. A legjobb persze ebben is Marót volt. Nemhiába ő volt a csoport vezetője.
A csapat már a nyilas-puccs előtt megszerveződött, hiszen eredetileg a német megszállók elleni harcra készültek. Nem tudták, hogy nem csak ebben lesz szükség rájuk.
A csapat leghíresebb tette Gömbös Gyula szobrának felrobbantása, október 6-án.
Ami elég furcsa. Mármint hogy ez lett a leghíresebb. Kétségtelenül látványos akció volt. De az azért mégiscsak furcsa, hogy már ezt a tettüket is komoly hőstettnek igyekeznek beállítani sokan. Egy szobor ellen hősködni azért nem olyan nagy dolog. És a szimbolikus (propagandisztikus) jelentőségen túl sok értelme sincs egy ilyen akciónak. (Ezt most attól függetlenül mondom, hogy magát Gömbös Gyulát sem tartom annyira eltúlzottan szörnyűséges alaknak; kétségtelen, hogy nem egy szimpatikus figura, de nem kellene nácit csinálni belőle utólag.) Hiszen a német megszállóknak és magyar kiszolgálóiknak semmi kárt nem okozott az egész, legfeljebb bosszantotta őket. És ártatlan embereket sem lehetett ezzel megmenteni. Sőt: a közelben elhaladó villamoson több civil is megsérült a Gömbös-szobor arra repülő darabjaitól. Amúgy meg: ha az ellenállási harc győz, akkor Maróték is biztosak lehettek benne, hogy a szobrot úgyis elviszik a Döbrentei térről.
Na mindegy. A lényeg: volt Marótnak, Ostornak, Vésőnek és Bottyánnak sok más akciója, amik miatt sokkal méltóbbak lennének a megemlékezésre, mint egy márványszobor szanaszéjjelszedése miatt. Felrobbantottak például egy csomó német teherautót, több távvezetéket, és néhány vasúti sínt is. (Ez utóbbival a német utánpótlást szállító vonatok kisiklatása lett volna a céljuk, de az egyszer sem sikerült. Mármint: a vonatok ugyan nem borultak fel, de a szétszakadó sínek így is jó hosszú fennakadásokat és ezzel jelentős károkat okoztak a megszállóknak.)
Ha még egy híres, szimbolikus eseményt nézünk, itt van pl. a másik, a szoborrobbantásnál sokkal fontosabb: Marót, Ostor és Bottyán helyeztek el egy-egy pokolgépet a nyilasok decemberi nagygyűlésén, a Városi Színház egy-egy páholyában.
Sikerült is nagy káoszt és pánikot kelteni, a nyilasok egymást taposva rohantak kifelé, és ettől kezdve nem is mertek demonstratív nagygyűlést rendezni. (Legközelebbi jelentős „díszszemléjük” másfél évvel később volt, mikor a bitófán lógva díszelegtek.) Hogy pontosan milyen veszteségeket okozott a nagy ijedtségen túl a Városi Színházban bekövetkezett merénylet, arról nem találtam pontos adatot. Az biztos, hogy egy Wirth nevű nyilas képviselőnek, aki egyike volt a legvéresszájúbbaknak és legkegyetlenebbeknek, az egyik robbanás levitte mind a két lábát. Pár nap múlva meg is halt a kórházban.
Maróték utolsó akciója december utolsó napjaiban zajlott, mikor az Erzsébet híd és a Ferenc József (Szabadság) híd budai hídfőinél felépített német géppuskafészkeket illetve bunkereket robbantották fel egyenként. (Ezeknek már a megközelítése sem lehetett könnyű. De megcsinálták.) Utána jelentősebb akciót már nem szerveztek.
A Marót-csoport tehát hatékony csapata volt az ellenállásnak. Hatékonyságukba azt is beleértve, hogy nem veszélytelen akcióikhoz képest mindannyian lebukás nélkül, épen vészelték át a háborút. Később újra eredeti szakmájukban kezdtek dolgozni.
A Szír-csoport
A Szír-csoport angyalföldi munkásfiatalokból állt. Egyikük sem volt még húsz éves. Tulajdonképpen itt is csak három emberből állt maga az akciógárda, és néhány barátjukból az egyéb (szállító, hírvivő, biztosító, stb. személyzet).
A csapat vezetője a 18 éves Weinberger Dezső „Hütyi”, fedőnevén „Szír”. Külsőre senki nem nézte volna partizánvezérnek: akik ismerték vékony, vöröshajú, rövidlátó fiúként jellemzik. Aki azonban hihetetlenül bátor és magabiztos fellépésű tudott lenni. És jó szervező volt. A másik két tag pedig: Fürst Alfréd „Spukoló”, fedőnevén „Ág” és haverja,
Csillik Gábor „Csia”, fedőnevén „Szivar”. Az ő tanult szakmája üveges volt. De ekkor még ő is csak 19 éves volt.
Ez a csoport (fiatalabb és kevésbé szakképzett lévén Marótéknál) nem annyira a bonyolult bombák összeszerelésében jeleskedett. Az ő nagy előnyük hihetetlen merészségükben és jó improvizációs készségükben volt. Vagyis: vagányságukban. Éppen ezért először az egszerű kézigránátdobási akciókban jeleskedtek. Vagyis, míg Marót és társai jobban kedvelték az időzített, állítható bombákat, addig Szír, Ág és Szivar inkább hajigáltak. Eleinte Molotov-koktélokat, majd nyeles kézigránátokat, később komolyabb bombákat is. Legelőször ők is főleg német teherautókat támadtak meg, majd amikor komolyabb bombákhoz is hozzá tudtak jutni (részben Maróték jóvoltából), akkor másfelé is kezdtek akciókat. Többek között ők is robbantottak az Antibolsevista Ifjúsági Tábor (ABIT) székházában (nem olyan nagy sikerrel, mint Győrffy Sanyi és Egyed Jani, de azért jelentős károkat okozva), ők is robbantottak vasúti síneket, egy német ágyút is (egy kisebbfajta tömeg szeme láttára), de néhány kézigránátot még az Andrássy út 60.-hoz is hozzávágtak. Egyik leglátványosabb robbantásuk pedig a Metropol szállóban történt. Itt voltak ugyanis elszállásolva a SS magyarországi parancsnokai. A Szír-csoport merénylete 19-et tett közülük ártalmatlanná örökre. Később, mikor Kun páncélöklöket is szerzett, őket szemelte ki egy egészen speciális feladatra: tervbe vette Szálasi autójának a kilövését. (Úgy tűnt ugyanis, sikerül valahonnan megtudniuk a kérdéses autó útvonalát.) Az akcióból sajnos nem lett semmi.
A csoport működése 1944 december elején szakadt félbe. Ekkor fogták el Ágat, majd nem sokkal később Szivart is. Elég kegyetlenül megkínozták mindkettőjüket, és Ág végül nem bírta tovább: megtört és elég sokmindent elárult a nyomozóknak. Talán még olyan dolgokat is, amiket még tagadhatott volna.
1945 januárjában, miközben a rabokat átszállították a Margit körútról a Markó utcába, Szivarnak végül is sikerült megszöknie. Később régi ismerőse, Turcsányi Lajos „Lojzi” ellenálló csapatához csatlakozott, akikről még lesz szó.
Lényeg a lényeg: nem könnyen, de túlélte a háborút.
1945 végén belépett a rendőrségbe,
és később a főkapitányságig vitte Zuglóban.
Állítólag Ág is életben maradt. Szivar szerint a nyilasok a Dunába akarták lőni, de azt a csoportot, amelyben Ágat is terelték, egy ellenálló csapat kiszabadította. Ág azonban szégyenében, hogy Szivarral ellentétben megtört a nyomozók kínzásai alatt, 1945-ben elhagyta Magyarországot dél felé, és Jugoszláviában, majd Olaszországban kezdett új életet.
Szír viszont eltűnt. Máig nem tudni, hol, mikor kaphatták el, és hol, mikor halt meg, és hogy a csendőrök vagy a németek fogták-e el, esetleg a szovjetek hurcolták el. Mindenesetre a háború után többé sosem jelentkezett újra, pedig biztosra vehető, hogy ha tudta volna megkereste volna barátait és harcostársait.
Források:
VálaszTörlés-Gazsi József: Antifasiszta ellenállás és partizánharc Magyarországon (In: Fegyverrel a hazáért)
-Fehér Lajos: Így történt
-Csillik Gábor: Budapesten harcoltunk
-Fehér Lajos: Harcunk Budapestért
-Vadász Ferenc: Legenda nélkül