Közkívánatra: Filmek a capoeiráról

Sporttársak kérték, hogy készítsek egy összeállítást a filmekről, amelyek a capoeiráról szólnak, vagy látványosan megjelenik bennük a capoeira, vagy egyszerűen csak capoeiristaként érdemes megnézni őket. Ehhez a korábban már ajánlott filmeket is összeszedtem, de kiegészítettem néhány másikkal is. A lista természetesen szabadon kiegészíthető, ha valami még eszetekbe jut.

Besouro

(2009; rendező: João Tikhomiroff)

A blogon itt olvashattatok róla. Sok szempontból ez a legfontosabb film a capoeiráról (bár az utóbbi időben több olyan sporttárssal találkoztam, akiknek nem tetszett). Egyrészt: ez az, ami leginkább a capoeira szellemiségéről is szól: arról a szabadságvágyról, amit a capoeira kifejezett, arról a küzdelemről, amit jelképezett és arról a szabadságélményről, amit nyújtott az alávetett feketék számára. Másrészt az összes ajánlott film közül ez a legművészibb, ennek van legtöbb rétege és a legsajátosabb hangulata, mindezek miatt egyáltalán nem csak capoeiristák számára lehet érdekes.

A történet 1924-ben játszódik Bahiában, Brazíliának abban az államában, amelyet a capoeira egykori bölcsőjeként szoktak említeni a legtöbb énekben. A rabszolgaság hivatalosan már több mint három évtizede megszűnt Brazíliában, de mivel a feketék nincstelenként szabadultak fel, nem sokra mennek a személyi szabadsággal: nagyrészt alulfizetett bérmunkásként végzik a leglenézettebb munkákat, a fehér népesség továbbra is megveti, agyondolgoztatja és agresszívan elnyomja őket. Ezellen a helyzet ellen lázad fel a történet főhőse, Manoel Pereira (Aílton Carmo), aki capoeirában szokásos harci álnévként (apelidóként) a Besouro, azaz Bogár nevet kapja. Besouro (vagy ahogyan a capoeira énekei nevezik: Besouro Mangangá) valós személy volt, a gazdag fehérek számára bűnöző, de a szegény feketék szemében egy hős, aki a szabadság ígéretét jelképezte Santo Amaro lakói számára. A film nagyon érdekesen beszéli el, hogy Besouroból, hogyan lesz fokozatosan legenda: bujdosása során az ősi afrikai Orisha-istenek veszik gondjukba, akiknek segítsége révén a capoeiristából egy különleges képességekkel rendelkező szuperharcos lesz. A realistának induló film egyik izgalmas jellegzetessége pont ez: ahogyan egyre szürreálisabb dolgok történnek benne, azzal az alkotók azt érzékeltetik, hogyan lesz a történelmi személyből az a nép emlékezetében élő legenda, akit Besouro Mangangáként ismerünk, és hogy utólag mennyire nehéz kibogozni, mi lehet az, ami valós egy személlyel kapcsolatban, és mi az amit utólag költöttünk hozzá. De ebben az esetben talán nem is annyira fontos mindezt kibogozni. Hiszen Besouro története túlnő saját magán és jelkép lesz: az elnyomás elleni küzdelem örök érvényű jelképe.

Ezek mellett nekem még nagyon fontos volt a filmben (ezt a korábbi kritikában is leírtam) a két gonosz szereplő, az „Ezredes”/ Coronel (Flávio Rocha) és Noca (Irandhir Santos), a két egészen kiváló színész alakításában. Jóval többek ők mint a szokásos „főgonosz és testőre/segédtisztje”, mert rajtuk keresztül mutatta meg a rendező, milyen rafinált módon is tud működni az elnyomó hatalom. Miközben Noca, a hajcsár egy nyilvánvaló szemétláda, aki erőszakosságával minden dolgozó ellenszenvét kivívja, a Coronel bár öntelt de közben egy nyugodtan viselkedő, néha már atyáskodó főnök, aki inkább a háttérből irányít. A munkamegosztás tökéletes: amíg Noca mások közvetlen csesztetésében élheti ki hatalmaskodó hajlamát, a Coronel eljátszhatja a „barátságos főnököt”, amivel eléri, hogy sok feketében nem is tudatosul az elnyomatása ténye. Amikor először láttam a filmet, én magam is egy olyan munkahelyen dolgoztam, ahol nagyjából így működött a vezetés, de ez most, más helyzetben nézve és általánosabban is fontos üzenet ma, a kapitalizmus korában a 2020-as évek Magyarországán.

 

Csak az erős győzhet (Only The Strong)

(1993; rendező: Sheldon Lettich)

Sok szempontból az előző film ellenpontja. Amennyire a Besouro egy brazil film braziloknak, de univerzális jelentéssel és szép művészi eszközökkel, mindenkit megtaláló üzenetekkel, úgy ez a film egy nagyon amerikai, a szónak inkább a rosszalló értelmében. Kissé szájbarágósan próbálja a capoeirát népszerűsíteni, eléggé felszínes karakterekkel, az 1980-as és 1990-es évek „B-kategóriás” (főként akció)filmes közhelyeivel. Úgy tűnik, a film másik célja az lehetett, hogy Mark Dacascos, a hawaii harcművész-koreográfus és kaszkadőr, aki addig (és még utána is) főleg Jean-Claude Van Damme filmjeiben alakított gonosz ellenfeleket, végre kapjon egy saját filmfőszerepet is.

A történet főszereplője Louis Stevens (Mark Dacascos), aki amerikai katonaként évekig teljesített szolgálatot Brazíliában, és közben elég jól a kitanulta a capoeira művészetét is. Leszerelése után visszatér a szülővárosába, Miamiba, és tesitanárnak jelentkezik egykori iskolájába. Bár teljes állást eleinte nem kap, régi osztályfőnökének, Kerrigan tanár úrnak (Geoffrey Lewis (szintén számtalan amerikai B-kategóriás film visszatérő mellékszereplője)) köszönhetően lehetősége lesz, hogy capoeirát oktasson az iskola tanulóinak. Ezek a tanulók olyan tizenévesek, amilyen egykor maga Louis is volt: gettóban felnőtt, reménytelen helyzetű, maguk előtt nem sok perspektívát látó szegény fiatalok. De a capoeira majd színt visz az életükbe, megismerteti őket a mozgás örömével és a közösség erejével, kihúzza őket a cinikus apátiából, amibe egyébként beleragadtak volna, stb., stb. Azonban a srácokra egy veszedelmes bűnöző banda is ki akarja vetni a hálóját, így Louis-nak a capoeira-tudását nem csak az edzéseken, hanem hamarosan éles küzdelmekben is fel kell használnia.

Az ötlet egyébként teljesen jó. Ami a megvalósítást illeti: háááát… Az egész filmet áthatja az az amerikai filmekben szokásos felszínes hurráoptimizmus, ami néha/valamennyire motiváló, de sokszor inkább irritáló tud lenni. Ami szerint a fiatalok nevelésében elég, ha megóvjuk őket a drogozástól, és valami motiváló cselekedetre (pl. sportra) ösztönözzük őket, és ezzel már megoldottuk a problémájukat, kiemeltük őket a szegénységből, mert ezután ugye, ha már leküzdöttük a motiválatlanságunkat, minden sikerülhet, csak eléggé akarni kell, ugye? A másik, ami ennél is zavaróbb a filmben, az a szokásos „fehér megmentő”-motívum harcművész-változata, ami szintén elég gyakori az 1980-as és 1990-es évek amerikai akciófilmjeiben. (Igen, tudom, hogy Mark Dacascos a maga polinéz vonásaival a mai szóhasználat szerint nem számít „fehér” (europid) amerikainak, de a koncepció ugyanaz.) Mikor egy amerikai (általában: jellegzetesen europid kinézetű) hős olyan szinten elsajátítja egy idegen nép harcművészetét, hogy a végén ő oktatja ki az adott nép fiait eme harcművészet eredeti szellemiségéről, a lovagiasságról és a becsületes küzdelemről, miközben mindenkit péppé ver a filmvégi Végső Nagy Összecsapás során. Sajnos ez a motívum ebből a filmből sem hiányzik, a főgonosz ugyanis egy brazil maffiavezér, Silverio (Paco Prieto), aki maga is a capoeira aktív gyakorlója, így a vele való leszámolásnak akarva vagy nem akarva is lesz egy ilyen éle.

Nagyon azért nem szeretném lehúzni a filmet, mert Mark Dacascost alapvetően nagyon tisztelem, azonkívül értem és méltányolom az alkotók szándékát mind a capoeira népszerűsítésére, mind a szociális érzékenység szélesítésére, mind arra, hogy megmutassák, milyen lehet(ne) egy igazán jó, motiváló és rugalmas pedagógus. Összességében senkit nem beszélnék le a megnézéséről, végül is a maga módján szórakoztató, és ha valaki nem ismeri a Besouro-t, úgyis ez lesz az első film, ami a „capoeira-film” kifejezésről beugrik neki, szóval már csak ezért is érdemes ismerni.

 

Quilombo

(1984; rendező: Carlos Diegues)

Erről a filmről is volt már szó a blogon. Nem a capoeiráról magáról szól, és (ez talán nagyobb csalódás néhányaknak) a harci jeleneteit sem capoeiristák koreografálták. Mégis fontos ebből a szempontból is, mert a capoeira kulturális hátterének egyik nagyon lényeges elemét mutatja be. A capoeira művelői ugyanis a maguk elődeit általában a qilombolákban látják, azokban a feketékben, akik (a majdani) Brazília területén a rabszolgaságból megszökve saját településeket hoztak létre az őserdők mélyén. Ezek a szabad közösségek voltak a mocambók és a quilombók. A legnagyobb ilyen település Quilombo dos Palmares volt, ennek hőseiről különösen sok ének szól a capoeirában. A film pedig Quilombo dos Palmares utolsó két (egyben a leghíresebb két) királya, Ganga Zumba és Zumbi történetét mutatja be.

Gyanítom, hogy Carlos Diegues eredetileg is egy kétrészes filmet tervezett: egyet Ganga Zumbának, egyet pedig Zumbinak szentelve. Ez kicsit furcsán sikerült. A Ganga Zumbáról szóló filmet még fekete-fehérben az 1960-as években forgatta le, de aztán ezt a Brazíliára szakadó katonai diktatúra miatt nem tudta bemutatni. Ezért mikor több mint 20 évvel később (a diktatúra bukása után) végre lehetősége lett a folytatás elkészítésére, nem ott folytatta a történetet, ahol a Ganga Zumba film végetért, hanem elölről kezdte az egészet,

vagyis a Quilombóban benne van Ganga Zumba (Antônio „Tornado” Gomes) (a képen jobbról a második) története is kicsit rövidebben.

De a központi szereplő Zumbi (Antônio Pompêo) és az ő harca Quilombo dos Palmares megmaradásáért.

A filmnek van egy érdekes misztikus hangulata, ami hol jót tesz neki, hol nem. A zene és a játék a világításokkal egyes jelenetekben egy nagyon különleges atmoszférát teremtenek, amit izgalmas figyelni. Nagy szerep jut a táncnak és a Quilombo dos Palmaresben végzett szertartásoknak. Viszont, mivel alapvetően mégiscsak egy történeti eseményt beszél el a film, nem ártana, ha a realisztikusabb(nak szánt) jelenetek tényleg realisztikusabbak lennének. De sokszor úgy érezhetjük, mintha ezek is egy kicsit stilizáltak lennének. Konkrétabban: a színészek szinte minden jelenetben teljesen úgy beszélnek és mozognak, mintha színházban, a színpadon lennének, és teljesen elfelejtenék, hogy amiben játszanak, az egy film. (Lehet, hogy tényleg egy színpadi darab lett egy az egyben átültetve a vászonra?)

Ha most ez nagyon bonyolultan hangzott, csak még egy ok, hogy megnézzétek a filmet. Lehet, hogy érdemes előtte megismerkedni Zumbi történetével valamilyen más formában is, hogy a Quilombo filmre úgy tudjunk tekinteni, mint érdekes kísérletre, nem pedig egy történelmi igényű ábrázolásra.

És talán azt is érdemes figyelembevenni, hogy a film egy húsz éves diktatúra utáni hirtelen alkotói szabadság első megnyilvánulása, olyan, mint egy felszabadult sóhaj, amikor az ember egy bezártság után újra friss levegőhöz jut. Talán ez is magyarázza a kísérletező kedvét.

 

A Zero Gravity Csoport filmjei

A Zero Gravity egy rendkívül tehetséges akrobatacsoport volt, amelynek tagjai különböző harcművészeteket űző fiatalok voltak. A banda első változata még 1998-ban alakult egy középiskolás baráti társaságból valahol az USA California államában (érdekes módon arról sehol nem találni információt, hogy melyik városban, talán Oaklandben vagy San Joséban). A tagok javarészt első generációs ázsiai bevándorlók vagy bevándorlók második generációs gyermekei voltak, akiknek a gyökereik őrzését is jelentette a különböző harcművészetekkel való foglalkozás. Eredetileg főleg színpadon léptek fel különböző harcművészeti stílusokat ötvöző performanszokkal, de 2000-től saját rövidfilmeket is készítettek, részben a fellépéseik promotálására, részben valószínűleg már akkor is azzal a céllal, hogy kaszkadőrként utat törjenek maguknak a nagyobb filmekbe is. Ez többeknek egészen jól is sikerült, mint erről később még szó lesz.

Ezek a 2000-es évtizedben készült amatőr filmjeik, amelyekkel a „YouTube előtti” Internet sztárjai lettek, igazán eredeti alkotások, rengeteg humorral, szívvel és lélekkel, amelyeken érződik, hogy egy remek csapatmunka eredményei. (Éppen ezért sok szempontból ezek még nagyobb élményt is nyújtanak, mint az egyes tagok későbbi, nagyobb költségvetésű, profi filmekben készült jelenetei.)

A csapat brazil tagja Lateef Crowder, és valószínűleg ő az, aki a legnagyobb karriert valósította meg és leghíresebbé vált azok közül a harcművész-koreográfusok közül, akik Zero Gravityből indultak.

A capoeirát azonban nem egyedül ő hozta be a csoport tevékenységébe. Ott volt még mellette

Jamel Lindsay „Xango” és

Ricky Lawson „Malandro”, a két fekete amerikai fiatal, akik azóta profi capoeira-edzők lettek,

és Larry Leong („Esco”), aki a maga kreativitásával az idők során a Zero Gravity Kaszkadőrcsapat rövidfilmjeinek fő motorja lett. Főként ő szorgalmazta, hogy a filmek ne csak a harci koreográfiákból álljanak, hanem legyen valami vicces kerettörténetük is, amiről emlékezni lehet rájuk, és amivel a csapat tagjai megmutathatják, hogy színészként is érdemes őket keresni.

Így azok az emlékezetes rövidfilmek, amik miatt annyira szeretjük a Zero Gravityt, valószínűleg főleg Larry hozzáállásának köszönhetőek.

Larry volt az is, aki ezeket a filmeket utólag egy helyre gyűjtötte. Itt lehet megtekinteni őket.

Az azonos című filmek (Title Pending 1-2 és Damn 1-2-3-4) nem jelentik azt, hogy ezek egy történet folytatásai lennének, inkább arra utalnak, hogy hasonló stílusban készültek.

Title Pending 1.

A Zero Gravity Csapat első filmje. 2000-ben forgatták. A történet itt még viszonylag egyszerű: Egy keményfiúkból álló banda egy nyertes lottószelvényt akar elrabolni két havertől, akik azonban meglehetősen képzett harcművészeknek bizonyulnak. A harci jelenetek egy játszótéren és egy elhagyott gyárépületben játszódnak, és egészen jól néznek ki.

 

Title Pending 2.

2001-ben készült. Ebben a filmben már hallatszik a szereplők hangja is, de a hangsúly itt is a harci koreográfiákon van. Itt is egy alvilági bandától kell megvédenie magát néhány régi havernek. A jelenetek itt már nagyon komplexek, mert legtöbbször több szereplő harcol több szereplővel. A korábbiaknál is fontosabb lett a vágások szerepe, és az, hogy a vágások tényleg szervesen összeillesszék az egyes jeleneteket, ne maradjanak következetlenségek a történetben. A Title Pending két részét látva nagyon jól látszik, hogy a Zero Gravity mennyire szabad kísérletként indult, és hogy menet közben tanulva, mindenre odafigyelve, mennyire ügyesen építették be a tapasztalataikat a soron következő projektjeikbe, amik így tényleg egyre profibbak lettek. A véletlenül, a kiválasztott helyszíneken talált eszközök felhasználása is még ötletesebb lett ebben a második részben.

 

Damn 1.

Itt is egy fontos tárgy megszerzése körül bonyolódik a cselekmény, amelyben a három capoeirista, Esco, Malandro és Xango kapták a főszerepet. A humor is egyre fontosabb lesz, de ez majd a következő kisfilmekben lép igazán szórakoztató szintre. A Damn-sorozat filmjei között az összekötő kapocs szinte csak annyi, hogy mindegyik végén valaki elkáromkodja magát, hogy „Damn!”

 

(Damn 2.

 Ezt csak zárójelben említem meg, mert ebben nincs capoeira, de azért eléggé szórakoztató. Bár Ricky és Jamel ebben is szerepelnek, de a fő hangsúly itt azon van, hogy Darion Brown (a villanyóraleolvasó-behajtó szerepében) bemutathassa a kung-fu tudását. Szerintem ezt is érdemes megnézni, ötletes, önfeledt, ugyanakkor jól kivitelezett hülyéskedés az egész. Ez is 2001-ben készült.)

 

Damn 4.

Szintén 2001-ben készültek el ezzel a filmmel is. (Nem tudni, miért a 4. rész következett a 2. után, talán azért, mert már készen volt a 3. forgatókönyve, de ezt a kevésbé összetett történetű, kevesebb szereplős projektet gyorsabban le lehetett forgatni közben.) Ez a Zero Gravity filmjei közül az, ami a leginkább a capoeira mozdulatain alapul elejétől a végéig. A bunyó itt egy állásinterjún tör ki, Esco, Xango és Malandro egy viszonylag szűk térben verekednek, mégis megtalálják a helyet a capoeira szép mozdulatainak alkalmazására.

Sajnos Malandro és Xango a további filmekben már nem szerepeltek.

 

Damn 3.

A Zero Gravity szerintem legviccesebb filmje. Itt már minden szereplőnek van szöveges szerepe és kidolgozott karaktere is, és mindenki elég szépen teljesít színészként is. A történet: egy ingatlanügynöknek álcázott maffiózó, Lance (Ken Quitugua) meg akarja szerezni egyik ismerőse, Mike (Larry Leong) házát, amit Mike sehogy sem akar eladni. Lance végül úgy dönt, hogy drasztikus eszközökkel takaríttatja el Mike-ot és testvérét, Liant (Lianne Lin) az útból. A munkára több vállalkozó is akadna, mint például a brazil Leonardo (Lateef Crowder) és a kínai Cang (Tony Chu), csakhogy, mint időközben kiderül, egyikük sem egy észkombájn.

A harci jelenetek ötletesek, látványosak és viccesek, különösen az utolsó, ahol hárman harcolnak egymás ellen.

Érdekesség még, hogy a főszereplő testvérpárnak az alkotók, úgy látszik, jó ötletnek tartották a „Magyarorszag” vezetéknevet adni.

Ennek egyébként olyan nagy jelentősége nincs, mert a szereplők vezetéknevei egyszer sem hangzanak el a filmben, csak a stáblistán vannak kiírva.

Ennek fényében valószínűleg csak az történt, hogy kerestek valami kellően hosszú és nehezen kimondhatónak tűnő szót, hogy a nevek ilyen jópofán egzotikusak legyenek.

 

A 2000-es évtized második felére a Zero Gravity Kaszkadőrcsoport elkezdett szétszéledni. Voltak, akik tényleg be tudtak törni a mainstream hollywoodi filmiparba kaszkadőrként, voltak, akik máshol találtak munkát. A baráti kapcsolatok megmaradtak, ezért úgy alakult, hogy mégsem a Damn 3 lett az utolsó közös munkájuk.

Inmate 451 (A 451-es fegyenc)

Ez Lateef Crowder és Sam Looc közös promóciós videója volt 2006-ban. Mindketten Zero Gravity-tagok és profi kaszkadőrök lettek. A történetet nem írom le, mert tovább tartana elolvasnotok, mint megnézni magát a filmet. Lényeg, hogy plusz ötlet ebben is van, és érdemes megnézni capoeirista szemmel is. Csak ezt Larry Leong, mivel az ő keze nem volt benne, nem tartotta fontosnak feltenni a Zero Gravity-filmek gyűjtőhelyére. De YouTube-on könnyen elérhető ez is.

 

Yeah, Sure, OK

Hosszú szünet után a Zero Gravity tagjai még 2008-ban álltak össze egy utolsó közös filmes projektre. Ez méltó lezárása lett egy szép sorozatnak, és, ahogy már jeleztem, a korábbiaknál is nyomon követhető egy profivá válási folyamat, így itt is igaz, hogy filmes szempontból ez, az utolsó darab a legkiforrottabb munka.

Larry Leong időközben összebarátkozott Andrew Suleimannal, aki szintén kaszkadőrként kezdte a pályafutását, de közben filmrendezői tanulmányokat is végzett. Így Larry is közreműködött Andrew vizsgafilmjének az elkészítésében. Ennek a címe Cha Cha Chinaman volt és két kínai férfi vetélkedéséről szólt egy amerikai nő kegyeiért. Persze Andrew és Larry, ha már volt ilyen képzettségük is, ebbe is készítettek egy látványos harci jelenetet is, de ebben leginkább a kung fu elemeit használták.

A Yeah, Sure, OK című film sok szempontból a Cha Cha Chinaman továbbgondolása volt. Andrew és Larry itt is két egymással vetélkedő férfit alakítottak, és jelmezeikkel is visszautaltak az előző filmre.

Ebben a történetben két lakótárs-haver, Mr. Kék Ing (Larry Leong) és Mr. Piros Ing (Andrew Suleiman) szintén ugyanabba a nőbe lesznek szerelmesek. Csakhogy, mint kiderül az imádott hölgynek (akinek az arcát sohasem látjuk, így mindenki odaképzelheti élete nagy szerelmét) számos más hasonló férfi is csapja a szelet különböző élénk színű ingekben, és mindegyikük kész a hölgyért meg is verekedni.

A történetben nincs szöveg, így egy kicsit börleszk-szerű is lesz, de az egyszerre abszurd és szimbolista történet valószínűleg mindenki számára érthető, átérezhető és szórakoztató.

A harci jelenetek közül szerintem itt is Lateef Crowderé a legjobb, kiváló példa arra, hogyan lehet a capoeirát jól felhasználni egy filmes koreográfiában. Emellett Lateef karaktere (Mr. Sárga Ing) az egyik legszimpatikusabb az egész filmben: sokáig ő az egyetlen, aki észreveszi, milyen szerencsétlen és hülye egy helyzet ez, hogy felnőtt emberek szarvasbikák módjára verekszenek egy nőért.

A film megnézése után érdemes meghallgatni Larry audiókommentárját is, legalábbis annak az utolsó 6 percét, ami már a stáblista lefutása után jön. Itt Larry arról beszél, mennyire megviselte őt, hogy a csapat feloszlása után nem tudott célokat találni az életében, aminek következtében aztán sokáig kétségbevonta azt is, volt-e értelme mindazt létrehoznia, amit eddig alkotott. De beszél arról is, hogyan tudott túllépni ezen, és bár nagyon hosszú idő alatt, de kilábalni a depresszióból. Azt hiszem, vagyunk páran így, akiknek az életében bekövetkezik egy-egy ilyen nagy elbizonytalanodás, ezért hasznos róla meghallgatni valaki véleményét, aki már végigment ezen.

 

Lateef Crowder koreográfiái

Lateef Crowder dos Santost lehet szeretni és nem szeretni. De mindenképpen el kell ismerni a kemény munkát, amit végzett, hogy ilyen sikeres legyen, és azt, hogy a tevékenysége és az ismertsége azért sokat segített a capoeira népszerűsítésében világszerte.

Tulajdonképpen előnyére vált, hogy nem erőltette, hogy főszereplő színész legyen; mindig is megmaradt kaszkadőrnek és harcművész-koreográfusnak. Így nem lett belőle az új Jean-Claude Van Damme vagy Steven Seagal. Viszont így akármilyen rossz filmekben szerepelt is, az adott filmnek az a része, amiben ő van, mindig a minőséget jelenti.

Ezért aztán tőle nem is filmeket, hanem jeleneteket ajánlunk megtekintésre.

 

Lateef Crowder vs. Tony Jaa

Lateef Crowder talán leghíresebb és legjobban kinéző harci jelenete a 2005-ös ต้มยำกุ้ง (Tom-Jam-Kung/ Tom-Yum-Goong, a magyar mozikban A sárkány bosszúja) című thai filmből. Itt az egész filmet érdemes megnézni egyébként. Thatcsakon Jiram, azaz művésznevén Tony Jaa, a híres thai harcművész egy Kham nevű elefántpásztort alakít benne, aki elrabolt elefántját próbálja visszaszerezni. A tolvajok útja Ausztráliába vezet, így Kham utánuk ered, azonban Sydneyben mindenféle nemzetiségű maffiózókkal és utcai harcosokkal találja magát szemben. Többek között egy capoeiristával egy égő templomban. Ez a videó, azt hiszem, kiválóan alkalmas a capoeira promotálására is, mert Lateef gyönyörűszép mozdulatokkal, nagyon művészien rugdossa meg Tonyt/Khamot. Ezen kívül egyébként a film legjobb jelenetei azok, amikor Kham az üldözői elől menekül elképesztő akrobatamutatványokkal, átugorva mindent, ami az útjába kerül, kerítéseket, autókat, drótokat, meg sokmindent.

 

Lateef Crowder vs. Darrin Dewitt Henson

A 2009-es Tekken című filmben. A film egy a sok ócska videójáték-adaptáció közül, a történetre kár a szót vesztegetni. A lényeg úgyis mindenki számára az volt, hogy szépen koreografált harci jelenetek legyenek benne, és azok legtöbbje tényleg elég jól néz ki. És szerencsére azért van a YouTube, hogy ha meg akarjuk nézni ezeket a szépen koreografált harci jeleneteket, ne kelljen az egész kétórás agyfárasztó marhaságot végignéznünk. Lateef Crowder mint Eddy Gordo és Darrin Dewitt Henson mint Raven jelenete tényleg jól néz ki, érdemes megnézni.

 

Lateef Crowder vs. Scott Adkins

A 2010-es Vitathatatlan 3. című filmben. Mivel Michael Jai White nem vállalta a harmadik részt, ezért a Vitathatatlan 3-ban a második rész főellenségét / ellenfelét Jurij Bojkát (Scott Adkins) előléptették főszereplővé. Ezúttal neki kell szurkolni, hogy az illegális börtönbajnokságon sikeresen végigverekedje magát. Az egyik legerősebb ellenfele pedig Andriago Silva, a brazil harcos, őt alakítja Lateef. A koreográfia itt is nagyon szép, akár ez is alkalmas lehet, hogy kedvet csináljon a capoeirához a nézőknek.

 

Lateef Crowder vs. Radoszlav Parvanov

Egy másik, kicsit rövidebb, de még mindig kellően látványos jelenet ugyanabból a filmből. Lateef ellenfele egy bolgár harcművész és kaszkadőr, aki itteni szerepe szerint görög boxoló (a stáblista szerint Petrosz Sztavrosz volt a neve).

 

 Fedőneve: Sólyom (Falcon Rising)

A végére egy negatív példát is hoztam, de ha Lateefról beszélünk, akkor érdemes megemlíteni ezt a filmet is. Ez a 2014-es mozi volt az első olyan hollywoodi film, amiben Lateef nem csak egy ellenfél volt, akivel a főhősnek gyorsan meg kell verekednie, hanem egy komolyabb, komplexebb szöveges szerepe is volt. Egy brazil rendőrt alakít, aki harci tudásával komoly tiszteletet vív ki magának állandó ellenfelei, a favella nehézfiúi között is.

A film főszereplője azonban nem ő, hanem egy másik híres harcművész-koreográfusból lett színész,

Michael Jai White (az ő fedőneve a Falcon a filmben), akit viszont hajtott az ambíció, hogy akciófilmekben ne csak epizódszereplő, hanem néha főszereplő is lehessen. Ennek lettek jól és kevésbé jól sikerült eredményei is, mindenesetre a harcművészeti tudását Michaelnak is mindenképpen el kell ismerni.

A Fedőneve: Sólyom azonban összességében egy eléggé rossz film lett, ami a történetet illeti. A legidegesítőbb benne itt is az „amerikai-főszereplő-megmutatja-a-barbár-braziloknak-mi-a-tisztesség-és-hogyan-kell-megfelelően-bánni-a-civil-lakossággal”-motívum, sokkal sértőbben, sokkal nagyobb gyarmati gőggel, mint ahogyan azt az Only The Strongban láthattuk. És még csak a szokásos kárpótlás sincsen meg érte, hogy legalább Lateef lenyűgözzön minket, itt ugyanis még a harci jelenetei sem olyan látványosak, mint az előző példákban. A film utolsó harci jelenete, a végső „boss fight” azért nem néz ki rosszul; nekem főleg az tetszett, ahogyan Michael két fémcsővel vív egy katana ellen. (Ha valakinek ennek fényében elég ez a jelenet is a film többi része nélkül: íme.)  Hogy ebben a jelenetben Lateefnak milyen szerepe van, azt nem írhatom le, mert azzal az egész film egyik poénját lelőném, és hátha mégis lesz olyan, aki megnézné. (Amiről senkit nem beszélek le, csak szólok, hogy az látvánnyal kapcsolatban ne legyenek olyan magasak az elvárásaitok, mint az előzőekből következne, a történettel kapcsolatban pedig ajánlott a megfelelően kritikus szemlélet.)

 

Ti milyen filmeket tennétek még a listába? Melyik filmekben jelenik meg szerintetek legjobban és leglátványosabban a capoeira, mint mozgásművészet? És melyik fejezi ki szerintetek legjobban a capoeira szellemiségét?

Kommentben írjátok meg, ha van kedvetek!