Akkor beszéljünk végre az áldozatról is!

Látom, nagyban megy a vita arról, hogy miről vagy kiről kellene ma megemlékezni: a kommunizmus áldozatairól vagy a sztálinizmus áldozatairól, egy eszme áldozatairól (ha van ilyen) vagy egy diktatúra, egy politikai rendszer áldozatairól. Mi lenne, ha megnéznénk, konkrétan minek is van ma az évfordulója?

Ő itt Béla. Kovács Béla... Béla egy parasztból lett politikus, élete nagy részében az igazságosságért, a magyar szegényekért, a magyar földvagyon egyenlőbb elosztásáért és társadalmi különbségek mérsékléséért küzdött. Egy olyan párt (a Független Kisgazdapárt) tagja volt, amit nem „a komcsik” kezdtek üldözni, diszkriminálni, letartóztatni, választáson akadályozni, és a tagjait brutálisan ütni-vágni. Hanem egy régebbi egyenlőtlen rendszer kakastollas kalapú politikai rendőrei (csendőrei).

Kovács Béla 1945-ben végre nekiláthatott megvalósítani elképzeléseit, és elképzelhetetlenül nagy birtokokat nincstelen nyomorgó földmunkások között szétosztani. Ehhez együttműködött, akikkel lehetett: magánál mérsékeltebb és radikálisabb politikusokkal, szocdemekkel, agrárszocialista parasztpártiakkal, polgári liberálisokkal és kommunistákkal is. Sok vitájuk volt (és nem hinném, hogy ezekben mindig Bélának volt igaza), de abban egyetértettek, hogy a magyar népen egy egyenlőbb társadalom nagyban segíthet.

 

1947. február 25-én Bélát elrabolták a szovjet titkosszolgálat emberei, miután a magyar Nemzetgyűlés nem volt hajlandó képtelen koncepciós vádak alapján megszavazni a mentelmi jogának felfüggesztését és bíróság elé állítását. Évekig szenvedett szovjet fogolytáborokban. Kovács Béla jogtalan elrablásának évfordulója a sztálinizmus, a sztálinista diktatúrák áldozatainak emléknapja Magyarországon. Ami Kovács Bélával történt, felháborító: egy ártatlan (bár természetesen hibáktól és tévedésektől nem mentes) ember meghurcolása, és egy idegen nagyhatalom súlyos beavatkozása egy másik ország belügyeibe. Jogos a felháborodás az őt és sorstársait ért igazságtalanságon.

 

De ha te azt mondod, hogy mindez akkor lett volna elkerülhető, ha Béla neki sem állhat megvalósítani elképzeléseit egy igazságosabb társadalomról és földet osztani;

ha azt mondod, hogy a diktatúrák megismétlődésének ellenszere az, ha magyar emberek millióit visszanyomjuk ugyanabba a nyomorba, amiben korábban (1945 előtt) voltak;

ha azt hajtogatod, hogy Béla "minekmentoda" 1944-ben „a komcsikhoz”, vagy pláne hogy "minekmentoda" egyáltalán az eke mellől a Parlamentbe (ahol szerinted csak milliomosoknak és római katolikus főpapoknak lenne helye);

ha szerinted Kovács Béla esetében egyedül az a felháborító és jogtalan, hogy akik elfogták, azok kék tányérsapkát viseltek, és nem kakastollas kalapot; akkor szerintem inkább ne szövegelj a „diktatúrák áldozatairól” és „halottak millióiról”, mert valamit alapvetően félreérthettél...

 

Illetve gondold át, hogy mit szeretnél: azt, hogy az olyan emberek, mint Béla szabadon tevékenykedhessenek, és javíthassanak a rendszeren, emberek sorsán? Vagy csak annyit, hogy az ilyen jószándékú embereket megkeresztelt politikai rendőrök vigyék el, akik majd az anyanyelvükön k***aanyázzák őket, miközben a szegények, milliók sanyarú sorsán továbbra sem javít senki, mert az, hogy ők nyomorognak az „így van rendben”?

Gondold át, de őszintén, hogy tényleg a diktatúrával, mint módszerrel van bajod, vagy azzal, hogy nem te diktátorkodhatsz? Tényleg az emberi szenvedéssel van bajod vagy csak azzal, hogy nem te húzhatsz hasznot belőle?

 

Akik pedig esetleg ma is magukénak érzik a társadalmi igazságosság gondolatát, azoknak még annyit utólag is: szerintem nem kell félni ezen a napon (vagy bármely másikon) megemlékezni sztálinista igazságtalanságok áldozatairól. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez a nap mindenképpen Mindszentyről vagy Kolcsak admirálisról szóljon. (Jó, ők ketten sem egy kategória, ez is igaz.) Figyelmeztethetne minket arra is, hogy sosem csak két tábor és két alternatíva van, hogy a társadalmi igazságosságról rengeteg elképzelés lehetséges, és ezek akár párbeszédet is folytathatnak egymással. Szólhatna ez a nap (számunkra) azokról is, akik maguk is a társadalmi igazságosság kérlelhetetlen harcosai voltak, csak félresöpörte őket a gondolkodási lustaságból fakadó önkény és a keményfejű, fantáziátlan, vak parancskövetés. Kisgazdákról és parasztpártiakról, szocdemekről és eszerekről, anarchistákról és tanácskommunistákról, Nesztor Mahnóról, a kronstadti matrózokról, a barcelonai szindikalistákról, a POUM-ról, Weisshaus Aladárról, Demény Pálról, Donáth Ferencről és Nagy Imréről, minden hátbatámadott „Hógolyóról” (az Állatfarmból). (És persze egy kicsit minden becsapott „Rubasovról” is...) Vagy akár az olyan alakok tragikumáról, mint Rácz Sándor, aki a munkásmozgalom meggyőződéses hőse volt 1956-ban és saját bevallása szerint is a Kádár-rendszer börtöne hatására ábrándult ki mindenből, és vált gyűlölködő etnonacionalistává.

Sok olyan alkotásra lenne szükség, mint Ken Loach Föld és szabadsága, ami pont arról szól, hogyan fordulhatnak egymás ellen azok, akik valaha együtt küzdöttek egy közös ügyért...

Paraszociális kapcsolatok és búcsú egy színésztől III.

III. rész. Démonok és megoldások

Oliver Thorn emlékére

Beszéltem a paraszociális kapcsolatokról, beszéltem Thornékról, és megígértem, hogy beszélek arról is, hogy miért nem hagy nyugodni ez az ő ügyük engem, de ez utóbbi ra mégsem került még sor.Pedig ha valami, akkor az kiderülhetett a Thornék példájából, hogy érdemes magunkhoz őszintének lennünk, mert kifizetődő lesz nem csak egészségünk, hanem kapcsolataink szempontjából is.Szóval essen szó most erről a harmadik témáról, az én történetemről is. Ez nem csak a paraszociális kapcsolatokról szól, vagyis nem csak arról, hogy nyugtalanít, hogy mennyire nem ismerhetem a valós belső személyét és gondolatait valakinek, aki egyébként ennyi betekintést engedett a saját életébe, személyes vívódásaiba, micsoda elképzelhetetlenül nagy része rejtve maradt előttem. A másik, amiről érdemes lenne elgondolkodnom, a transzfóbiám. És a kettő már megint összefügg.A homofóbiámat sem volt egyszerű leküzdeni. A transzfóbiámat meg még mindig nem sikerült teljesen. Még szerencse, hogy a transzneműség amúgy egyáltalán nem olyan tömeges méretű és rohamosan terjedő jelenség, mint azt az ezen szörnyülködő hivatásos sápítozók állítják (akik egyébként hihetetlen nagy pénzösszegeket kapnak azért, hogy ilyen álproblémákkal tereljék el a figyelmünket a valódi problémákról).

Hogy az előítéleteim, amelyekkel meg kellett küzdenem, honnan származtak, arra viszonylag nagy valószínűséggel válaszolni tudok: jórészt feltehetőleg abból a korból, amikor már hallomásból tisztában voltam azzal, hogy létezik olyasmi, hogy szexualitás, de az én nemi érésem még nem kezdődött meg. Ebben az időben egyrészt egyes felnőttek sokat ijesztgettek minket pedofilokkal. A rettegés mellett, hogy mi is áldozatokká válhatunk, persze, hogy sokunkban kialakult a mély undor is, azt hittük, azok a férfiak, akik más férfiakhoz vonzódnak, azok egészen biztosan csak erőszakoskodók lehetnek. A másik dolog pedig, hogy én kicsit később kezdtem el kamaszodni, mint a kortársaim. Kicsi, vézna és gyámoltalan gyerek voltam, úgyhogy ki voltam téve a nagyobbak bántásának az osztályban.Nem is csak a fizikai, hanem a szóbeli bántalmazásnak (is), leginkább annak, hogy számtalanszor kellett hallanom azt, miközben elvertek, hogy nem is vagyok igazi fiú, ha ilyen gyenge vagyok. Hogy inkább kislány vagyok. Valaki még olyat is mondott, hogy engem biztos átoperáltak, mert az illető akkoriban hallott arról, hogy ilyesmi már lehetséges. Hát persze, hogy ezt is utáltam, megalázó volt. (Szerencsére aztán egyszerre történt meg, hogy új suliba kerültem, ahol barátokat szereztem, és az, hogy én is elkezdtem nőni és erősödni.) A homofóbiám leküzdéséhez leginkább az kellett, hogy megismerkedjek jófej emberekkel, akik a saját nemükhöz vonzódtak, és rájöjjek, hogy ezek az emberek egyáltalán nem erőszaktevők, és nem „vadásznak” mindenkire a saját nemükben (mint ahogy én fiús fiúként sem akartam minden lánnyal járni vagy lefeküdni), hanem bizonyos emberekhez vonzódnak, bizonyos emberekhez meg nem, azaz ugyanúgy szerelmesek, viszonzatlanul vagy viszonzottan, mint bárki más.Ugyanakkor sokáig nyomasztott a régi bántások és alázások emléke, és amikor már voltak barátaim, és viszonylag elismert tagja voltam egy közösségnek, akkor is gyakran marcangoltam magam, hogy nem vagyok-e még mindig túlságosan kislányos, és hogy amit éppen csinálok, elég férfias-e. Nem túl nőies-e a túl kicsi kezem, vagy az, hogy jobban érdekel az irodalom, mint a matek, és sokkal inkább lázba hoz a naplóírás, mint az autószerelés. Ilyenek. És sokszor eszembe jutott azért, hogy én ugyan tudom magamról, hogy egy heteroszexuális férfi vagyok, de ezt vajon mások is tudják? Vajon mit gondolnak rólam?

(„Mielőtt alámerülünk ebben a videóban egyenesen meg kell mondanom, hogy én cisznemű vagyok. Akiknek esetleg ez a kifejezés még új: ez azt jelenti, hogy a nemem összepasszol azzal a nemmel, amelyet születési nememmel. Vagyis nem transznemű vagyok...” -mondta egyszer Oliver) 

Persze az ilyen önmarcangolások megnehezítették a közeledést a másik nemhez is, és ennek folytán kicsit ördögi körré váltak. Mivel középiskolás koromban a szülővárosom utcáin sohasem látott senki kézenfogva sétálni egy lánnyal sem, megint megkaptam egy idő után rosszindulatú emberek rosszindulatú bántását: „Ez a srác vagy a saját neméhez vonzódik, vagy bizonyos fontos szerveivel nincs minden teljesen rendben.” (Bár ez akkor, mikor volt már egy közösség, ami elfogadott engem, kevésbé zavart. De hát tudjátok, kamaszkorában milyen könnyű az embert mindenből kibillenteni...)

Ilyen őrlődések mellett, hogy mások mit gondolhatnak az én nemiségemről, nem csoda, ha az embert idegesíti a transzneműség, mint jelenség, és ettől a viszolygásától nem könnyen szabadul. (Utólag persze eszembe jutott, hogy lehet, hogy a transzneműek is valahogyan ezt a kellemetlen érzést élik át: ők tudják, hogy milyen neműek, de másokkal ezt nem tudják elismertetni. De ebbe akkoriban nem gondoltam bele: egyszerűen haragudtam a transzneműségre, hogy van, hogy puszta létezésével annak idején ötletet adott szemét alakoknak ahhoz, hogy mivel szekáljanak agyon engem.) Amúgy nem panaszkodom, szép kamaszkorom volt, szép élményekkel és néhány igazán jó baráttal. És közben mégis. Ott élt azért velem is az a bizonyos Mr Not Good Enough is… Egy csomó izgalmas kihívást azért nem mertem bevállalni, mert nem gondoltam, hogy elég jó leszek hozzájuk/bennünk, hogy szánalmassá válok. Ezeket utólag azért bánom…

Még az egyetemen is kísértett a gondolat, hogy biztos nem választottam elég férfias pályát, mit foglalkozok én az emberi lélekkel és társadalommal, ahelyett, hogy hasznos gépeket építenék vagy testi szükségleteket és reakciókat vizsgálnék, stb.. Szerencsére közben azért bejártam jópár helyet, és idővel azért találtam is olyan lányt, akit mindez nem zavart. És mégis... A rohadt kétségek nem is annyira saját férfiasságomban, mint inkább a mások által rólam kialakított képben továbbra sem mindig hagytak nyugodni. Emlékszem egyszer egy lakodalomban engem akartak beöltöztetni álmenyasszonynak (akivel a vőlgényt szokás megtréfálni). Olyan felháborodott hevességgel tiltakoztam ezellen, ami mindenkit meghökkentett. Utólag engem is. Pedig annak a hirtelen dühnek is a régmúltban volt a kulcsa...

Mint látjátok, jelenleg is elég karcsú alkatú és lányos arcú vagyok. De ez nem zavar, éppenhogy örülök neki. Ez ugyanis csak azt jelenti, hogy fiatalabbnak nézek ki a koromnál, és ez azért is jó, mert azt hiszem, a nyitott, kíváncsi, fiatalos gondolkodásomat is megőriztem. Ugyanakkor jó erőben is vagyok.Egészen jó férfitáncossá képeztem magam, a legényeseket elég jól és férfiasan járom (talán nem csattogtatom olyan hangosan a csizmámat, mint mások, de a lábamat elég kreatívan tekergetem), a lányokat jól vezetem, többnyire szeretnek velem táncolni, biztonságban érzik magukat mellettem.Többféle harcművészetet kipróbáltam, már rég nem olyan egyszerű engem megverni. Ha a fizikai erőm kevesebb, fürgeséggel és elszántsággal pótolom. A testemmel, adottságaimmal, fizikai képességeimmel többé-kevésbé elégedett vagyok.

És mégis… 

 

Mostanában újra egyedül élek, elzárva a legjobb barátaimtól is, de ez, amellett, hogy a járványhelyzetet is nehezebb miatta elviselni, érdekes módon leginkább politikai viták idején jut eszembe. Amikor valakivel vitatkozom, néha ma is megjelenik a magam "Mr. Not Good Enough"-ja, rosszindulatú démona és ilyesmiket mond:„Azt hiszed, meggyőzöl bárkit a magad érveivel? Ugyan már! Egyedül vagy. A kapcsolataid nem működtek, míg az ellenfeled évek óta boldog házasságban él, és két szép gyereket nevel nagy szeretetben. Ugyan, mit szövegelsz te emberi empátiáról és szolidaritásról, igazságosságról és méltányosságról? Hát mit tudsz te ezekről? Te akarod osztani az észt? Nevetséges. Minden mondatodat hitelteleníti a személyes életed. És erre előbb-utóbb az ellenfeled is rá fog jönni, és szemedbe fogja vágni mindezeket. Akkor mit mondasz majd?” 

Pontosan tudom, hogy ezek a mondatok ótvaros nagy hazugságok. És mégis… Nem hagy nyugodni: vajon tényleg ezt gondolják rólam? (Illetve rólunk... És mi tényleg képesek vagyunk odáig süllyedni, hogy egy ekkora ökörséget magyarázni és cáfolni kezdjünk, ahelyett, hogy csak simán kiröhögnénk?)

Itt jön a képbe Oliver Thorn. Ugyanis ilyen előzmények után az ember a maga életében és a maga véleményében minden megerősítést szívesen vesz. Hogy véleményével nincs egyedül. Hát még ha valaki azt az üzenetet is hozzáteszi bátorítólag, hogy az olyan ember, mint én, nem csak demokratikus szocialisztikus véleményével, hanem önmarcangoló sorsával sincs teljesen egyedül. És hogy lehet ezt, a belső démonokat kezelni. És ebben akár segíthetünk is egymásnak. És talán éppen gyengeségeink bevallása, az önkritika képessége és az egymásnak való segítség képessége miatt leszünk éppen mi azok, akik győzni fogunk. Indirekt módon pedig ez az angol színész azt is üzente a maga személyes kiállásával, hogy bölcsésznek, filozófusnak lenni azért férfias és szexi is lehet.És hogy férfiasan és szexin is lehet progresszív, sőt demokratikus szocialista elveket képviselni. Én persze ezt tudom, de vannak, akiket nem árt erre emlékeztetni.

És akkor erre történik, ami történik. Oliver Thorn eltűnik, és helyére jön Abigail Thorn. Ebben leginkább az idegesít, hogy jöhetnek majd mindenféle rosszindulatú trollok, akik elkezdenek kárörvendően mutogatni erre az esetre, és olyasmiket mondanak majd:„Na ugye megmondtam… Ugye, hogy a progresszív gondolatok nem férfiasak, mert csak ezt teszik az emberrel. Ha férfi akarsz maradni, akkor nem szabad ilyen modern hülyeségekkel foglalkoznod, mint női emancipáció, meg társadalmi igazságosság, meg természetvédelem… Ezek csak csapdák, a végén úgyis mindegyikből csak b**i-identitáspolitika lesz…” 

 

És én tudom, hogy ez a duma hülyeség. De mindenki tudni fogja-e? (Már megint a kérdés: vajon mit gondolnak mások?) És nem jön-e majd egy olyan sötét démon, aki pont ezt kihasználva próbálja majd a maga gonosz szándékának szolgálatába állítani az embert? Egy Sötét Úr, aki meg azt mondja:„Látod, ezt teszi a modern, progresszív gondolkodás az emberrel. Elférfiatlanít. De neked nem kell ezt a férfiatlanságot választanod. Csatlakozz hozzám! Állj az én oldalamra, és olyan férfias erőt tapasztalhatsz majd meg, amilyenről addig nem is álmodtál! Senki nem fog ennek az erődnek gátat szabni. Nem kell majd udvariaskodnod, töprengened teszetoszáskodnod, végtelen érvekkel magyarázkodnod és udvariaskodnod mások előtt. Eltaposhatod őket, a tehetetlen, okoskodó kis csökevényeket. Közben erősnek érezheted majd magad, a cselekvés féktelen bizonyosságában. Nem kell a lányoknak udvarolgatnod, megaláznod magad előttük. Annyi nőd lehet, amennyit akarsz, és mind a rabnőd, engedelmes alattvalód lesz, akik minden álmodat teljesítik majd. Uralkodj, az a férfias!” 

 

Én már talán túlvagyok azon, hogy rám ez a szöveg hasson. De vajon más barátaim is nemet mondanának erre? Az utóbbi idők tapasztalatai alapján már nem lennék ebben biztos. Nem lehet, hogy lesz köztük, akinek mindez túl csábító, és él a lehetőséggel (és közben engem, másokat is elárul, hátbaszúr, eltapos)? Keserű tapasztalatok kérdeztetik ezt velem... (Meg aztán tisztában vagyok azzal is, hogy sokan éltek át hasonló élményeket korábban, mint én, és vannak, akik sokmindent eladnának azért, hogy férfias erejüket végre valamilyen formában megéljék. Vannak, akiknek egy ilyen szöveg nagyon csábító lehet.) Vajon mindegyikünkben, akikben most megbízom, lesz annyi erő, hogy erre öntudatosan azt mondjuk:„Nem. Nem kell a hatalmad. A férfiasság nem ez. Nem mások elnyomása eltaposása, főleg nem a gyengébbeké. A nővel, akit szeretek szeretetben akarok élni, nem uralkodni rajta, gyilkos keserűséget okozva. Az Erő nem ez. Erősebbnek, férfiasabbnak gondolod magad nálam? Jó! Annál férfiasabb lesz, mikor majd lecsaplak.” 

 

És mégis… Mindezzel együtt…

Mit beszélek én egy mozgalom, egy paraszociális közösség nevében Thornékról? Olly értékes gondolatokkal gazdagított sokunkat. De ez nem kötelezi őt semmire egy elképzelt közösséggel szemben. (És Abigailt sem.) Nem ítélhetem meg őt (és Abigailt sem). Sok személyes élményébe, gondolatába beavatott, mint nézőt. De még így is… Csak nagyon kis részt mutatott meg magából.

(Megmutatta például a bicskát, amivel felvágni próbálta az ereit. És mégis...) Mit tudhatok én az ő szörnyű belső szenvedéseiről, mindannak az egészéről, amit átélt, arról, mi teszi őt igazán boldoggá vagy boldogtalanná? Mit írhatok én elő neki? Semmit. Nem a bennem róla kialakult képnek kell megfelelnie.

Engedjük el tehát Olly Thornt! Lehet, hogy Abigail Thorn nem lesz olyan hiteles színésznő sokunk szemében, mint amilyen színész Olly Thorn volt. (Na és?) Talán filozófiai gondolataival és azoknak kreatív tálalásával mégsem fog csalódást okozni. Meglátjuk… Érdeklődő kíváncsiságomra azért számíthat. Ha csalódni fogok benne, majd őt is elengedem. Hisz csak paraszociális ismerős.Ég veled Olly Thorn! Gondolataid és kreativitásod sokat jelentettek… Őrzünk jó emlékezetünkben.

 

Utóhang: Ellenpontok

Olly Thorn annak idején többször emlegette egyik példaképekéntNatalie Wynnt, a ContraPoints nevű YouTube-csatorna működtetőjét, aki szintén érdekes és fontos dolgokról gondolkozik a maga helyén. Ezért (még régebben) kíváncsiságból elkezdtem nézni az ő egyik videóját is. Amint azonban egy mellesleg odavetett megjegyzésben megemlítette magáról, hogy transznemű, azonnal elmenekültem. Akkor még nem tudtam ezzel a ténnyel mit kezdeni. Később, mikor láttam, hogy készített egy videó-esszét az incelekről (azokról a fiúkról, akik internetes közösségekben dühöngenek azon, hogy egy lánynak sem kellenek, addig-addig spannolva egymást, míg valamelyikük időnként fegyvert ragad és összevissza lövöldözni kezd), mégsem bírtam a kíváncsisággal, és megnéztem. És nem bántam meg. (Mellesleg ebben a videóban Olly is vendégszerepelt, de nem ez volt a lényeg.) Értékes gondolatokkal gazdagodtam sok ismerős érzésről, amelyek annak idején bennem is kavarogtak, és szerencsétlenebb körülmények között akár engem is lökhettek volna az incelek irányába is. Megint a ráismerés öröme, hogy nem voltam velük egyedül, és hogy van valaki, aki az ilyen kavargó érzéseket képes némi megértéssel szemlélni akár kívülről is. Ezzel, hogy ennek a tartalomnak figyelmet szenteltem, azt hiszem, egyet léptem az elfogadás irányába, a transzfóbia leküzdésének irányába is. Azért őszintén remélem, hogy a transzneműség továbbra sem lesz egy tömeges jelenség, mert azzal tényleg nem tudnék még mit kezdeni. Ha túl sok lenne, vagy túl nagy divattá válna, tényleg visszazuhannék a fóbiába.

De egyelőre nem látom, hogy ez fenyegetne.

Hogy mit látok akkor?

Kicsoda Natalie Wynn? (Kicsoda Abigail Thorn?) Egy gondolkodó ember. Férfi vagy nő? Ilyen távolságból mit számítson nekem? Nem kell, hogy szeressem. Nem kell, hogy paraszociális pajtimnak tartsam. Olyan, mint egy tudós, akinek a könyvét a magam tanulmányához felhasználom. Se több, se kevesebb.

  

(Egy tudományos tanulmányban minden lábjegyzet egyben egy kis köszönetnyilvánítás is.) Nem kell szeretnünk, sem gyűlölnünk egymást, hiszen nem kell minden emberhez, akivel találkozol, a leghevesebb érzelmekkel viszonyulni. Annyi milliárd ember között, elférünk a bolygón mindketten. De egy gondolata mégis eljutott hozzám, és talán értékes új gondolatokat indíthat el. Egy gondolatnyi gondolat közöttünk a kapcsolat. Sem több, sem kevesebb.

Paraszociális kapcsolatok és búcsú egy színésztől II.

II. rész. Színész, filozófus, paraszoci-pajti?

Oliver Thorn emlékére

Az egyik téma, amiről sohasem írtam, a transzneműség. A továbbiakban sem szeretnék különösebben ezzel foglalkozni. (Messze túllihegettnek érzem ezt a témát. Akiket a téma érdekel, kérem nézzék ezt el nekem.) Most, ebben a bejegyzésben azonban muszáj megemlítenem. Akiket ez a téma taszít, nézzétek el nekem.

Arról akartam beszélni, miért, minek az apropóján foglalkoztam most a paraszociális kapcsolatokkal, és azok hatásával, fontosságával. Leginkább azért, mert saját magamon tapasztaltam nemrég, hogy ezeknek a hatása mennyire furcsa lehet, még akkor is, ha ezeknek tudatában vagyunk, így mennyire fontos tudatosítani magunkban, hogy ezek mennyire különböznek a valódi kapcsolatoktól.

Írtam már arról korábban is és most is, hogy milyen fontos műfaj lett az utóbbi időben a videóesszé. (Ez is olyasmi, aminek a felfutása már korábban elindult, de a járványhelyzet felgyorsította.) Ennek alkalmából tavaly írtam egy ajánló bejegyzést azokról az intellektuális videóblogokról, amelyekre én az első karantén ideje alatt találtam rá, és amelyek talán mások figyelmére is méltóak lehetnek. Ezek közül is az egyik legnagyobb kedvencem a Philosophy Tube nevű csatorna lett,

melyet Oliver Thorn angol színész és filozófia szakos hallgató alkotott meg, már jópár évvel ezelőtt. A dolog úgy kezdődött, hogy Olly, a kadétből lett filozófus-hallgató ismeretterjesztő videókat kezdett gyártani a YouTube-ra régvolt idők filozófusairól. (A legelső adás nyitómondata:„Ez a rész arról fog szólni, hogy te vajon létezel-e.”)

Stílusosan René Descartes-tal kezdte és azzal, hogyan keletkezett, és mit is jelent pontosan az a híres mondat: „Gondolkodom, tehát vagyok.” 

Az idő előrehaladtával mások filozófiájának ismertetése mellett Olly egyre inkább a saját gondolatait is belevitte a műsorba. Már nem csak szemlézett, hanem kérdezett, továbbgondolt, vitába szállt, kritizált is. És egyre kritikusabb gondolatokkal állt elő korunk társadalmi kérdéseivel kapcsolatban. Egyik kedvenc videóm ebből az időszakból ez, amelyben sok értékes érvet felsorol az antifasiszta cselekvés mellett,ezzel sokunknak adva értékes szellemi anyagot, akik a fasizmus nevű katasztrófa elhárításáért küzdünk különböző eszközökkel. Aztán ahogy ezzel párhuzamosan beindult Oliver színházi karrierje is, a videók egyre inkább művészi alkotásokká is váltak. Egyre fontosabbak lettek bennük a különböző jelmezek,a karakterek, akiknek a nevében beszélt,

a performanszok, amik a gondolatokat illusztrálták. Ez tette aztán egészen egyedivé a csatornát. (És én már itt kapcsolódtam be.)

És egyre több személyes vallomás is megjelent a videókban, amelyekben Olly a saját életében megélt válságokról és sikerekről beszélt…

 

Oliver Thorn azonban nemrég „eltűnt” az Internetről, méghozzá olyan módon, amit én sajnos nem tudok teljesen felfogni. Valahogy úgy próbáltam kifejezni, hogy Olly Thorn „meghalt”, és a csatornájának működtetését a húga (nővére? lánya?), Abigail Thorn vette át. Magamnak akár mondhatom most is ezt, de titeket nem akarlak ezzel becsapni. Ha már kellően összezavarodtatok ettől a szövegtől, nézzétek meg, mi történt, nekem nincsenek rá megfelelő szavaim.

És hogy miért nem tudtam ezt én igazán feldolgozni? Nos, itt jönnek a képbe a paraszociális kapcsolatok. Követtem Olly alkotásait, ahogyan széles érdeklődéssel a legkülönbözőbb témákról beszél, és számos alkalommal örömmel ismertem fel azt, hogy mennyi közös van a gondolkodásunkban. Aztán ahogy egyre személyesebb témákról is kezdett beszélni (önterápiás céllal), ahogy egyre több titkába beavatta a nézőit, úgy persze, hogy kialakult egy érzés bennem is, hogy kicsit olyan ez a srác, mintha egy személyes ismerős lenne, akivel biztosan remek eszmecseréket tudnánk folytatni a világról, egy jó angol sör mellett, stb. (Ez nyilván nem tudatos, ez inkább benyomás, mint valódi, végiggondolt gondolat.)

 Ehhez képest arra a fordulatra, ami nemrég jött az egészben, nagyon nem számítottam. Nagyon nem illett bele az eddigi történetbe. Vagy csak nem illett abba a képbe, amit eddig magamban a jó öreg Olly cimboráról kialakítottam? Ezt meg kellett kérdeznem magamtól. És azt is, miért nem hagy ez engem ennyire nyugodni? Miért kellene, hogy ennyire zavarjon egy távoli illető életének ilyen hirtelen fordulata? Vagy még inkább: miért kellene, hogy egy távoli angol srác története az én logikám, az általam elképzelt dramaturgia szerint alakuljon? Másképpen: miért kellene, hogy Olly nekem, egy nagyon távoli követője kimondatlan elvárásainak feleljen meg?

 

A Philosophy Tube-on az egyik első ilyen mélyebb személyes vallomás 2018 augusztusában jött, a Miért utálom magam? című videóban, amelyben Olly az ember belső démonjairól beszélt, azokról, akik romboló üzeneteikkel a saját önbecsülésünket ássák alá.Meg is személyesítette a maga ilyen démonát, és elnevezte Mr. Not Good Enough-nak (kb. ’Nem- (Vagy-) Elég-Jó úr’-nak). Az üzenet a végén nem volt egyértelmű: legyőzhetjük ezeket a démonokat, vagy együtt tudunk élni velük?(A videó végén Mr. Thorn és Mr. Not Good Enough duettet énekelnek: a Me And My Shadow-t Frank Sinatrától és Sammy Davistől)

 

Nem sokkal később (2018 szeptemberében) Olly egy videót készített az öngyilkosság témájáról. Arról, hogy az öngyilkosságot mennyiben okozhatja egy pszichés betegség, és mennyiben az egzisztenciális, társadalmi okokra is visszavezethető reménytelenség. Majd hirtelen fordulattal elkezdett saját, nem is olyan régi öngyilkossági kísérleteiről beszélni.Ehhez megalkotta az Űrhajós karakterét (így az öngyilkosság, mint az ismeretlenbe repülés metaforáját). Megvallván, hogy az ő mentális betegsége mintha társadalmi környezettől függetlenül létezne, nem teszi lehetetlenné a normális működést és az alkotó munkát sem. Van és üldöz, nehezen megmagyarázhatóan. Ez a videó az egyik legnézettebb és legnagyobb visszhangot kiváltó alkotása lett a csatornának. Kérdésfelvetésével annyi emberhez szólt, hogy messze az eddigi követőtáboron túl is felfigyeltek rá.

 

De még ezt is lehetett fokozni.

 

2019 júliusában kijött egy videó, Férfiak, bántalmazás, trauma címen, amelyben Olly azt mesélte el, hogyan válhat egy férfi egy bántalmazó kapcsolat áldozatává (vagyis, hogy a bántalmazás egy kapcsolatban egyáltalán nem csak a testi erőfölényen alapulhat).(„Annak ellenére, hogy tudatában vagyunk annak, hogy valaki belemászik a fejünkbe, …”)

Arról, hogy egy lelki terror, hogyan eteti saját belső, romboló démonainkat is. Arról, hogy ennek kapcsán milyen könnyű racionalizálni és internalizálni (belső saját lényünk eredőjének illúziójává tenni) a bántalmazást. Arról is, hogy pont emiatt milyen nehéz kilépni egy bántalmazó kapcsolatból. Arról, hogy ez a fajta bántalmazás mennyire nem egy látványos hirtelen rombolást okozó fegyver, hanem egy lassan ölő méreg lehet. Arról, hogyan válhatsz egy ilyen kapcsolatban „láthatatlanná”, hogyan kezded Te elnyomni saját magadat. Hihetetlen komplex dolgok hangzottak el egy hihetetlenül bátor önvallomásban. Mindez egyetlen snittel felvéve. Erre a bravúrra pl. a magyar 444.hu oldal is felfigyelt.

2019 októberében egy újabb érdekes videóban Olly Thorn bevallottta, hogy biszexuális, és kifejezetten vonzódik a transznemű nőkhöz. (Addigi videóiban is feltűnően sok utalás volt a transzneműségre, mint jelenségre. Amely jelenség engem kifejezetten taszít, ennek ellenére a sok utalás nem kifejezetten zavart, mert általában nem ez volt a fő témája a műsornak. Kivéve, amikor igen.) Ez azonban még önmagában engem nem zavart volna. A homofóbiámat már leküzdöttem.

2020 márciusában egy művészetekről (és kiemelten a színházról) és a rajongói elvárásokról szóló videóban Olly is részletesen beszélt a paraszociális kapcsolatokról, arról, milyen zavaróak is tudnak lenni, mégis milyen jólesik a figyelem is, mennyire legyezgeti a férfias hiúságot is.(„Végül is mókás és élvezetes a vágy tárgyának lenni.”) Egyébként azt is mondta ekkor is, hogy kapott olyan visszajelzést, hogy azt szeretik a műsorában, hogy egy szimpatikus és empatikus, nem mérgező férfiasságra mutat példát a nézőknek.

Közben mellesleg azt is megemlítette, hogy egyszer a színpadon eljátszotta már Will Shakespeare Rómeóját úgy, hogy Júliát egy transznemű nő játszotta. (Brrrr! – mondtam erre.)

És aztán 2021 januárjában, történt, ami történt. Hatalmas sokk. Ez az eddigi videó-esszéket, vagy legalábbis azok némely mondatát is nagyban újraértelmezi.(Ez például annak idején csak egy performansz volt, de utólag a történtek fényében ez is némileg átértelmeződik.)

Pont úgy, ahogyan egy ember halála, pályája lezárulta némileg átértelmezi, más megvilágításba helyezi egész életét, tetteit, mondatait is. Más szemmel fogod azokat nézni, ha tudod, hogy egy lezárult történetet nézel.

Egyébként még ez az utolsó, sokkoló videó is mennyivel több volt, mint pusztán egy vallomás a nemiségről! Nagyon fontos és szép gondolatok voltak benne emberi esendőségről, egymásrautaltságról és egymásra való reflexiónk fontosságáról.

"We are thinking therefore we are therefore I am."

„Gondolkodunk, tehát vagyunk, tehát vagyok.” 

(Nem tudom, ezt a szerző fogalmazta-e meg, vagy csak idézte Audre Lorde-tól, akiről ez az esszé részben szólt.)

Aztán Olly Thorn végrehajtott egy harmadik, ezúttal sikeres öngyilkossági kísérletet… Vagyis meghalt... Vagyishát... meghalt? Vagy: Olly Thorn meghalt számomra (?). Mármint ezt most ne rosszalló értelemben olvassátok. Nem úgy értem, hogy olyat művelt, amivel hiteltelenné vált a szememben, elásta magát nálam. Hanem inkább úgy, hogy a pályája lezárult. Ezért most nem tudom másképpen felfogni ezt a róla szóló írást sem, csak mint nekrológot. Lezárult egy férfias, ikonikus férfiszínész pályája. Akinek nagy tisztelője voltam, akit követtem, akivel kapcsolatban nagyon sajnálom,hogy már sosem fogom látni élőben a színpadon játszani, pl. Hamlet szerepét eredetiben.Helyébe lépett Abigail Thorn, hogy a filozófus pályája mégse záródjon le, és talán elkezdődjön egy új színésznői pálya is (kérdés, ez utóbbi lehet-e valaha is olyan hiteles, mint megboldogult „bátyja” színészi alakításai voltak). A férfiszínész eltűnt, a szellemi lény megmaradt. Utolsó üzenetében maga Olly is azt üzente: szelleme és férfias kiállása, férfi-töprengései az eddigi videókban fognak továbbélni, azokban lehet majd őket felidézni. Olly Thorn iránti „gyászom” nem fogja kizárni, hogy Abigail Thorn gondolatai iránt is érdeklődjek, az ő mondatait is kövessem majd. Egyelőre mégsem tudok Abigail Thorn személyével mit kezdeni. Ki ő? Olly nővére, lánya, örököse? Nem lehet ugyanaz a személy, mint Olly. Vagy mégis? Oliver Thorn csak egy szerep lett volna, akit Abigail Thorn talált ki, és működtetett végig, de most előlépett a háttérből? Esetleg van valami mindkettő mögött álló, minden nem felett álló lényegi szellem, amelynek Olly és Abby is csak egy-egy meghosszabítása, kivetülése? Lehet… Hitem szerint ez az Összekötő az örök Szellemmel, melyben mind összeérünk, mindannyiunkban ott van. De megváltoztathatjuk-e minden korlát nélkül mostani formáját, amelynek bizonyára célja van itt? Erről kétségeim vannak. Ez a változtatás is egy eszköz lenne az Összekötő és az Örök Szellem megtapasztalására? Lehet. (Csak ebből nincs visszaút.) Szép lenne, és örülnék, ha ezt fel tudnám fogni. Talán még nem értem meg rá eléggé. De talán majd egyszer.

(Eh, így nem lehet vége... Lesz még egy rész. Folytatjuk.)

Paraszociális kapcsolatok és búcsú egy színésztől I.

Oliver Thorn emlékére

I. rész. A szociális para

 

Szívünk bánata

Hosszú hónapok óta élünk bezárva a falak közé és elzárva egymástól. Tavasszal még lehetett egy olyan véleményt hallani, hogy ennek nem is biztos, hogy csak negatív hatása lesz. Valahogy így:„Most az elmélyedés ideje van. Bezárt magányodban majd átgondolhatod az életedet, meditálgathatsz magadban, és rájöhetsz, mik az igazán fontos, és mik a nem fontos dolgok számodra.” stb.

 

Én ezzel kapcsolatban már akkor is szkeptikus voltam. Meg vagyok győződve róla, hogy az ember életében helye (és fontos helye) van az elvonulásnak, a magányos elmélkedésnek és a meditációnak. De hogy minden embert egyszerre erre kényszeríteni – ez nagyon nem hangzott jól. A hangsúly itt egyrészt azon van: „kényszeríteni”. Nem azért kellett elvonulni, mert sokan úgy érezték, ennek belső okokból itt van az ideje, hanem mert kívülről erre kényszerítettek minket. Hányan tudnak közületek parancsra meditálni? Másrészt nem tudhattuk, milyen mértékben, de az azért valamennyire látszott, hogy egy Nagy Bezárás gazdasági válságot is fog okozni, tehát sok embernek azon kell majd gondolkodnia, miből vesz élelmet magának és a családjának, azaz nőni fognak az egzisztenciális félelmek. Így akartok majd elmélkedni és meditálgatni?

 

Ezen kívül azért ezt megelőzően is igyekeztem tájékozódni (munkámból adódóan is) globális és egzisztenciális folyamatokról, és a kép, amit a Világ általános helyzetéről láttam, nem volt biztató. Utólag visszatekintve sokmindent mondhatunk arról, hogy mennyire rossz volt 2020,

és ennek fényében akár némi nosztalgiával tekinteni vissza 2019-re, de ha visszaemlékszünk, hogy mit gondoltunk 2019 decemberében az elmúlt évről, rájöhetünk, hogy akkor is azt mondtuk sokan, hogy borzalmas éven vagyunk túl.

A klímaválság, és ahogyan ezt a hatalom kezelte, természeti katasztrófák (főleg tűzvészek, leglátványosabban Brazíliában és Ausztráliában), és ahogyan ezeket a különböző hatalmak kezelték, eszetlenül nagy társadalmi különbségek, a szegénység, kizsákmányolás, elnyomás növekedése, szélhámosok egyre nagyobb szerephez jutása, trollok a politikában és az ő fanatikus imádatuk sokak részéről, egymás meg nem értése, nyelvünk, fogalmaink kiüresedése, bántalmazás és családon belüli erőszak, fanatizmus és gyűlölet mindenhol. Én ezt láttam. Na jó, nem kizárólag csak ezt, de a globális összkép lesújtó volt.

Amik nekem ebben a helyzetben vigaszt és reményt nyújtottak, azok ismét a kis közösségek voltak. És ahogy ezt már sokszor elmondtam a blogon is, ezeknek a kis közösségeknek az erősítésétől, esetleges élénkebb mozgolódásuktól várom a pozitív irányú elmozdulást globális szinten is. (Nem pedig az egyéni magánéletbe való bezárkózástól, illetve a b***sh*t-munka és a boldog magánélet szigorú különválasztásától.) Így hát úgy láttam, már 2020 tavaszán is, nem fog jót tenni az emberek tömegének, ha a meglévő kisközösségeket sem engedik majd találkozni, és összetartani.

 

És amit azóta látok, az csak megerősített ebben. A járvány okozta válság csak felerősített minden aggasztó és kétségbeejtő folyamatot, amit már 2019-ben is sokan láttunk és húztuk a vészharangot miattuk. A klímaszennyezés talán gyengült, de minden más? Jött a gazdasági válság, növekedett a szegénység és a kizsákmányolhatóság, így a kizsákmányolás is.

(Terry LaBan rajza) 

Az egzisztenciális félelmek pedig ráerősítettek a bűnbakkeresés, a fanatizmus, az irracionális gyűlölet terjedésére, ezzel persze egymás meg nem hallgatására, a párbeszéd és vita helyetti trollkodásra, és így nyelvünk, fogalmaink kiüresedésére is. És a családon belüli erőszakra is. És a kivonulás az online-térbe, ami persze sok szempontból praktikus is lehet egy csomó területen, de túl nagy mértékben csak az elidegenedettséget növeli. (Bár szerintem, sokak hiedelmeivel ellentétben, az elidegenedésnek ez a kivonulás alapvetően nem az oka, hanem a következménye, egyfajta menekülés.) Nem mondom, hogy mindent előre láttam (már csak azért sem, mert 2020 elején még erősen reménykedtem is a dolgok jobbra fordulásában), de néhány ilyen lehetséges hatást talán sejthettem, és ennek fényében nem tűnt jól hangzónak a fent idézett, a karantén-időszak kezdetén hangoztatott mondat. Olyanfajta hárító, hamis  „kincstári optimizmusnak” tűnt az egész, amit éppen a kapitalisták szoktak hangoztatni, hogy a munkavállalóik öntudatosodását, tisztánlátását és szervezkedését akadályozzák. (Pont mint azok a mondatok amik azt sugallják, hogy ebben a rendszerben az egyénnek minden sikerülhet, csak eléggé kell akarni, ha pedig nem sikerül, biztosan hülye, alkalmatlan vagy lusta vagy.)

 

Tanuljunk új szavakat!

De mit tehettem ebben a helyzetben? Én is visszahúzódtam a falak közé és az online-térbe. (Bár lehet, hogy ez nálam is csak felerősített olyan dolgokat, amikre amúgy is volt hajlamom, nem tudom.) Azért többnyire, ha nem is mindig sikerrel, de igyekeztem kihasználni az időt önképzésre, művelődésre is. Arra, hogy a saját látóteremet bővítsem, és másokét is próbáljam. Írni, olvasni, vitatkozni tájékozódni, hogy bezártságunkban is tisztában legyünk a körülöttünk zajló globális és lokális folyamatokkal, és ha majd egyszer kiszabadulunk, tudjuk, hol keressük a barátokat és az ellenfeleket, ne pedig csak elsődleges indulatok alapján álljunk neki ütni vágni mindenkit, akit érünk. (Hogy ez mennyire sikerült? Az idő mutatja majd meg, de nem vagyok optimista ebben a tekintetben sem. Nehéz mindezt, amiről írtam ekkora árral szemben úszva végezni, miközben mindenhonnan az az üzenet harsog egyfelől:

„Ne légy tájékozott! A tájékozottság csak szomorúvá tesz. Felejts el mindent! Ne gondolj végig semmit! A tudatlanság áldásos. Hallgass az első indulataidra! És az első indulatot természetesen mi, a hatalom fogjuk diktálni neked!” 

Másfelől pedig (észrevétlenül következve az előzőből) ez:„Gyűlöld, akit erre kijelöltünk!”)

 

(Egyszer majd arról is írok, hogy eközben mi mindenre jöttem rá érzelmek és gondolkodás, illetve ráció és lelkiismeret kapcsolatáról, hogy mennyire nem ellentétesek ezek, és hogy a tudomány és a racionális gondolkodás kiirtásával mennyire nem érzékennyé és érzelmessé, hanem éppenhogy érzéketlenné, szociopatává vagy pszichopatává tesz a hatalom. De most nem erről akartam beszélni.)

 Szóval sokat olvastam, írtam, vitatkoztam, és néztem és hallgattam. Mert ma már az elmélyült gondolkodás eszköze nemcsak a leírt, hanem újra a kimondott szó is lehet. Ha nem személyesen, akkor online. Az esszék, cikkek mellé bejöttek a gondolkodást inspiráló tényezők közé a videó-esszék. Amiket szintén lehet jól és rosszul csinálni, és lehet jól és rosszul, kritikusan és kritikátlanul hozzájuk állni, mint erről alább szó lesz.

Sokat néztem és hallgattam idegen nyelven is, hogy ilyen téren is képezzen magam. Tanultam is új kifejezéseket. Például ezt: solitary confinement (magánzárka). (Ezt a fogalmat persze eddig is ismertem, csak nem tudtam, hogy van angolul.) És egy ilyet is: parasocial relationships. Ez viszont, mint kifejezés is új volt.

 

Képzelt barátok, valódi vezérek

A paraszociális kapcsolatokat nevezhetnénk úgy is, mint: álszemélyes kapcsolatok. Vagy: egyoldalú kapcsolatok. Ide tartozik, minden olyasmi, amikor a kommunikáció egyoldalú, amikor valaki üzenetet küld neked, de te nem tudsz a számára visszajelezni. És mégis, sok ilyen üzenet hatására egyre személyesebbnek fogod érezni a kapcsolatot a feladóval.

A Wikipédián magyar szócikke még nincs a jelenségnek. Az angol Parasocial interaction szócikk alatt ezt olvashatjuk: „A paraszociális interakció egyfajta pszichológiai kapcsolat, melyet a közönség egy média (leginkább a tömegmédia, például a televízió) által közvetített előadóval illetve alkotóval szemben tapasztal meg. A nézők és hallgatók személyes barátnak is tekinthetik a médiaszemélyiségeket, annak ellenére, hogy közöttük az interakció lehetősége erősen korlátozott.” (Fordítás: Tőlem)

Nem gondolom, hogy ez mai jelenség lenne, sem azt, hogy ez minden esetben veszélyes lenne. A veszély mindig a kezelhetetlenné váló túlzásokban van. Csakhát vannak olyan történelmi helyzetek, amelyek kedveznek a kezelhetetlenné váló túlzásoknak.

Paraszociális kapcsolatai valójában mindegyikünknek vannak, és nincs is ezen mit szégyellni (talán), és az alapjelenséget talán még csak nem is a modern média okozza. A történetmesélés egyidős az emberiséggel, márpedig ha így van, akkor a történeteink hőseihez mégiscsak kötődünk is valamilyen formában(„Hajrá Hektór!”) 

A kérdés az, hogy milyen formában. Vagyis: paraszociális kapcsolataink tanulságait át tudjuk-e vinni, transzformálni valós kapcsolatainkra is. Ez lenne a történetmesélés funkciója, ez tehát emberi szempontból fontos. A probléma ott van, amikor a paraszociális kapcsolatok önmaguk funkciójának akadályává válnak, vagyis ahelyett, hogy tanulságaikat transzformálnánk át a valós kapcsolatainkra, magát az egész paraszociális kapcsolatot fontosabb helyre helyezzük az életünkben a valós kapcsolatnál. Ez nem csak abban nyilvánulhat meg, hogy álmodozol valakiről, szinte reménytelenül szerelmes vagy egy távoli idealizált emberbe, vagy hogy egy író a gondolatai kapcsán rokon léleknek tűnik. Hanem például bizonyos szempontból ide tartozik a személyi kultusz is. A 2019-es év nagy filmsikere a Jojo nyuszi pontosan erről szólt:a Harmadik Birodalomban, ahol a csapból is Hitler folyik, egy magányos kisfiú a maga képzeletbeli barátjának kezdi látni Hitlert. Ez a filmben groteszkül vicces, mert hiszen Jojóhoz nem az igazi Hitler beszél, hanem az a jóságos bácsi amilyennek az ő elméje a Vezért újraalkotta. A szerző azonban ezzel pontosan arra hívja fel a figyelmet, hogyan működik, min alapul a vezérkultusz a gyakorlatban. És láttuk, mi mindenhez vezethet az, ha egy Vezérhez való kötődés és a gondolatainak való megfelelni akarás fontosabbá válik, mint a közvetlen környezeteddel, az ismerőseiddel való barátságos, együttműködő, figyelmes interakció. Illetve ha ez utóbbi is csak a Vezér személyének alávetett alattvalók összetartásaként tud értelmeződni. Valamilyen szinten minden totalitárius rendszer azon alapul, hogy az emberi kapcsolatokat a valódi szociális kapcsolatok irányából a paraszociális kapcsolatok irányába tolja.(„Imádd, bárki legyen is!”)

(Vagy legalábbis túlértékelteti az állampolgárokkal a paraszociális kapcsolatokat.) És jelenleg a világjárvány-helyzet egyik hatása is pontosan ez: mindenkit eltávolít a valódi szociális kapcsolataitól, és ezt kénytelenek leszünk valahogyan paraszociális kapcsolatokkal pótolni. Ez alól a hatás alól mostanában senki nem tudja kivonni magát. Én sem. Te sem. Nem véletlenül értékelődött fel a videó-esszék, az „influenszerek”, a „véleményvezérek” szerepe. (Végül is te, aki most ezt olvasod, szintén valamilyen formájú paraszociális kapcsolatban állsz velem.) De nagyon úgy is tűnik, hogy ez az eltolódás meg is erősítette az emberekben a fogékonyságot a totalitárius eszmék iránt. Legalábbis én azt tapasztalom, hogy az internetes viták és a trollkodási készség a 2019-es szinthez képest is eldurvult. (Objektív mérőszámom persze nincs erre.) De totalitárius eszmék alatt most nem csak a fasizmust, nácizmust és sztálinizmust értem, hanem azt is, hogy nő a fogékonyság amúgy nem feltétlenül gyilkos eszmék szélsőséges, fundamentalista, totalitárius értelmezésére is. Létezik, és már 2019-ben is létezett egyfajta kereszténytotalitarizmus. Nincs még ilyen rendszerű diktatúra, mint A szolgálólány meséjében Gileád, de nagyon úgy tűnik, néhányaknak lenne rá igénye.Nevezzük ezt gileadizmusnak? A legrosszabb úton haladunk afelé, hogy ha nem vigyázunk, akkor ennek a jelenségnek rövid időn belül halálos áldozatai legyenek nálunk is (mint Christchurchben és Utøya szigetén már voltak).A jelenség ellen leginkább a keresztények emelhetnék fel a szavukat ha ők is egyértelművé tennék: a gileádizmus vagy kereszténytotalitarizmus nem maga a kereszténység, csak annak egy irányzata, amivel viszont ők, katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok, stb. nem azonosulnak.

Szóval ezért mondtam régóta, hogy az emberi kapcsolatok elvágása nem fog jót tenni. Persze nem tudom, mi lett volna a megoldás. Nyilván az, ha azok akiknek a kezében a hatalom van, ha már be kell zárni az embereket, legalább nem hozták volna őket olyan helyzetbe, hogy még az egzisztenciális rettegés is hatalmába kerítse őket. Akkor talán működött volna ez a kényelmes középosztályi elképzelés, hogy majd meditálgatunk az életünkön. Jön az oltás, és ilyen szempontból reménykedhetünk, hogy most már belátható időn belül vége lesz az egész járványhelyzetnek. De amit újjá kell majd építenünk ezután, az nem csupán az egészségügy és a gazdaság. Hanem emberi kapcsolatok, interakciók, a valódi és egymásra odafigyelő szociális kommunikáció is. Ha nem akarunk újabb, ezúttal erőszakos haláleseteket. Ehhez az egész társadalmi felépítésünket radikálisan újra kell majd gondolnunk.

(Folytatása következik...)