Leliwa lovagjainál I.

S útnak indul egy új sorozat is a Barátság napja alkalmából egy régi-régi krónikából


A Úr …-dik esztendejében, Julius havának
15 napján érkeztünk Tarnów városába, Polákországnak Małopolska tartományába, a Tarnowski-család ősi fészkébe.

(A Tarnowskiak, s egyben Tarnów város címere, amely Leliwának neveztetik, minthogy a polákok neveket adnak címereiknek, melyeket közösen használnak.)

Küldött pedig minket erre az útra, követségbe, s a Tarnowskiak hű szolgálatára, nagy királyunk,

Imre, ki általunk küldött üzenetet barátjának,

Igazságos Kazimierz fejedelemnek, ki Krakówban uralkodék, s a małopolánok fejedelme vala akkor.

Tarnówban pedig vendéglátóink a Tarnowskiak hűbéresei, a Gladii Amici rend tagjai levének, kik igen szívesen fogadának minket. Mingyárást tudtuk, hogy itt otthon leszünk, jó vitéz bajtársak között.

Jöve pedig Szaladáról a mi helyünkről vélem együtt régi jó barátom, Bende vitéz, izgága és ötletes ember, ránézésre kicsi és vékony és mosolygós, ki éppencsak kinőtt az apródkorból, de gyors kardjánál csak fényes esze a villámlóbb, egy szavával mindenkit megnevettetni tudó, tromfot gyártani nem habozó vitéz. S jött még véle nővére, Eufrozina nemes hölgy, öccsénél csendesebb, de igen ügyes hölgy, s nem csak ama mesterségekben, mik közönségesen női mesterségeknek tartatnak. Kardforgatásban nem maradt el az öccse mellett ő sem. De ezt akkor még nem tudta senki, csak később derült ki.
S ott volt még Nikaia és Beáta nemes hölgyek, s Beátának párja, Csazó nemes uram, ki asszonyával együtt a festés és szoborfaragás minden mesterségében is járatos vala.
S egy másik csapat is érkezett a székely vitézek küldöttei, Háromszékről, azon bévül is Sepsiszékről, annak is Szentgyörgy városából, vitéz küzdő legények és szép leányok.

Fogadott pedig minket a Gladii Amici rendfőnöke, Sławomir lovag és regimentárius, azaz Sławomir, a Bátor. És meghajtánk egymás előtt zászlóinkat. A Gladii Amici a Tarnowskiak félholdas-csillagos zászlaját, és a polákok Fehér Sasos zászlaját

és a maguk sárkánykígyós zászlaját.

Székely uraimék és hölgyeimék a maguk zászlaját,

melyben ott a székelyek Napja és Holdja, de ott valának a vitézek nemzetségeinek jelvényei is: a Kalász, a Galamb a Bagoly, a Csillag, s a Tulipán. S mi is meghajtánk a magunk lobogóját,

melyen ott vala a két nagy tölgyfa, mely a polákok és magyarok összetartásának symbolumai.

Lőn a vendégek érkezésének örömére nagy lakoma zenével s tánccal, de próbára tevénk ügyességünket is, magunkból épített alakzatokkal,

ahogyan a polákok azt nekünk mutatták, s irányították,

hogy mi is mutassuk, hogy ha kell tudunk jól együtt mozogni, s harcban is majd egy akarat irányít minket.
Este pedig tanúi levénk, mint üti lovaggá az egyik ifjút, Tomaszt a regimentárius uram, Sławomir, a Bátor (Jan Tarnowski uram éppen távol lévén).

Így kezdődött szolgálatunk a Tarnowskiaknál, mely során sok kalandban vala részünk, és sokat tanulánk egymástól, mindenkitől.

Visszagondolás a Városra

A mai napra sem jut más, csak néhány (relatíve) régi vers. Paradigmáé (aki remélem megbocsátja, hogy most pont tőle idézek) és az enyém, ami már majdnem tíz évvel ezelőtt keletkezett. (Ez volt az első a Városról, amit aztán a későbbiekben még számtalan követett... Ez mindenesetre még a Czesław Miłosz-rajongó minimalista korszakomban volt.)
(+Ha végig bírjátok olvasni, jön egy kis bonus is a végén...)
Kedves Paradigma, remélem, kellemesen telnek a napjaid. Szívesen gondolok vissza Rád, a városra, és arra, hogyan elemeztük szénné egymás verseit egy tea mellett, azokban a szép napokban, kedves városunkban, Krakówban.

Paradigma:

Krakkói ősz (II.)

gally-ujjaikat

a felhőkbe fúrják

s az égbe kapaszkodnak

a Plantyn a fák

gyökeret vernek

a végtelen-kék mennybe

s a nyugtalan lelkek

rajtuk járnak föl-le

mint akik költözni akarnak

és új lakást keresnek

Tinódi Meder:

Krakkó

Hazaszállnak a fecskék

A háztetőkön megül a fény

Szél támad

Megmozdul a kövek rendes sora az úton

Felnevet

És mesélni kezd...

Felkap, sodor, a történelem

Tavasz öleli az ódon utcákat

Fodrozódik a százados bölcsesség

A Wisła hullámain

Mint sokat látott öreg arcon a mosoly

Ismerős szemek néznek rád

És neveden szólítanak

Ez a város

Megfog születésednél

Megfog szívednél

Hazajöttél, Testvér!

+BONUS:

Két lengyel vers is idekerül (és fordításaik, Paradigmától és tőlem)

Bolesław Leśmian:

***

Dłoń zanurzasz w śnie

W zagrobowym cieniu.

Nie znajdujesz mnie,

Wołasz po imieniu!

A ja - leżę tu,

Gdzie ma być nas - dwoje...

Brak mi tylko tchu,

Oto - ciało moje...

Bolesław Leśmian:

***

Álmodban kezed

Árnyakba mártod.

Nem találsz engem,

Nevemet kiáltod.

Én elnyújtózom,

Ahol ketten kéne...

Levegőre vágyom,

És saját testemre...

(Fordítás: Paradigma)

Jakub Pacześniak:

Nowy Jork: styczeń, początek lutego

w mieście

ze złamanego kamienia

niełatwo przeciwdziałać

klątwom

spojrzenie z wysokości

szpitalnego łóżka

niekończenie zdań

mówi o tym

aż nazbyt wiele

kamień przyjmuje

złe wiadomości

dobre myśli

zatrzymuje to

co powinno zostać

ukryte

kamień

o czystej sile

(bez skazy krwi

i ciała)

uczy

poznawać się

stopniowo

odkrywać

do końca

dojrzewać do zgody

najtrudniejszej

Jakub Pacześniak:

New York: január, február eleje

a városban

mely fejtett kőből épült

nem könnyű ellenállni

az átkoknak

tekintet egy kórházi

ágy magasából

mondatok befejezetlensége

mesél róla

szinte sokat is

a kő beveszi

a rossz híreket

a jó ötleteket

eltakarja

mindazt minek

rejtve kell maradnia

a kő

tiszta erővel

(a vérfolt s a test

nélkül)

megtanít

fokozatosan

megismerni

végig

felfedezni

megérni

a legnehezebb

beletörődésre

(Fordítás: tőlem)

(Lásd még:
A BARÁTSÁGRÓL:
Szolidaritásunk
A két harcostárs: Ede és Marcin
Magyar ellenállók lengyel szövetségben
Magyarok lengyel szolgálatban
Harcostársakra akadunk Krasnogrudában (Miłoszéknál)

KRAKÓWRÓL/ KRAKKÓRÓL:
Visszatérés (hangulat)
Visszatérés (vers)
Útban Kassáról Gorlice felé
Útban Biłgorajból Kolozsvár felé

MINDEN EGYÉB LENGYEL "TÉMÁBAN":
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/search/label/lengyel)

A mai évfordulóról (homályoszlatásként)

A mai nap a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója. A Tanácsköztársaság története a magyar történelem egyik izgalmas fejezete. Nem megemlékezni akarok róla, mert egészében nem példaként akarom állítani azt, ami akkor történt senki elé (ahogyan az eddigi eseményfelidézéseknél tettem), de tanulmányozni igen, mert tanulságos és érdekes. (Egyébként sokszor pont ez a baj, hogy a történelmi eseményekről is azt hisszük, hogy azokat csak egészében zászlónkra tűzni, vagy csak egészében elutasítani lehet. Nem, a dolog ennél azért komplexebb.)
Látom, hogy nagy a homály mostanában a Tanácsköztársaság körül, az átlagember nem sokat tud az egészről, hogy mi zajlott akkor és miért. Vannak, akiknek csak annyi jut eszébe, hogy „kommunisták” meg „zsidók”, aztán ennél többet nem is tudnak kipréselni magukból, de ezektől nyugodtan el is tekinthetünk.
Nézzük át most inkább, hogyan kezdődött az egész.

Előzmények
Az őszirózsás forradalomról még külön lesz szó. (Addig is olvassátok el a linkben megjelölt bejegyzést.)

Lényeg a lényeg: 1918-ra az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege jelentős mértékben összeomlott, a katonáknak elegük volt a háborúból, haza akartak menni, ugyanakkor nagyon haragudtak mindenkire akik miatt szerintük ezt a sok évet végigszenvedniük kellett.
1918 őszén a hazatért katonák és az egyre rosszabb ellátási viszonyok miatt elégedetlenkedő civilek mozgalma végül is forradalomhoz vezetett. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt, Magyarország önálló köztársaság lett,

Magyar Népköztársaság elnevezéssel.
Magyarország miniszterelnöke

Károlyi Mihály lett a Függetlenségi (’48-as) Párt (a továbbiakban: F48P) vezetője. A Károlyi-kormányban három párt képviseltette magát: a F48P, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSzDP) és az eszmeileg is rendkívül vegyes összetételű Országos Polgári Radikális Párt (OPRP). A közöttük lévő véleménykülönbségek hamar megmutatkoztak.
1919 januárjában, mikor Károlyi Mihály köztársasági elnök lett, a miniszterelnöki tisztet

Berinkey Dénes, az OPRP tagja vette át.

Az ország a következő problémákkal nézett szembe:

1. Szociális gondok, elégedetlenkedő katonák és civilek. Egy forradalom (azaz egy társadalmi tömegmozgalomra alapozott mindig hirtelen hatalomváltás) mindig szociális okok miatt robban ki. A forradalom megoldja az addigi, változások útjában álló hatalmi elit leváltását. De a társadalmi gondok ettől nem oldódnak meg (ebben áll a forradalom, mint történelmi jelenség ellentmondásossága), azokat megnyugtatóan elintézni már az új hatalom feladata. A Károlyi-kormány és a Berinkey-kormány legsürgetőbb társadalmi feladatai voltak: földosztás a magyar parasztoknak (akiknek már volt földjük, azoknak a birtokuk kiegészítésére, hogy meg is tudjanak élni, akiknek addig nem volt, azoknak önálló létalap teremtésére). Az ipari munkásoknak pedig jobb munkakörülmények és a gazdasági szervezkedés biztosítása.

2. Az OMM hadserege összeomlott, ezért félő volt, hogy a fegyverszünet ellenére az ellenség (a román, a szerb és a cseh hadsereg) be fog nyomulni az országba, abba a részébe is amit eddig még nem szálltak meg. Hogy ezt nem tették meg villámgyorsan, annak csak az volt az oka, hogy egy közeli békeszerződés reményében minden lépésüket egyeztetni akarták francia és angol szövetségeseikkel. (Az Entente-hatalmakkal).

3. A hazatóduló katonák nem adták le minden fegyverüket. Az egész országban egy csomó felfegyverzett, de szervezetlen ember kószált, akikről félő volt, hogy rabolni fognak. (Linder Béla honvédelmi miniszter híres mondata: „nem akarok katonát látni”, ezt jelentette igazából, hogy nem akar a hátországban fosztogató, veszélyes fegyveres tömeget látni. Ezért akarta mindenáron lefegyverezni a hazatérőket. Lindert egyébként viszonylag gyorsan leváltották.)

4. Felbukkant egy újabb politikai erő: a kommunisták. 1918 legvégén megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) akik azt ígérték, hogy a Magyarország sürgető problémáit gyorsan és radikálisan fogják elintézni, úgy, ahogyan Oroszországban a bolsevikok.

5. Magyarország soknemzetiségű ország volt. A sok nemzetiség közül a legtöbb önálló nemzeti államot akart. Félő volt, hogy ezek egy meginduló ellenséges támadás esetén nem a magyar államot fogják támogatni. (Hanem a románok értelemszerűen a románok, a szlovákok pedig a csehek oldalára fognak állni, stb.) Azt csak néhányan ismerték fel, hogy Nagy-Magyarország nem tartható fenn a régi formájában. Kérdés volt: milyen engedményeket lehet tenni. Mennyi területet lehet engedni elszakadni a béke kedvéért, és mi az, amit tényleg fegyverrel kell védeni.


Összességében: a Károlyi-kormány baromira nehéz helyzetben volt. Jó igaz, Károlyi sem volt egy nagyon határozott és kemény figura, inkább egy idealista elméleti ember. De utólag könnyű okosnak is lenni. Mert manapság könnyedén kijelentik sokan, hogy Károlyi nem ismerte fel, hogy a legfontosabb az ország határainak védelme lenne. Nem ilyen egyértelmű ez, amikor elkeseredett (és gyakran felfegyverzett) emberek tömege földet és kenyeret követel. Ebben a helyzetben nem biztos, hogy ezeknek az embereknek (akiknek jelentős része éveket húzott le a háborúban) azt lehet mondani: menjetek újra harcba még egy kicsit, ha győzünk akkor utólag majd esetleg foglalkozunk a ti problémáitokkal is, és esetleg kaptok enni is. Ezt nem lehetett ilyen egyszerűen megtenni. Célravezetőbbnek látszott a társadalmi kérdések megoldásán dolgozni, az ellenséggel szemben pedig diplomáciai tárgyalásokat folytatni addig is, amíg egy új hadsereget meg lehet szervezni.
Az elégedetlenségben az ipari munkásság járt az élen. Az ipari munkásságnak egy része a MSzDP-t, más része a KMP-t támogatta. A KMP-vezetőséget ugyan a kormány végül börtönbe csukatta, de ez csak népszerűbbé tette őket.
1919 márciusában az Entente-államok egy jegyzéket küldtek a Berinkey-kormánynak, amely a demarkációs vonalak beljebb tolásáról szólt. Vagyis arról, hogy Magyarország kormánya engedje beljebb a területén az idegen megszállókat, a cseh, román és szerb csapatokat. A Berinkey-kormány erre nem volt hajlandó. Mivel viszont Berinkey és Károlyi úgy látták, hogy az eddigi koalíciós kormányokban a pártok folyamatosan egymást fúrták, úgy érzeték, ha maguknál tartják a hatalmat változatlan formában, akkor nem tudják a pártharcok közepette vezetni az ország védelmét. Ezért úgy döntöttek, hogy a hatalmat a legnagyobb támogatottságú pártnak adják át. Vagyis a MSzDP-nak. Így egységes lesz a kormány, a szocdemek pedig talán képesek lehetnek ütőképes hadsereget szervezni az ország védelmére

(annál is inkább, hiszen a toborzást a MSzDP-t támogató ipari szakszervezetek is segíthetik).

Berinkeyék lemondásakor azonban váratlan dolog történt: a szocdemek egy része (nem mind) megegyezett a börtönben ülő kommunista vezetőkkel, hogy félreteszik az ellentéteiket, együtt veszik át a hatalmat, közös kormányt alapítanak, és megpróbálják gyorsan (és akár erőszakosan is) megvalósítani azt a szocializmust, amiről Karl Marx se tudta micsoda, de a végén már bízott benne, hogy békés úton fog eljönni.
Szóval: Károlyi nem adta át a hatalmat a kommunistáknak, hanem a MSzDP-nak. Viszont a MSzDP és a KMP Károlyiék átvágásával vette át a hatalmat 1919. március 21-én.

Így jött létre a Magyar Tanácsköztársaság. Élén kormányként a Forradalmi Kormányzótanács (FKT) állt a MSzDP és a KMP rendkívül sokféle tagjaiból (voltak közöttük okos és jószándékú emberek, mint mondjuk Lukács György, Rónai Zoltán, Nyisztor György és Varga Jenő, meg fanatikus vadállatok, mint Szamuely Tibor és cinikus haszonlesők is). Ennek tagjai a népbiztos címet viselték. A FKT elnöke (quasi miniszterelnök) Garbai Sándor (MSzDP-tag, korábban kőműves) lett, de az igazi vezető a külügyi népbiztos, Kun Béla (KMP) volt.
A Tanácsköztársaság és a FKT megalakulásakor még széles támogatottságnak örvendett. Sokak éppen abban reménykedtek, hogy most majd lesz, aki megvédje az országot.

Hogy az egészből mi sült ki, arról is szó lesz a továbbiakban.

Szent Háromság

A keresztény Szentháromság-tant sosem értettem.

„Van ez az Isten, aki az Egy Igaz Isten, de három alakban nyilvánul meg, mint Atya, Fiú és Szentlélek. A Fiú, az Jézus Krisztus, mert ő az Atyának a fia, de az anyját a Szentlélek szállta meg, így tehát ő az Isten fia, de közben azonos is az Istennel, vagyis ő egyben mind a három megnyilvánulás is, miközben ő a Fiú. Az Atya küldte őt a Földre, hogy legyen itt is egy Isten a háromból, aki ember is, így tehát Jézus ember is, de ő az Isten is, mind a Három, és a Három közül ő a Fiú…”
???
Ez nekem túl zavarosan hangzott, különösen annak fényében, hogy ezekért (Isten-e Jézus vagy ember, Három-e az Egy Isten vagy egy, stb.) valamikor képesek voltak emberek egymást megölni.

El is gondolkodtam rajta, vajon azok, akik azokat a régi mészárlásokat végezték, értették-e, hogy min vitatkoznak, ha még szemmel láthatóan a teológusok se nagyon értik. Ha azt mondtam, hogy nem értem, akkor a végső válasz mindig ez volt: „Ezt nem érteni kell, ebben hinni kell.” De egyrészt: hogy higgyek olyasmiben, aminek a logikáját sem értem? Másfelől pedig, ha ez nem egy racionális dolog (mert el kell ismerni, hogy a szubjektív vallásos élmény tényleg irracionális, megmagyarázhatatlan), akkor miért vitatkoztak ezen teológusok évszázadokon keresztül, saját magukkal is elhitetve, hogy tudományos, azaz racionális vitát folytatnak?

Aztán megtudtam, hogy van másfajta Szentháromság is, sokkal ősibb és logikusabb, mint ez az összegubancolt keresztény Szentháromság. Az az ősibb Szent Háromság valami ilyesmi:

Atya-Anya-Szentlélek

Azaz: a Férfi-lényeg/ Férfi-energia, a Női-lényeg/ Női-energia és a kettő közötti titokzatos Harmadik, ami lehet a kettő közötti összekötő, összekapcsoló erő, azaz a Szerelem vagy akár lehet az, ami a kettő összekapcsolódásából keletkezik, a Gyermek (ami születésekor végül is még semleges nemű, csak idővel fejlődik ki Férfi-lényege vagy Női-lényege).
Na, ez így már mindjárt logikusabban hangzott, ebben rend volt, és egy csomó más, ősi gondolattal összevágott. Legelőbb is ez a hármasság-gondolat lelhető fel az indoeurópai nyelvek nyelvtani nemi hármasságában is. (Der, Die, Das, vagy He, She, It vagy On, Ona, Ono, stb.) De a gondoltatot egyébként is sok egymástól független mitológiában megtalálhatjuk, tehát valami nagyon ősi, nagyon emberi dolognak kell lennie.

A görög mitológiában az első három istenség, akik az ősi összevisszaságból, a Khaoszból megszületnek, alakot öltenek, az Gaia (a Földanya), Uranosz (az Égatya) és Erósz (a Szerelem). Minden más belőlük születik meg, a többi istenek az ő gyermekeik, unokáik és egyéb leszármazottaik. (Némi logikai hiba a dologban, hogy Erósznak is hímnemű neve van, a későbbiekben maga is férfiistenségként viselkedik, egy változatban még szerelmes is lesz egy halandó nőbe, Pszükhébe. De egyrészt ki tudja, hogy nem volt-e Erósznak is valami régebbi, ősibb neve, másrészt a Pszükhé megintcsak lelket jelent,

tehát Erósz és Pszükhé megint a kettébontása igazából annak az egységnek, ami az összekötő, a Szerelem, a Vonzás Férfi és Nő között. Vagyis a két jelleg szüntelen feszültségét, váltogatott különválásukat és egyesülésüket testesítik meg.)

Az egyiptomi (kemeti) mitológiában némileg eltérő ettől a modell. Ott valami miatt egy Éganya (Nut) és Földatya (Geb) van. Ez egy kicsit furcsa lehet, hiszen a növények mégiscsak a Földből születnek meg, és a Föld termékenysége mindenhol a női termékenységgel volt analóg. De mindenesetre a Hármasság itt is megvan: Geb és Nut között ott van a harmadik istenség, Su, aki a levegő istene. Su összeköti és el is választja Gebet és Nutot, ő a kettejük közötti Lélek. Amelyből minden élőlény is meríti az energiáját, hiszen minden élő lélek-zik. És ha már itt tartunk: a belégzés-kilégzés kettőssége is analóg a Lég-Lélek kettős funkciójával: az összekötő-elválasztó funkciójával.
Vagyis: Su maga az egészséges feszültség, a közeledés-távolodás Geb és Nut, Férfi és Nő között.

Hogy ilyen fajta Szentháromság-gondolat a kereszténységben is lehetséges lenne, éppen annak felvetése volt Dan Brown: Da Vinci-kód című regénye.

Zseniális, hogy Dan Brown az egészet egy krimibe csomagolta, de nekem ettől még határozottan úgy tűnt, hogy a Da Vinci-kód igazi üzenete ez: érdemes a kereszténységben a harcias Férfi-jellegen kívül az elfogadó Női-jelleget is hangsúlyozni, éspedig nem alárendelt szerepben, hanem mint a két nagy Erő egyensúlyát, egymást kiegészítő jellegét.

A Férfi és a Nő elvileg ellentétes jellegek, duális ellentétek, amelyek vonzzák egymást. (Diversas diversa iuvant.) De hogy lehetséges ez? Erről éppen most olvastam egy érdekes eszmefuttatást egy filozófustól, Jánosi Józseftől, de azt hiszem ő is csak régi tudást idézett. Ő arra hívta fel a figyelmet, hogy kétféle ellentét létezik: a kizáró ellentét (antinómia) és az egymást kölcsönösen feltételező ellentét (bipolaritás). A bipolaritásnál a két pólus egymást kiegészíti, egymást kölcsönösen vonzza, és ezáltal egy egységet teremt. Egységet, amely azonban éppen a vonzás miatt több, mint a kettő Pólus összege: Hármas Egység, amelyet a két Pólus és a kettő közötti vonzás/ Lélek alkot.

„Az antinómia és a bipolaritás között éppen az a lényegbevágó különbség, hogy míg az első taszít és kizár, a másik vonz és egyesít. Az igazi ellentétek csupán erőszakkal egyesíthetők, és engesztelhetetlen harcban állnak egymással, a bipolaritás viszont megköveteli az egyesítést, és az egyesítésben megnyugszik és kiegészül.”

És most kapaszkodjatok meg, mert az ókori mitológiáról fokozatosan az újkori történelem területére fogunk áttévedni, jelezve, hogy minden mindennel összefügg, és a modern kor változásai sem a semmiből, hanem nagyon is természetes emberi igényekből, ősi lényegekből fakadnak. Jánosi József előadása ugyanis, amiben a fentiek is elhangzottak, nem másról, hanem a demokráciáról szólt. A címe ez volt: A demokrácia etikai feltételei. (Ennek most csak egyik főgondolatát emelem ki, de lehet, hogy fogom még idézni.) Az itteni Szent Hármasság pedig, amit az előadó felidézett, nem volt más, mint a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség.

Ebben az esetben a Szabadság és az Egyenlőség alkot bipoláris ellentétpárt. Ugyanis, ha csak az egyiket érvényesítjük, diszharmónia jön létre. Nem vagyunk ugyanis egyformák, tehát nem lehet mindenki teljesen egyenlő. De teljesen szabad sem lehet mindenki, mert a szabadságnak vannak (kell, hogy legyenek) bizonyos keretei, hogy másoknak ne ártsunk. Szabadság és Egyenlőség tehát bipoláris ellentétek, amelyeknél veszélyes bármelyik pólus felé túlzottan elmozdulni. Mi teremti meg a Harmóniát, az Egyensúlyt? A kettő közötti összekötő, a Testvériség. Amely így nem más, mint a humanizmus, jóakarat, emberek közötti bizalom, empátia, tolerancia, szeretet. (Jó, azon persze lehet vitatkozni, hogy ezt milyen közösségen belül lehet még egyforma mértékben, reálisan érvényesíteni? Egy kisközösségen belül, ahol mindenki ismer mindenkit? Egy nemzeten belül? Az emberiségen belül? Erről vitázhatunk, de a vita kiindulópontját (minden további jogi és szociológiai és pszichológiai vitáét) megalapozhatjuk ezzel az újabb misztikus Szentháromsággal: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség.)
Hogy tovább idézzem Jánosi József szövegét:

„Nem a szabadság és az egyenlőség szüli a testvériséget, hanem a testvériség követeli meg az első kettőt; és nem a jogrend az, amely a közösséget egybetartja és biztosítja, hanem a testvériség, amely a közjó, az összes testvér közös javának érdekében összefog, együvé társul és együtt munkálkodik. Amelyik társadalomban ez a testvéri érzés meggyöngült, ott a hatalom, a rendőr próbálkozhatik ideig-óráig az egység és a közös összefogás biztosítására, de (…) a rendőrállam terrorállam. Kultúrállam, kultúrtársadalom csakis a társak, testvérek közössége lehet.”
(Jánosi József: A demokrácia etikai feltételei. In: Demokrácia 1945 (vitasorozat))

Lényeg a lényeg tehát: a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség Szent Háromságában ugyanaz a harmóniára törekvő ősi gondolat található meg, mint Gaia, Uranosz és Erósz vagy mint Nut, Geb és Su hármasságában.

Mindezzel azt a tévhitet akartam megcáfolni, hogy a demokráciát és a köztársaságot nem lehet spirituálisan megalapozni. Hogyne lehetne?! Sőt, ezzel lehet csak igazán. Nem valami hideg racionalitáson alapul az egész, hanem éppen egy lehetőséget nyújt arra, hogy valamiféle harmóniát teremtsünk racionalitás és irracionalitás, gondolkodás és érzés között.

Szikrák a szélben

(Ezért a bejegyzésért lehet, hogy meg fogtok vádolni személyi kultusz keltésével...)

Gyújtó hangú beszéd. Sokszor hallottam ezt a kifejezést, de nehezen tudtam körvonalazni magamnak, hogy mit jelenthet. Olvastam sok régi feljegyzést, hogy milyen volt hallgatni a történelem igazán nagy szónokait, hogyan tudták magukkal ragadni, lelkesíteni a hallgatóságot, hogy voltak akiknek beszédein sírtak, voltak, akiknek beszédei nyomán harcba indultak az emberek, önként és halált megvetve. Nehezen tudtam elképzelni, mit kell ehhez mondania egy embernek, és hogyan kell mondania.
Tegnap, Március 15-én az utcára vonultunk a magyar oktatásért. Hideg volt, eső volt, szél volt. Fáztunk. De mentünk, a Hősök terétől a Kossuth térig.

A Kossuth téren az utolsó szónok Pukli István volt. És ilyet én eddig csak elképzelni tudtam. Amit és ahogyan mondta, amilyen révületben és elszántsággal, az tényleg "gyújtó hangú" volt. Ahogy egy író mondta az 1848-as Március 15-éről: mintha nem is hópelyhek, hanem tüzes szikrák szállnának az égből. Nekem most volt először ilyen érzésem. Nem éreztem többé fázást, elfelejtettem minden mást, teljesen magamon kívül kerültem, nem maradt más csak a szónok szavai, és a kezemben tartott zászló, amit őrülten lengettem. Valami elképesztő élmény volt.

Szentségtörés, ha kimondom...? De kimondom, mert így éreztem: most már van némi fogalmam, milyen lehetett Kossuth Lajost vagy Bokányi Dezsőt hallgatni. Mi volt az az érzés, ami tömegekben váltotta ki azt a harcba szólító mondatot: "Mindnyájunknak el kell menni!"

Én is készültem valamivel az ünnepre, de ezt tegnap csak szűk körrel oszthattam meg. Most kiteszem ide. Emlékeztek, hogy az egyetemfoglalás idején zászlót terveztem. A zászlót annak idején nemcsak lerajzolni próbáltam, hanem versbe is írni. Az akkor csak részben készült el az egyetemfoglalásra. Most itt van teljes hosszában:

A mi zászlónk

Ki lesz, ki elöl rohan a sáncra?

Lehet, nem én, ki a szóra fülel…

De ott leszek veled, ha a zászlót

Védeni, óvni, tartani kell.

Mert szitok-ár jön, gyalázó szándék,

Szenny-vihar dühe, ha veletek vív,

Kell ott a kéz és megvetni lábunk

A tiszta zászlóért kell ott a szív.

Zászlónk a hajdani ezüstfehér

S a néhai honvéd-farkasfogak

A szegélyén körben, amint illik:

A zöldek és a vérpirosak.

De mi lesz középen ott a jelünk,

A kép, a vers, a saját tartalom?

Mi minket jelez, s gyalázóktól véd,

Fejünk fölé emelt oltalom…

Felettünk talán régi hős képe,

Múzeum lépcsőin láng-szavaló

Vagy későbbi, gyilkos világ-ártól

Ártatlanokat oltalmazó?

Ki nem hagyta magát gázba vinni,

Igába nem tette ő szép fejét,

Ki gyilkosok sorából kiállva,

Óvta maga s mások életét…

Ki utcákban harcolt tankok ellen,

Ártatlant védve, s lovagiasan,

Ellenségét is nagyra becsülte,

Megmentette azt ki fogva van…

Vagy legyen újra egy régi jelszó?

Azoké, kik talpra állni hívtak?

Az Új Tavaszi sereg-szemléké…

S kik jogért oly keményen vívtak…

Mindazoké, kiknek lobogóját

Híres fényes szelek feszítették,

Kik romok felett alkotni mentek,

S az új szót kimondani merték?

Vállt vállnak vetőké, kézfogóké,

Kerítés-törőké, falbontóké,

Kik tudást adtak szomjazóknak,

Bús sorsú „világosítóké”?

Legyen benne ősi, dicső ábra?

Egységnek jele: a szent kézfogás?

Erőnek jele: felemelt ököl?

Könyv s a toll: a munka, alkotás?

Címer és vele kard meg koszorú?

Régi harcoknak régi emléke?

Ember-láncunk összekapaszkodva?

Szárnyaló szellem: madár képe?

Az űrt a zászlón és bennünk magunkban

Tölteni, rajzolni gyere velem

Utcáinkon és nagy tereinken,

Falun, városon, egyetemen!

S majd ha elkészül, együtt kitűzzük

Ott, hol a gondolat megszületik

Vitáinkból, és hol otthonoknak

Kigyúlnak új, közös tüzeik.

Ünnepi versek

Sok ünnepi vers került sorra az évek folyamán, ennek a napnak ennek az ünnepnek a kapcsán itt. Amiket ma felidézek, azok a cselekvésnek, a mozgásnak, a lázas életnek a versei. Mert talán sikerül, talán újra elindítunk ma valamit. Ha akarunk, ha merünk...

(Az egyik vers már szerepelt is itt. De akkor, tavaly még csak valami reménykedést fejezett ki. De most, idén: elindult valami, ami indokolja, hogy újra kitegyem, most már a megindult folyamat boldog lendületében. A többi... ennek a folyománya szintén...)

Ady Endre:

A magyar tanítókhoz

Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,

Tespedt tavat mely fenékig zavar?

Alázását ki oly bűnösen tűrte,

Lázad hát már az Élet alágyűrtje,

A tanító, a legrababb magyar?

Gyújtatott lelkek víg mécsesének,

Ott, hol Sötét ül várost és falut

S hol eped fényért cellák milliója,

Magyar sivatag magyar tanítója

Rabok között rabként senyvedt, aludt.

Bús ébredők! A Naphoz az arccal,

Pusztul ez ország s az idő repül

S kik hivattatok vezérül a népnek,

Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:

Úri gazságok jobbágy őréül.

Ha itt a Szélvész, szívet elébe,

Ha itt az óra, verjen hangosan:

Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt

Egy sötét ország, melynek páriáit

Nem mentheti már, csak szélvész-roham.

S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,

Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.

Lelkünknek fényét ezer éve orzák,

Kapja meg végtén szegény Magyarország

A szabadító magyar tanítót.

Ady Endre:

Csaba új népe

A Bakonyoknak Bakonyában

Fájdalmas fél-századon át

Rontás-álomban, szertevetve

Aludtak a jó katonák.

Lehelnek kürtje nem búgott föl,

az Égen sem voltak jelek,

Király sem küldött véres kardot,

Aludt a várban a sereg.

Álmuk fölött új vitéz-élet

Ígért és rajzolt fény-kaput,

S üzent nekünk Csaba népéről

A villámló és nagy Tej-Út.

Álomban se tudtunk egymásról

S még álmunk sem adott hitet,

Messze nem volt csatározásra

S tábori-ütésre senkinek.

De ütött mégis a mi óránk.

Kuckójában ki-ki riadt,

S vállalt magyar bajnoki sorsot

Egy őrülten szép hit miatt.

Nem jöttünk égi Hadak-Útján,

Sorsunk vad ösvény, Föld s a por,

De, ím egy új Csaba-legenda

Lelkünkben lázasan dalol.

Egy riadó zúgott emitt föl,

Amott egy izzó gondolat,

S kihúzta kardját hüvelyéből

Ezer ébredt eszme-lovag.

És egymás felé már csörtettünk,

Mint rég eljegyzett cimborák,

Festő képét, poéta versét:

Fölkínáltuk egymás borát.

Bekalandoztuk a világot

S mosolygott ránk a szabad Ég.

S esküdözött, hogy szent masszával

Be lesz töltve a szakadék.

Hunnia sivár szakadéka,

Ez a mindennél szomorúbb?

Itt lesz, esküdtünk, vén úrfiknak

S alj-aggoknak termő toruk.

Megtaláltuk az őseinket:

Mennyi bús homlokú magyar,

Kinek azért kellett pusztulni,

Mert újat, emberit akar.

Megnyíltak lángolón előttünk

A Bólyai s Csere-sírok

S hozzánk szegődnek szép sorjában

Az árnyas magyar mártírok.

S minden halott, ki élt magyarnak,

Javítónak is valaha,

A mi seregünk légi szárnyán

A magyar Isten lovaga.

És mi mind, Csabának új népe,

Egymásra-letten esküszünk,

Hogy a Bakonyok Bakonyából

Minden rest álom messze tünt.

Itt már csak igazságtevés jön,

Mert a bűnösök már nagyok:

Adjon a Sors belénk oly bosszút,

Amilyent Csabának hagyott.

Ady Endre:

Új tavaszi sereg-számla

Robogj föl, Láznak ifjú serege,

Villogj, tekintet, világbíró kardunk,

Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz

S mi harcból harcba csapat-számlát tartunk.

Mi szétáradtunk űzhetetlenül

S hol élet zeng, ott vívódva mi élünk.

Kis, romlott ország vén kadáverét

Fűti élettel a vér, a mi vérünk.

Száguldva jártunk s most megpihenünk,

Hol friss szívek, szomjas szemek fogadnak:

Vérbe vágyódunk, mink is vér vagyunk,

Piros kedvű, új ütemű lovaghad.

Kik voltunk tegnap ködrongy-fantomok,

Csatákat gyűrünk megemberesedve,

Tegnap még buták tréfája valánk

S ma vagy holnap már Isten legjobb kedve.

Futótűz volt a sárkány-paripánk,

Bevett vár minden óvhatatlan szándék,

Ölünkben szabad, új és romboló

Garmadával a megváltó ajándék.

Mise, tömjénfüst, dicső babonák

Dőlhetnek ránk már bús, keserű tűzbe,

Hálózva futjuk mink az ereket

Új élet-műként, űzetve és űzve.

Szétcsörtetett a Láznak csapata,

Betűt, vonalt, színt és hitet kiváltott,

Hályogot tépett a magyar szemen

S mink nézetjük most vele a világot.

S hiába: a vakság már nem magyar,

Nincs magyar glóbus és a magyar észnek

Meg kell tanulni a mi ütemünk

S nem magyar sors az ábrándos enyészet.

Átváltódik, kit lázunk megkerül,

Mélyül s tornyosul gondolat és álom,

Megrázkódik újat lesve a szív

S minden szokottság fojtogat, mint járom.

Így lettünk mi az új-látó szemek,

Új rezdülés és ünnep az idegben,

Hit, vágy, cél, csók mind-mind azóta más,

Mióta mi lüktetünk a szívekben.

Ki minket üldöz, szívét vágja ki,

Ki minket nem ért, önmagát gyalázza,

Mert ott vagyunk mi immár mindenütt:

Új a világ nálunk is már, hozsánna.

Tűz, vér, láz, újság, boldog változás,

Csupa teremtés lángol a szemekben,

Örök tavasz, örök forradalom,

Óh, ékeskedjél mindig ékesebben.

Robogj föl, Láznak ifjú serege,

Villogj, tekintet, világbíró kardunk,

Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz,

Harsogó Tavasz, kísérd el a harcunk.