(Az egyik vers már szerepelt is itt. De akkor, tavaly még csak valami reménykedést fejezett ki. De most, idén: elindult valami, ami indokolja, hogy újra kitegyem, most már a megindult folyamat boldog lendületében. A többi... ennek a folyománya szintén...)
Ady Endre:
A magyar tanítókhoz
Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,
Tespedt tavat mely fenékig zavar?
Alázását ki oly bűnösen tűrte,
Lázad hát már az Élet alágyűrtje,
A tanító, a legrababb magyar?
Gyújtatott lelkek víg mécsesének,
Ott, hol Sötét ül várost és falut
S hol eped fényért cellák milliója,
Magyar sivatag magyar tanítója
Rabok között rabként senyvedt, aludt.
Bús ébredők! A Naphoz az arccal,
Pusztul ez ország s az idő repül
S kik hivattatok vezérül a népnek,
Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:
Úri gazságok jobbágy őréül.
Ha itt a Szélvész, szívet elébe,
Ha itt az óra, verjen hangosan:
Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt
Egy sötét ország, melynek páriáit
Nem mentheti már, csak szélvész-roham.
S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.
Lelkünknek fényét ezer éve orzák,
Kapja meg végtén szegény Magyarország
A szabadító magyar tanítót.
Ady Endre:
Csaba új népe
A Bakonyoknak Bakonyában
Fájdalmas fél-századon át
Rontás-álomban, szertevetve
Aludtak a jó katonák.
Lehelnek kürtje nem búgott föl,
az Égen sem voltak jelek,
Király sem küldött véres kardot,
Aludt a várban a sereg.
Álmuk fölött új vitéz-élet
Ígért és rajzolt fény-kaput,
S üzent nekünk Csaba népéről
A villámló és nagy Tej-Út.
Álomban se tudtunk egymásról
S még álmunk sem adott hitet,
Messze nem volt csatározásra
S tábori-ütésre senkinek.
De ütött mégis a mi óránk.
Kuckójában ki-ki riadt,
S vállalt magyar bajnoki sorsot
Egy őrülten szép hit miatt.
Nem jöttünk égi Hadak-Útján,
Sorsunk vad ösvény, Föld s a por,
De, ím egy új Csaba-legenda
Lelkünkben lázasan dalol.
Egy riadó zúgott emitt föl,
Amott egy izzó gondolat,
S kihúzta kardját hüvelyéből
Ezer ébredt eszme-lovag.
És egymás felé már csörtettünk,
Mint rég eljegyzett cimborák,
Festő képét, poéta versét:
Fölkínáltuk egymás borát.
Bekalandoztuk a világot
S mosolygott ránk a szabad Ég.
S esküdözött, hogy szent masszával
Be lesz töltve a szakadék.
Hunnia sivár szakadéka,
Ez a mindennél szomorúbb?
Itt lesz, esküdtünk, vén úrfiknak
S alj-aggoknak termő toruk.
Megtaláltuk az őseinket:
Mennyi bús homlokú magyar,
Kinek azért kellett pusztulni,
Mert újat, emberit akar.
Megnyíltak lángolón előttünk
A Bólyai s Csere-sírok
S hozzánk szegődnek szép sorjában
Az árnyas magyar mártírok.
S minden halott, ki élt magyarnak,
Javítónak is valaha,
A mi seregünk légi szárnyán
A magyar Isten lovaga.
És mi mind, Csabának új népe,
Egymásra-letten esküszünk,
Hogy a Bakonyok Bakonyából
Minden rest álom messze tünt.
Itt már csak igazságtevés jön,
Mert a bűnösök már nagyok:
Adjon a Sors belénk oly bosszút,
Amilyent Csabának hagyott.
Ady Endre:
Új tavaszi sereg-számla
Robogj föl, Láznak ifjú serege,
Villogj, tekintet, világbíró kardunk,
Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz
S mi harcból harcba csapat-számlát tartunk.
Mi szétáradtunk űzhetetlenül
S hol élet zeng, ott vívódva mi élünk.
Kis, romlott ország vén kadáverét
Fűti élettel a vér, a mi vérünk.
Száguldva jártunk s most megpihenünk,
Hol friss szívek, szomjas szemek fogadnak:
Vérbe vágyódunk, mink is vér vagyunk,
Piros kedvű, új ütemű lovaghad.
Kik voltunk tegnap ködrongy-fantomok,
Csatákat gyűrünk megemberesedve,
Tegnap még buták tréfája valánk
S ma vagy holnap már Isten legjobb kedve.
Futótűz volt a sárkány-paripánk,
Bevett vár minden óvhatatlan szándék,
Ölünkben szabad, új és romboló
Garmadával a megváltó ajándék.
Mise, tömjénfüst, dicső babonák
Dőlhetnek ránk már bús, keserű tűzbe,
Hálózva futjuk mink az ereket
Új élet-műként, űzetve és űzve.
Szétcsörtetett a Láznak csapata,
Betűt, vonalt, színt és hitet kiváltott,
Hályogot tépett a magyar szemen
S mink nézetjük most vele a világot.
S hiába: a vakság már nem magyar,
Nincs magyar glóbus és a magyar észnek
Meg kell tanulni a mi ütemünk
S nem magyar sors az ábrándos enyészet.
Átváltódik, kit lázunk megkerül,
Mélyül s tornyosul gondolat és álom,
Megrázkódik újat lesve a szív
S minden szokottság fojtogat, mint járom.
Így lettünk mi az új-látó szemek,
Új rezdülés és ünnep az idegben,
Hit, vágy, cél, csók mind-mind azóta más,
Mióta mi lüktetünk a szívekben.
Ki minket üldöz, szívét vágja ki,
Ki minket nem ért, önmagát gyalázza,
Mert ott vagyunk mi immár mindenütt:
Új a világ nálunk is már, hozsánna.
Tűz, vér, láz, újság, boldog változás,
Csupa teremtés lángol a szemekben,
Örök tavasz, örök forradalom,
Óh, ékeskedjél mindig ékesebben.
Robogj föl, Láznak ifjú serege,
Villogj, tekintet, világbíró kardunk,
Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz,
Harsogó Tavasz, kísérd el a harcunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése