Gyújtó hangú beszéd. Sokszor hallottam ezt a kifejezést, de nehezen tudtam körvonalazni magamnak, hogy mit jelenthet. Olvastam sok régi feljegyzést, hogy milyen volt hallgatni a történelem igazán nagy szónokait, hogyan tudták magukkal ragadni, lelkesíteni a hallgatóságot, hogy voltak akiknek beszédein sírtak, voltak, akiknek beszédei nyomán harcba indultak az emberek, önként és halált megvetve. Nehezen tudtam elképzelni, mit kell ehhez mondania egy embernek, és hogyan kell mondania.
Tegnap, Március 15-én az utcára vonultunk a magyar oktatásért. Hideg volt, eső volt, szél volt. Fáztunk. De mentünk, a Hősök terétől a Kossuth térig.
A Kossuth téren az utolsó szónok Pukli István volt. És ilyet én eddig csak elképzelni tudtam. Amit és ahogyan mondta, amilyen révületben és elszántsággal, az tényleg "gyújtó hangú" volt. Ahogy egy író mondta az 1848-as Március 15-éről: mintha nem is hópelyhek, hanem tüzes szikrák szállnának az égből. Nekem most volt először ilyen érzésem. Nem éreztem többé fázást, elfelejtettem minden mást, teljesen magamon kívül kerültem, nem maradt más csak a szónok szavai, és a kezemben tartott zászló, amit őrülten lengettem. Valami elképesztő élmény volt.
Én is készültem valamivel az ünnepre, de ezt tegnap csak szűk körrel oszthattam meg. Most kiteszem ide. Emlékeztek, hogy az egyetemfoglalás idején zászlót terveztem. A zászlót annak idején nemcsak lerajzolni próbáltam, hanem versbe is írni. Az akkor csak részben készült el az egyetemfoglalásra. Most itt van teljes hosszában:
A mi zászlónk
Ki lesz, ki elöl rohan a sáncra?
Lehet, nem én, ki a szóra fülel…
De ott leszek veled, ha a zászlót
Védeni, óvni, tartani kell.
Mert szitok-ár jön, gyalázó szándék,
Szenny-vihar dühe, ha veletek vív,
Kell ott a kéz és megvetni lábunk
A tiszta zászlóért kell ott a szív.
Zászlónk a hajdani ezüstfehér
S a néhai honvéd-farkasfogak
A szegélyén körben, amint illik:
A zöldek és a vérpirosak.
De mi lesz középen ott a jelünk,
A kép, a vers, a saját tartalom?
Mi minket jelez, s gyalázóktól véd,
Fejünk fölé emelt oltalom…
Felettünk talán régi hős képe,
Múzeum lépcsőin láng-szavaló
Vagy későbbi, gyilkos világ-ártól
Ártatlanokat oltalmazó?
Ki nem hagyta magát gázba vinni,
Igába nem tette ő szép fejét,
Ki gyilkosok sorából kiállva,
Óvta maga s mások életét…
Ki utcákban harcolt tankok ellen,
Ártatlant védve, s lovagiasan,
Ellenségét is nagyra becsülte,
Megmentette azt ki fogva van…
Vagy legyen újra egy régi jelszó?
Azoké, kik talpra állni hívtak?
Az Új Tavaszi sereg-szemléké…
S kik jogért oly keményen vívtak…
Mindazoké, kiknek lobogóját
Híres fényes szelek feszítették,
Kik romok felett alkotni mentek,
S az új szót kimondani merték?
Vállt vállnak vetőké, kézfogóké,
Kerítés-törőké, falbontóké,
Kik tudást adtak szomjazóknak,
Bús sorsú „világosítóké”?
Legyen benne ősi, dicső ábra?
Egységnek jele: a szent kézfogás?
Erőnek jele: felemelt ököl?
Könyv s a toll: a munka, alkotás?
Címer és vele kard meg koszorú?
Régi harcoknak régi emléke?
Ember-láncunk összekapaszkodva?
Szárnyaló szellem: madár képe?
Az űrt a zászlón és bennünk magunkban
Tölteni, rajzolni gyere velem
Utcáinkon és nagy tereinken,
Falun, városon, egyetemen!
S majd ha elkészül, együtt kitűzzük
Ott, hol a gondolat megszületik
Vitáinkból, és hol otthonoknak
Kigyúlnak új, közös tüzeik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése