Maga a Tovább nevű lap 1938-ban jelent meg. Ez volt a Márciusi Front debreceni csoportjának lapja. Három szám után betiltották. 1947-ben az egykori debreceni diákok megpróbálták feltámasztani, de a lap új kiadása is csak néhány számot ért meg.
És akkor most következzen a szerkesztők bemutatása!
Zöld Sándor (1913-1951) („Grehen”)
Családja Székelyföldről származik, ő maga Nagyváradon született, de Berettyóújfalun nőtt fel. Debrecenben a Tisza István Tudományegyetemen (TITE) orvosnak tanult. Kállai Gyula „Gyufa” lakótársa volt. A Tovább-kör tagjai úgy emlékeznek rá általában, mint az elméletileg legfelkészültebb emberre, bizonyos értelemben mindnyájuk mesterére. 1939-ben szerzett diplomát. 1942-től a berettyóújfalui kórház főorvosa volt.
A II. világháború után az Ideiglenes Nemzetgyűlés (INGy) képviselője és Bihar megye főispánja volt a MKP színeiben. Aztán államtitkár a Belügyminisztériumban, mint ilyen az új rendőrség egyik megszervezője.
A Tovább-kör tagjai közül talán az ő sorsa a legtragikusabb. 1951-ben őt nevezték ki belügyminiszternek Kádár János helyére. Mikor megkapta barátai letartóztatásának hírét (nem tudni, hogy felelősséget érzett miatta, vagy érezte, hogy rá is sor fog kerülni) idegei felmondták a szolgálatot, és vadászfegyverével agyonlőtte feleségét és gyermekeit, majd magával is végzett.
Kállai Gyula (1910-1996) („Gyufa”)
Ő is Berttyóújfaluból jött, az egyik helyi csizmadia fia volt. Egyetemre Budapesten kezdett járni, ott barátkozott össze Rajk Lászlóval. 1932-ben Rajkot és Kállait kirúgták az egyetemről kommunista szervezkedés vádjával. Kállai hamarosan Debrecenben talált munkát, oda költözött albérletbe, gyerekkori barátjához, Grehenhez. Valószínűleg itt kapta a „Gyufa” becenevet is. A Tovább szerzői közül Gyufa volt az egyetlen, aki álnéven írt a lapba (Létai György néven), nehogy „büntetett előéletével” bajba keverje a többieket. 1938 végén (miután leszerelt a katonaságtól) Gyufa a Népszava újságírója lett. Fontos szerepet vállalt az 1941-es és 1942-es háborúellenes tüntetések szervezésében, amiért 1942-ben lecsukták, és bíróság elé állították, Schönherz Zoltán rádiómérnökkel együtt. Schönherz Zoltánt végül felakasztották, és Kállai Gyulát is csak éppenhogy sikerült Bajcsy-Zsilinszky Endre közbenjárásának megmenteni. Később Kállait bűncselekmény hiányában kiengedték, de rögtön be is hívták katonának. 1944-ben Gyufa a katonaságtól szökött meg, és szintén részt vett az ellenállási mozgalom szervezésében.
1945-ben ő is a MKP tagja lett. 1949 és 1951 között még külügyminiszter is volt. Mint a többi barátjával, vele is csak 1951-ben számolt le Rákosi. Ekkor ő is 15 év börtönt kapott. 1954-ben őt is elengedték, és rehabiitálták.
1956-ban Nagy Imre kormányában népművelési miniszterhelyettes volt. Novemberben azonban a Kádár-féle ellenforradalmi kormány tagja lett, és innentől kezdve mindig fontos pozíciókat töltött be a soron következő kormányokban és/ vagy a MSzMP vezetőségében, és/ vagy az Elnöki Tanácsban. Egy darabig még miniszterelnök is volt. A Tovább-kör tagjai közül tulajdonképpen ő az egyetlen, aki 1956-ban végül szembefordult a forradalommal. Bár még az ő esetében is kérdéses, mennyire volt ez tudatos döntés.
(Egyébként az ő emlékiratai is nagyon érdekesek. Ezeknek az a címe: Életem törvénye.)
Ujhelyi Szilárd (1915-1996)
Debrecenben született. A debreceni TITE joghallgatója, és a Tovább egyik rovatvezetője volt (rovatának címe: Levelek egy egyetemistához), a Márciusi Front tagja. Életútja a többiekhez hasonlóan alakult: Budapestre költözött, részt vett az ellenállási mozgalomban, ingadozott a MKP és a NPP között, de végül mégis a MKP-ba lépett be (sajnos?), hogy aztán 1951-ben őt is egy koncepciós perrel takarítsák el, és csukják be. (Letartóztatásakor a Rádiónál dolgozott.) 1954-ben őt is kiengedték. 1956-ban ő is a reformer népfrontos-kommunisták közé, Nagy Imre körébe tartozott, őt is Snagovba hurcolták. De meglepő módon másodszor már nem ítélték el. Sőt, hamarosan már a MTA Történettudományi Intézetében, majd a Filmtudományi Intézetben találjuk, majd UNESCO-nagykövet is volt. A ’80-as években lobbizott az 1956-os forradalmárok rehabilitálásáért. A ’90-es években pedig a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnöke volt.
Losonczy Géza (1917-1957)
Érsekcsanádról jött; a Debreceni Egyetemen francia szakon tanult. A Tovább egyik fő működtetője volt. 1940-től a Népszavánál dolgozott együtt Gyufával. 1941-ben a háborúellenes szervezkedésért letartóztatták, majd rendőri megfigyelés alatt tartották. Részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945 után ő is a MKP-ba lépett be, valószínűleg többek között Donáth Ferenc hatására. Ő volt az, aki 1947-ben megpróbálta feltámasztani a Továbbot, de a régiek közül sem mindenki csatlakozott hozzá. 1951-ben egy koncepciós perben őt is börtönbüntetésre ítélték, de 1954-ben ő is kiszabadult, bár eléggé megtörve, meggyengült idegzettel.A további életútja aztán már eléggé ismert. 1956-ban a Petőfi Kör egyik szervezője volt, amely Kör a Rákosi távozása utáni átmenetileg felszabadultabb légkörben fontos és előrevivő vitákat szervezett sajtóról, történelemről, gazdaságról, tehát azt lehet mondani, hogy a forradalom szellemi előkészítője volt. Október 30-án Nagy Imre államminiszterré nevezte ki. November 4-én ő is a Jugoszláv Követségre menekült, később őt is elhurcolták. 1957-ben a budapesti vizsgálati fogságban éhségsztrájkot kezdett. Hamarosan meghalt, máig tisztázatlan körülmények között. Valószínűleg infúzión keresztül mérgezték meg.
Fehér Lajos (1917-1981) („Nasibu” vagy „Nasi”)
Szeghalomról jött, paraszti családból. Ő is a debreceni Tisza István Egyetemen tanult, ő is a Tovább szerkesztői és a Márciusi Front megalapítói között volt. Később Budapestre költözött, és a Szabad Szó újságírója lett, a bátyjával, Gyulával együtt (aki Györffy-kollégista volt). Az ellenállási mozgalomban több fegyveres akciócsoportot is szervezett a németek és nyilasok elleni harcra. (Ő volt Kun, az Ernyős Fantom) Az élete 1945 után elég kacskaringósan alakult.
Hívták a Mezőgazdasági Minisztériumba is dolgozni, de ő mégis a rendőrséget választotta, méghozzá egy titokzatos alak hatására, aki az ellenállási mozgalom alatt egyik összekötő futárja volt. Most a nevét is megtudta: Péter Gábornak hívták. Nasi így a Politikai Rendészeti Osztályhoz (PRO) került, és oda több egykori ellenállót is beszervezett, hogy együtt kapják el az egykori háborús bűnösöket. Hozzá kell tenni, hogy Fehér Lajos egyrészt leginkább adminisztratív munkákat végzett az Andrássy út 60-ban (tehát nem vett részt emberek üldözésében), másrészt pont akkor sikerült kilépnie a szervezetből, amikor az átalakult ÁVO-lyá (1946 végén), tehát még pont azelőtt, hogy ez a lassan párthadsereggé váló rendvédelmi szerv az igazán nagy disznóságokat elkezdte volna szisztematikusan művelni. Nasi 1947-ben a Szabad Föld című mezőgazdasági lap szerkesztője lett. 1953-ban Nagy Imre híve volt a Párton (a Magyar Dolgozók Pártján) belül, ezért 1955-ben eltávolították a vezetőségből.
1956-ban ismét Nagy Imre tanácsadója lett. Hogy a forradalom után nem ítélték el, azt valószínűleg annak köszönhette, hogy többen tanúsították, hogy Nagy Imrének határozottabb fellépést javasolt mindenféle rendbontóval szemben. Így történhetett, hogy haláláig vezetőségi tagja maradhatott a MSzMP-nak. Igaz viszont, hogy annak kifejezetten a reformista szárnyához tartozott, sokat tett az új gazdasági mechanizmus kidolgozásáért és a magyar mezőgazdaság modernizálásáért.
Na szóval fura életút az övé, amit nem lehet az első pillantásra látott életrajzi adatok (úgymint: szervezeti tagságok) alapján megítélni.
Egyébként elég érdekes olvasmány az emlékirata is. (A címe: Így történt. Ami azt illeti ez egy kicsit azért nagyképűen hangzik. Emlékiratot mégiscsak inkább olyan címen szokott írni az ember, mint pl.: Ahogyan én láttam…)
Szilágyi József (1917-1958) („Bozambó”)
Debrecenben született; Losonczy Géza haverja a Tisza István Egyetemen; tagja a Tovább-körnek és a Márciusi Frontnak. 1941-ben letartóztatták és a „társadalmi rend megdöntésére irányuló szervezkedés” vagy mi vádjával három év börtönre ítélték, amit le is ült. 1944 tavaszán szabadult, így megúszta, hogy egy német koncentrációs táborban végezze. (A nyilas puccs után ugyanis a magyar politikai foglyok legnagyobb részét Németország felé indították útnak.)
1945-ben ő is a MKP-ba lépett be és a rendőrség egyik megszervezője lett. 1949-ben kiállt ellenállási harcostársa, Rajk László mellett (míg sokan csak lapítottak), így kirúgták a rendőrségtől. 1953-ban estin elvégezte a Műszaki Egyetemet. 1956-ban Nagy Imre titkára lett, neve belügyminiszter-jelöltként is szóba került, de ő nem fogadta el. Nagy Imrével ő is a Jugoszláv Követségen keresett menedéket, majd elfogták, Snagovba szállították, aztán hazahozták, és neki is kirakatpert rendeztek. (Ügyét valami miatt elkülönítették Nagy Imréétől.) 1958 áprilisában felakasztották.
Így tehát manapság ő is egy 1956-os hősnek számít. Pedig emlegethetnék a nevét negatívan is, mint aki 1945 és 1947 között a Kommunista Pártot egyre inkább kiszolgáló rendőrség létrehozásában játszott szerepet.
Vásárhelyi Miklós barátja egyébként azt mondta róla, hogy Bozambó „XIX. századba illő romantikus hős” volt, aki „még formai kérdésekben sem tett lakatot a szájára”. Valószínűleg ez a heves őszintesége is hozzájárult ahhoz, hogy őt sok barátjával ellentétben halálra ítélték az 1956-os vezetők perében, de ezt a mártír-szerepet ő tudatosan vállalta.
Vásárhelyi Miklós (1917-2001)
Az erősen vegyes (olasz, délszláv, dalmát, magyar) lakosságú Fiumében született. Egész életében vonzódott is az olasz kultúra iránt. Idővel a család visszaköltözött Magyarországra, Debrecenbe. Miki egyetemre Rómába ment, de aztán éppen 1937-ben visszatért Debrecenbe és ő is a TITE-n fejezte be a jogi tanulmányait. Itt barátkozott össze a Tovább-körrel is, Különösen Gézával és Bozambóval. Később ő is Budapestre költözött és belépett a Szociáldemokrata Pártba. A II. világháború végén Gidófalvy Lajos zászlóaljának harcosa lett. A háború után ő is a MKP-ba lépett be. A Szabadság és a Szabad Nép újságírója lett, méghozzá, mivel sok nyelven beszélt, külpolitikai tudósító. 1951-ben állítólag őt is be akarták csukni a barátai mellé, de végül elkerülte ezt a sorsot. 1953-tól stabilan Nagy Imre kitartó hívének mutatkozott. 1955-ben a Rajk-per felülvizsgálatát követelte, ezért kizárták a Pártból (mármint a Magyar Dolgozók Pártjából, a MKP akkori utódából.) 1956-ban, a forradalom alatt Nagy Imre kormányának sajtófőnöke volt. A miniszterelnökkel együtt deportálták Snagovba, majd a Nagy-perben őt is börtönbe csukták. 1960-ban elengedték, ekkortól főleg irodalomtörténész és az Élet és Tudomány újságírója volt. Emellett a Kádár-kori demokratikus ellenzék egyik megszervezője. 1989-ben része volt a Nagy Imre és társai (köztük régi jó barátai, Géza és Bozambó) újratemetésének megszervezésében. Alapító tagja volt a SzDSz-nek is.
Tariska István (1915-1989)
Kölcséről jött, református lelkészcsaládból. A TITE-n orvosi karra járt, ekkor lett a Tovább-kör tagja. Az egyetem elvégzése után ideggyógyász és elmeorvos lett Angyalföldön. Közben titokban ő is tagja volt a MKP-nak. Őt is megválasztották képviselőnek az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Aztán a Népjóléti Minisztériumban dolgozott. 1951-ben aztán őt is letartóztatták és 1954-ig ő is börtönben ült. Utána ismét megbecsült elmeorvos lett. 1956-ban a II. kerületi forradalmi munkástanácsot vezette, de ezért már nem érték retorziók. Folytathatta idegorvosi munkáját, egy időben még az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet vezetője is volt.
Vajda Benő (1914-1979)
Érmihályfalváról jött, ő is orvosnak tanult a TITE-n. Ő is aktív és lelkes tagja volt a Tovább-körnek. 1939-ben Berettyóújfalun lett orvos Grehen mellett. 1945-ben az új (már a Szövetségesek oldalára állt) magyar hadsereg katonaorvosa volt. Itt is maradt 1948-ig. 1949-ben Kubába távozott, ott élő nővére meglátogatására. 1951-ig ott maradt. Ekkor barátai letartóztatásának és Grehen öngyilkosságának hírére úgy döntött, hogy mégsem tér haza. Az USA-ba költözött, és Bostonban lett gyerekorvos. Később Washingtonban folytatta ugyanezt, itt is halt meg.
Donáth Ferenc (1913-1986)
Csak félig tartozik a Tovább-körbe, hiszen ő nem Debrecenben, hanem Budapesten volt egyetemista. De mert a budapesti egyetemisták között meg ő volt a Márciusi Front vezetője, a sorsa összefonódott a Tovább-kör tagjainak sorsával. Ezért tettem őt is ide. Jászárokszállásról jött, jogot tanult Budapesten, a Pázmány Péter Egyetemen. Egyetemistaként aláírásgyűjtést indított a tandíjak mérsékléséért, hogy a szegényebb sorsú diákoknak is lehetőségük legyen tanulni. Megszervezte a Budapesti Egyetemi Kört. 1937-ben a Márciusi Front alapítói között volt. Mondhatni, valamiféle összekötő volt a kommunista Ságvári Endre és a népi-polgári radikálisnak mondható Kovács Imre között. 1939-ben ott volt a dereglyén, amelyen megalakult a Nemzeti Parasztpárt. Ezt követően a Szabad Szó (a még- nem-egészen-hivatalos NPP lapja) újságírója is volt. 1944-ben ő is részt vett az ellenállási mozgalom szervezésében. 1945-ben azonban ő sem a NPP-ba, hanem a MKP-ba lépett be. Részt vett a már oly régóta szükséges földosztás levezénylésében.
1951-ben koncepciós perben 15 év börtönre ítélték. 1954-ben az átmeneti enyhüléskor kiengedték. A MTA Mezőgazdaságkutató Intézetében kezdett dolgozni. 1956-ban Nagy Imre tanácsadója lett. November 4-én a Jugoszláv Követségre menekült, ahonnan Nagy Imrével együtt hurcolták el. 1958-ban 12 év börtönre ítélték. A börtönben összebarátkozott Göncz Árpáddal és Litván Györggyel. A kapcsolatot életük végéig megtartották. Donáth Ferenc végül már 1960-ban kiszabadult, és a Mezőgazdasági Múzeumban kezdett dolgozni.
Mindeközben egyik szervezője lett a demokratikus ellenzéknek. A ’70-es években részt vett a Charta-mozgalomban, 1985-ben pedig összehozta a nagy ellenzéki találkozót Monoron. Tehát a Kádár-rendszer alatt is afféle mindenkivel jóban levő, tiszteletreméltó békítő szerepét játszotta az ellenzékben éppúgy, mint a két háború között. Ezt a szerepét állítólag halála után is megtartotta, legalábbis akik ott voltak a századik születésnapja alkalmából rendezett emlékkonferencián, azok bizonygatják, hogy a konferencia olyan embereket hozott össze, akik sehol máshol nem találkoznának közös fórumon.
Hát ilyen emberek vitték a Továbbot; kérdés, hogy az ő eszméiket, emléküket ki viszi tovább...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése