Göncz Árpád hiánya sokunknak nagy, mély fájdalma, hiszen bármennyire is hosszú és tartalmas élete volt, és bármennyire is gazdag életművet hagyott hátra, a belőle áradó szeretettel és őszinte egyenességgel valami olyasmit testesített meg a régi Magyarországon, ami miatt otthonunknak érezhettük a Magyar Köztársaságot, és közösségünknek a magyar nemzetet.
Keresném a szavakat, de azt hiszem többet ér, ha felidézem ezt az életutat, amit az előbb olyan tartalmasnak mondtam. (Ahogy azt már megtettem egyszer. De ez most nem ugyanaz lesz.) Mert Göncz Árpád egy nagyon sokoldalú személyiség volt, ezért amilyennek köztársasági elnökként megismertük, „Magyarország Árpi bácsijának”, az csak egy jéghegy csúcsa volt. Amellett pedig ott van az író, a társadalmi aktivista, és az egykori harcos is.
Göncz Árpád 1922. február 10-én született Budapesten. (A család saját elmondása szerint az ország délnyugati részéről, a Muraközből, a Zrínyiek birtokairól származik, bár nem kizárt, hogy az Abaúj megyei Gönc városához is köze van.) A cserkészmozgalom lelkes tagja volt, kulturális szervező. Mindig is érdeklődött a paraszti kultúra iránt, és pont ebben az időszakban a cserkészet ennek kutatásához jó keretet biztosított.
A II. világháború idején joghallgató volt a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen (a mai ELTE-n). A háború végén őt is behívták, de az alakulatától megszökött, és csatlakozott ellenálló barátaihoz, a Magyar Diákok Szabadságfrontja nevű szervezethez, amely célul tűzte ki a németek és nyilasok elleni fegyveres harcot, és minél több ártatlan ember megmentését. A Magyar Diákok Szabadságfrontja több fegyveres alakulatot is szervezett egyetemistákból: a két legnagyobb a Görgey-zászlóalj és a Táncsics-zászlóalj volt. (Mindkettőben a jövő több nagy magyar tudósa szolgált.) Göncz Árpád a Táncsics-zászlóaljba került (pl. olyan híres későbbi híres tudósokkal együtt, mint Klaniczay Tibor és Heckenast Gusztáv történészek vagy Körtvélyes Géza, a tánc-esztéta). Legfontosabb haditettük a vecsési nyilas parancsnokság szétverése és az ott fogvatartottak kiszabadítása volt. Az akció során (melyben az ottani német katonákkal is tűzharcba kerültek) Göncz Árpád is megsebesült: a combjába kapott egy lövést.
A háború után a Független Kisgazdapárt (FKGP) tagja lett, és bekerült a párt ifjúsági szervezetének, a Független Ifjúsági Szövetségnek (FISz-nek) a vezetőségébe. (Egy jóbarátja, Vitányi Iván állította később, hogy maga Árpád mondta neki, hogy a ’Független’ szóval a pártvezetéstől való függetlenséget is ki akarták fejezni.) Emellett a párt főtitkárának, Kovács Bélának lett a titkára. Bár saját bevallása szerint nem igazán szerette ezt a munkát Kovács Béla gyanakvó természete miatt.
1946 utolsó napjaiban és 1947 legelején a Kommunista Párt vezetése egy koncepciós pert indított a Kisgazda Párt több vezetője ellen köztársaság-ellenes szervezkedés vádjával. Ekkor a FISz több vezetőjét is letartóztatta a hírhedt politikai rendőrség, az eredetileg a háborús bűnösök üldözésére szervezett Államvédelmi Osztály. Azonban mivel ekkor még a kommunista vezetésnek nem a FISz teljes szétverése, hanem csak a FKGP egy részének kompromittálása volt a célja, az ifjúsági vezetők közül a másodvonalbelinek ítélteket elengedték. Köztük volt Göncz Árpád is, ami később egyébként alaptalan és méltatlan vádaskodásokra is okot adott ellene.
Miután 1947 februárjában Kovács Bélát szovjet katonák rabolták el, Göncz Árpád is elkerült a FKGP-vezetőség közeléből. A következő években (jogi doktorátussal a zsebében) előbb hegesztőként, majd talajvédelmi szakemberként dolgozott. A közéletbe 1956 októberében tért vissza, a Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt (NPP) között közvetíteni próbáló Parasztszövetség egyik újjászervezőjeként. A szovjet invázió után, mikor már látszott, hogy a magyar fegyveres ellenállás el fog bukni, a híres magyar társadalomfilozófus és jogtudós, Bibó István készített egy tervezetet arról, hogy hogyan lehetne a további vérontás helyett egy új kompromisszumos politikai rendszert bevezetni, amely véget vetne Magyarországon a sztálinista diktatúrának, ugyanakkor nem sértené a Szovjetunió külpolitikai érdekeit sem. Ezt a tervezetet Göncz Árpád juttatta el Kumara Menonnak, a budapesti indiai követnek, miután kiderült, hogy India vállalná a diplomáciai közvetítést Magyarország és a Szovjetunió között. 1957 nyarán azonban emiatt a tervezet miatt tartóztatták le Bibó István mellett Göncz Árpádot is, és összeesküvés vádjával mindkettőjüket életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
Mindkettejüknek szerencséjük volt olyan szempontból, hogy a börtönben is jó társaságba kerültek. Külön kis szellemi műhelyet alkottak, amelyben olyan személyek voltak még benne, mint Litván György, a későbbi híres történész, Donáth Ferenc agrárszakember vagy Mérei Ferenc pszichológus és pedagógiai író. Velük elsősorban fordítói munkát végeztettek. Maga Göncz Árpád is ezalatt az idő alatt tanult meg annyira jól angolul, hogy később ő lett az, aki magyarra fordította John Ronald Tolkien regényét, A gyűrűk urát.
A börtönből Göncz Árpád hat év után, 1963-ban szabadult. Ezt követően főleg fordítóként dolgozott (szakfordításokat és irodalmi fordításokat is kiadott), majd idővel saját írásokkal is jelentkezett. Leghíresebbé talán drámái váltak. Például a Magyar Médeia, egy nyomasztó melodráma, amely egy házasság tönkremenetelét mutatja be a női fél szemszögéből. És a Rácsok, ami pedig egy nagyon szórakoztató szatíra az emberi hiúságról. Ennek a főszereplője éppen egy politikai fogoly („meghatározatlan időpontban, egy meghatározatlan Elnök, meghatározatlan rendszerű uralma idején”), Emmanuel, aki minden bátor erkölcsi kiállása ellenére időről időre kénytelen szembesülni azzal, hogy az erkölcsösség mennyire relatív dolog. (A szituáció azért is vicces, mert megírása idején a szerző még nyilván az illető fogollyal azonosította magát, és nem gondolta, hogy belőle is lesz még elnök; igaz nem diktátor, mint a darab simulékony Elnöke. De ez mégis utólag is külön érdekessé teszi az Elnök és Emmanuel, a két egykori harcostárs darab végi beszélgetését a hatalomról.)
Göncz Árpád igazán ismert közéleti szereplővé az 1980-as évek második felében vált, mint a demokratikus ellenzék egyik szervezője. Része volt Bibó István műveinek újrakiadásában, a Történelmi Igazságtétel Bizottság létrehozásában, és Nagy Imre valamint mártírtársai (Gimes Miklós, Maléter Pál, Losonczy Géza és Szilágyi József) újratemetésében is. Mindig a megbékélő emlékezést hirdette, igyekezett gátat vetni mindenféle bosszúállásnak, és azon igyekezett, hogy az 1989-es rendszerváltás lehetőleg békésen menjen végbe. Szintén 1956-os (börtönt is megjárt) eszmetársaival szervezte meg a Szabad Kezdeményezések Hálózatát, amiből később a Szabad Demokraták Szövetsége nevű párt lett. 1989-ben előbb az Írószövetség elnöke, majd 1990-ben az első szabadon választott Országgyűlés elnöke lett. Végül a két legnagyobb parlamenti párt, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) (a kormánypárt) és a Szabad Demokraták Szövetsége (SzDSz) megállapodásának köszönhetően lehetett államfő. (A megállapodás értelmében a köztársasági elnököt az Országgyűlés választotta.) Megválasztásakor kilépett a pártjából, mivel pártérdeken felül az egész nemzet reprezentánsa kívánt lenni.
Tíz évig volt Magyarország elnöke, és ezalatt kedvességével, mosolygós arcával és kikezdhetetlen humorával valóban az egész nemzet Árpi bácsija lett. (Amellett, hogy az ő hivatali ideje sem volt mentes a konfliktusoktól; régi barátjával, ifj. Antall József miniszterelnökkel is számos vitája volt.) Elnökként része volt a Visegrádi Országok (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország) együttműködésének létrehozásában. (Érdekes egybeesés, hogy mindhárom országban ekkor, az 1989-es rendszerváltást követően egy-egy korábban börtönt is megjárt ellenzéki vezető lett a köztársasági elnök, akik közül mindhárman az országuk egyik legendás alapítójának nevét viselték keresztnévként: Václav Havel, Lech Wałęsa és Göncz Árpád.) Hivatali ideje lejártával visszatért írói és fordítói tevékenységéhez.
Magáról egyébként ezt mondta 1985-ben:
„Ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.”
Pár évvel később pedig így vallott az elnökségről, mint feladatról:
„Úgy éreztem, hogy amit eddig összeszedtem az életben, pontosan erre tesz alkalmassá engem. Nem többre és nem kevesebbre. Ami kétségtelenül kevesebb, mint egy miniszterelnöki tiszt, mert az embernek a hatásköre kisebb. Ugyanakkor van valami lehetőség a pszichikai ráhatásra, amire viszont alkalmasnak éreztem magam. De nem vagyok annyira elfogult, hogy ne vizsgáltam volna meg önmagamban, hogy mi mindennel kerülhetek szembe. (…)De azt is éreztem, hogy az élményekkel való feltöltődés időszaka következik ismét.”
Érdemes elolvasni még ezt a cikket, amelyben ő maga mesél az életéről:
http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=239&order=1
Göncz Árpád magát mindig egy köztes, közvetítő figurának tartotta, aki arra a feladatra született, hogy összeköttetést teremtsen egymástól különböző nyelvek, pártok, eszmék, irányzatok között. Ennek szellemében cselekedett az Írószövetségben, az Országgyűlésben és az ország élén is. A politikát mindig a tárgyalás művészetének és nem harcnak fogta fel. Talán éppen ez az, ami miatt utólag sokan értetlenül tekintenek a személyére, de éppen ez az is, ami miatt annyira szerethető tudott lenni a maga idején, és éppen ez az, ami miatt hiánya is annyira fájó.
Én mindenesetre őrzöm az emlékét amennyire tudom. És elszántan keresem tovább a társulatot is, akikkel végre bemutathatom a Rácsokat... Ha ő már ezt nem is láthatja.
És reménykedem, hogy az ő emléke lesz majd az egyik ami erőt adhat, hogy egykor majd megint felépíthessünk egy Magyar Köztársaságot, otthonosat és szerethetőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése