Fiatalos lendülettel V.

Július 21. (kedd)
(Folytatás)
Délután Smólsko (Duże)faluja felé vettük az irányt. Azon belül is a remizába mentünk, ami jelen esetben kultúrházat jelent, ugyanis Lengyelországban a legtöbb falusi kultúrház valamikor tűzoltósági remiz-épületből lett átalakítva. Nem volt ez másként itt sem. Az itteni remizában most egy érdekes nemzetközi találkozó volt szerveződőben. Ugyanis, az előzetes megbeszélés alapján ez volt az a hely, ahol minden együttes egy prezentációt tartott a saját szűkebb és tágabb hazájáról, azaz országáról és régiójáról, illetve saját magáról. Úgy nézett ki, a szlovákok és mi vettük legkomolyabban a dolgot, vagyis mi készültünk erre a legrészletesebben. Ők is, mi is kialakítottunk egy-egy kis standot, ahol a hazánkról szóló szóróanyagot osztogattuk, illetve képeket mutattunk be az együttesről, tevékenységünkről, ilyesmik. Mindkét együttes hozott jónéhány üveg bort is, amit mi még némi borkorcsolyával is megtoldottunk (pogácsa, pirosaranyas zsíroskenyér meg ilyenek), bemutatva ezzel a magyar konyhából is néhány falatnyit.

A bemutatkozást is a szlovákok kezdték, vagyis (ahogy már említettem) a Ĺeĺija Táncegyüttes Trebišovból (Tőketerebesről).

Ők Szlovákiáról csak három egészen rövid turisztikai reklámfilmet mutattak be, annál többet beszéltek viszont a városukról, amely egy 22 ezres kisváros Zemplénben többségében szlovák lakossággal; híres a boráról, és a műemlékeiről, pl. az Andrássyak mauzóleumáról (ugyanis az ő birtokuk volt régen: ifj. Andrássy Gyula, a későbbi belügyminiszter is itt született).

Az együttes, a Lelija (Liliom) nem olyan régi alapítású. Kezdetben csak lányok voltak benne + egy legény, Lukáš Pajtáš, de ő akkor még csak harmonikázott, most ezzel szemben már táncol is.

Később aztán egyre több fiú csatlakozott hozzájuk. Amúgy a női énekek most is ugyanolyan fontos részét alkotják a repertoárjuknak, mint régen.

Azt már mondtam az elején, hogy ők (szemben például a legtöbb hasonló magyar táncegyüttessel) kifejezetten egy régió folklórjával foglalkoznak, vagyis Zemplénével. Meg néha Sároséval is. Elmaradhatatlan fellépői a Zempléni Bornapoknak és hasonló alkalmaknak. A vezetőjük Martina, a férfi tánckarvezető Peter.


Következőnek a Błędowianie mutatkozott be Havířovból.

Már volt szó róla, milyen kevert identitásúak; lehet persze, hogy ez nem ritka arrafelé Těšín/Cieszyn vidékén . Ők is hoztak némi ismertetőt a városukról, de azt nem pakolták ki, hanem egyszerűen átadták azoknak, akiknek fontosnak tartották átadni. A prezentációjukban viszont már inkább csak az együttesük történetének a bemutatására szorítkoztak. Azt nézve, úgy láttam, hogy ez az együttes tényleg sokkal inkább lengyel, mint cseh. Főleg lengyel folklórral foglalkoznak, és úgy általában, mintha az egész működésükkel inkább a vidék lengyel nyelvű kultúrájának központja akarnának lenni. Egyébként több korosztály, száznál is több ember táncol náluk. A stílusuk viszont nem sokban különbözik az átlag lengyel városi (nem-egészen vagy csak névleg-hagyományőrző) táncegyüttesek stílusától, ami a magamfajta magyar néptáncosnak esetleg túlságosan megkoreografáltnak tűnhet.


És hogy mivel rukkoltunk elő mi, a "Kamillavirág" Táncegyüttes, akik a Négyszögletű Kerek Erdőből jöttünk? A mi prezentációnkban (amit VukiNyirettyű és Csini készítettek) az ország bemutatása volt a fontosabb, ezen belül is először a magyar találmányokról volt szó, majd a néprajzról, viseletről, paraszti kultúráról, annak magyar sajátosságairól nagy általánosságban. (A mi helyzetünk, ugye, többek között abban is különbözött a többi résztvevő együttesétől, hogy mi nem kötődünk kifejezetten egy régióhoz.) Ezt az előadást Csini tartotta angolul, méghozzá szerintem nagyon érdekesen és figyelemfelkeltően. A lengyel fordítást ezúttal Arturra hagytam.
Azért az együttesről is esett egy pár szó. Mint már mondtam, kicsit kilógtunk a többiek közül. Nem vagyunk a klasszikus értelemben vett hagyományőrzők. (Ez amúgy is igaz a legtöbb magyar együttesre, még akkor is, ha egy lakóhelyről verbuválódtak a tagok, mi meg ráadásul elég sokfelől jöttünk.) De profi együttes sem vagyunk, hanem mindenekelőtt egy baráti társaság, a csapatért, a tánc öröméért vagyunk együtt. Ilyen értelemben tehát inkább hasonlítunk a varsói Dom Tańcára, mint akár a Lelijára, akár a Błędowianiéra, akár a Tanewre vagy a Jasienniczaniéra. De néha mi is színpadra állunk, és ha már ezt tesszük, megvan bennünk az igény, hogy amit bemutatunk azt jól, művészien, de főleg őszintén mutassuk be. Ilyen értelemben vagyunk néptáncegyüttes.
Persze ez nem ebben a formában hangzott el itt, csak úgy eszembe jutott most, összevetésként elmondani. Smólsko-ban nagyjából azokat a dolgokat mondtuk el magunkról, amiket a nemrég elkészült, ide már magunkkal hozott szórólapjainkba is belefoglaltunk.
Mindehhez még egy borkóstolót is hozzáfűztünk, amit természetesen Barnamaci vezetett elő. Kicsit reklámoztuk az egri támogatóinkat, Kaló Imrét és a Daróczi-Nagy Pincészetet is, akik biztosították ehhez a bort. Kétféle fehér (leányka, olaszrizling) és kétféle vörös (kékfrankos, bikavér) borfajtát hoztunk magunkkal, amit Barni mutatott be az érdeklődőknek. Azt hiszem, elég sikeres volt ez a program, a polákok ugyanis az utóbbi évszázadokban mindig vevők voltak a magyar borokra.
(Ezen a ponton egyébként újra átvettem a tolmácsolást Arturtól.)
Bort persze nemcsak mi hoztunk, hanem a szlovákok is, de ők nem annyit, hogy mindenkinek körbe tudják kínálni. Azért így is sok mindenkinek jutott.

Aztán bemutatkozott a lengyel együttes is. Ők is egy közeli faluból, Jasiennikból jöttek, a nevük pedig ez alapján egyszerűen Jasienniczanie. (+Kiegészültek a biłgoraji Tanew Táncegyüttes néhány tagjával a mostani alkalomra.)

Róluk mit mondhatnék? Fiatalok, barátságosak, nyitottak, szimpatikusak, lelkesek. Nagyon összehaverodtunk velük. A filmből annyit tudtunk meg róluk, hogy a ZMW régóta együttműködik velük, és nagyon felkarolta őket, sokat köszönhetnek Arturnak, például jónéhány külföldi utat, javarészt Németországba, Csehországba, Szlovákiába, Ukrajnába, stb. A velük való beszélgetésekből pedig az derült ki, hogy iskolatársakból, gyerekkori haverokból áll a csapatuk, de nem nélkülözik a vezetőt, a képzett koreográfust. (A vezetőjük, pani Halina egy idegbeteg, de ők úgy látszik jó fejnek tartják, legalábbis mindig megvédik, ha rosszat mondanánk róla.) A módszereikről azt mondják: ők is tanártól tanulnak, szigorúan megkoreografált táncokat, igaz, olyanokat, amelyek tényleg kötődnek ehhez a vidékhez. Viszont ők szívesen elmennek a Dom Tańca táboraiba, és tanulnak autentikus lengyel (vagy adott esetben olasz, francia, vlach, magyar) táncokat, és vesznek részt ilyen jellegű bulikon.


Ez a mostani buli persze arra is alkalom volt, hogy kicsit a ZMW is reklámozza magát.

Róluk is láttunk itt a prezentációk között egy rövid filmet. Ez a szervezet (nem is gondolnád) már 81 éves. De az sem semmi, hogy tényleg mekkora szerepük van a vidékfejlesztésben, a kulturális turizmus fellendítésében, meg ilyesmikben. Nem csoda, hogy olyan nagy sikerrel pályáznak mindenféle EU-s pénzekre, mint ahogy az sem, hogy sokan, akik itt kezdenek dolgozni, később a Földművelésügyi Minisztériumban kötnek ki. És látszik, hogy nemcsak a vidékek közötti, hanem a nemzetközi együttműködésben is sikeresek.

Végül is nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk, ők hozták össze ezt a jó kis találkozót. Már végignézni is öröm magunkon: mennyiféle ember, mennyiféle kultúra, tánc, nyelv, szokás, viselet! És pont itt, egy Isten háta mögötti lengyel faluban találkozunk!

Tulajdonképpen a mi borkóstolásos programunkkal ért véget a hivatalos rész, a csapatok bemutatkozása, utána már egy nagy közös lakoma következett. Hosszú faasztaloknál ültünk egymással szemben, és válogathattunk a jobbnál jobb kaják között, (amiknek jó része itteni, helyi specialitás volt), hozzácsapva a még megmaradt magyar és szlovák borokat. Közben hol a mi zenekarunk játszott, hol a helyi népdalkör (ha úgy tetszik Smólsko Asszonykórusa) énekelt.
-Mint egy lakodalomban!- jegyezte meg Feketerigócska. Tényleg olyan volt az egész. Nem mondhatjuk, hogy nem volt jó dolgunk.

A vacsora után kezdődött a spontán buli: a szlovákok nótázni kezdtek. A harmonikásuk persze rögtön le is kísérte őket, aztán átment az egész egy nagy mulatozásba, táncba. Később mi is bekapcsolódtunk. A zempléni dallamokra tökéletesen ráillett a bodrogközi, de a szatmári tánc is, de aztán nemsokára a zenészek is megtanulták egymástól a dallamokat, így egy hatalmas közös magyar-szlovák táncház lett a dologból. Mindenki táncolt mindenkivel, a mozdulatokat is ellesve egymástól. Azt hiszem, így nézhetett ki a XIX. században egy falusi mulatság egy vegyes szlovák-magyar lakosságú faluban. A szlovák lányoknak aztán még Arturt is sikerült bevonniuk.

Azután megszakította az egészet egy közös verbunk: a magyar zenészek húztak szatmárit, de ehhez is hozzátette a szlovák fiúk közül is ki-ki a magáét, sarkantyúikat pengetve. De a legnagyobb meglepetést mégis Kacper Kraczek szerezte, a Tanew és a Jasienniczanie legenergikusabb tagja, aki ugyancsak beállt a szatmári verbunkba szólózni, méghozzá egy nemakármilyen góral-tánccal. (Később aztán az ő kérésére tanítgattunk neki szatmári verbunk lépéseket is.) Aztán folytatódott a páros döngetés, míg a végén a szlovák lányok hoztak be egy csomó üveget, ami felett aztán elkezdték járni a fláškovýt. S aztán persze ebbe is bevontak minket is.

Hát ilyen volt ez a többnemzetiségű buli, ott Smólsko falujában, valahol Délkelet-Polskában. Mikor már öreg este volt, fogtuk magunkat, áthurcolkodtunk Biłgorajba, és folytattuk az egészet a Metro-ban. Az se volt semmi! Habár az előzőt nem érte utol. Közben Kacperrel is egész szépen összespanoltunk. Sok érdekes dolgot mesélt, többek között a nagyapjáról, aki a II. világháború idején Szarak álnéven a lengyel partizánok futárja volt itt, a környékbeli erdőkben.