Akik ellenálltak (IV. rész)

A Görgey-zászlóalj

Ma 70 éve halt meg Szijjártó Lajos, a magyar történettudomány ifjú reménysége.

Harcban halt meg ő is, ellenálló volt. Ezért ebből az alkalomból most az ő egységéről a Görgey-zászlóaljról fogunk megemlékezni.
Magáról Lajosról csak annyit: kárpátaljai diák volt, Nagygejőcről származott, Ungváron végezte el a gimit, majd Budapestre került történelem szakra, a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Lakni pedig a Györffy Kollégiumban lakott, a tehetséges parasztfiatalok kollégiumában, az első népi kollégiumban. Lajost tényleg az egyik legtehetségesebb töri szakosnak tartották a maga idejében. A magyaron, az ukránon és a németen kívül még franciául, bolgárul és szerbül is megtanult. Amellett tényleg inkább tudós volt, nem tartozott a Györffyn belül az aktívan politizálók közé. De 1944-ben ő is ment a barátaival, és részt vett a Nemzeti Ellenállás Diákmozgalmának, majd a Magyar Diákok Szabadságfrontjának megalapításában. Innen került a Görgey-zászlóaljba.


Szóval a Görgey-zászlóalj
Arról már szó volt, hogy hogyan szerveződött meg a Magyar Diákok Szabadságfrontja és a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. Azt is láttuk, hogy miután a MNFFB csapdába esett, a MDSzF is magára maradt, elvesztette az irányítást, és a reményt arra, hogy tagjait egységesen egy általános magyar felkelés keretében harcba vetheti. Más megoldás után kellett nézni.
Ez a másik megoldás pedig a következő lett: a nyilas hatalom a „rend fenntartására” (valójában gyakran rablásra, fosztogatásra és a zsidónak/kommunistának minősített emberek legyilkolására) a hátországban ún. kisegítő karhatalmi („kiska”) alakulatokat kezdett szervezni (a korábban létezett nemzetőrség helyére). Így a MDSzF taktikája a következő lett: igyekezett a MNFFB-val kapcsolatban álló, még le nem bukott katonai vezetőket rávenni, hogy vállalják el ilyen kiska-alakulatok szervezését, tagjait pedig (az ellenállásban részt vevő egyetemi hallgatókat) az ilyen alakulatokba igyekezett elirányítani. Így tehát elérhették:
1. Hogy az ellenálló diákok egy helyen legyenek.
2. Hogy legálisan fel tudjanak fegyverkezni.
3. Hogy ne vigyék őket a frontra, de ők maguk felkészülhessenek a fegyveres harcra a nyilasok ellen, és a frontnyitásra a szovjet csapatok előtt.
4. Hogy megmenthessenek egy csomó üldözöttet, általában úgy, hogy befogadják őket is maguk közé, vagy ha kell, katonai mentesítő/igazoló papírokat gyártanak nekik.
Az egészet persze óvatosan kellett szervezni, gondosan ellenőrizni kellett, hogy ilyen alakulatokba csak megbízható emberek kerüljenek.
Az egyik legnagyobb ilyen kiska-alakulat a Görgey Artúr Egyetemi Zászlóalj volt.
Parancsnoka

Mikó Zoltán repülős vezérkari százados lett, aki valóban kapcsolatban állt a MNFFB-val is előtte. Legfőbb segédtisztjei, a kiképzés irányítói pedig:

Bondor Vilmos főhadnagy, korábban a 2. magyar hadsereg katonája, számos ütközet többszörösen kitüntetett hőse, akit mindez nem akadályozott (sőt éppen segített) abban, hogy észrevegye: elemi érdek a háborút minél gyorsabban befejezni, ennek érdekében a németek eltakarodását Magyarországról meggyorsítani és a hazaáruló nyilasok ellen harcolni.

És Csohány Endre tüzér hadnagy, civilben ügyvéd, aki megszerveződése óta kapcsolatban volt a Szabad Élet Diákmozgalommal.

Mikó százados ravasz volt. Sikerült kiharcolnia, hogy az alakulat szervezésére magától a félelmetes vén vérengzőtől, a fehérterror egyik egykori irányítójától, Prónay Páltól kapjon engedélyt. Prónay persze nem sejtette, mire készülnek ezek a diákok mégcsak nem is az ő háta mögött, hanem közvetlenül az orra előtt.
A toborzáskor Mikó, Bondor vagy Csohány minden jelentkező diákkal személyesen elbeszélgetett. Lehetőség szerint csak azt vették be, akinek mondandójában elhangzott a Szabadságfront vezetőségével megbeszélt jelszavak valamelyike: „fényképész” és/vagy „amatőr”.


Irány a Börzsöny
Az egység tehát megszerveződött 1944 novemberében; a kiképzés és a felfegyverzés is egészen jól haladt. Csak aztán váratlan esemény történt. Prónay egyik embere felismerte a Görgey-zászlóajlban helyet kapott egyik volt munkaszolgálatost, és ez az egész alakulatot gyanúba keverte. Néhány embert tábori csendőrök fogtak el és lőttek agyon. Csohány hadnagy nem engedte a fiúknak, hogy akciót kezdjenek a kiszabadításukért, mert az mindegyiküket veszélybe sodorta volna. Ehelyett azt igyekezett beadni Prónaynak, hogy a volt munkaszolgálatosok éppen azok közül kerültek ki, akiket Prónay küldött ellenőrzés nélkül a csapathoz. Ezzel egy darabig sikerült elaltatni a vén terrorista gyanakvását. De csak egy darabig.

Pár nappal később Zimányi Tibor,

a Demokrata Diákfront vezetője kézigránátos támadást intézett a Görgey-zászlóalj laktanyája ellen. Ez igazából egy kamu akció volt, amit Tibi előzőleg részletesen megbeszélt a Görgey vezetőségével. Gondosan ügyelt, hogy a gránátokat olyan helyre szórja, hogy senki ne sérüljön meg tőlük, legfeljebb az ablakok törjenek ki. A laktanyában lévők viszont rögtön a robbanások után hevesen lövöldözni kezdtek kifelé, persze ők is gondosan ügyeltek, hogy ne találjanak el senkit. Vagyis az egész akció egy ravasz elterelő hadművelet volt, amely azt volt hivatott demonstrálni Prónay felé, hogy a Görgey-zászlóalj nem áll kapcsolatban az ellenállással.
Úgy tűnt ez is hatott. De azért nem lehetett biztosan tudni, hogy mennyi időre. Márpedig ha az alakulatot meg akarták menteni, biztosra kellett menni. (Nyilvánvaló volt, hogy ha Prónay le akar csapni rájuk, ő is váratlanul fogja tenni.) Ezért Mikóék úgy döntöttek, hogy a Görgey-zászlóaljnak sürgősen el kell hagynia Budapestet, és megkezdeni a partizánharcot, amíg nem késő.
Így a zászlóalj tagjainak nagy része (245-ből 145 fő) december 8-án vonatra szállt, és a Börzsönybe vonult, méghozzá Csohány Endre és helyettese, Nagy Károly vezetésével. Mikó Zoltán és Bondor Vilmos közvetlen beosztottjaikkal Budapesten maradtak, hogy Prónaynak kimagyarázzák a Görgey „feloszlatását”, illetve, hogy ha kell, titokban még tudjanak utánpótlást küldeni a csoportjuknak. Ott maradt velük Hertelendy János is, a Görgey Bimbó úti fegyverraktárának őrzésére.

A Börzsönybe indult csapat (Csohányék) először magyar alakulatokkal találkoztak, akiknek azonban fogalmuk sem volt, kik ezek a különbözőképpen felszerelt és felfegyverzett diákok. Így, azt hivén, hogy a szovjetek elleni harcra készülnek, segítettek nekik befejezni a kézigránátos és robbantós kiképzést, ellátták őket további fegyverekkel, aztán tovább engedték őket. A Görgey-zászlóalj katonái azonban ekkor már tudatosan arra készültek, hogy felvegyék a szovjetekkel a kapcsolatot.
Ez hamarosan sikerült is. De még nem voltak adottak a feltételek ahhoz, hogy az egész alakulat átmenjen a fronton. Néhányan viszont találkoztak szovjet felderítőkkel, akikkel valahogyan azt is sikerült megértetniük, hogy ők ellenállók, és szeretnék meggyorsítani a háború befejezését. Szerencsére a szovjet felderítők vezetője, Nazarov százados megbízott bennük annyira hogy visszaengedje őket. Innentől kezdve állandóan jártak a Görgey felderítői és hírnökei a vámosmikolai főhadiszállás és a szovjetek között. Útközben elvágták a német távvezetékeket, tönkretették a drótkötélpályákat, és gondosan megfigyelték, merre vannak német tüzelőállások, és erről pontosan tájékoztatták a szovjeteket.

Egy ilyen felderítő úton járt Szijjártó Lajos is aznap, jó barátjával, Sárközi Zoltánnal. Visszaúton azonban a németek észrevették és tüzet nyitottak rájuk. (Valószínűleg, mint a Görgey-alakulat nagy részének, nekik sem volt szabályos katonaruhájuk, ha a németek egyből szovjet felderítőket gyanítottak bennük.) Lajost lelőtték, Zolit sebesülten elfogták. Azonban hallván, hogy Zoli magyarul szólalt meg, felmerült bennük a kétely, hogy esetleg tévedtek, ezért az ő agyonlövésével még vártak. Meg aztán a további információkban is nyilván reménykedtek. Ezért Zolit magukkal hurcolták visszavonulva nyugat felé. Később Zolinak Dorog környékén sikerült megszöknie. (Ha elérik Komáromot, az ottani erődből már aligha sikerült volna.) Így ő végül is megmenekült. Mindenesetre meg tudta cáfolni azt a pletykát, hogy Lajost is a szovjetek lőtték le tévedésből.

Szijjártó Lajos fiatalon, 24 évesen halt meg. Nem futhatta be azt a fényes pályát, amit képességei alapján olyan sokan vártak tőle. És itt önkéntelenül kínálkozik a párhuzam nagy történész-példaképével, Vasvári Pállal. Aki szintén a magyar történetírás nagy reménysége volt, de történészi pályáját félbehagyta az eszmei majd a fegyveres harc kedvéért, és ő is huszonéves korában, csatában esett el. Ő is egy lelkes ifjú reformer-forradalmár csapat, a Márciusi Ifjak tagja volt, akiknek példájából ugyanúgy sokat meríthet az utókor, mint a Györffy-kollégistákéból.


Felderítés és félreértés
A Görgey-zászlóalj története persze nem ér itt véget. December 20-a környékén ők juttatták át a szovjetekkel diplomáciai tárgyalásra készülő Kovács Imrét és barátait: Elek Pétert. Lám Leót és Szigethy Miklóst. (Arról már nem tehettek, hogy ők négyen egy olyan szovjet alakulatba futottak bele, amelyik egyáltalán nem bízott meg bennük: egyből a hadifoglyok közé vágták őket. Kovács Imrének úgy kellett megszöknie. Leót és Miklóst később elengedték, Elek Peti viszont meghalt a hadifogságban.)
Aztán pár nappal később a Görgey-zászlóalj teljes állománya is átment a szovjetekhez. De ezt már két csapatra bomolva tették meg. Az egyik, 97 fős alakulat Csohány Endre és Nagy Károly vezetésével Nazarov kapitányhoz ment, a másik (kb. 40 fő) Bodolay Géza és Kelemen Béla vezetésével egy másik szovjet felderítőalakulathoz. Azonban ekkortól is ugyanazt csinálták, amit eddig: felderítő munkát végeztek a szovjetek számára, kisebb csoportokban. Igaz, ezt már nagyobb biztonságban tehették, mármint annak bizonyosságával, hogy most már jó eséllyel a szovjetek nem fognak rájuk lőni.
A Görgey-zászlóalj nagy részének küldetése december utolsó napjaiban ért véget. Ekkor Nazarov kapitány megköszönve az együttműködésüket több szép igazolványt állított ki a csapat érdemeiről, és nagy részüket így felvértezve útnak indította Debrecen (az akkori magyar Ideiglenes Kormány székhelye) felé. Néhány embert azért maga mellett tartott további felderítő munkára.
Mint kiderült ők jártak jobban. Meg azok, akik Kelemen Béla csapatával mentek át a szovjetekhez. Ez utóbbiak aztán 1945 első napjaiban nem Debrecen, hanem Miskolc felé indultak, és meg is érkeztek oda, a MOKAN Komité városába.
Azok viszont, akik Csohány Endrével és Nagy Károllyal Debrecen felé indultak, sajnos egy újabb szovjet alakulattal találkoztak, akiknek már hiába mutatták fel Nazarov leveleit és iratait, ők már nem vették azokat figyelembe. Ehelyett Csohányékat is a hadifoglyok közé vágták. A harcban elfogott többi magyarral együtt táborban őrizték, majd Románián át a Szovjetunióba szállították őket. A félreértések tisztázása úgy elhúzódott, hogy csak 1947-ben sikerült hazahozni őket Magyarországra.

(A Görgey-zászlóalj tagjainak különböző sorsa tehát jól mutatja, hogy a második világháború alatt az egyén sorsa sokszor nagyon-nagyon random dolgokon múlt, nehéz tehát tipikus dolgokat, általános tendenciákat mondani. Ezért is nehéz arról a korszakról írni. Tehát: Ha valaki úgy kezd egy mondatot, hogy „A szovjetek Magyarországon általában…”, akkor nagyon gyanakodjunk. Legyünk nagyon-nagyon szkeptikusak.)

(Folytatjuk)