Akik ellenálltak (III. rész)

A MOKAN Komité

70 éve ezen a napon (1944. december 3-án) vonult be a szovjet hadsereg Miskolcra.
Miskolcon eléggé másképpen alakultak a dolgok ilyen szempontból, mint az ország sok más városában. Itt ugyanis egy jóval szervezettebb és jóval hatékonyabb ellenállási mozgalom alakult ki, mint akárhol máshol. Nagyrészt a Diósgyőri Új Vasgyár munkásai voltak, akik szervezkedni kezdtek már a háború elején. Ők már 1941 elején látták, hogy nem feltétlenül jó ötlet megtámadni a Viág legnagyobb országát. 1943-ban már tartottak egy sztrájkot, nemcsak a jobb munkakörülményeket, hanem békekötést is követelve. Nem mertek túlságosan keményen fellépni ellenük.
A Vasgyár egyébként egyben fegyvergyár is volt, és ez sokmindent jelentett. Egyrészt az ország legjobb szakmunkásait hozták ide, akik persze ennek megfelelően öntudatosak és szervezettek is voltak. Másrészt viszont a kormányzat a lehető legalaposabban igyekezett őrizni és szemmel tartani az üzemet, ha kellett a csendőrséget is odaküldeni. De emellett muszáj volt a munkásokkal óvatosan bánniuk, pl. nem veretni és vegzáltatni őket csendőrökkel, mert egy itteni sztrájk, mégha csak rövid ideig tart is, messzeható következményeket vonhatott maga után.
Így a hatalom és a munkások bizonyos értelemben kölcsönösen sakkban tartották egymást. 1944-ben az volt a kérdés: ha a németek ellen kell fordulni, sikerül-e a hadiüzemet elfoglalni a munkásoknak, és az ott gyártott fegyvereket felhasználni. Ez nem következett be, a gyárat október, a nyilas-puccs után is szoros ellenőrzése alatt tartotta a csendőrség. Így bár sok ember volt Miskolcon, akik a németek elleni harcra készen voltak, és ők jól szervezett hálózatot alkottak, a fegyverek beszerzése csak lassan haladt.
A szervezkedés élén a gyár két marósa állt, régi jó barátok:

Barbai Ferenc és Fekete Mihály
És volt egy összekötőjük is a budapesti ellenállókkal, egy Tóth Béla nevű miskolci illetőségű, de akkor Budapesten élő titokzatos öreg szabó. Ő 1944 nyarán Budapesten alapította meg a MOKAN Komité (Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéja) nevű szervezetet. Hamarosan belátta azonban, hogy a németek által megszállt, GeStaPo-besúgókkal elárasztott Budapesten egyelőre kicsit nehéz lesz fegyveres harcot szervezni, ezért elhatározta, hogy inkább a miskolci munkások szervezkedésének élére áll. Így Barbai és Fekete és társaik átvették a MOKAN elnevezést, bár sokan közülük furának tartották, sokan pedig nem is tudták, mit jelent maga a szó.

Béla bá’, Miska bátya és Feri bátya mindenesetre nagy energiával vetették magukat a szervezésbe. Az agy persze az izgága Béla bácsi volt, ő fogalmazta a szervezet röplapjait is. Úgy gondolta, hogy a különböző rétegekhez tartozó embereket mással és mással lehet megszólítani és motiválni a csatlakozásra. Ezért öt kategóriába sorolta az embereket:
-A/1: azok munkások, akik biztosan a MOKAN-nal tartanak, és alkalmasak is a szervezésre.
-A/2: azok a munkások, akiket az A/1-esek be tudnak szervezni.
-B/1: a szegényebb vagy szociálisan érzékenyebb polgárok és értelmiségiek, akiket meg lehet nyerni a mozgalom számára.
-B/2: A gazdagabb vagy ijedősebb polgárok, akik azonban megnyerhetőek tekintve, hogy nekik is elegük van a németekből, elítélik a „zsidók” kiirtását, illetve a későbbi nyilas rémuralmat.
-A katonatisztek.

Béla bácsi tehát ennek a kategorizálásnak megfelelően fogalmazta a röplapokat. A B-kategóriások végére odaírta ezt is (biztos, ami biztos):
„Mindenkit figyelünk és számon tartunk. Az utolsó órában még javíthatnak helyzetükön azok is, akik eddig másképpen gondolkodtak.”

Nagy fegyvertény volt, hogy sikerült bevonni a szervezkedésbe a város tekintélyes emberének számító Pődör Lászlót, a gimnáziumi francia-olasz szakos tanárt, aztán az ő révén több katonatisztet is. Mint például Szalay Tibor tüzér alezredest, Ginzery Sándor ezredest és Szabó Lajos leventeoktató őrmestert, akiknek később sikerült megakadályozniuk, hogy a visszavonuló németek és nyilasok minden üzemet és ipari berendezést magukkal vigyenek vagy felrobbantsanak. Illetve Petrássy Miklós orvos alezredest, aki a kórház sebesültjeit és az ott bujkáló üldözötteket védte.

1944 novemberében a várost körülvették a szovjet csapatok. A MOKAN-nak sikerült felvennie velük a kapcsolatot, és eljuttatnia hozzájuk a német lőállások térképét, amelyet alapos felmérő akciók és sok információ összegzése után rajzoltak meg. Ez nagyban meggyorsította a németek eltakarodását Miskolcról. Amikor megkezdődött a harc, abba a MOKAN fegyveresei is bekapcsolódtak. Eredeti tervük, az általános felkelés kirobbantása nem sikerült (már a fegyverek hiánya miatt sem), de kisebb csoportokban, rajtaütésszerű támadásokkal vették ki a részüket a küzdelemből. Több német ágyút, teherautót is felrobbantottak.

Barbai Ferenc nem érte meg a harcok befejezését. Külön szerencsétlenség, hogy a szovjetek lőtték le tévedésből, pont mikor nekik akart hírt vinni a német hadállásokról (Mikor a társai utoljára látták bringán száguldott. Lehet, hogy volt a vállára akasztva egy lőfegyver is, és emiatt vélték a szovjetek ellenséges katonának.) De az is lehet, hogy pont a szovjetek és a németek zárótüzébe került. Mindenesetre a háború után és az azt követő időszakban mindenhol elismerték ellenállási érdemeit és hősi halottnak tekintették.

A harcok befejeztével pedig olyasmi történt, ami addig nem: a szovjet parancsnokság elismerte a MOKAN-t önálló fegyveres alakulatnak, tagjai tehát megtarthatták fegyvereiket, és rendvédelmi feladatokat láthattak el Miskolcon. (Parancsnokuk ekkor Szalay Tibor lett, mint katonailag képzett ember.) Ennek következtében aztán nem is volt sok atrocitás a szovjet katonák részéről Miskolc lakossága ellen. (Nyilván azért a MOKAN sem tudott mindenhol ott lenni.) Ezt csak azért mondom, mert ez alapján nagyon úgy néz ki, hogy ha több helyen lett volna ilyen szervezett a magyar ellenállás, akkor a szovjet megszállás sem lett volna ennyire agresszív és kegyetlen. Ez alapján érthető, ha nehezen tudok igazat adni azoknak, akik azokat ünneplik, akik még akkor is kitartottak a németek mellett, amikor a magyar kollaboráns kormány emberei magyar állampolgárokat kezdtek gyilkolni sokszor válogatás nélkül, és mindenkit kitartásra buzdítottak, majd minden értéket megsemmisítve maguk mögött, leléptek. Akkor már inkább érdemes megemlékezni azokról, akik mentették, amit menthettek, főleg az emberéleteket, de például a gyárakat, ipari berendezéseket, kórházakat, iskolákat is. A MOKAN pedig éppenséggel ezek közé tartozott.

A háború után a MOKAN emberei közül sokan léptek be az új Honvédségbe és az új rendőrségbe. A MOKAN erősen kivette a részét a toborzásból az 1945-ös magyar hadseregbe is, amelyet a szovjetekkel kötött megállapodás alapján Németország ellen kellett volna küldeni. (Ennek a magyar hadseregnek a nagy része Ausztriáig jutott a májusi német kapituláció idejéig. Azok az egységek, amelyekben a MOKAN emberei szolgáltak, viszont el sem érhették a magyar-osztrák határt.)

A fent említett két vezetőn kívül volt még néhány később híressé váló tagja a MOKAN-nak. Például

Grósz Károly (később a MSzMP utolsó főtitkára 1989-ben, Kádár János halála után). Ő is a Vasgyár munkása volt egyébként.

Vagy

Kopácsi Sándor fiatal esztergályos, aki a háború után rendőr lett. 1956-ban ő volt Budapest rendőrfőkapitánya, és Nemzetőrség főparancsnokának, Király Bélának a helyettese, így a forradalom egyik vezetője. 1958-1963-ig börtönben ült 1956-os tevékenységéért (egy darabig még korábban általa elfogott köztörvényes bűnözőkkel is). 1975-ben kivándorolt Kanadába.

És ott volt a MOKAN-ban

Fekete Sándor is, Fekete Mihály akkor 17 éves fia, a francia kultúra rajongója. A nyilas puccs után, mikor a MOKAN egy pár napra szinte megdermedt a bekövetkező váratlan eseményektől, ő volt az aki továbblendítette az egész mozgalmat, leginkább azzal, hogy egy éjszaka alatt (kijárási tilalom közepette) fél Miskolcot telefestette „Halál Szálasira!” és „Éljen a Haza!” feliratokkal. Később a fegyveres harcban is részt vett. Valószínűleg igazán fel sem fogta, hogy mennyire veszélyes, mindaz, amit csinál, de éppen ez volt a szép az egészben szerinte is. A következő évben egyébként Budapestre ment egyetemre., és a Györffy Kollégium tagja, a NéKOSz egyik szervezője lett. 1956-os és azt követő újságírói tevékenységért ő is ült börtönben. De nem erről hanem írói és irodalomtörténészi munkáiról híres. Foglalkozott Petőfi Sándorral, Vasvári Pállal, a francia forradalommal és sok aktuális kérdéssel is. Nagyon szeretem az írásait, könnyed, szellemes stílusáért és mindenre kiterjedő figyelméért, kíváncsiságáért. Az egyik legszellemesebb magyar író akit ismerek. Róla még egészen biztosan lesz szó a blogon.


Dicsőség a MOKAN-nak, dicsőség az ellenállóknak!