Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? III.

Hát így!
https://www.youtube.com/watch?v=5yDUxm2bl80

Úgy ahogyan Max Färberböck készítette az Egy asszony Berlinben című filmet. Illetve nemcsak a rendezőt illeti a dicséret ezért a filmért, hanem az összes alkotótársát is.
Már maga tény, hogy a film német-orosz koprodukcióban készült egy nagy dolog.

Két egykor egymással háborúzó nemzet filmesei színészei álltak össze, hogy háborújukról filmet forgassanak, egy véres és tragikus eseményeket végignéző (és részben végigszenvedő) szemtanú visszaemlékezései alapján. Mindkét fél részt vesz a film készítésében, és egyik sem akarja a maga nemzetét, mentegetni. Magától értetődik számukra, hogy a szovjet katonákat a volt Szovjetunió országaiból érkező színészek játsszák, a német civileket és katonákat pedig német színészek. És a film mindkét félből sokat megmutat, mindkettőt magával ragadó emberi mélységgel ábrázolja.

A szovjetek között is megtalálhatók az erőszakoskodó, durva, gátlástalan emberek (és az ismert orosz színészek nem ódzkodnak a művészi feladattól, hogy őket is hitelesen ábrázolják); éppúgy köztük vannak az elkeseredett, vigasztalhatatlan, bosszúra szomjazó, családjukat, barátaikat vesztett katonák és a lovagias, humánus, a legyőzött ellenféllel szemben is nagyon tisztességesen viselkedő emberek. Ezenkívül nem fél a film reflektálni arra sem, hogy a szovjetek Berlinhez mégiscsak egy honvédő háború, ha úgy tetszik szabadságharc megvívása után jutottak el, amelyben sokan tényleg nagy hősiességről és egyéni önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot.

Ugyanígy a németeknél is bemutatja a film a kiszolgáltatott, szegény nőket és a túlélésük érdekében ravasz és taktikus (mégcsak tisztességtelennek sem mondható) maguk praktikáival élni tudó nőket is. Valamint általában az ijedt, kiszolgáltatott, tehetetlen és vétlen civileket. De a dacos és őrült fanatikusokat is, akik nem tudnak túllépni azokon a jelszavakon, amelyeket parancsnokaik a háború elindításakor hangoztattak. De még az ilyen szereplőket is empátiával ábrázolják.

Talán a Bukás című remekmű volt hasonló ebben a témában, de az egyrészt csak a vesztes német felet és a vereség pszichológiáját mutatta be, másrészt annak a félnek is csak az elitjét, a vezetőséget. Ez a film mindkét fél kisembereit, „közkatonáit” mutatja be. („Közkatona” alá értve most a tiszteket is, vagyis mindenkit, aki nem döntéshozó csak (parancs)végrehajtó egy ilyen háborús szituációban.) Azonkívül az Egy asszony Berlinben majdnem ott kezdődik, ahol a Bukás végetér: már egyértelmű, ki a győztes, ki a vesztes, a további kérdés az, hogyan lehet élni a továbbiakban, milyenek lesznek egy fegyverszüneti állapot hétköznapjai.

Az orosz, német és lengyel filmkészítők között ráadásul olyan teljes az összhang, és mindenki olyan magától értetődő természetességgel vállalja és játssza a rá osztott szerepet, hogy a néző a film nézése közben bele sem gondol, hogy mekkora nagy dolog, hogy ez a film így készülhetett el, ahogyan készült. (Lásd fenti áradozásomat, pár bekezdéssel előbb.)

Nina Hoss tökéletes választás Anonyma, a történetet feljegyző és elbeszélő nő szerepére.

Fáradt, elgyötört, beesett arca sokat elmond egy háborúról és a kiszolgáltatottságról, élénken csillogó szemei pedig az élniakarásról.

És az orosz főszereplőt, a lovagias őrnagyot, Andrejt alakító színészt is csak dicsérni tudjuk. A színész nem más, mint Jevgenyij Szigyihin.

Akit nemcsak azért szeretünk, mert kiváló színész, és jófej, mosolygós ember, és még többféle harcművészetben is járatos, hanem azért is mert ő volt az egyik főszereplője Gothár Péter filmjének, a Haggyállógva Vászka című szívgyönyörködtető komédiának.

(Ványka (Jevgenyij Szigyihin), Luvnya (Valja Kaszjanova) és Vászka (Makszim Szergejev))
(Azt mondhatnám, hogy ez a kedvenc orosz-magyar koprodukcióban készült filmem. Megelőzi még a Madárszabadító, felhő, szél című filmes verset is.)

A többi szereplőt nézve láthatjuk, hogy a film a Szovjetunió multikulturalizmusát is igyekszik bemutatni. A szovjet katonák itt nem kizárólag oroszok. Van itt burját (Viktor Zsalszanov)

(akit egy népzenésszel játszatnak el, hogy egy szép burját népdal is elhangozhasson a filmben), van hajk (örmény)

(Szamvel Muzsikjan)
Van irisztoni (oszét) harcos

(Anatolij Dzivajev), aki egy tipikus nagyszívű kaukázusi öregapó, és még sokféle ember.

És mint mondtam az emberek nemcsak nemzetiség szempontjából sokfélék, hanem viselkedés szempontjából is. A kettő pedig nem függ össze egymással. Ha valamit, akkor ezt egyértelművé teszi a film. Pontosan ettől lesz a történet nagyon emberi.
Nagyon sajnálhatjuk, hogy a magyar mozik nem vetítették ezt a filmet, pedig az ilyen élményekre nagy szükségünk lenne. Szerencsére az Internet segíthet bepótolni. Nagyon várom, amikor mi magyarok is ilyen filmet készítünk szomszédaink legjobb alkotóival közösen.

Lásd még:
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? I. (Michael Collins)
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? II. (Felkavar a szél)