Ami összeköt

I. Bánat
A temetőben három lány állt egymás mellett, szó nélkül, lehajtott fejjel. Negyedik barátnőjük sírja mellett álltak. Szomorúan gondoltak rá, régi jó barátjukra, aki tragikusan fiatalon hagyta ott a világot.
Egyszercsak a levegőből lassan leereszkedve egy pókfonál szállt a fejükre. Ott állt a három lány, szomorú arccal, fejükön azzal az ezüstösen csillogó, leheletfinom szállal, ami összekötötte őket, anélkül, hogy észrevették volna.
Ők hárman mindig barátok lesznek.


II. Öröm
Már világosodni kezdett, mikor előhoztuk Vacskamatinak és Barnamacinak a mi ajándékunkat: egy nemezszőnyeget, amin együtt dolgoztunk, hosszan és nagy gonddal. A régi csapat újra összejött, és együtt gyúrtuk össze a színes gyapjúszálakat, együtt öntözgettük és csavargattuk ki belőle a vizet, ahogyan azt mutatták nekünk. Kiterítettük a szőnyeget, amelyen egy ház volt (az ő otthonuk), virágok és fák (az ő kertjük), egy kutya (az ő kutyájuk) és szaladgáló gyerekek. Aztán, valami váratlan ötlettel Feketerigócska és Szelidecske megfogták a szőnyeget és ráterítették az ifjú párra, és beletekerték őket. És körülálltuk őket mind a régi barátok, kiterjesztettük a kezünket rájuk, megforgattuk őket a szőnyegbe tekerve és Ajdár énekelni kezdett, majd mindnyájan csatlakoztunk hozzá.

A menyasszony szép virág, koszorúja gyöngyvirág,
Az a boldog vőlegény, ki azt mondja: az enyém...

És mind tudtuk: történetünk nem ér véget, de egy egészen új fejezet kezdődik. Valami izgalmas, valami új mesélnivaló, amit már egészen másképp kell mesélni, mint az eddigi történeteinket, de valami, amiben akár mint hősök, akár mint mesélők, mind benne leszünk.