Aztán egyik idősebb táncostársam megmutatta a Vagabond plakátját. Azt mondta, néptáncosokról szól, jó lenne megnézni. A plakáton is egy hozzánk hasonló pár táncol. Egyből érdekelni kezdett a dolog.
Hogy mire számítottam? Arra, hogy biztos lesz valami főszereplő, fiú vagy lány, aki szintén keresi önmagát, és ehhez majd a néptáncban találja meg az egyik eszközt, és biztos lesz valami szép szerelmi történet is, amit a főszereplő szintén a táncnak köszönhet, meg kialakul valami csapatféleség is, aztán jönnek a nehézségek, ami miatt a főszereplő abba akarja hagyni az egészet, de aztán rájön, mennyi mindent adott neki a tánc, ezért mégis folytatja, és ezért a kapcsolata is jól alakul. Szóval valami olyasmit képzeltem el, mint a Dirty Dancing, na. (Bár akkor még nem is hallottam a Dirty Dancingről (lehet, hogy ez ciki), de volt fogalmam róla, hogy a sportolókról szóló filmek is mindig erre a sémára vannak felépítve, biztos a balett-táncosokról is így készítenek filmet, akkor a néptáncosokról is ilyen lehet.)
Hát nem. Ez a film nagyon nem ilyen. Illetve amit elmondtam, az mind benne van (részben), csak teljesen máshogyan. Legfőképpen azért, mert az egész film egy teljesen más környezetbe helyezte az egész Táncházmozgalmat, mint én azt megismertem. Kezdjük ott, hogy én egy vidéki városban működő táncegyüttes tagja voltam ekkor. Fellépésünk sok volt a környéken, sőt az egész megyében, amellett kötetlen táncházakat havonta-kéthavonta rendeztünk magunknak. Ezen csak mi voltunk ott, az együttes tagjai (akik persze már jól ismertük egymást), meg egy másik városból hívott zenekar.
Ez a film Budapesten játszódik, ahol az ember akár minden este találhat egy ilyen-olyan táncházat, ahol jól érezheti magát. De az ilyen pesti táncházakban egyrészt nemcsak táncegyüttesek tagjai fordulnak meg, hanem lelkes (és sokszor tényleg nagyon tehetséges) amatőrök is, akiknek nincs igényük színpadra is lépni, másrészt nem feltétlenül csak egymást ismerő emberek vannak.
(Előbbi, az amatőrizmus közelebb visz a táncház eredeti jellegéhez, az utóbbi, a nagyvárosi jelleg a zárt közösségi jelleg helyett inkább eltávolít tőle.)
De ez mind nem is olyan lényeges ahhoz képest, ami a lehető legnagyobb meglepetést okozta nekem (nyilván másoknak is). Az, hogy kik járkálnak ezekbe a táncházakba.
Abban a mi vidéki városunkban az együttesünkben sok diák volt, és voltak értelmiségiek is (tanár, hivatalnok, ilyesmi) amellett sok kétkezi munkás is, sofőr, karosszérialakatos, pizzafutár, autószerelő, benzinkutas, villanyszerelő… De azért elmondható, hogy mind többé-kevésbé biztos egzisztenciával rendelkező emberek voltak. (Ez a vidéki város az országnak egy viszonylag jobbmódú vidékén van.)
Itt meg a filmben…? Szerencsétlen ágrólszakadt fekete- és szürkemunkások, lakótelepi prolik, szűk albérletekben szorongó, alkalmi munkákból élő emberek, szóval olyanok, akiknek küszködniük kell a napi megélhetésért, és éppen csak rá tudnak szánni egy kevéske pénzt arra, hogy hetente egyszer vagy kétszer egy táncházban bulizhassanak. Mármint nemcsak őket látod a filmen, de főként az ilyen alakok a főszereplők.
Karesz (Simon Péter) a főszereplő, egy szegény intézeti gyerek, aki, hogy megéljen, még kisebb lopásokban, betörésekben is részt vesz rosszarcú haverjaival. Éppen a táncházban megismert barátai döbbentik rá, hogy nem folytathatja ezt örökké. Karesz nagy szerelme, Zsófi (Horváti Kata) ellenben egy gazdag ember lánya. Akit viszont szintén a táncház és az ottani társaság óv meg attól, hogy elszálljon saját társadalmi helyzetétől és lekezeljen másokat. (Tényleg van ilyen, én is ismerek ilyen embert, nem is egyet.) Egyáltalán: hogyan máshogyan találkozhattak volna Zsófi és Karesz, mi más hozhatta volna ilyenformán össze őket, a teljesen máshonnan jött embereket, mint a táncház? A társasághoz tartozik még Gráci (Benke Pongrác saját nevén alakítja saját magát), a moldvai magyar ács és dobos (egyébként feketemunkás), „Szerb” (Simon Csaba), a vajdasági magyar csávó („ott kutya Magyar, itt kutya Szerb” –mondja magáról), aki ugyan profi táncos, de ő is a léthatáron egyensúlyozik, miután a barátnője kiteszi a szűrét, valamint Géza (Kerényi Róbert „Szigony”), a furulyás, civilben mozigépész és felesége, (elfelejtettem a filmbeli nevét, de az alakítója Ábrahám Judit).
Komolyan mondom, nagyon jót tett nekem, hogy láttam ezt a filmet, éppen azért, mert láthattam ezeket az arcokat, hallhattam a történeteiket. Szomjas György ugyanahhoz az eszközhöz nyúlt, mint később A Nap utcai fiúkban is: profi színészek helyett amatőr szereplőket alkalmaz, akiknek a színészi játéka talán nem olyan kifinomult, de mégis van bennük valamiféle megmagyarázhatatlan hitelesség. Talán éppen azért, mert ezekről az emberekről el lehet hinni, hogy tényleg így élnek, hogy tényleg nagyjából így élnek, és hasonló problémákkal küszködnek. Na és nekem pedig mindezt azért volt érdekes látni, mert komolyan elgondolkoztam azon, hogy az ilyen embereknek, a lecsúszó proliknak is bizony igényük lehet a szép dolgokra (mármint a tényleg szép és nem nyálas vagy gagyi cuccokra), a jó zenére, a jó közösségre, az emberi szóra és az emberi életre. Nem maguk választják a szegénységet és a küszködést. (Na jó, ez utóbbi egy kicsit bombasztikus mondat, nincs arról szó, hogy ezzel ne lettem volna tisztában eddig is.) Néhányan pont ezért cikizték a filmet, hogy ez egy idealizált világot mutat be, az igazi panelprolik nem ilyenek, és nem ilyen dolgokra van igényük. Szerintem meg még ha van is ebben valami, ez a film éppen a jobb helyzetből, jobb környezetből jövő „táncházasokat” akarja figyelmeztetni, hogy hé, ne gondold ám azt, hogy amit te csinálsz, az valamiféle művelt „keresztényközéposztályi”, „polgári”, civilizált kultúra, olyan valami, amire csak az úgynevezett „polgároknak” van és lehet igénye. Nem, ez a zene és tánc, annak idején a legszegényebb, legalávetettebb, legelnyomottabb rétegeknek jelentett vigaszt, derűt, szórakozást, közösségi alkalmat. Így hát ha megint jön a mai legszegényebb, legágrólszakadtabb, legelnyomottabb réteg, és be akar melléd állni a körbe, ne akard elzavarni, ne rúgj bele, ne nyomd le még mélyebbre, hanem engedd be, és segíts neki. Így indult valamikor a Táncházmozgalom, és ha jól csinálnánk, ilyesmire szolgálhatna most is. Szóval Szomjas György valami olyasmit csinált itt, ezzel a filmjével, mint amit a két világháború között, a népi írók próbáltak csinálni.
Akkoriban ezt nem gondoltam ennyire tudatosan végig (már csak azért is, mert én akkor kamaszként abban a kisvárosban még nem is tudtam annyira nagyon felmérni, hogy pontosan mekkorák is lehetnek a különbségek egyes társadalmi rétegek, illetve egyes emberek között Magyarországon), de az biztos, hogy ennek a filmnek része volt abban, hogy a néptánc kapcsán nemcsak a néprajz (mint paraszti kultúrát leíró tudomány) iránt kezdtem érdeklődni, hanem a szociológia (mint az emberek társadalmi helyzetét leíró tudomány) iránt is. Szóval röviden: jót tett ez a film a szociális érzékenységemnek, ha van ilyen nekem egyáltalán. És közvetve biztos hozzájárult a népi írók munkássága iránt való mélyebb (szakmai) érdeklődésemhez is.
Mindamellett ennek a filmnek a lényege mégiscsak a zene és a tánc örömének a bemutatása. Sok a zenei betét, sok nevezetes együttesnek és zenésznek kell benne lennie, és mindenkinek játszania kell valami hosszabb-rövidebb számot. (Mondhatni, hogy Szomjas György egy játékfilmben sem csinál nagyon mást, mint amit addig csinált: dokumentumfilmet forgat a Táncházmozgalomról, erről a kis világról, erről a hangulatról.) Így a film tényleg leginkább azoknak lesz élvezhető, akik amúgy is szívesen hallgatnak a népzenét. Aki kevésbé van benne ebben a világban, az talán kevésbé fogja értékelni az egészet, a történetet, a szereplőket és az egész cselekményvezetést érdektelennek vagy akár felületesnek is érezheti. (Ezt persze akkor nem szívesen vallottam be magamnak, de utólag visszagondolva, valahol mélyen nekem is volt, lehetett valami kis hiányérzetem.)
És hogy összességében milyen képet sugallt ez a film (főleg a befejezése) tíz évvel ezelőtt az akkori világunkról, és milyet sugall ma? Világosabban fogalmazva: Hogy látja a rendező: segíthet-e a népzene és a néptánc, összekapcsolódva a közösség szeretetével kitörni reménytelen, nyomorúságos helyzetünkből, a szürkeségből, mindabból, amit szűknek érzünk? Hát, a film befejezése nagyon furán felemás, olyan mint egy keserű nevetés: nem teljesen elkeseredett, de nem is igazán felszabadult. Mégcsak azt sem tudjuk eldönteni, hogy reális vagy meseszerű-e az, amit a film legvégén látunk. Én magam vegyes érzésekkel álltam fel a végén a moziban, de ezek a vegyes érzések csak segítettek abban, hogy azóta is újra és újragondoljam, amit tudok, hogy újabb és újabb kérdéseket tegyek fel múltról, kultúráról, társadalomról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése