Valószínűleg már többször leírtam, de azért leírom újra, a mai nap alkalmából.
A nacionalizmust nem szabad összekeverni a sovinizmussal. Azaz a saját népünk iránti elkötelezettséget nem szabad összekeverni a más népek iránti gyűlölettel és megvetéssel. Ugyanakkor, hogy nacionalizmusunk min alapszik, annak különféle formái lehetnek, amelyek különféle mértékben, vagy legalábbis más-más formában adnak lehetőséget a soviniszta eltorzulásra.
Ha tisztában akarunk lenni saját magunkkal, másként szólva, ha egészséges identitást akarunk magunknak (és ki nem akar ilyet?), akkor tisztáznunk kell azt is, hogy pontosan mi az a közösség, amelynek részének tekintjük magunkat.
A territoriocentrikus nacionalizmus: azaz a terület-alapú nemzettudat. Az aki zászlójára vagy autósmatricájára a Nagy-Magyarországot, vagyis a régi Hungáriát, Uhorskót tűzi, szerintem el van tévedve. A modern nemzettudatnak (Európának ezen a felén legalábbis) már nem az egy területen, egy uralkodó uralma alatt élők összetartása és alattvalói kötelességtudása az alapja. Néhány ember tudatában ugyan lehet, hogy ez a meghatározó, de erről nem fog tudni meggyőzni másokat, más nyelvűeket, nemzetiségűeket, akik ezen az általa körberajzolt történelmi területen élnek, és másik nemzet részének tekintik magukat. A territoriocentrikus nacionalizmus jelen helyzetben nem más, mint imperializmus, azaz birodalomépítési igény, tehát terjeszkedési igény, ez az igény pedig általában háborúkhoz szokott vezetni.
A territoriocentrikus nacionalizmus híveinek jelszava általában az, hogy vissza akarjuk kapni, a „magyar földet”, a „magyar erdőket” és „magyar hegyeket”, „magyar rónákat” stb. Józan ésszel belátható, hogy ez tényleg csak jelszó semmi egyéb, mivel magyar hegyek és magyar erdők valójában nem léteznek. Az erdőknek és hegyeknek nincs nemzetisége, nincs nemzettudata. Nemzetisége, nemzettudata egy adott területen, hegyeken és rónákon élő embereknek van. Azt pedig nem az határozza meg, hogy az adott ember mely történelmi területen él. Vagy ha egyesek szerint mégis, akkor milyen alapon várják el a territoriocentrikus nacionalizmus hívei a külföldre (a történelmi Magyarországon kívülre) kivándorló magyaroktól, hogy megőrizzék a magyarságukat?
Az etnocentrikus nacionalizmus (etnonacionalizmus): azaz a leszármazáson alapuló nemzettudat. Az előzőekből látszik, hogy a territoriocentrikus nacionalizmus és az etnonacionalizmus nem egyeztethető össze. Sokak mégis úgy tesznek, mintha az lenne. Felváltva beszélnek a „magyar földről” és arról, hogy „Magyarország a magyaroké”, vagyis hogy etnikailag egységessé kell tenni az országot. A kettő nyilvánvalóan kizárja egymást: ha etnikailag egységes országot akarunk, nem követelhetünk történelmi alapú revíziót, csak etnikai alapú revíziót.
További kérdés azonban az, hogy mit is tekintünk etnikumnak. Az egy nyelven beszélő embereket vagy olyan embereket, akiket bizonyos leszármazási kötelékek is összekötnek? Bár az etnikum szónak én mindkét értelemben használt változatát helyesnek tartom, etnonacionalizmus alatt én azt értem, amikor kifejezetten leszármazás alapján akarják az emberek nemzetiségét meghatározni. Ez nem kevésbé agresszív és veszélyes tud lenni, mint a terület-alapú nacionalizmus. (Sőt, napjainkban veszélyesebb.) Viszont nem a régi területek visszakövetelésével függ össze. De ha már a mai nap ilyen „nemzeti-egységnap” vagy mi, akkor foglalkozzunk ezzel is.
Belátható az is, hogy igazából az etnonacionalizmusnak sincsen komoly szellemi alapja. Egyrészt: a régi Magyarország (/Hungária/ Uhorsko) egy rendkívül soknemzetiségű ország volt, és nagyon visszakutatva a családfákon szerintem ma nem lehetne olyan magyar embert találni, akinek az ősei között ne lenne megtalálható a történelmi Magyarország valamelyik nem magyar nemzetiségének képviselője. (A régi korok emberei okosabbak voltak annál, hogy kizárólag nemzetiség alapján válasszanak párt maguknak.) Másrészt, aki Magyarországon, magyar kultúrában született, magyar az anyanyelve, és már a szüleinek is az volt, és benne élt és él a magyar kultúrában az miért ne lenne magyar. Harmadrészt: csak néhány nemzetiség és vallási kisebbséget lehetne kizárni ezek alapján a nemzetből, és ennek alapján az ő leszármazottaikat? Akinek németek vagy zsidók voltak az ősei között, az miért lenne kevésbé magyar mint az akinek szlávok, románok örmények?
Például. A XX. század közepén létezett a Magyar Testvéri Közösség nevű titkos társaság. Alapvetően jószándékú szervezet volt, céljaik közé bevették a magyar társadalom megújítását, a parasztság jogaiért való harcot. Azonkívül a második világháború alatt bátran és áldozatkészen résztvettek a németek elleni ellenállásban és a „zsidók” mentésében. De ideológiájuk nagyban az etnocentrikus nacionalizmuson alapult. Például feltétellé tették, hogy csak olyan ember lehet tag, akinek már születésekor is magyar volt a neve, tehát nem magyarosította azt. Csakhogy itt rögtön felvetődik a kérdés, hogy mi számít magyar névnek? A Schwarzmüller például nem, de a Szikora, Markovics, Szvatkó, Radvánszky, Gozsdu meg igen? (Mert úgy néz ki, a Magyar Testvéri Közösség csak az eredetileg német nevűeket zárta ki eleve a sorai közül. Azaz a „svábokat” és a „zsidókat”.) Mitől lesznek a szláv és román nevek magyarabbak? Attól hogy azokat fonetikusan magyar helyesírás szerint írjuk, nem pedig mondjuk Markovićnak, Radvanskýnak, Gojdunak? (Ellentétben a német eredetű nevekkel, amik jelentős részben megőrizték német helyesírásukat.) Mi a helyzet az olyanokkal, akiknek olyan nevei vannak, mint Németh, Lengyel, Oláh, Tóth, Horváth? Mi a helyzet az olyanokkal, akiknek olyan nevük van mint Molnár, ami egy foglalkozásnév, de a szó maga bizonyítottan szláv eredetű?
Szerintem le lehetne szállni az ilyenekről, és be kellene látni, hogy nem a nevünk és a származásunk tesz minket magyarrá. A családfakutatás érdekes és hasznos dolog, de ebből minőségi következtetéseket levonni hülyeség.
Még rövidebben: az etnonacionalizmusnak ez a formája hülyeség.
A nyelvi-kulturális nacionalizmus: azaz a közös nyelven (és részben a közös kultúrán) alapuló nemzettudat. Mi az ami egyértelműen, minden kétséget kizáróan magyar? A magyar nyelv. Ez alapján ki tekinthető magyar embernek? Szerintem az, akinek magyar az anyanyelve. Persze vannak emberek akiknek más az anyanyelvük és más az „apanyelvük”, azaz „vegyes” házasságból születtek (amúgy nem szeretem ezt a „vegyes házasság” kifejezést) és kiskoruktól hozzá vannak szokva, hogy több nyelvet is anyanyelvi szinten használnak. De ki mondta, hogy csak egy nemzetisége lehet egy embernek? Miért ne lehetne több is?
Szóval szerintem a magyar nyelv és az ebből fakadó kultúra tesz minket magyarrá. Azaz az irodalom például. Neccesebb dolog „magyar festészetről”, „magyar zenéről” és „magyar táncokról” beszélni, mert ezeknek a dolgoknak valójában megint nincs nemzetiségük, de absztrakcióként talán elfogadható.
Az a nemzettudat tehát, aminek én a híve vagyok, egy nyelvi-kulturális alapú nemzettudat. De ezt sem feltétlenül helyes visszavetíteni bizonyos történelmi korszakokra. A XIX. század előtt bajosan beszélhetnénk modern értelemben vett nemzettudatról. Azaz például ha egy Rákóczi Ferenc mellett hadbavonuló parasztot megkérdeznél, hogy mi a nemzetisége, nem biztos, hogy tudna válaszolni. Nem is biztos, hogy értené, miről beszélsz. Ebből az is következik, hogy volt olyan átmeneti korszak is, amikor ez a fajta nemzettudat még csak kialakulóban volt, más szóval még nagyon képlékeny volt. Volt olyan korszak, például 1848 és az azt követő időszak, az Osztrák-Magyar Monarchia kora, amikor a nemzetiség, sőt sok esetben a használt nyelv is választás kérdése volt. Számtalan példát tudunk olyan emberekre, akik ekkoriban (1848-ban különösen) egyik napról a másikra jiddis helyett magyarul kezdtek egymással a mindennapi érintkezésben beszélni, és ez alapján igényt tartottak arra, hogy a környezetük is magyarnak tartsa őket. A környezet pedig sok esetben ezt el is fogadta.
De származtak ebből bajok is. Mert ezeket a jelenségeket látva ütött gyökeret a XIX. századi magyar elitben az az elképzelés, amelyet Keresztury Dezső „asszimilációs kultúrimperializmusnak” nevezett. Más szóval annak az igénye, hogy a magyarság nyelvi-kulturális alapon „gyarmatosítsa” vagy inkább uniformizálja a sokszínű és soknemzetiségű Hungáriát. Vagyis az az elképzelés, hogy elég, ha a történelmi Magyarország minden lakosát megtanítjuk magyarul, és aztán elérjük, hogy hamarosan mindenki csak magyarul beszéljen az országban. Ebből a magyar nyelv erőszakos hivatali terjesztése fakadt, olyan képtelen, de akkoriban sajnos gyakori esetek, mint hogy a szlovák tanárokat bíróságilag elítéltek „a magyar nyelv nem kellő hatékonyságú tanításáért”, hogy gyerekeket nem engedtek román keresztnévvel anyakönyveztetni, vagy hogy nem engedték a térképeken bizonyos településeket szerb nevükön feltüntetni. (Na, ismerős?) És meg merem kockáztatni, hogy az ilyen sérelmek igenis nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a trianoni béke olyan igazságtalan legyen, amilyen lett. Miért? Mert a magyar elit képtelen volt észrevenni, hogy a nemzettudat-alakulást nem lehet erőszakosan felülről siettetni, vagy ha mégis, nem lehet attól teljes eredményt várni. Nem lehet több millió embert „elmagyarosítani” akkor, amikor a nemzettudat-alakulás már lezárulóban van nagy tömegeknél, még ha egyének szintjén még nem is zárult le.
Tehát: hozzá kell tennem az előbb megfogalmazottakhoz azt is, hogy az én nyelvi-kulturális nacionalizmusomnak része az a tudat is, hogy a nemzettudat-alakulás folyamata lezárult, és senkit sem lehet felülről, állami eszközökkel, pláne erőszakosan nemzetiség megváltoztatására kényszeríteni. Ebből pedig több dolog következik:
- Fontosnak tartom, hogy kiálljunk a határon túli magyar kisebbség jogaiért, mi „határon belül szakadtak” is (kedvelem ezt a Könczei Csongor által alkotott kifejezést), és őket is erre biztassuk
- Ezzel együtt nem követelhetünk „vissza” olyan területeket, ahol már egy magyar anyanyelvű ember sem lakik. Ha bármikor tárgyalni fogunk még bármilyen területi revízióról bármely szomszédos országgal, ott a tárgyalási alap csak az akkor fennálló nyelvi határok alapja lehet.
- Fontosnak tartom, hogy elismerjük a XIX. századi magyar elit felelősségét a trianoni igazságtalanságban.
- Mindenkit hajlandó vagyok magyar embernek elismerni, akinek magyar az anyanyelve. Ezen nem változtat, hogy szerteágazó családfáján milyen nemzetiségű ősöket lehet találni, ezen nem változtat, ha más országban él, ha más a politikai meggyőződése vagy ha ki akar engem nyírni.
- Minden más nemzetiségű embernek hajlandó vagyok megadni a tiszteletet, mint embernek, ha ő is megadja a tiszteletet nekem. Pusztán nemzetiségéért senkit nem fogok utálni. Azért, hogy bárkire dühös legyek, az illetőnek egyénileg tennie kell valamit. (De nem kifejezetten ajánlott.)
Még egyszer hangsúlyozom: ezek az előbb felsoroltak csak együtt érvényesek.
(Amúgy fogalmam sincs, mit tartsak az olyan külföldi emberekről, akik esetleg most mondják azt, hogy ők jól megtanultak magyarul, magyarrá akarnak válni. De ez nálunk még amúgy is egyéni probléma, és nem társadalmi, a jelenség tömegesen egyelőre még csak a nyugat-európai országokban létezik.)
(Ja, és még valami: nem feltétlenül gondolom azt, hogy a nemzetnek, mint közösségnek, vagy akár mint „elképzelt közösségnek” (ez Benedict Anderson kifejezése) még mindig feltétlenül gazdasági jelentősége, szerepe is lenne. A nemzet elsődlegesen kulturális közösség, de azt látnunk kell, hogy az államok, legalábbis errefelé még mindig ezen a kulturális alapon szerveződnek, és ezen a nemzeti alapon szerveznek egy csomó mindent maguk is, mint például az oktatást. A nemzettudattal, mint politikai tényezővel tehát mindenképpen számolni kell.)
Kapcsolódó bejegyzések:
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/06/idezojel.html
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2013/03/lattam-nemreg-egy-szinhazi-eloadast-ami.html
http://w.blog.hu/2007/07/04/nagy_magyarorszag_nem_orszag
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése