Amit távolból üzennek

118 éve ezen a napon (1795. június 3-án) szenvedett mártírhalált Szolártsik Sándor és Őz Pál, a magyar haladó mozgalom, a Martinovics-összeesküvés két fiatal tagja. Mindketten nagytudású jogászok. Már szó volt róla, hogy miért az ő kegyelmi kérvényüket utasították el: bátor kiállásuk miatt. Emellett azt hiszem elveik miatt ők is megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk. Különösen Őz Pálról. Az ő védőbeszédét (pontosabban a vádiratra írt észrevételeit) most szó szerint ideteszem, úgy ahogyan Benda Kálmán könyvében találtam. Azt hiszem, sokmindent elmond róla, és talán egyértelművé teszi, miért tisztelem őt annyira. Őrizzük meg Őz Pált és a többieket jó emlékezetünkben!

Felségsértés és hűtlenség vétkével vádolnak, és az ellenem kiadott vádirat bűnömül rója fel, hogy ahhoz a társasághoz csatlakoztam, mely a múlt évben alakult meg, egy Magyarországon szítandó forradalom és az alkotmány teljes megdöntésének tervével, és hogy Szentmarjay Ferenctől átvettem és terjesztettem az erre a célra készített kátékat. Ezekre a vádpontokra a következőket jegyzem meg:
A társaságnak, amelynek tagjául megnyertek – mint ahogy ezt későbbi bírósági vallomásomban részletesen elmondom – igazi és eredeti célja nem az volt, ahogy én látom, és ahogy később jobban meg is bizonyosodtam róla, hogy a haza alkotmányát megdöntse, hanem hogy azt úgy módosítsa, hogy a nyomorult adófizető nép számára kedvezőbb legyen; úgy, hogy eltörölve azt az embertelen és annak az időnek, amikor hazánkban még szolgaság volt érvényben, a barbárságot idéző jogszabályt, hogy, amely szerint a polgári személyiséggel nem rendelkező alattvalókat vagyontárgynak, eladható cikknek tekintették, sőt, úgy látszik sokan (mert nem akarom ezt mindenkiről általánosságban kijelenteni és ezzel bárkit is megsérteni) ma is annak tekintik. Hogy a lakosság ezen nagyszámú és igen hasznos néposztályának tagjai elnyerjék a polgárjogot, amelyet a polgári társadalom minden tagja jogosan kell, hogy élvezzen; érezzék a polgári társulás előnyeit, amelyre méltók, és amit az alkotmány kára és felforgatása nélkül, sőt inkább ennek dicsőségére és megerősítésére meg lehet nekik adni. Úgy vélem, ez a cél illő és méltó olyan emberhez, aki úgy gondolja, nemcsak arra született, hogy saját kényelmét keresse, hanem hogy más boldogulását is tehetsége szerint előmozdítsa. Úgy látom ugyanis, hogy a mi alkotmányunk addig nem fog rendíthetetlen alapokon nyugodni, amíg az adózó nép is nem részesedik biztosítékaiban, és amíg saját maga nem tapasztalja a polgári kötés jóságát és előnyeit. Viszont ha ilyen módon felkeltjük a népben az alkotmány szeretetét, ezzel nemcsak ennek belső szilárdságát biztosítjuk, hanem az okot is megszüntetjük, hogy kárhoztassák, ahogy mostanig ezt sokan megtették; már csak azért is, hogy ilyen módon elidegenítsék a parasztokat földesuraiktól. Ezenkívül pedig, ha a falusi népet részesítik azokban a jogokban és előnyökben, amikben lehet, bekövetkezik, hogy a falusi és földmívelő életmódot, amit eddig ennek az igen hasznos néposztálynak a sérelmére és kárára lenéztek, kezdik majd megbecsülni, és sokan, akik most ócsárolt volta miatt megvetik, a földmívelés felé fordítják érdeklődésüket. Ilyen módon aztán egyrészt ők maguk kényelmesebben élnek, másrészt a közélet számára is hasznosabbak, mintha más életmódot követnének, olyat, amire vagy nem elég alkalmasak, vagy amelyiknél gondjukat arra kellene fordítaniuk, hogy hogyan vegyék el mástól a kenyeret és az érvényesülési lehetőséget.

Mindezeket tekintetbe véve a társaság eredeti célja összhangban állónak mutatkozik a királyi felségnek és az államnak azzal a jóindulatú törekvésével, mely az adózók helyzetének megkönnyítését célozza. Sőt maga az 1791-es törvényhozó országgyűlés is hazánkban a szelídebb erkölcsöknek és az emberiességnek nyilvános bizonyítékát adta azzal, hogy a jobbágyoknak megadta a szabad költözködési jogot, s ezzel feloldotta azt a köteléket, mely egykor örökre röghöz kötötte őket. Ugyanez az országgyűlés többek között azt is elrendelte, hogy az úrbér és a közadó ügyében bizottságokat alakítsanak abból a célból, hogy felkutassák és javasolják azokat az eszközöket, amelyeknek az alkalmazásával az adózók sorsán javíthatnak, és terheiket valamivel elviselhetőbbé tehetik.
Ez volt az igazi cél, amitől indíttatva, ahogyan vallomásom is rámutat, nem csak, hogy csatlakoztam a társasághoz, hanem még másokkal is megismertettem a kátét. Minthogy pedig mindig különös és őszinte érdeklődéssel fordultam az adózó nép felé, úgy gondoltam, az ember legmagasztosabb és legszentebb hivatását teljesítem, ha másokhoz csatlakozva vállvetett munkával közreműködöm boldogsága elősegítésében.

Hogy a társaság minden tagjának ez volt-e a célja, azt persze nem tudom; néhányukat kivéve a többiek gondolatait nem ismertem, így hallgatok róla, mert szándékukat nem fürkészhettem ki. De ha voltak is a tagok között néhányan, akik talán túlzott feltűnési vágyból vagy attól az igyekezettől tüzelve, hogy kitűnjenek az egész alkotmányt meg akarták változtatni, ezt énrám nem lehet fogni. Nem kételkedem azonban benne, hogy sokaknak az volt a céljuk, amit elmondtam. Tekintetes Hajnóczy úrról ezt biztosan tudom; ugyanis , amikor váratlan elfogatása előtt néhány nappal együtt voltam vele, és elmondtam neki, hogy Szentmarjaytól azt hallottam, hogy elterjedt a hír, miszerint ellene, továbbá Hajnóczy és Laczkovics urak ellen a káték miatt vizsgálatot fognak indítani, hozzátettem, szerintem nem hihető, hogy a káté szerzői akár csak gondolni is gondolhattak volna komolyan forradalom szítására, minthogy egy ilyen nagy változás megvalósításához az szükséges, hogy a polgároknak – nemcsak számra, hanem erőre is – a tekintélyesebb része olyan szorosan szövetkezzék, hogy semmiféle egyéni törekvés ne tudja pártokra bontani. Ha pedig valahol, hát Magyarországon bizony sok minden van, ami az ilyen szoros szövetségnek útjában áll: ilyenek a nemzetiségi, vallási és az osztálybéli különbségek és a köznép tehetetlensége. Hajnóczy, meghallgatva az érveimet így válaszolt: „Kedves barátom, az bizonyos, hogy nekem azzal, hogy abban a formában, ahogyan kaptam, továbbadjam a kátét semmilyen más célom nem volt, mint hogy ezzel a figyelmeztetéssel az arisztokratákat arra indítsam, hogy az adózóknak némi kedvezményeket engedjenek azon az első célon kívül.”

Hozzájárultak más dolgok is, hogy a Szentmarjay Ferenc által nekem tett javaslatot, ahogy vallomásom elmondja, annál könnyebben elfogadjam.
a) A vágy, hogy a titkos és mások számára talán ismeretlen dolgokat megismerjem. Azt hittem ugyanis, hogy ez a társaság olyan lesz, mint valami csatorna, amelynek segítségével a tagok, és aki csak hall valamilyen külön újságot vagy más megismerésre érdemes dolgot, egyik a másikkal közli, és így kölcsönösen művelik egymást. Bennem pedig mindig nagy volt a vágy, hogy olyan emberekkel legyek kapcsolatban, akiknek tudása és műveltsége ismereteimet kiegészítheti.
b) Abból a meggondolásból eredő öröm, hogy annyi ember boldogságának a megszerzésében és növelésében én is tevékeny eszköz leszek.

Másodszor ezt a célt a fent említett társaság nem a dolgok erőszakos felforgatásával, hanem a közvélemény alakításával akarta elérni. Ha pedig elfogadjuk azt –amit nem kétlem, hogy elfogadnak azok, akik tisztelik az emberi jogokat – hogy sem nem igazságtalan, sem a haza alkotmányára nem káros olyan kedvezményeket juttatni az adózóknak, amiknek elnyerésével megszűnnek a társadalomnak csak passzív tagjai lenni; akkor ennek az üdvös, századunk szelídebb és emberibb erkölcseinek megfelelő változásra nem látok alkalmasabb eszközt, mint hogy lélekben előkészítsük azokat, akiknek valamennyire engedni kell jogaikból, azzal, hogy az emberiesség és a helyes politika elveit oltjuk beléjük.
Ez az az út, amelyen nagyon jól és könnyen ki lehet javítani azokat a hibákat, amelyek talán egykor, az akkori idők szelleme szerint nem voltak haszontalanok vagy szükségtelenek, de mivel a körülmények nagyon megváltoztak, az emberiesség és a józanabb politika azt tanácsolja, hogy most meg kell szüntetni őket. Ha a hangulat elő van készítve, senki előtt nem lesz gyűlöletes a változás, még ha a magáéból valamit át is kell engednie, mindenki beleegyezik és örül, hogy beleegyezhet, mert tudni fogja, hogy már ez a beleegyezés is kézzelfogható bizonyítéka a közjó iránti érdeklődésének és emberszeretetének

Ámbár világosan és kézzelfoghatóan kimutatható, hogy a társaság célja, és éppúgy az enyém is, az volt, hogy eltörölve a haza mostani alkotmányát, ezt a köztársaságival cseréljük fel, nehogy valamiképpen ellentétbe kerüljek lelkiismeretemmel és életemnek azzal a törekvésével, mely tetteimet irányítja, hát nem tagadom, hogy híve voltam a köztársasági eszmének és kívántam, hogy ha lehet hazánkban is érvényre jusson. Azt hiszem azonban, hogy ez a törekvés egyrészt általánosságban mindenkire vonatkozólag, másrészt az én esetemben is megbocsátható.

Ugyanis:
1. Még a közírók sem döntötték el, melyik a legjobb kormányzási forma és melyik felel meg legjobban a polgári társadalom céljainak, vagyis melyik a legalkalmasabb a közjó előmozdítására. Úgyhogy ebben a kérdésben szabadon ítélheti meg bárki, hogy az egyik vagy a másik párt érveit tekinti nyomósabbnak. Mert nem tagadható, hogy igen nagytekintélyű írók a köztársasági kormányformát részesítik előnyben, mert ebben a társadalmi célt úgy próbálják elérni, hogy a többi kormányformához viszonyítva az egyén természetes szabadsága kevésbé van korlátozva. Márpedig – mondják – az emberrel vele születik a tulajdonság, hogy olyan kormányzási rendszerre törekszik, amelyben ugyanazon polgári előnyöket úgy élvezheti, hogy természetes szabadságából minél kevesebbről kell lemondania. Hogy ez a megállapítás igaz-e vagy sem, azt kutatni nem az én feladatom. Sok olyan tényező van ugyanis, amelynek révén a jól berendezett monarchiában a polgárok nagyobb szabadságot élveznek, mint a demokráciában, de véleményem szerint ez legfeljebb azért volt így, hogy világossá váljék, milyen könnyen rá lehet venni az embereket arra, hogy egyetértsenek ezzel az állítással, ha azt a szabadságra vonatkoztatják, amely iránt oly nagy szeretetet oltott az emberekbe a természet.

2. Ha mi a köztársasági államformát kívántuk bevezetni Magyarországon, ez nem azért volt, hogy hazánk létét megszüntessük, hanem inkább azért, hogy a polgári előnyöknek a különböző társadalmi osztályok közötti igazságosabb elosztásával szilárdabb öntudatra ébresszük, és könnyebben és szerencsésebben felvirágozzék. Célunk ugyanis, aminek elérésére törekedtünk a haza jóléte és az emberi nem nagyobb boldogsága volt. Mert becsületes embernek olyan a jelleme, hogy ennek a célnak az elérése tettekre serkenti.

3. Nem lehet csodálkozni azon, ha republikánus érzelmek hatottak át bennünket, mikor mindenekelőtt a francia forradalom alkalmából, melyet egész Európa már jónéhány éve feszült figyelemmel és bizony bámulattal szemlélt, annyi sok és különféle írás –ide tartoznak maguk az újságok is – nyilvánosan és minden tilalom nélkül, sőt maga Őfelsége elnézésével fordult meg a kezünkben, és ezekkel szemben vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon gyenge érveket hoztak fel. Végül a mindennapos beszélgetések, amiket még a nyilvános helyeken is fesztelenül folytattunk, továbbá a gondolatoknak szabad és semmiféle tilalommal nem gátolt közlése is sok ember szívében felkelthette a köztársasági eszme iránti szeretetet. Amit pedig szeretünk, azt birtokolni is óhajtjuk.

4. Ennek az egyetemes törekvésnek a megvalósítása vagy lehetséges volt, vagy nem. Ha igen, erre csak egy mód volt, az, hogy a népnek minél nagyobb és tekintélyesebb része beleegyezzen a köztársasági forma bevezetésébe; kényszerről tehát nem lett volna szó. Ha pedig nem lehetséges, amiről én, mint ahogy azelőtt, úgy most még szilárdabban meg vagyok győződve, minden ilyenfajta elgondolást, sőt ennek még a szándékát is csak légvárnak tekinthetjük, puszta okoskodásnak, amit megvalósítani nem lehet; akkor nem képezheti vétség tárgyát, és csak azokat tudja megijeszteni, azok előtt tűnhet veszélyesnek, akik nem tudják felmérni, mi minden kellene egy ilyen nagy vállalkozás végrehajtásához, és milyen könnyű a végrehajtó hatalomnak megelőzni az ilyesfajta törekvéseket. Talán itt most valaki a francia forradalmat hozhatná fel érvül, hogy bebizonyítsa milyen könnyű és valószínű lenne országunkban forradalmat támasztani. De ha nem is említem azt a sokféle, részben ismert, részben ismeretlen okot, amikből, mint forrásokból a francia forradalom eredt, ha hallgatok is arról, milyen sajátos jellemekből tevődik össze a francia nemzet, és mennyire megkülönböztetik ezek az összes többitől, így a mienktől is; úgy gondolom, okom van egyetérteni azokkal, akik úgy látják, hogy a régi francia alkotmányt, mivel a királyi hatalmat pontosan körülhatárolva állapítja meg, nem lett volna könnyű teljesen demokratikussal felcserélni, ha a Franciaországot köztársaságnak kikiáltó Nemzeti Konvent minden tagja és maga a nép is mindazokat a pártoskodásokat, elpártolásokat, külső és belső háborúkat és véres felfordulásokat, amik az idők folyamán bekövetkeztek, előre látja és helyesen kiszámítja. Sebtiben összeütött kátékkal és ezeknek bármiféle terjesztésével nem lehet elérni azt, hogy kitörjön a forradalom. De ha az adóbehajtások, az elnyomás vagy az üldözés olyan súlyossá válik, hogy a nép nem tudja tovább elviselni, s úgy látja, hogy vagy a zsarnokság igájában kell elpusztulnia, vagy a szabadság kivívásáért fegyvert ragadva a háború nyílt veszedelmében és a pusztulásnak ezt a második módját, mint ami valamiféle enyhülést hoz, még jobbnak is gondolja az előbbinél, - akkor könnyen kirobbanhat a forradalom. A természet ugyanis úgy alkotta meg az embereket, hogy miután már hozzászoktak ahhoz, hogy törekedjenek a békére, és levetkőzték vad és harcias lelkületüket, inkább elviselnek bármilyen súlyos terhet, minthogy erőszakos eszközökhöz nyúljanak. De a türelemnek is van egy legfelső és végső foka, és hogyha az uralkodó ellenségei vagy azok, akik hatalmával visszaélnek, megfeledkeznek kötelességükről és saját érdekükről, és túllépik ezt a fokot azzal, hogy a végletekig elnyomják és elkeserítik a népet, és a túlságosan megfeszített húr elpattan, – ez képessé teszi az embereket bármilyen veszélyt semmibevegyenek. Meggyőződésem, hogy hazánkban sem fog kitörni soha forradalom, hacsak (amitől Isten végtelen jósága mentsen meg bennünket) népünk türelme teljesen ki nem merül.

5. Nagy különbség van a köztársasági rendszer bevezetésének terve és ennek végrehajtása között: a tervet lehet négy fal között szőni, de a végrehajtáshoz erő, anyagi eszközök, állhatatosság kell. Valószínű, hogy azok, akikben erős vágy támadt a demokrácia bevezetésére, vagy mind, vagy nagyobb többségükben megváltoztatták volna szándékukat, ha tudják, hogy végrehajtásához vagyonukat kell feláldozniuk, vagy veszélyekkel kell szembeszállniuk. Maga a tapasztalat is azt mutatja, hogy ha azokat, akiket a társaság fejének tekintenek, elfogják, mindenki elnémul. Tehát minél könnyebben léptek be a társaságba azok, akik egyáltalán nem is sejtették, ebből milyen bajok származhatnak esetleg, annál könnyebben hagyják majd ott a veszély láttán. Ezért szent meggyőződésem, hogy nem volt mitől félni, s nem lett volna akkor sem, ha azok, akiket másodszorra, sőt még akiket előszörre is elfogtak, szabadon maradhattak volna. Hiszen még maga Szentmarjay is –pedig mindazok közül, akikkel beszélgetést folytattam, fiatal koránál fogva elöl járt lelkesedésben és a francia szerzők buzgó olvasásában – amikor megtudta Martinovics elfogatását, akiről csak akkor árulta el nekem (mert előbb titkolta), hogy kapcsolatban áll vele, nemcsak lélekben ingott meg, ahogy láttam, hanem még ki is kelt Martinovics ellen, mondván, hogy csirkefogó, és más rovására saját dicsőségvágyát akarja kielégíteni. Ekkor vallotta be, hogy Martinovics olyan érvekkel győzte meg őt, amikről látta, hogy velük őt, a tehetséges ifjút – aki kétségkívül kiváló szellemi adottságainak ösztönzésére arra törekedett, hogy nevének dicsőséget szerezzen – a leginkább felbuzdíthatja. Amikor emlékezetébe idéztem mindazokat az aggályokat, amiket kezdettől fogva hangoztattam, elismerte mind a káték hibáit, mind pedig kifogásaim helyes voltát, sőt bizalmas beszélgetésekben, amiket velem időközönként egészen szomorú sorsa beteljesüléséig folytatott, annak a véleményének adott kifejezést, s ugyanerre lehetett következtetni tetteiből is, hogy lelkesedése nagyon lelohadt. Távol áll tőlem, hogy ezt elmondva iránta érzett megbecsülésem valamit is csökkenne, vagy hogy ezzel ócsárlásához akarnék tápot adni. Mindig szerettem őt, amióta barátságot kötöttem vele, nemcsak jeles lelki tulajdonságai miatt és fáradhatatlan szorgalmáért, amivel a politikai tudományokban, amikben eleinte én is kedvem leltem, tökéletesítette magát, hanem azon néposztály iránti rendkívüli szeretetéért is, amelyet szenvedőnek tartott, és végül velem szemben tanúsított nyíltszívűségéért. Nem szűntem meg őt szeretni, bár úgy gondolom, ő a közvetlen oka a bajnak, amibe jutottam. Meggyőződésem ugyanis, hogy nem kevésbé fáj neki, hogy bár akaratlanul is, oka lett szerencsétlenségemnek, mint ahogy én fájlalom, hogy ahogy feltételezem, másokat is magammal rántottam a veszedelembe. Így nemcsak hogy megbocsátok neki, hanem könyörgök is a mindenható Istenhez, hogy úgy irányítsa bölcsességével a dolgokat, hogy őt és a többieket sértetlenül vezesse ki a veszedelemből, amelyben forognak. Észszerű volna ugyanis a fentemlített körülménynél fogva, hogy őt is azok közé számítsák, aki az elkövetett tévedést kész volna rögtön jóvátenni, és akitől méltán lehet remélni, hogy szerencsétlen esete folytán tapasztaltabbá és óvatosabbá válva hazájának igazán hasznára lesz majd.

6. Nem hiszem, hogy azok között, akiknél többet számít az értelem, mint a tekintély, valaki is volna, aki azt állítaná, hogy a mi alkotmányunk oly tökéletes, hogy egyik részében sem volna szükséges semmiféle javítás vagy módosítás. Minden polgári alkotmány emberek műve, márpedig az emberi alkotás természeténél fogva sem lehet sohasem olyan abszolút minden részletében, hogy ne válhatna még tökéletesebbé. Mert hiszen minden államba tömörült emberi társulás polgári intézményeit polgárainak szükségleteihez, a szokásaihoz, a valláshoz és életmódjához alkalmazza, továbbá az észszerűséghez és az idők egyéb sokféle körülményéhez. Mindezek pedig minden bizonnyal az idő változása szerint változó dolgok, és a mi országunk mai alkotmánya sokban különbözik az ókori intézményektől, akár a külső biztonság megszervezését nézzük, akár a belső kormányzás formáját vesszük tekintetbe. Tehát a mi kívánságunk vagy akár szándékunk, hogy azt egyes dolgokban, nevezetesen abban a kérdésben, hogy a parasztok is elnyerjék a polgárjogot, módosítsuk, nem sérti a lényegét és nem mond ellen tökéletesíthető voltának. Ha ugyanis Magyarország alkotmányát tökéletesnek tartják, ugyan mire az a sok bizottság, amely mind a törvényhozás formájának és a politikai kormányzásnak a megszervezésével foglalkozik, a polgári bűnügyi bíráskodás menetére, végül pedig az adózók helyzetének jobb rendezésére és kiigazítására törekszik? Ha tehát mi talán többet kívántunk vagy szándékoztunk, mint amennyi ezeknek a bizottságoknak a munkájából a közjó számára kiderül, ez azért történt, mert úgy véltük, hogy alkotmányunk még erősen tökéletesíthető, éspedig kifejezetten a falusi népet illetően. Ha ebben tévedtünk, a halandó emberek helyzetéből kifolyólag tévedtünk, vagy mert elegendő és szükséges tapasztalat nélkül dolgoztunk, és így mindig csak a jónak, aminek megvalósulását reméltük, vonzó és kedves képe és alakja lebegett a szemünk előtt, a rosszat pedig, ami ebből következhetett nem láttuk, vagy mert nem volt megfelelő és teljes ismeretünk arra vonatkozólag, mit milyen mértékben kell az időhöz szabva hasznosan és sikerrel megváltoztatni. Vagy pedig azért, mert mi sem könnyebb, mint tévedni az államforma helyes megállapítására vonatkozó elvekben, amik nincsenek pontosan megállapítva, és soha nem is lehet úgy leszögezni őket, hogy mindenkinek megfeleljenek.

Nem világos tehát, hogy ezen tévedésünk miatt miért érdemeljük meg azt, hogy hazaárulónak nevezzenek és tartsanak. Hazaáruló az, aki hazája iránt ellenséges érzülettel eltelve, annak lerombolásán és megingatásán munkálkodik. Mi legalábbis saját véleményünk szerint, a javát óhajtottuk, és ezt igyekeztünk előmozdítani. Úgy gondolom Magyarország lakosainak ugyancsak nagy részét kellene kiirtani, ha ezt a kívánságot a hazaárulás büntetésével kellene megtorolni.
(1795. április 10.) Őz Pál

A magyar jakobinusok: iratok, levelek, naplók. Szerk.: Benda Kálmán. Bibliotheca Kiadó, Budapest, 1957.