Idézőjel (Amit Gazsi bátyánk ránk hagyott)

Részletek Tamás M. Gáspár: Öt tanács a hazának c. utolsó írásából

(A lényeg összefoglalására törekedtem, de lehet, hogy a válogatás szubjektívra sikerült. Ha gondoljátok, egészítsétek ki kommentben, nektek még mi volt fontos belőle.)

1. A reformkor újjáélesztése

„Talán szokatlan módon (…) arra van szükség – többek között –, hogy a múltat megvédjük. Azt a múltat természetesen, amely a represszió és a szenvedés csökkentését, a megbocsátás, kiengesztelődés, kölcsönös elismerés programját vitte végbe – nálunk legalább eltervezte, igen magas szellemi és erkölcsi színvonalon a reformkorban (…) –, és amely mindenütt a Duna-medencében a szellem, az Ige és a Betű nevében próbált először erőszakmentes átalakulást. Nem véletlenül épített hidat és alapított akadémiát Széchenyi. (…) A gondolatnak kellett volna fölszámolnia az elmaradottságot és a nyomort, és emberi méltóságot nyújtani (akkor még „fölülről”) az írástudatlanoknak és mezítlábasoknak, kiterjeszteni a nemesség részben képzelt történelmi (lovagi) erényeit a pórok viskóira. A kézenfekvő kritikai észrevételeink ellenére ez megjegyzendő: a szellem – a kritikai vizsgálódás és a hazafias felelősségvállalás, kötelességtudat, elkötelezettség – a szerzője a társadalmi reformnak. (...)

Ebben a helyzetben a nemzet, a haza sorsa igenis egyre közelebb kerül az autochton kultúra tevőleges mibenlétéhez. Hihetetlenül magas a tétje a kelet-közép-európai művészet, irodalom, filozófia, történetírás, archeológia, filológia és műbírálat nagyságának, mert a periférián még mindig ez a megalapozó fogalmi-intézményes elem, nem pedig a még voltaképpeni keletkezése előtt szétkorhadt állam. Az emberek kíméletes, együttérző, esztétikus együttélésének a kritériumait (…) kell megfogalmazniuk (…) csak magukra és barátaikra utalt honpolgároknak, (…) rendszerezhetetlen személyes tudással. (…) Ilyenkor lenne szükség Széchenyi akadémiájára (vagy mai megfelelőire), nagy múzeumra, közkönyvtárra, műemlék- és tájvédelemre (meg legfőképpen egalitárius, ingyenes, kötelező, intellektuálisan hiteles állami közoktatásra!), hogy tekintélyi fókuszba gyűjtse, legitimálja a műveltséget mint a haza fönntartóját.”

2. Önszervező közösségek és szakmai szervezetek eredményeinek, életének, véleményének figyelése, és ezen szervezetek tekintélyalakító tényezővé alakítása

„A tanácsom tehát a hazámnak: ha tekintélyt, eligazítást keres, akkor (…) figyeljen az önmagukat létrehozó (nem képviseleti-fölhalmazott, törvényalkotó) szerkezetek diszkurzív működésére, amelyek között a legfontosabbak a bíróságok (…), a céhes és céhen kívüli művészet, tudomány, filozófia kommunikatív csoportkezdeményei, a nem kormányzati szervezetek (…), köztük is a szociális védelmi, emberi jogi, nővédő, kisebbségvédő (…), környezetvédő (…) csoportokat. Ezek alternatív tekintélyképző elemek, amelyeknek a veszélyeztetett, de mégis valóságos léte az 1945 utáni (…) konszenzus, kompromisszum a forrása még mindig. Azt tanácsolom a hazámnak, hogy elismerésével ne csak „a választási győztest”, azaz a legközvetlenebb kényszer gyakorlóit tüntesse ki. (…) Maga kutassa az érvényes legitimációs tekintélyérveket a hozzáférhető kulturális anyagban, és őket mérje hozzá a represszív „többségi” legitimációs technikákhoz.”

3. Konfliktusok vállalása az emberi méltóságért és jogért, az ellenfél tiszteletben tartásával is

„A haza törődjék bele, hogy legjobb jövője nem lehet más, csak a permanens konfliktus, az informális apparátusi hatalommal való állandó állóháború, a kis tétekre menő szabadságharc gyötrő kellemetlenségei, a küzdelem kisszerűségének hősi elviselése. Eközben kellene az apparátusi/tőkés érdekcsoportokkal jóhiszeműen úgy eljárni, hogy világossá tesszük a látszólagos-külsődleges „rendszerváltás” után is, hogy ők és elég zárt belviláguk is teljes tagja(i) a patrióta politikai közösségnek (megalázásukról, életük lehetetlenné tételéről szó se lehet!), a tisztelet minden állampolgárnak és emberi lénynek hiánytalanul kijár. Az „elnyomónak” érzekelt struktúrákkal hosszasan együtt kell majd élni, ezért is ki kell zárni a dehumanizáló gyűlöletkampányokat és a megvetés gesztikáját. (...) Az egyetlen elképzelhető kimenetel a hatalom nélküli intellektuális elkötelezettség (azaz az igazság kutatása), amely a civil társadalom szüntelen konfliktuskészségén múlik, amely nem győzheti le az amorf hatalmi szférát, de kikövetelhet tőle annyi morális, gazdasági, szervezeti engedményt (pl. a természeti és épített környezet ügyében, a tudományos, azaz fölsőoktatási és művészeti szféra autonómiájának ügyében, alkotmányos jellemzők újbóli bevezetésében stb.), amely a nép életét valamennyi reménnyel hathatják át. (…)

Amire értelmesen törekedni lehet az (…) önérzetes kívülállás szintézise a nyilvános, jogszerű kompromisszumkereséssel, a sértett és igazságtalanul igénybe vett nép érdekeinek és megbántott büszkeségének türelmes védelmével. Ezt az attitűdöt át kell vinni a rendszer formális bukása utáni időkre.”

4. Az önkritika és az önreflexió állandó képessége

„Az önkritika, az önvizsgálat, a történelmünk végiggondolása a legmagasabb elméleti szinten: ez nagyon követelően, „igényesen” hangzik, de elengedhetetlenül szükséges. (…)

Tudjunk róla, mennyire meg vagyunk mérgezve, halálra betegítve a gyöngék iránti rosszakaratnak mint antropológiai hipotézisnek az elfogadásától.”

5. Humanitárius, egalitárius hagyományaink fenntartása, azok ápolása

„A mélyreható politikai változás – akármennyire elégtelen önmagában – meg fogja követelni az állagőrzést és helyreállítást, tehát alapvetően konzervatív funkciók reformerek általi, konzervatív eszményektől vezérelt rendszeres gyakorlását. Minden kis és nagy településen a helyi közgyűjtemények, iskolák, történelmi épületek, templomok, jól működő, nagy hagyományú műegyüttesek, gyakorlatok szorulnak gyámolításra, bátorításra, pénzforrásokra, elismerésre. A lakóhelyünk természeti környezete (…) ugyancsak védelemre szorul a zsákmányszerző apparátusi kapitalizmus romboló közönyével és durvaságával szemben. (...)

Ki kell merészkednünk a nálunk elrejtett modern történelembe, hogy megtehessük azokat a lépéseket, amelyek a politikát – a közös racionális döntéshozatalt – az utópiából közelebb hozzák a tavak, erdők, dűlők, városnegyedek, művészi praxisok, ételreceptek, szerelmi ízlés oltalmazásához. Ehhez Európa reformjára lesz szükségünk, mert a haza észfogalma szünetel: nem szemléleti, hanem politikai okokból. És együtt kell majd élnünk ellenségeinkkel, akiknek megvannak a szenvedélyeik, de a megromlott, bizonytalan civilizációnk hidegen hagyja őket. Nem fognak eltűnni, uralmukat se fogják föladni. Embertársaink, tehát tisztelet és méltóság őket is megilleti. (...)

A modern történelembe való kimerészkedés pedig azt jelenti: meg kell értenünk, mi a szent ebben a történetben a mocsok ellenére, amely természetszerűleg belekeveredett; hol helyezkedik el a tekintély, az autentikus, valódi autoritás, amelyet az emberi személyiség (kreativitás, erotika, szeretet, esztétikum, mitológiai képzelet) (…) a nyelvén szoktunk leírni, majd ennek az analogisztikus leírásnak a bizonyítékát, a próbáját kezdtük (…) követelni a fölvilágosodásban és a klasszikus idealista filozófia konstrukcióban.”

(...)

„Ez a nehéz föladat vár hazánkra. Semmilyen hatalom és győzelem nem menti meg. Csak a szakadatlan munka az igazságon és a szépségen, mint mindig.”

A teljes írás itt olvasható.