A mondat valahogy így szól:
Ami nagyon idegesítő ebben, az egyrészt a hatalmon lévők üldözési mániája, mikor valaki egy győztes pozícióból tesz úgy, mintha üldözött lenne. Ez egy nagyon régi jelensége a történelemnek. Egyszer majd írok róla egy külön bejegyzést, és összegyűjtök pár történelmi példát is, hogy szemléltessem. Mindenesetre az utóbbi időben különösen gyakori és különösen Magyarországon. (Akinek a kezében nagy hatalom összpontosul, annál könnyen alakul ki paranoia, de amikor ez betegségből stratégiává válik, vagyis amikor valaki a saját paranoiáját tudatosan használja mások manipulációjára is, hogy még több hatalma legyen, na az tényleg nagyon para.)
De a másik, ami miatt szerintem ez egy hülyeség, bullshit, de legalábbis félreértés, az a „konzervatív” szó jelentésének tisztázatlansága.
Értékőrzők és rendszerőrzők
A „konzervatív” szó szerint megőrzőt (konzerválót) jelent. Kérdés azonban, hogy aki konzervál, az mit őriz meg. Kétféle dolgot szoktak ezen érteni: 1. értékek megőrzését (nevezzük ezt etikai vagy érték-konzervativizmusnak), 2. társadalmi formák, társadalmi és gazdasági rend, adott hierarchia megőrzését (nevezzük ezt politikai konzervativizmusnak). A kettő nem ugyanaz, de nem is zárja ki egymást. Csak néha összemosódik. Egyes meggyőződéses konzervatívoknál öntudatlanul mosódik össze, másoknál, a demagóg néphülyítő konzervatívok a kettőt tudatosan mossák össze mások manipulálására.
Ha a szó első jelentését vesszük, akkor a mondat értelmezése valami ilyesmi lehet: manapság a világ káoszba fordult, minden relativizálható, minden eladó és megvehető, nincs becsület, nincs morál, senki nem törődik a valódi értékekkel. Ebben a helyzetben az az igazán bátor lázadó, aki ezzel szembe mer szállni, aki mégis csak mer valamiféle morális értékeket vállalni, és azok szerint élni. Ebben az értelemben a mondat akár még igaz, vagy legalábbis elfogadható is lehet.
Csak ott van a szó másik értelmezése.
És a gond az, hogy ezt a mondatot legtöbbször éppen olyanoktól halljuk akik éppenséggel a szónak a második értelmét tartják mindenek felett valónak, vagyis egy társadalmi-gazdasági rend védelme a céljuk. És éppen ezért akarják elhitetni a valódi meggyőződéses érték-konzervatívokkal, hogy egy társadalmi rendet védelmezve valamiféle nekik fontosnak tartott értékeket is védelmeznek.
A történelmet tanulmányozva azonban gyorsan szembesülünk egy fontos dologgal: a gazdasági folyamatok, ennélfogva a társadalmak, és így a politikai rendszerek is változnak. Nem csak gyors forradalmi változásokkal, hanem lassú, természetes, „organikus” módon is. Ez nem jó vagy rossz, hanem az élet folyásának természetes velejárója. Nincs olyan tökéletes társadalmi rend, aminél meg lehet állni, és azt lehet mondani „elértük a Kánaánt”. Nem vitatom, hogy vannak állandó emberi értékek és állandó emberi igények, elsődlegesen a boldogságra való igény. Ennek kielégítése úgy, hogy másokat is boldoggá teszünk, illetve mások boldogságának nem állunk az útjába, ez nevezhető etikus magatartásnak. Az igények kielégítésének formái azonban változhatnak. Ennélfogva: egy politikai rendszer csak akkor lehet etikus, ha követi a széles társadalmi igényeket, és azokkal együtt változik. Ha egy politikai rend fenntartásának célja már nem az emberi boldogságkeresés kereteinek biztosítása, hanem kizárólag önmaga, a politikai rendszer fenntartása, akkor az a politikai rend nem etikus. Hanem elnyomó. Persze változhat, hogy milyen mértékig válhat azzá.
Tehát: azt elhitetni az etikai-érték-konzervatívokkal, hogy a politikai konzervativizmussal a rendszervédelemmel etikai értékeket is védelmeznek, szerintem hazug manipuláció.
Ez a hazug manipuláció következik egy másik tévedésből is: azzal, hogy a konzervativizmus kizárólag az idővel függhet össze. Ez a politikai konzervatívoknál értelmezhető így: aki politikailag konzervatív, az a fennálló rendet védelmezi.
Így aztán, aki magát érték-konzervatívnak vallja, az nem csak azt állítja, hogy értékeket őriz, hanem azt is, hogy régi értékeket őriz.
Ez rendben is volna. De ha a hangsúly az utóbbi állításban az „értékekről” a „régire” tevődik át, az megint csak eltávolodik mind az etikustól, mind a hasznostól. Ha egy dolog, egy eszme, egy rendszer értékét nem etikussága és nem hasznossága, hanem kizárólag a régisége határozza meg, az egydimenziós gondolkodáshoz vezet. Mivel pedig az ember rendkívül sokrétű, komplex lény, az egydimenziós gondolkodás általában embertelen.
Márpedig a fenti állítás, hogy „konzervatívnak lenni az igazi lázadás” tapasztalatom szerint az esetek egy jelentős részében olyanoktól hangzik el, akik a jelenlegi gazdasági és politikai rendszert akarják mindenáron megvédeni.
Így viszont a mondatnak nem sok értelme van. Azt állítani, hogy a fennálló rend védelme a lázadás, a gyáva opportunizmus a bátorság, azért belátható, hogy ez nevetségesen abszurd és feloldhatatlanul ellentmondásos. (Mintha valaki benzinnel akarna tüzet oltani, vagy ágyúval házfalat építeni.)
De hogyan jutunk ilyen értelmetlenségekig? Nézzük meg a kérdéses állítás másik fontos kifejezését, a lázadást.
Lázadók
Mit csinál, aki lázad? A fennálló hatalom/tekintély ellenében próbál érvényt szerezni valaminek, vagy kiállni valami mellett, amit ő igazságnak gondol. (Ezért per definitionem nem lehet a hatalom mellett lázadni.) Ahhoz hogy valami lázadó lehessen az kell, hogy az illető gondolat ne legyen hatalmon. Ha etikai értelemben nézzük tehát, akkor a fent vitatott állítás azt feltételezi, hogy a régi értékek elvesztek, védekező pozícióba szorultak, azokat meg kell védeni. Ez még akár lehet igaz is. Ha azonban politikai értelemben nézzük, azt mondani, hogy aki hatalmon van, az nincs is hatalmon, aki uralkodik, az nem uralkodik, már láttuk, hogy értelmetlen. Vagy mégsem? A „konzervatív politikai lázadók” állításának nem az a lényege, hogy a hatalmon lévők nincsenek hatalmon, hanem, hogy veszélyben vannak, a pozíciójuk nem stabil, meg kell őket védeni.
Ennek sulykolása egy olyan helyzetben, ami jelenleg Magyarországon van egyfelől paranoia, üldözési mánia. Ahogy arról fentebb már szóltam. Másrészt pedig voluntarizmus, a hatalomhoz való önkéntes, kritikátlan, gyáva alkalmazkodás. A kettő nem ugyanaz, de a kettő egymást erősíti, és jelenleg egyre inkább elmosódnak a határok a kettő között.
A „lázadás” szónak azonban éppen azért van, illetve lehet pozitív csengése, mert valamiképpen mégis egy igazság melletti kiállást jelent. És mivel olyan ellenében történik, aki nálunk kedvezőbb pozícióban, túlerőben van, ez egy bátorságot feltételez a lázadóról. Aki lázad, az tehát rosszabb pozícióban van, mint aki ellen lázad.
De éppen ezért, ha elismerjük, hogy igaza van, általában megbocsátjuk neki a hevesebb, radikálisabb fellépését is. (Mert csak ezzel tudja kiegyenlíteni az esélyeket.)
Persze nem volt ez mindig így. Amikor még széles társadalmi konszenzus volt arról, hogy az uralkodói tekintély egy sok minden másnál fontosabb érték, akkor a „lázadó” szónak még többnyire negatív felhangja lehetett. (Sokak szemében Lucifer angyal lehetett a fő lázadó, aki a teremtett világ igazságos isteni rendjét kérdőjelezi meg, és büntetésből levettetik az égből a pokolba, ahol Örök Gonosszá züllik.) És bár annak gondolata, hogy a zsarnoki hatalomnak ellenállni nem bűn, már megjelenik a vallási reformátoroknál, sőt a rendi társadalomban, a nemesek ius resistendi-jében is, azt csak a XIX. század forradalmai és szabadságharcai hozták el, hogy a „lázadónak” és a „forradalmárnak” többször legyen pozitív, mint negatív értelme, hogy az „igazság harcosa” és „bátor újító” értelemben használjuk a „nyughatatlan felforgató” értelmezés helyett.
Ha megnézzük, az olyan figurákról, mint Budai Nagy Antal vagy Dózsa György, nem jellemző, hogy a XIX. század előtt a magyar történelem pozitív alakjaiként, hősökként emlékezett volna meg a történetírói emlékezet.
Nyilván vannak ma olyan ultrakonzervatív gondolkodók, akik szeretnék azt elérni, hogy a „lázadás”, „lázadó” és „forradalmár” ismét negatív jelzők legyenek. De már az a tény, hogy a fenti állítás, amit most körüljárva ezt a cikket írom, abban a formában hangzik el ahogy, mutatja, hogy az idő kerekét nem lehet ilyen értelemben visszaforgatni. Mármint: nem lehet egy régi típusú uralkodói tekintélyt egy az egyben visszahozni. Ezért történt így, hogy a „konzervatívok” is egyre inkább arra mennek rá, hogy őket tartsuk az igazság harcosainak, nem pedig arra, hogy a szavakat átértelmezzék. (Sőt, inkább arra, hogy céljaik érdekében a fogalmakat végképp összezavarják.)
Szóval (akárhogy is harcolnak pl. a Mandiner újságírói) nem lehet letagadni, hogy a „lázadó” szónak van ma egy többnyire pozitív értelmezése, tiszteletet parancsoló hatása. Akik politikai célból terjesztik a „konzervatív lázadás” abszurd tévhitét, azok valószínűleg erre a hatásra mennek rá. Értelmezésük szerint tehát: a jelenlegi hatalom rosszabb pozícióban van, nem nála gyengébbek, hanem nála erősebb erők támadják. Ezzel a gondolattal a hatalom sunyi, opportunista haszonlesői általában a hatalom disznóságait akarják igazolni. Vagyis: a hatalom bármiféle drasztikus fellépését bárki ellen.
(Manapság már ők lennének a lázadók?)
Illetve a hatalmat segítő stricik és gengszterek általában erre hivatkoznak saját bűncselekményeik igazolásakor is. Nem egyéb az csak lázadás, az igazság képviselete, bocsássunk tehát meg nekik – ezt várják tőlünk.
A dolognak azonban több rétege van annál, minthogy a fenti állítást azzal intézzük el, hogy az egyszerűen a fennálló hatalom manipulatív propagandafogása. Miközben ezt gépeltem, eszembe jutott egy csomó új szempont is. De mivel a bejegyzés már így is túl hosszú lesz, kettébontom, és holnap folytatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése