A „felülről” lázadók
A hatalom lázadásának a hatalmon nem lévők ellen két gyökere van a XX. században. Az egyik a tömegmédia tömegkulturájának (ellen)hatása, a másik a hidegháború.
Az első az, amit Veres Péter bátya „felülről lefelé lázadásnak” is nevezett, de egyszerűen azt is mondhatjuk: ez a mindenkori elit megvetése a mindenkori tömeg iránt. Jelenlegi formájában: szónoklás a gyenge és befolyásolható kisemberről, a „proliról” (vagy akár a „nyuggerről”), aki bármilyen átlátszó trükknek bedől, akit megfelelő demagógiával bármire rá lehet venni, bárkire rá lehet uszítani, mert nem tud és nem akar gondolkodni. Akiről a jómódú elit tagjai azt szokták kérdezni, hogy minek is van szavazati joga.
(Manapság ezt a fajta hozzáállást különösen vehemensen képviseli Magyarországon Puzsér Róbert, aki sokszor egy szimpatikus kritikai gondolkodást képvisel (bár nem minidg, és ezt ő sem veszi észre), és számos esetben valóban jól és hatékonyan hívja fel a figyelmet a mai média manipulatív és káros hatásaira, de a hozzállásával nem mindig tesz jót a társadalmi szolidaritás ügyének, a problémákra már nem mindig tud jó megoldást javasolni. A budapesti választásokkor láttam is egy olyan tendenciát az ismerőseim körében, hogy azok álltak Puzsér mellé, akik a mostani rezsimből már kiábrándultak ugyan, hála az égnek, de a szolidaritás gondolatáig még nem nagyon jutottak el.)
Magányos értékőrzők a káoszban
Nyilván nem véletlen, hogy az utóbbi időben akkora divatja van a zombi-apokalipszis-filmeknek is. Valahogy ezek is az elit képzeteinek kivetülései lehetnek a modern tömegmédia által elzombított „tömegemberekről”, és a mindezeknek ellenálló, öntudatos hősökről, akik egy halódó világban magányosan vívják harcukat saját emberségükért.
Valahogy így képzelhetik el a mai „konzervatív lázadók” közül is sokan a maguk helyzetét a mai világban.
Ezzel a képpel persze három probléma van: az egyik, hogy az elit sokszor mintha nem lenne hajlandó tudomást venni arról, hogy maga is hozzájárul a tömegek elnyomásban, sötétségben, fizikai és szellemi nyomorban tartásához a társadalmi egyenlőtlenségek mai szélsőséges formáinak fenntartásával. Emberek hülye zombi-viselkedése a mindennapi életben sokkal gyakrabban az egyenlőtlenségek következménye, mint amennyiszer fordítva.
A másik, amit én is gyakran hangsúlyozok: nem feltétlenül igaz, hogy ebből a helyzetből a kiutat csak az egyéni kiválóság megtartása jelenti. Nem feltétlenül csak az egyéni művelődés, a világból kivonuló kultúrsznob-remeteség, a hátizsákba rejtett könyv és shotgun nyújtja a védelmet az „elprolisodás”/elzombulás ellen. Ebben, a józan eszünk megőrzésében igenis tudnánk segíteni egymásnak is, az egymással való beszélgetéssel, a szerveződéssel, szociális érzésünk és közösségtudatunk megőrzésével.
(Gondoljunk bele: Ha mindenkinek a fejében az a kép él, hogy „Mindenki zombi, csak én vagyok magányos cowboy”, abból nem zombi-apokalipszis lesz, hanem cowboy-apokalipszis. Menő, de magányos cowboyok fogják lelövöldözni egymást az utcán, ahelyett, hogy közösen próbálnák megoldani a problémáikat.)
A harmadik problémához szintén érdemes megnézni a zombifilmeket, mint a fenti világkép kivetülését megnézni. Mi a „zombiság” jellemzője ezekben? A zombiság egy betegség, amibe az ember nem a körülmények miatt lassan belecsúszik, hanem egyszercsak megfertőződik vele (megharapják). Innentől viszont a betegség gyógyíthatatlan, az állapot visszafordíthatatlan, a zombin csak lelövéssel és feldarabolással lehet segíteni, de kell is rajta így segíteni, mert a tényleges halál számra is megváltás.
És emellett: mindenkiről ránézésre eldönthető, hogy zombi vagy nem az. Nagyon attól tartok, hogy az önjelölt „konzervatív lázadók” jelentős része így képzeli el a való életbeli ellenfeleit, a „tömegembereket”/ „prolikat”/ „média-fertőzötteket” vagy miket is. Nem lecsúsztak, hanem megfertőződtek (valami ideológiával), ami az agyukra ment, ezért segíteni sem lehet rajtuk, kizárt, hogy józan eszükre vagy morális érzékükre hatni lehetne. (Még ha el is ismerik magukban magányosan lázadó hőseink, hogy a zombik nem feltétlenül tehetnek róla, hogy elzombultak, ez a kép akkor is elég téves.) És persze bizonyára azt is hiszik, hogy ők képesek felismerni a „tömegembereket”, akiktől menekülni kell/akikre lőni kell. Én tudom (mert sokszor tanúja voltam), hogyan mehet egy ideológia az ember agyára, de azért a dolog jóval összetettebb és fokozatosabb annál, hogy egy zombifilmes sémával modellezni lehetne. És egyáltalán nem fest úgy a dolog, hogy ez minden esetben visszafordíthatatlan lenne, vagy csak egy csodagyógyszerrel, esetleg ököllel vagy bunkósbottal lehetne gyógyítani. Egymás gyógyításához egymás megértésére van szükség. Egymás megértéséhez kommunikációra és türelemre van szükség.
A hidegháború, a lázadás és az összeesküvéselméletek
A hidegháború másképpen alakította át a lázadásról alkotott képet.
A hidegháborúban Magyarország a Szovjetunió szövetségese volt, a Szovjetunió pedig a gyarmati felszabadító mozgalmak támogatójának szerepében lépett fel számos esetben. Ennek oka a Szovjetunió szempontjából nyilvánvalóan az USA és az egyéb ellenfelek gyengítése volt. (Ez nem kell, hogy csökkentse a tiszteletünket az olyan bátor szabadságharcosok iránt, mint Amílcar Cabral vagy olyan vezetők iránt, mint Salvador Allende, csak érdemes emellett látni, hogy így működik a nagyhatalmi politika. Annak is megvan a maga logikája, ahogyan egy szabadságharcnak is.)
Ezért Magyarországon is a pártállami rendszer ezért a fiatalok figyelmét igyekezett a Harmadik Világ gyarmati felszabadító mozgalmai felé irányítani, ezzel próbálva elterelni azt a fiatalos igazságérzetet, az a lázadó hevületet, amely akár az államszocializmus rendszere ellen is fordulhatott volna.
(Akkoriban 'imerializmus' alatt persze csak a Nyugati Blokk terjeszkedését értették, a szovjetekét sosem)
Így lehetett akkoriban Magyarországon állampárti támogatással tüntetni, öklöt rázni, a szabadság jelszavait hangoztatni. (Valószínűleg vannak páran, akiket azért zavart a mi Rojava melletti kiállásunk is, mert az, ahogyan mi a kurdok, arabok, szurjákok, türkmének zászlóival vonultunk, pontosan ezt a felülről támogatott, elterelt lázadást idézte fel bennük.) Hozzá kell tenni, hogy azoknak a fiataloknak, akik már akkor is átláttak a szitán, és rájöttek, hogy azért elnyomás nem csak a Harmadik Világban van, és a Harmadik Világ szabadságharcosai melletti kiállással együtt kritizálni kezdték a magyar pártállami rendszert is, azoknak a MSzMP azért odacsapott. (Az Orfeo Csoport ilyen volt például.)
Mindenesetre ez az egész jelenség elég jól megágyazott két máig élő hitnek. Az egyik, hogy állampárti támogatással is lehet lázadónak lenni. Kérdés, hogy mennyire lesz hiteles az, aki a lázadásával semmi kockázatot nem vállal, még a legminimálisabbat sem. Még akkor is, ha a szegényebbek, szerencsétlenebbek melletti kiállás szép dolog.
A másik, ezzel összefüggő hidegháborús (tév)hit viszont sajnos erősen kedvez az összeesküvéselméleteknek. Ez pedig az a tévhit, hogy aki lázad valamilyen hatalom ellen az mindig, mindenképpen valami másik létező kegyetlen hatalom érdekeit szolgálja. Ez nem csak azt eredményezi, hogy a saját és mások érdekeiért kiálló bátor embereket meg lehet vádolni azzal, hogy mindenféle idegen mit-tudom-én-kiknek az ügynökei, hanem azt is, hogy a ma „konzervatív lázadói” magukról is azt hiszik, hogy ál-lázadásuk hiteles és oké.
Pedig valójában még a hidegháború korszakáról sem mondható el, hogy abban minden a hidegháborúról szólt. Már akkor is léteztek helyi konfliktusok, helyi ügyek és az ezek megoldására született helyi mozgalmak is, amelyek nem feltétlenül a két nagy globális „táborhoz” és a két szuperhatalomhoz képest határozták meg magukat és céljaikat. Sőt sok esetben éppen az volt a céljuk, hogy ezen a mindent beárnyékoló globális szembenálláson túllépjenek, és valami újat hozzanak létre, új választ adjanak a maguk helyi ügyeire.
1956-ban a magyar felkelők legnagyobb része nem szocializmus és kapitalizmus között akart választani, hanem demokratikus szocializmus és sztálinizmus között. Szemük előtt nem az USA, hanem a jugoszláv (és lengyel) munkástanácsok álltak elsődleges példaként. De leginkább valami újat akartak létrehozni, ami a jugoszláv munkástanácsoknál is jobb és demokratikusabb lesz.
Jellemző, hogy 1968-ról, a Nagy Lázadás Évéről is azt akarta velünk elhitetni az utóbbi pár év vonalas (megint állampárti, csak egy másik párturalmat kiszolgáló) történetírása, hogy az akkori konfliktusok is a hidegháborúról szóltak. Hogy akik a Keleti Blokkban fellázadtak, azok kapitalizmust akartak, akik a Nyugati Blokkban lázadtak, azok meg szocializmust akár annak a szovjet államszocialista diktatórikus formájában is.
(Szégyenletes, hogy ez a hazug, történelemhamisító falfirka egy történészkonferencia plakátja lehetett.)
Aki az akkori idők történetét tanulmányozza, rájön, hogy mi sem áll távolabb az igazságtól. Tényleg inkább az efféle szembenállás meghaladása volt a cél. Sem Martin Luther King, sem a hippik nem a szovjet rendszer mellett kampányoltak. Jacek Kuroń, aki a Keleti Blokkban, Lengyelországban az akkori diáklázadások egyik eszmei előkészítője és vezére volt, egy demokratikus szocialista eszme mellett tett hitet (pl. a Karol Modzelewskivel együtt írt Nyílt levél a Pártnak című meghatározó művükben). Később is ezt az eszmeiséget követte.
És ha elolvassuk a Nyugati Blokkban, Párizsban lázadó diákok egyik vezérének Daniel Cohn-Benditnek az 1968-as írásait,
amelyekben a sz**t is kirugdossa nem csak a Gaulle-rendszerből, hanem a „sztálinista vezetésű” Francia Kommunista Pártból is (nem csak adott helyzetre, hanem történeti távlatra tekintve is), akkor rájöhetünk, mennyire hamis az az egyoldalúan hidegháborús értelmezés, amit ma 1968-ról nekünk sugallni próbálnak. (Függetlenül attól, hogy mi lett Cohn Benditből később.)
Manapság pedig már nincs is két szembenálló globális tábor. Az államok közötti kapcsolatok komplexek, sokrétűek. Persze mindig is azok voltak, de most már szerencsére nem az a helyzet, hogy ha egy külföldi országról beszélünk, rögtön azzal kell kezdenünk, hogy ez az ország melyik „tábor” tagja, a mienké vagy a másiké, nem ez a legrelevánsabb információ, ami minden egyebet beárnyékol a belőle következő előítéletekkel.
De a „konzervatív lázadókat” továbbra is meg lehet vezetni ilyen előítéletekkel: szerintük a társadalmi igazságosságot követelő lázadók is valamilyen hatalom érdekében lázadnak, ezért hát nekik, a konzervatívoknak sem kell ilyen tekintetben elszámolni a lelkiismeretükkel.
És ha megfordítjuk…?
Mi van, ha megfordítjuk az állítást? Hogyan hangzik egy ilyen mondat:
„Manapság lázadónak lenni az igazi konzervativizmus”?
Ha politikai konzervativizmusról beszélünk, akkor a mondat hasonlóan értelmetlen, mint az előző esetben, illetve annyival értelmetlenebb, hogy a magukat konzervatívnak mondók semmilyen csoportja nem lesz hajlandó kapcsolódni hozzá, ha a konzervativizmus önmeghatározásuknak tényleg ilyen fontos része.
De mi a helyzet az etikai értékőrzéssel? Nos, ha a konzervativizmuson tényleg régi értékek őrzését értjük, akkor én ezt a fenti mondatot ebben az esetben igaznak érzem.
Aki ma a mai kapitalista gazdasági és társadalmi rend ellen lázad, az általában nem csupán józan belátásból, hanem egyfajta erkölcsiségből, valamiféle morális alapról is teszi ezt. Harcostársaimon, akik a környezet védelmét és egy igazságosabb társadalom létrehozását követelik, többnyire látom azt, hogy kiállnak, olyan „régimódi” értékek mellett, mint az emberi méltóság, a kölcsönös tisztelet, a barátság, az önzetlenség, a vitakultúra, az udvariasság, az igazmondás, a részvét, az együttérzés, a lovagiasság, a tudás, a nyelv szépségének megőrzése, az alázat, a tudományos tekintély, a példamutató élet, a sportszerűség, az egyenesség, a segítőkészség, a bátorság. Egyáltalán az emberi életet és az emberi kapcsolatokat értéknek tekintik.
Van valamiféle morális MÉRCÉJÜK, szemben azokkal, akik mindezen értékek fölé helyezik a pártfegyelmet, azaz a politikai vezetőknek való feltétlen behódolást.
A mindent árucikké tevő kapitalizmus veszélye az anyagi leromlás mellett valóban az erkölcsi züllés, a nihilizmus. A morális érzéket, az ember, mint érték elismerését azonban nem pótolja egy hatalmi szervezethez való hűség, a neki való engedelmesség, még akkor sem, ha a kapitalista rendszer elleni lázadásnak állítja be magát. Ez a fajta hűség, ez a fajta alázat, ez a fajta engedelmesség, ez a fajta fegyelem nem tompítja, hanem ellenkezőleg: csak felerősíti. Mert ha Párt, a Vezető, akinek a nevében az ún. „konzervatív lázadók” fellépnek, igazolhatóvá, elnézhetővé, sőt követendő példává teheti a bunkóságot, a nagyképűséget, a megvetést, a csalást, a hazudozást, a rágalmazást, a kegyetlenséget, a nyelv meggyalázását, a sportszerűtlenséget, a gyávaságot, sőt a gyilkosságot, akkor az nem erkölcs. Az éppen nihilizmus.
Hozzátehetném: furcsa, hogy ezt Európának ezen a felén, ahol a tömeggyilkosságokat az utóbbi száz évben általában a hívek fanatizmusára építő egypártrendszerek követték el, még mindig magyarázni kell.
Az, hogy a fenti szentenciát, amivel vitába szálltam, meg is lehet fordítani Gazsi bátyánk ezen írását olvasva jutott eszembe.
„A radikális fiatalság nem azért vegetárius és vegán, mert félti az egészségét, nem azért igyekszik természethű életmódot folytatni, mert jólesik neki, nem azért nem vesz autót, mert nem telik rá, nem azért tartja magát távol a represszív praxisokat népszerűsítő alantas szórakozástól (például a macsó sovinizmust megtestesítő profi labdarúgástól), mert szereti az unalmat, hanem azért, mert így helyes. Nem azért nem nagyon vesz divatos új ruhát, mert nem akar szép lenni, hanem azért – mert amint azt már évezrede megfigyelték az aszkéták, a remeték, a szerzetesek, az anakhoréták, a kontemplatív és meditatív közösségek esetében –, mert szomorú. Mert az életkilátások (mindenkinek) bizonytalanok, mert minél tovább él vagy minél fiatalabb valaki, annál bizonyosabb, hogy kínok között végzi, értelmetlen háborúkban, ma még elképzelhetetlen nyomor és szenvedés közepette. (...) Akárcsak a nagy filozófiák és vallások zöme, a mai baloldali radikális fiatalság is az áldozathozatal, az önföláldozás, a lemondás etikáját tartja helyénvalónak.” -írja. Érdekes gondolat
(Greta Thunberg egyébként egy ellentmondásos jelenség. Lehet vitatkozni véleményével, módszereivel, eszközeivel, és a jelenséggel, a kultusszal, amit köré építenek. De jó szándékát, morális alapját azért elég nehéz kétségbevonni. Azok az undorító módszerek, amelyekkel őt most lejáratni, bemocskolni próbálják, egészen elképesztőek. A hatalom érzi Greta erkölcsi fölényét, azért reagál ilyen képtelen módon.)
Végszó
A „konzervatív lázadás”, nekem nagyon úgy tűnik, nem egyéb jelen helyzetben, mint hamis legenda, amit egy rossz rendszer védelmében találtak ki, egy manipulatív jelszó, amely csapdába vezet.
Megfordítása, amit talán nem is annyira a „lázadás konzervativizmusának”, mint inkább az új lázadás régimódi etikai értékőrzésének nevezhetnénk, azonban nagyon is valós dolog, amelyre nagy szükségünk van, valóban egyre káoszosabbá váló, értéktévesztő világunkban.
Ügyeljünk értékeinkre! Ne csak anyagi, hanem nyelvi és erkölcsi értékeinkre is, mert azokat is ellophatják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése