Itt áll(t)unk a Nyergestetőn, Csíkszéknek egy gyönyörű erdőségekkel övezett pontján egy nagy csata emlékművénél. Ezelőtt pontosan 170 évvel, 1849. augusztus 1-jén pár száz székely honvéd és határőr védte az itteni magaslatokat az osztrák és orosz támadó csapatoktól a magyar szabadságharc utolsó ütközeteinek egyikében. És igen eredményesen védték. Habár hosszú távon nem győzhettek, de nem adták olcsón magukat.
A székelyek szabadságharca 1848-1849-ben szinte egy külön kis történet a magyar szabadságharc történetén belül. Kiváló szemléltetése ez annak, hogy a helyi és az országos történések hogyan tudnak összefonódni egy nagy történelmi eseménysorban. (Erről Egyed Ákos írt egyszer egy szép összefoglaló munkát.)
Kezdődött az egész az 1848. október 16-18-ai nagy székely gyűléssel Agyagfalván, amelyen a székek több ezer küldötte megesküdött, hogy kiáll a magyar forradalom által kivívott változások és Magyarország önálló intézményrendszere mellett. Úgy tűnt ugyanis a székelyek számára, hogy végre eljött az idő, hogy saját ősi, kollektív szabadságukat végre nem a felettük álló államhatalom ellenében kell megvédelmezniük, hanem a saját szabadságuk összeegyeztethető.
És ennek a külön kis önvédelmi harcnak több nagy szimbolikus hőse és helyszíne, eseménye is van, akiket és amelyeket máig nem hagynak feledésbe merülni.
Például ahogyan a székely honvédek és határőrök a Tömösi-szorost védelmezték az orosz támadás ellen 1849 júniusában Kiss Sándor ezredes vezetésével.
Kiss Sándor még súlyos sebesüléssel is folytatta a védelem irányítását, míg végül a hosszú hősies védekezés után orosz fogságba esett. Ekkor az egyik gombjában elrejtett méreggel megmérgezte magát, és meghalt. Ezzel kiérdemelte a „tömösi Leonidász” nevet az utókor emlékezetében.
Vagy Zeyk Domokos, a hatalmas termetű huszártiszt, aki a segesvári csatában a végén már szinte egymaga fedezte bajtársai visszavonulását és rontott neki a kozák lovasoknak. Több dzsidával is átszúrták, de állítólag még volt annyi ereje, hogy pisztolyt rántson és főbelője magát. Az ő teljes története itt olvasható.
De rajtuk kívül is még rengeteg ilyen nagy székely hőst lehetne felsorolni 1848-1849-ből.
Nyergestető védelme már az utolsó ilyen erőfeszítés volt Székelyföld védelmére. A székely honvédek és határőrök itt is elég jól foglaltak pozíciót egy jól védhető helyen. A védelem irányításával Gál Sándor tábornok volt megbízva, aki szintén egy érdekes figurája a történelemnek.
Ő is egy székely családból származott, szintén a határőrség tisztje volt. 1848-ban éppen szolgálaton kívüli állományban, de a márciusi események után szolgálatra jelentkezett a magyar kormánynál. Ő lett az új rendvédelmi szerv, a Nemzetőrség szolgálati szabályzatának kidolgozója, majd később a Honvédségé is. Így az új, magyar nyelvű parancsszavakat (és más katonai szakkifejezéseket) is ő találta ki, azokat, amelyeket aztán a szabadságharc hadserege is használt. Később visszaküldték Erdélybe, majd szűkebb hazájába a Székelyföldre, hogy az itteni honvédelmet megszervezze.
Az augusztus 1-jei nagy összecsapásnál azonban már nem ő volt a Nyergestető főparancsnoka, mivel akkor már megkezdte innen a csapatok visszavonását Kászonújfalu felé. A visszavonulást egy fiatal, huszonegynéhány éves őrnagy,
Tuzson János fedezte a csapat hátramaradó részével.
Végül nagy veszteségek után, de neki is sikerült visszavonulnia, és csatlakoznia Gál Sándorhoz.
Későbbi életük is elég érdekes.
Gál Sándornak sikerült a vereség után külföldre távoznia. A Kossuth-emigráció egyik utazó ügynöke lett, Európa több nagy városában megfordult. Kossuthék egy időben azt tervezték, hogy török segítséggel térnek vissza Magyarországra, mégpedig pont Székelyföldön át, mivel a haza ügyének olyan sok mártírt adó, és az azt követő önkényuralmat megszenvedő székely népet valószínűleg könnyű lesz fellázítani, és ez már megfelelő alapja lehet egy országos mozgalomnak. A vállalkozás főparancsnoka Klapka György lett volna, de fontos szerep jutott volna benne Gál Sándornak is.
Végül Gál Sándor az Itáliai Magyar Légiónak is alapító tagja volt. (Ebben is számos székely szolgált, akik úttalan utakon vándorolva jutottak el Itáliáig.) Azonban az egykori hű tábornok végül elárulta egykori bajtársait: átállt az ellenséghez, az olasz egység ellen francia segítséggel harcoló Nápolyi (és Szicíliai) Királyság oldalára. Hogy ennek mi lehetett az oka, nem tudni pontosan, ennek kiderítése arra vár, aki majd megírja a tábornok részletes életrajzát. Én mindenesetre azt hiszem, hogy nem az egykori magyar bajtársaival veszett össze, hanem a piemontei királlyal II. Vittorio Emanuelével, aki egész Olaszország királya lett. Talán úgy érezhette Gál tábornok, hogy a Magyar Légió idegen érdekek szolgálatába állt, és kétségbeesett, hogy Garibaldi félreállítása után nem fogják a magyar fiúkat hazaengedni, hogy saját hazájukért küzdhessenek. A végén azonban Gál tábornok megzizzent attól amit tett, így életét végül elborult elmével fejezte be egy olasz börtönben 1866-ban.
Tuzson János alezredes viszont a nyergestetői visszavonulás után nem sokkal kénytelen volt letenni a fegyvert az oroszok előtt, akik a megállapodás szerint átadták az osztrákoknak. Az osztrákok a volt honvédtisztek közül azokat, akiket nem ítéltek halálra vagy várfogságra, általában lefokozva, azaz közlegényként besorozták a császári hadseregbe. Ez történt Tuzson Jánossal is. Neki azonban szerencséje volt: nem vitték évekre külföldre, hanem viszonylag hamar leszerelték. Ezután gazdálkodással foglalkozott. A kiegyezés után, 1869-ben visszavették az újra létrehozott Honvédségbe, alezredesként. Az 1890-es években, mint nyugállományú katona még itt volt ennek az emlékműnek a felavatásán.
Az emlékhely a Nyergestetőn két részből áll:
itt van ez az egyszerű obeliszk/emlékoszlop, amit még az 1890-es években állítottak fel. Vele szemben pedig
egy szimbolikus temető, rengeteg kopjafával, amiket az évek alatt különböző magyar társadalmi szervezetek adományoztak Csíkkozmás és Kászonújfalu önkormányzatának, a Világ legkülönbözőbb részeiről. (Így ezeken a fejfákon nem a nyergestetői halottak, hanem az adományozó szervezetek nevei olvashatóak.)
A megemlékező ünnepség fő része az emlékoszlopnál zajlott le.
Először is a 11. (Székely határőr) huszárezred huszárjai felvonták a székely zászlót, és közösen elénekeltük a Székely himnuszt.
Végre egyszer újra azzal az érzéssel, hogy ez egy himnusz, egy ünnepi dal, aminek súlya, jelentősége van. Mert az utóbbi időben Magyarországon, és főleg Budapesten kicsit túl sok olyan utcai zenésszel és műhazaffyval találkoztam, akik úgy gondolták, hazaffyas dolog, ha minden sarkon minden öt percben a Székely himnuszt játsszák, és minden buliban eléneklik ezt az éneket részegen háromszor, ezzel egy akármilyen kávéházi nóta szintjére húzva le azt. Nem hiszem, hogy a valódi székelyeknek erre lenne igényük. (Ne értsetek félre, nem vagyok ellene annak, hogy bulikban néha hazafias dalokat énekeljünk, sőt! De amit a Székely himnusszal műveltek az utóbbi időben, az tényleg túlzás.)
Beszédet mondtak aztán a környékbeli települések és a járás vezetői, valamennyien népviseletben, ami igazán szép gesztus.
Szántó („Szt.”) László, Csíkkozmás polgármestere
Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke
Megáldotta az emlékművet Tamás József katolikus püspök is.
Az eseményen díszelgő székely gyalogos határőrökön
és huszárokon kívül
díszsorfalat állt még néhány gyalogos honvéd
a zalai 47. honvédzászlóaljból.
Fellépett egy csak nőkből álló álló tánckar is, Lukácsházáról, Csíkkozmás Vas megyei testvértelepüléséről.
A székely leányok és legények most nem táncoltak, csak nézték a vasiakat.
Természetesen nem mehetett végig az ünnepség úgy, hogy el ne hangzott volna Kányádi Sándor gyönyörű verse az itt lezajlott csatáról. Ezt biztos sokan ismeritek.
Kányádi Sándor:
Nyergestető
Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.
(Mint az előzőekből kiderülhetett, a székely hősök nem estek el itt mind egy szálig, mert ellentétben a Thermopülét védelmező szpartai hősökkel, őket nem szorították be, nekik volt hová hátrálniuk. Az sem igaz, hogy csak 200-an voltak, ennél azért jóval nagyobb őrség vigyázta ezt a stratégiailag olyan fontos pontot. De ez a vers akkor is nagyon szép.)
A szimbolikus temetőben is felállítottak egy új emlékművet, a Magyar Nemzeti Levéltár adományát. Ez most nem egy kopjafa volt, hanem egy szobor: egy székely határőr szobra, a Levéltár munkatársának, Elek Istvánnak az alkotása.
A Levéltár vezetősége ugyanis úgy gondolta, van már itt elég kopjafa, de a névtelen hősök megérdemlik, hogy ne csak mint holtakról, hanem mint élőkről is legyen itt egy kép róluk.
(A szobor előtt középen az alkotó, Elek István áll)
A megformázott katona a gyalogos székely határőrök egyenruháját viseli.
A Habsburg Birodalomban ebben az időben ilyen volt a határőrök egyenruhája:
Azt, hogy ez a határőr a székelyek közé tartozik, rózsaszín gallérjáról és kézelőjéről lehet látni. (A horvát határőrök, azaz Jelačić katonái ugyanilyen egyenruhát viseltek, de citromsárga gallérral és kézelővel. (Természetesen ők a csákójukon sem cserélték le a fekete-sárga Habsburg-kokárdát piros-fehér-zöld csákórózsára.) Szerencsére nem volt olyan hadszíntér, ahol a székely határőröknek velük kellett összecsapniuk. De a szabadságharcban így is több alkalommal, több helyen történt kavarodás abból, hogy a magyar és az osztrák oldalon harcoló ezredek egyenruhája hasonló volt.)
A magyar kormány 1848-ban a székely határőrséget egy az egyben a Magyar Honvédség részének nyilvánította. Így az újonnan szervezett székely ezredek már az új vörös zsinóros magyar atillát viselték, amit a zalai honvédeken is láthattatok (ami ugyanolyan kávébarna színű, de hosszabb szabású volt, mint a régi határőrfrakk). A régi székely ezredeknél azonban nem mindenhol volt idő az egyenruha lecserélésére, így sokan lehettek (Nyergestetőnél is), akik ebben a régi egyenruhában harcoltak.
(Ilyen összeállítás is előállhatott: közlegények a régi határőr-egyenruhában, tisztek az új honvéd-egyenruhában.)
Esetleg csákó helyett a még szintén a régebbi időszakban rendszeresített tábori sapkában.
Szóval erről az egyenruháról mintázta a szobrász az alkotást.
Szép ünnepség volt ez! Színes és méltó a hősökhöz. Mi pedig továbbindultunk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése