Csinódon

Hegyre fel: tisztulás, hegyről le: kétségek

Következő utunk a Székelyföldön az Úz-völgybe vezetett.

Természetesen az Úz-völgyi katonai temetőt látogattuk meg. Ez a temető a történelmi magyar-román határ közelében fekszik, ahol 1917-ben és 1944-ben is nagyon heves harcok dúltak a magyar és román katonák között rengeteg halottal.

Maga a temető egy gyönyörű szép, és amellett eléggé félreeső helyen fekszik, ahová hosszú, úttalan utak vezetnek (megközelíthető ugyan autóval, de meglehetősen távol esik minden jól kiépített főúttól). Az utóbbi időkben méltatlan események színhelye volt, de ennek nem sok nyomát lehetett látni. A temető kerítése mellett állt egy magányos rendőr, de arra utaló jel, hogy itt bárki újra rendbontást akarna elkövetni, semmi nem volt. Amennyire távol van ez a hely a legközelebbi lakott helyektől, elég valószerűtlennek is tűnt, hogy valaki ilyen hosszan képes utazni csak a balhé kedvéért. Az egész dologban egyébként az a szörnyű, hogy még mindig lehetett érezni több emberen, hogy komolyan tartanak attól, hogy ha ide jönnek, valami veszélynek lesznek kitéve. Az egész eseménysor tehát elültette az egymás iránti gyanakvást, bizalmatlanságot, félelmet az emberekben, amit nehezen lehet feloldani.

Mi mindenesetre úgy érzem méltósággal emlékeztünk meg az elesettekről.
A temető egyébként elsődlegesen magyar emlékhely, de a román elesettekről, sőt a többi (osztrák, német olasz, orosz és szerb) katonákról is megemlékezik. Éppen ezért lehetne akár a magyar-román megbékélés és közös kegyelet helye is, nagy kár, hogy most jódarabig éppen ezekkel ellentétes dolgokról lesz híres.


Ezután Csinódra mentünk. Csinód a Csíki-havasoknak egy viszonylag fiatal települése. A XX. században Gyimes falvaiból elvándorló csángók alapították. Az, akit mi meglátogattunk, azonban délről, Háromszékről költözött ide.

Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató egy elképesztően izgalmas személyiség, élettörténete nem csak egy, hanem akár több regény témája is lehetne. A XX. század utolsó és a XXI. század első éveiben bejárta egész Székelyföldet, és a falvak aktuális állapotáról egy hatalmas, komplex, négykötetes monográfiát készített. (Vagyis valami olyan mérvű munkára vállalkozott, mint a XIX. században Orbán Balázs.) Később Sepsiszentgyörgyről Csinódra költözött a családjával, földet és erdőrészt vásárolt és gazdálkodni kezdett. (Az ezzel kapcsolatos élményeket a fia, Csinódi Nagy Gergő könyvben írta meg.)

De még ez sem minden, ugyanis nem sokkal ezután túlélt egy villámcsapást, aminek következményeként jóidőre elvesztette az emlékei egy részét. Budapesti egyetemista éveire emlékezett, de az azóta eltelt időre, feleségére, gyerekeire és nagy kutatómunkájára egyáltalán nem. Idővel aztán fokozatosan visszanyerte az emlékezetét, megintcsak egy rendkívül érdekes történet, hogy hogyan. (Erről is írtak egy könyvet közösen a feleségével, Erikával.) Majd egy álom hatására elhatározta, hogy kápolnát épít a meredek csinódi hegyoldalon Nagyboldogasszony tiszteletére.

(Úton felfelé a házból a kápolnához)
Ez azért is szokatlan dolog volt, mert ő maga unitárius, felesége pedig református. A kápolna aztán igazi közösségi alkotásként készült el: a környékbeli székelyek és csángók valamint távolabbi magyarok összefogásával. Sokan ráadásul mégcsak nem is Nagy Balázs kérésére szálltak be az építési folyamatba (építőanyaggal, munkaerővel, pénzzel), hanem tényleg önkéntes alapon, lelkesedésből. A Kápolna így a magyar összefogás egyik jelképe lett, maga Nagy Balázs pedig azóta egyik feladatának tekinti a felekezetek közötti közvetítést, a magyarok közötti párbeszéd elősegítését.

A kápolna farönkökből és agyagból épült fel, nagyon szép és hangulatos hely. Akik idejönnek általában a megbocsátásért, a magyarság gyarapodásáért és a magyar-magyar barátságért imádkoznak.
A látogatást egy kis vendégség követte a Nagy-család házánál (ami szintén elég magasan a hegyoldalban áll, bár nem olyan magasan, mint a kápolna) babgulyással, magunkkal hozott borokkal, patkódobáló versennyel és egy kis beszélgetéssel, főleg az itteni életről és a vallások közötti párbeszédről.

Bevallottam Balázsnak, hogy nem vagyok keresztény. Kicsit csodálkozott, aztán megkérdezte, hiszek-e valamiben. Elmondtam neki, amit lehetett erről, az archaikus lételméletről és az élet végtelenségéről és minden élő egységéről. Tetszett neki. Megállapította, hogy amit mondok, az az általa ismert keresztény felekezetek közül az unitáriusokéhoz áll a legközelebb. Ez meg nekem tetszett, tudván, hogy az unitárius az egyik legnyitottabb a keresztény felekezetek közül, és közben unitárius székely őseimre is gondolva.
Az egész, amikor és ahogyan itt voltunk, szép volt, békés volt, jó hangulatú volt. Akkor nem engedtem magamhoz a kétségeket, amik megkörnyékeztek.

De utólag… Utólag nehezen tudom ezeket a kétségeket elhessegetni magamtól. Nem tudok nem gondolkozni azon: vajon kik járnak ide? Vajon kik azok itt nemzeti egységért imádkoznak? Mind komolyan gondolják-e, amit mondanak? Készek-e a megbocsátásra, a megértésre, a mások iránti részvétre? Vagy itt imádkoznak egyet, aztán hazamennek, és Budapesten belerúgnak az első hajléktalanba, aki az útjukba kerül, és ráhívják a rendőrséget? (Magyar emberek a magyar emberre…) Sok szó esett a keresztény felekezetek közötti párbeszédről, az egymás iránti nyitottságról. De vajon ez ma a legnagyobb törésvonal magyar és magyar között? Mi a helyzet a keresztények és nem keresztények közötti párbeszéddel? Azért is teszünk a mindennapokban? Hiszen feltűnő, hogy Balázs természetesnek vette, hogy mindenki keresztény, aki ide érkezett, és meglepődött, mikor jelentkezett valaki, aki mégsem az… Vajon keresztények és nem keresztények tudnak egymással manapság ilyen szép, okos párbeszédet folytatni? Fel tudnak együtt menni ahhoz a kápolnához?
Ismerem azokat, akikkel együtt érkeztem ide. De nem csak mi jártunk ott akkor a csinódi kápolnánál, hanem más magyarok is, akikkel kevesebb alkalmam volt korábban beszélgetni. És nem tudom, ők mit gondolnak magukban. Mit gondolnak magukban, amikor az hangzik el: „Imádkozzunk a nemzetért!”? Vajon azért imádkoznak, hogy megértsük egymást, vagy azért, hogy mindenki ugyanannak a vezérnek engedelmeskedjen, ugyanazt a nagyurat kövesse? Mit gondolnak, amikor az hangzik el: „Imádkozzunk az ellenségeinkért is!”? Vajon azért imádkoznak, hogy megengesztelődjünk egymás iránt és megértsük vagy legalább próbáljuk megérteni egymást, vagy azért, hogy az „ellenség” „megtérjen”, hogy belássa, hogy nekem van igazam, és belehajtsa a fejét ugyanabba az igába, mint én, vagy ami rosszabb: az én igámba hajtsa a fejét? Azért imádkozik valóban mindenki, hogy bocsánatot nyerjen, vagy azért, hogy tőle bocsánatot kérjenek? És a bocsánat elnyerésén mit ért? A kölcsönös megengesztelődést és a düh elengedését, vagy azt, hogy bocsánatot nyert, tehát már nyugodt lelkiismerettel állhat kicsinyes bosszút minden apróságért?

Paranoia az, ha felteszem mindezeket a kérdéseket? Annak a legbiztosabb jele ez, hogy a gyanakvás beette magát az agyunkba? Éppen ez a gyanakvás lenne az, amit el kellene tudnunk engedni? Talán igen…
Talán nem támadnának utólag ilyen gondolataim, ha nem láttam, hallottam volna erre utló jeleket. Leereszkedve a kápolna mellől, házigazdánk vendégszerető portájához, ott egymással borozgatva, a beszélgetés közben egy-egy elejtett megjegyzést egy-egy embertől. Amiket akkor el is engedtem a fülem mellett, mert nem akartam akkor ezzel megzavarni saját nyugalmamat, vagy nem akartam kockáztatni, hogy én leszek a békességbontó vagy a paranoiás ember, ha rákérdezek egyszer-egyszer valakitől: ezt most hogy értette? Hiszen ha színvallásra kényszerítem, hogy csak félreérthető volt, vagy tényleg a rosszindulat szólt belőle, azzal esetleg elindíthatok egy olyan gyilkos lavinát, ami az egész ittlétünket megmérgezheti… Nem akarom az egész ittlétünket megmérgezni. De akkor ő miért csinálja? Neki miért szabad?

Talán nem gondolkodnék utólag sem ezeken, ha nem lenne megint ez a friss fájó emlék, amit láttam az utóbbi időben: hogyan támadt a magyar a magyarra. Hogyan rontottak neki egyesek a Magyar Tudományos Akadémiána, minden elképzelhető módon mocskolva tudományos munkatársakat, tudósokat, kutatókat, tanárokat, professzorokat, szakembereket… Az az elképzelhetetlen gyalázkodás, ami akkor ott lefolyt, és látni, hogy kik vettek mindebben részt… És mi ez a korábban elképzelhetetlen gyilkos, sőt, ha nemzetben gondolkodunk, öngyilkos indulat tudományos értékek, intézmények ellen? Miféle sérelmek magyaráznak meg ekkora és ilyen jellegű pusztításvágyat?
Nem lehet, hogy azok, akik ezt a borzasztó gyalázkodást véghezvitték, majd pont utánunk jelennek meg itt Csinódon, és indulnak el imádkozni egyet a kápolnába „a nemzeti egységért”? (Nem lehet, hogy ugyanezen emberek némelyike ott is állt mellettünk már a Nyergestetőn is?) Aztán ha végeztek, úgy érzik majd, megtisztultak, és semmi további teendőjük nincs az ügyben, sem bocsánatkérés, sem a károk helyrehozása?
És nekem személy szerint meg kell bocsátanom ezeknek az embereknek? Tudom, nagyon is tudom, milyen pokoli érzés, amikor őszinte bocsánatkérésedre azt mondja a másik fél: nincs bocsánat. De kitől számíthatok ma őszinteségre? Emésszem és marcangoljam magam azon, hogy nekem miért van okom bocsánatot kérni ezektől az emberektől?

Kellemes napot töltöttünk el Csinódon. A Nap gyönyörűen sütött, ott a magas hegyek között a szép tájat nézve, borozgatva, beszélgetve énekelve ültünk. Majd búcsút vettünk egymástól, és tovább indultunk. És ahogy távolodtunk, a kétségek sötét füstje egyre közelebb kúszott hozzám…