Ének a Csodaszarvasról
(Rendező: Jankovics Marcell)
Nem tudom, kell-e ezt bemutatni, de azt hiszem igen, mert úgy látom, mostanra eléggé elfelejtették. Méghozzá elég méltatlanul. Nekem hatalmas élmény volt. Ennek a megtekintése olyan egészen különleges, misztikus élmény, szinte egy sámán-utazás. Nagyon ősi tudást, nagyon ősi időket idéz fel, amikor a szimbólumok még nem váltak el teljesen attól, amit jelentettek, a mesék sem váltak el egészen a valóságtól és az élet és halálkörforgása sem a lét végtelenségtől. Ez most teljesen elvontan hangzik, de másképpen nem is tudom visszaadni az élményt, amit akkor tizenévesen jelentett nekem. (Azóta kicsit jobban értem a hatást, mióta megismerkedtem Mircea Eliade műveivel.)
Egészen érdekes például, ahogyan a mesés-mondai-isteni ősök megjelennek a filmben. Ők egyszerre emberek és totemállatok, és ez a kettős jellegük nagyon érdekes, művészi képekben játszik át folyton egymásba. Azt lehet mondani: az a stílus, amit Jankovics Marcell a Fehérlófiával kezdett kialakítani, itt, ebben az alkotásban ért a csúcsára. Nagyon érdekes a film nyelvezete is, amely a magyar nyelv fejlődését igyekszik nyomon követni.
Most így utólag már a hiányosságait is látom az egésznek: ahogy a cselekményben elérünk a mitikus időtől a történelmi időhöz, kicsit leül a film, mert a konkrét és valószerű történelmi tények visszafogják azt a szimbolista kreativitást, amit az előbb annyit dicsértem. A honfoglalás utáni része a filmnek már nem olyan nagy vizuális buli, mint az első fele.
Árpád után Jankovics Marcell már tulajdonképpen csak a saját Mondák a magyar történelemből című sorozatának kivonatolt változatát játssza le újra. Az igaz, hogy ez a sorozat is egy gyönyörűen megrajzolt, nagyon ötletes szimbólumokkal dolgozó kreatív alkotás, aminek minden képkockája egy kincs. De ezt újranézni még egyszer már nem volt annyira érdekes, mint azt a sok izgalmas képi kísérletet látni az alkotás első felében.
Szamuráj Jack
(R: Gennagyij Tartakovszkij)
Van egy orosz rajzfilmkészítő, akinek a stílusa sokban emlékeztet Jankovics Marcellére. Ő Gennagyij Tartakovszkij, aki sokáig a Hanna-Barbera Stúdió rajzolója volt. Jellemző, hogy ott együtt dolgozott Seth MacFarlane-nel, és utólag érdemes megnézni, mennyire másfelé ágazott el az útjuk. Seth az olcsó szórakoztatás, a végtelenül erőltetett, „izzadtságszagú” humor-utánzat és az operett irányába ment el (persze sokáig volt ennek egy társadalomkritikai éle, de gegjeinek sajnos túl kicsi hányada az, ami még mindig vicces tud lenni), míg Gen a maga kreativitását igyekezett kibontakoztatni, és még az olyan alkotásaiban is, amiket nem saját ötletből készített, egy teljesen sajátos, jellegzetes stílust teremtett.
A Szamuráj Jack viszonylag kevés vonalból hoz ki páratlanul szép dolgokat, és közben még olyan dolgokról is próbál valami eredetit mondani, mint a becsület, a bosszú, a szerelem, a kultúrák találkozása, egymásra hatása, és együttélésük lehetőségei. A főhős, Jack a szamuráj bejárja a Világot, sőt még alternatív buborékvalóságokat is, hogy végre összecsaphasson a szörnyű démonnal, Akuval. (Amúgy nem világos, hogy miért van angol neve a szamurájnak, mikor a történet szerint teljesen japán ő.) Útja során sok ellenfeléből szövetségest, vagy egyenesen barátot csinál az egymás iránti kölcsönös tisztelet. A legszebb pedig, hogy mikor már úgy tűnt, hogy a nagy mű, azaz ez a sorozat végképp befejezetlen marad, az alkotók váratlan helyről segítséget kaptak. És ugyanilyen váratlan módon, váratlan helyen talál Jack is segítséget ahhoz, hogy végre pontot tehessen végtelennek és egyre reménytelenebbnek tűnő küldetése végére. És a sorozat lezárása mégsem az, amit várnánk. Többször is megcsavarják, úgy, hogy nagyon meghatóan emberi lesz a vége. De ezt nem mondom el előre. Lehet, hogy egy másik bejegyzésben még beszélek róla.
Addig is mutatok egy részletet, amit már így kiragadva is érdemes megnézni. Figyeljük meg milyen érdekesen játszik el egy egyszerű ötlettel!
Volt egyszer a Világűr
(R: Albert Barillé)
A Barillé-féle Volt egyszer… sorozatra szerintem nagyon sokan emlékeznek, de ennek az egyes alrészei valószínűleg már sokunk fejében összekeveredtek. Szóval a rend kedvéért. Az első volt a Volt egyszer az ember (1978-ban), amely a világtörténelmet próbálta 26 epizódba sűríteni az őskortól a jövő kilátásaiig. Aztán jött a Volt egyszer a Világűr 1981-ben. Majd 1986-ban a Volt egyszer az élet, amely az emberi test működését modellezte. (A legtöbbek számára valószínűleg ez maradt a legemlékezetesebb, nem véletlenül. Szerintem is ez a legsikerültebb.) A többit már én is csak kevéssé ismerem, egyiket sem láttam végig. De azért itt vannak a rend kedvéért: Volt egyszer Amerika (1991); Volt egyszer az ötlet (1994); Voltak egyszer a felfedezők (1997); Volt egyszer a Föld (2008).
Mint mondtam, szerintem a Volt egyszer az élet a legsikerültebb. Nagyon szimpatikus, ahogyan hozzááll az ismeretterjesztéshez, hogy tudniillik a gyerekeknek már egészen kicsi korban is el lehet magyarázni egészen bonyolult dolgokat is, ha alapozunk a kíváncsiságukra, a képzelőerejükre és a saját humorérzékünkre is.
A Volt egyszer a Világűr egy kicsit kilóg a sorból. Itt az ismeretterjesztés kevésbé fontos (bár az is van), itt egy klasszikus kalandos sci-fi-ről van szó. Vannak benne logikai bukfencek, ez igaz. Ami miatt érdemes megnézni:
Egyrészt az érdekes látványvilág. Például a változatos formájú űrhajók, és az egész, ahogyan az alkotók elképzelték a jövő űrutazási technikáját, és annak célját.
Másrészt maga a jövő, amit elképzel. Bár nem mindig teljesen koherensen, de mégiscsak felvázol egy saját (talán néha naiv, de mindenképpen elgondolkodtató) véleményt arról, hogy mely irányba haladva lehetne a Föld jelenlegi problémáin segíteni, vagy legalábbis megoldást keresni.
Harmadrészt van ez a két gonosz alak. Többek szerint (szerintem is) idegesítő az a didaktikusság, hogy minden Egyszer volt…-sorozatban mindenkiről már a kinézete alapján tudni lehet, hogy a véleményét helyeselni vagy elutasítani kell. Illetve, hogy ez a két szereplő mindig egyértelműen negatív, az azt sugallja, hogy az, ha az ember zsarnok, náci vagy egyenesen kórokozó (vírus vagy baktérium) egy kategóriába vehető azzal mintha a szereplő csak simán egy tudós, aki téved. Ez jogos kifogás. A Volt egyszer a Világűrben legalább pontosan tudni lehet, hogy ezt a két alakot miért nem szeretjük, mi az a gonoszság, amire készülnek.
Negyedrészt (ez talán az eddigieknél fontosabb) ez a film teremti meg Peti és Janina, szeretnivaló űrutazó pár alakját. (Ők itt az űrrendőrség tagjai,
a Volt egyszer az életben pedig egyenruhájukat megtartva majd a fehérvérsejtek parancsnokaiként vonulnak harcba az emberi testet fenyegető kórokozók ellen. Érezhetően kicsit kilógnak a többi megszemélyesített sejt közül, de aki nem ismeri a Volt egyszer a Világűrt, az nem feltétlenül fogja érteni miért.) Érdekesen bontja ki a cselekmény a kapcsolatukat, mire eljutnak odáig, hogy ki merik mondani, hogy szeretik egymást. Janina azért érdekes, mert kifejezetten nőisége aktív és tudatos megélésére alapozva lesz cselekvő hős: vagyis empátiáját, érzelmi intelligenciáját, megérzéseit felhasználva. Ez pedig remekül kiegészíti Peti férfias bátorságát és talpraesettségét.
Ötödrészt (elérkeztünk a legérdekesebb részhez): van a sorozatnak valamiféle elvont filozófiája is. A Volt egyszer sorozat minden darabja az élet dicséretéről és az ember csodálatosságáról szól, valamiféle tudományos humanizmussal. A Volt egyszer a Világűr azonban behozza a képbe a tudomány mellé a misztikumot, a spiritualizmust is: figyelmeztet, hogy tartsuk tiszteletben, hogy vannak tudományosan megmagyarázhatatlan, anyagi tulajdonságokból levezethetetlen jelenségek is. Ezeket azonban, ha nem is tudjuk megmagyarázni, de meg tudjuk élni, és ez megintcsak csodálatos dolog. Peti és Janina éppen szerelmüknek köszönhetően jönnek rá erre, de ennek a cselekmény végkifejletében is döntő fontossága van. Így aztán itt legalább egyértelmű lesz számunkra, hogy Albert Barillé sem akart ellentétet vonni vallás és tudomány között.
Hatodrészt:
„Atyaűristen!”
Ez a magyar fordítás felbecsülhetetlen értékű…
Phineas & Ferb
(Alkotók: Dan Povenmire és Jeff „Swampy” Marsh)
A történet két mostohatestvér története, akik zseniális fizikusok, illetve mérnökök. Phineas (a hegyes orrú) egy rengeteget beszélő amerikai, Ferb (a kancsal) egy nyugodt és kevés szavú angol. A nyár minden napján építenek valami nagyszabásút, hullámvasutat, 4D-focipályát, autómentőnek álcázott mozgó büfét, rakétát stb., ami az epizód végére (mire szüleik hazaérnek) nyomtalanul eltűnik. A történet másik szálán a fiúk háziállata, Perry, a kacsacsőrű emlős harcol egy őrült osztrák tudóssal, Heinz Dufenschmirtzcel, akinek gonosz tervei vannak, de ez a szál nem annyira érdekes, legalábbis számomra nem.
A sorozatban rengeteg az ötlet, és azért, úgy általában az emberi kreativitás végtelenségéről szól. (Ahogyan Phineas mondja: "The only impossible thing ont he world is impossibility.") Árad belőle a jókedv és az alkotóvágy dicsérete. Még dr. Dufenschmirtz is egy szerethető csetlő-botló karakter, akiről minden egyes részben kiderül, hogy valójában csak figyelemre és szeretetre vágyik.
Érdekes, hogy ebben a sorozatban a humor a váratlan helyzetekben és mondatokban van, ami szép teljesítmény, úgy, hogy cselekmény szempontjából tulajdonképpen minden epizódban ugyanaz történik. Ráadásul száma nincs a minden epizódban elhangzó mondatoknak és ismétlődő cselekvéseknek. Mégis: az alkotók ezzel is, illetve éppen ezzel tudnak gyakran a legjobban játszani: mondat, amit már jól ismersz szokatlan helyzetben, szokatlan módon hangzik el, vagy valahogyan meg van csavarva. Így a történet sosem válik unalmassá, illetve éppen ezek a megcsavart ismétlődések válnak a poénok forrásává. Nagyon ügyes!
Külön ki kell emelni a film remek zenéit, amelyek fülbemászó dallamosságukkal együtt szintén elképesztően ötletesek. Legtöbbjükben összesűrítve kapjuk egy-egy zenei műfaj összes jellegzetességét, és mégsem csak stílusparódiák. (A történet szerint a főszereplők, amellett, hogy remek mérnökök, meglepően tehetséges zenészek is.) Ezek annyira jók, hogy muszáj egy-kettőt bemutatnom közülük.
Metál-kesergés azon, hogy a nyári tanfolyam nem adott bizonyítványt
Rockabilly autós dal
Hiphop (ezt meg sem próbálom elmagyarázni, hogy itt mi történik)
A ritmusérzék megtalálása
"Anti-motivációs" dal (Néha nem szégyen feladni)
Gonosz szerelem
Dal a rossz időzítés miatt be nem teljesedő szerelemről. (Lásd Tatjána és Jevgenyij Anyegin levélváltását, amikor a két fél a közötti szerelem az „időeltolódás” miatt nem lehet kölcsönös.) Ha volt már ilyen helyzeted, amikor egy nagy lehetőséget szalasztottál el, és ezt keservesen megbántad, akkor ezt át fogod érezni. Én megkönnyeztem. Pedig csak egy rajzfilm, a fenébe is…! (Azért nem kell aggódni, Phineas és Isabella később összejöttek, de nem mindenki ilyen szerencsés, mint ők.)
Na, hogy mégse fejezzük be ilyen búsongva:
Candace's party
Kincskeresők dala
Egy ősi népdal
A nyár slágere
És még valami, ha már az előbb szóba hoztam Mr MacFarlane-t. (Bár tudom, hogy nem kellene hasonlítgatnom, hiszen ami jó, az jó, nem valami máshoz, hanem önmagához képest.) A Phineas & Ferbnek is volt egy Star Wars-parafrázis része. És nézzük meg, mennyivel többet kihoztak a témából, mint a hasonló ötletre épülő Family Guy epizódok! Olyannyira, hogy Phineas és Ferb Star Wars történetébe nem csak csillogó ötletek és rengeteg poén fért bele, hanem még egy kis (nagyon kicsike adag) dráma is. De tényleg! Nézzétek meg! (Ha megtaláljátok...)
(Mindemellett sajnos szólnom kell előre mindenkinek: ez a sorozat magyarul nem működik. Nagyon erőlködnek, de nem megy.)
Shaun, a bárány
Gyurmafilm, illetve bábfilm, beszéd nélkül, de kiváló poénokkal. Shaun mindenkinek ismerős lehet. Ő az a kolléga, akinek olyan ötletek jutnak eszébe, amik senki másnak a nyájban. A többiek nem feltétlenül vannak felkészülve a zsenialitására, de érdemes rá hallgatni, mert nélküle unalmas lenne az élet. Bitzerrel, a kutyával is minden nap találkozhatunk. Ki ne ismerné azt a kijelölt hajcsárt, aki közvetíteni kényszerül a Főnök és a nyáj között; és látszólag katonásan betartatja a rendet, de titokban összekacsint a nyájjal, és maga is örül, ha valami csínytevésben résztvehet.
Az ilyen ebek nélkül is jóval nehezebb lenne az egyszerű birkák élete. Nehéz időkben mind Shaunra, mind Bitzerre nagy szükség lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése