A faggatott diák végre megszólalt:
- Igenis, volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helikont pusztító gallusok ellen, s agyonverték őket.
Gerzson úr hátrakapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve.”
(Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa)
Már rég megígértem, hogy lesz egy ilyen bejegyzés is. 12 író, költő, tudós, tollforgató, akik életük bizonyos szakaszában harcosok is voltak. Várom a javaslataitokat, kiket vegyünk még be ide, aztán, ha elég ember összegyűlik, csinálunk még egy listát, vagy az egyes emberekről külön-külön bejegyzést is írok, ha arra kerül a sor. (Most például nem fogok írni Zalka Mátéról, aki szerintem sokkal inkább volt egy írogató katona, mint egy katonáskodó író.)
Egyébként a mai lista szereplői között sem állítok fel helyezési sorrendet. Mindegyikük remek fickó volt a maga nemében.
Balassi Bálint (1554-1594)
Bálintról mindenki hallott, én is tisztelegtem a költészete előtt ezen a blogon is többször. (Nem titok:nagy hatással volt rám.) Az ő esetében mondjuk feltehetnétek a kérdést: katona volt ő, aki írogatott, vagy író, aki katonáskodott? Valójában az akkori magyar nemeseknél, főként a főnemeseknél a kettő nem vált élesen szét: a katonáskodást a helyzet (az ország török megszállása) hozta, a verselgetés meg a reneszánsz korszellemből következett. Verset írni akkoriban önmagában is menő volt, de mint Bálint példája mutatja, csajozni is jól lehetett vele. Bálint versei egyébként annyira királyak, hogy engem arra késztetnek, hogy elsősorban költőként tekintsek rá, habár minden kortársa állítja, hogy katonák közül is a legvitézebbek közé tartozott.
(Például ifj. Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér verseit sosem szerettem annyira, őt ezért hagytam ki a listából. Bocsi!) Még a török hadifoglyoktól is gyűjtött énekeket, amiket sokszor le is fordított, vagy legalábbis felhasznált a maga dalaihoz. Ez milyen király már, hogy valaki az ellenség kultúrája iránt is így érdeklődik! (Persze mások hangsúlyozzák, hogy ha valami hadititkot akart kiszedni egy fogolyból, akkor Bálint sem volt kíméletesebb, mint a korának más hadvezérei.) Ismert az is, hogy Bálint csatában szerzett halálos sebet: ágyúgolyó repeszdarabjai sebezték meg, mikor Esztergomot próbálta visszaszerezni a törököktől az úgynevezett tizenöt éves háborúban (1591-1606).
Batthyány Boldizsár (1535-1590)
Ő is egy művelt, reneszánsz főúr, hasonló Balassi Bálinthoz, csak egy „kissé konszolidáltabb” figura, mint ő. Botanikával foglalkozott legszívesebben, de amellett egy csomó minden mással is, és amellett állítólag hét nyelven tudott. (A magyart és a horvátot otthonról, a családból hozta; latinul, mint nemes magától értetődően megtanult, mint dunántúli nemesnek természetesen jött a német is, de a spanyolt, az olaszt és a franciát már nyugat-európai utazásai során sajátította el.) De nem annyira tudós íróként, mint inkább tudományszervező mecénásként híresült el. Utazásai során (és elég sokfelé járt a Világban) egy hatalmas könyvtárat gyűjtött össze. Úgy tűnik, egy széles látókörű, rendszerező elméjű, és a korhoz képest toleráns ember volt. Katonaként dunántúli főkapitány is volt egy darabig, és sikerrel vívta a végvári harcokat a törökök ellen. Úgy tűnik a tudomány alapvetően jobban érdekelte, de ha kellett, a harcmezőn is helytállt. (Életét Sumonyi Zoltán regénytrilógiában írta meg: A pelikán vére; A diadal íze; Az oroszlán torka)
Petőfi Sándor (1823-1849)
Az ő története is elég ismert. Költőként verseit mindenki ismeri, és mindenki tudja róla, hogy ő a forradalom és a szabadságharc költője. (Elsősorban persze inkább a forradalomé, de a kettő még nála sem válik szét élesen. Hej, a régi szép idők!) Azt is tudjuk, hogy Józef Bem tábornok segédtisztje volt az erdélyi hadseregben, előbb századosként, majd őrnagyként, és általában futári feladatokat teljesített, ami azért elég felelősségteljes munka. Az is ismert dolog, hogy minden valószínűség szerint harcban esett el ő is, Segesvárnál, kozák ulánusok dzsidájától találva. Legalábbis emellett egy csomó bizonyíték szól, míg azok, akik azt állítják, hogy hadifogságban halt meg külföldön, azok azon kívül, hogy néha nagyon hangosan hisztiznek, eddig semmi épkézláb (illetve meg nem cáfolt/ hihetőnek tűnő) bizonyítékot nem tudtak előhozni az állításukra.
Vasvári Pál (1826-1849)
(Eredeti neve Fejér Pál, a Vasvári nevet, városa, Tiszavasvári tiszteletére vette fel.) Hasonló figura, mint a barátja, Petőfi Sándor: rövid, de intenzív életet élt. (Korai halálához képest neki is meglepően sok írása van.) De míg Sándor egy érzelmi alapon működő költő volt, addig Pál egy átgondoltabb, bár lírai emelkedettséget sem nélkülöző ideológus. Vagyis sokkal pontosabban meg tudta fogalmazni, hogy miért harcol, mint Sándor. Ezért is érdemes emlékezni rá. Foglalkozására nézve töritanár volt, és a magyar történelemtudomány egyik legnagyobb és leglelkesebb teoretikusa. Írásai e tárgyban nemcsak okosak, hanem szépek, kimunkáltak is. (Ezért mondtam, hogy a líraiságot sem nélkülözte.) És társadalmilag is eléggé izgalmas elképzelései voltak, tisztában volt vele, hogy nem elég az ország függetlenségéért harcolni, hanem a népért is tenni kell.
Katonai karrierje érdekesen alakult: a forradalom után engedélyezték neki, hogy hadtörténeti előadásokat tartson a Pesti Egyetemen, és később kilátásba helyezték, hogy ha majd lesz a független Magyarországnak is saját hadiakadémiája, ott is taníthat törit. De a szabadságharc idején ő is konkrétabban akart cselekedni: partizán-(lövész- vagy vadász-) csapatot szervezett részben egyetemistákból, részben bihari parasztokból, akikkel a legveszélyesebb feladatokra készült. A 600 fős egység neve Rákóczi-szabadcsapat lett.
Valószínűleg kissé hiányosan voltak felszerelve: szinte csak a zöld kabátjuk volt egységes. És ami azt illeti, olyan feladatot kaptak, ami nem igazán volt ínyükre: román felkelők ellen kellett harcolniuk, miközben Pál mindig elszántan hirdette a nemzetiségi megbékélést és azt, hogy az igazi ellenség a császári önkény és elnyomás. Pál elsődleges feladatának a magyar civil lakosság védelmét tekintette a román felkelőktől, de azon igyekezett, hogy a magyarok kegyetlenkedéseit is megakadályozza az ártatlan román civilek ellen. Végül 1849 júliusában a gyalui havasokban egy hegyi akcióban halt meg számos emberével együtt, hősiesen harcolva, mintegy 20 nappal korábban, mint jóbarátja, Petőfi Sándor. (És tényleg nagyon kevéssel azelőtt, hogy Avram Iancu, a román felkelők vezetője végre hajlandó volt békét kötni a magyarokkal és akár az osztrákok ellen fordulni. Csak már későn.) Ebben a csatában a Rákóczi-szabadcsapat hatalmas veszteséget szenvedett, de nem igaz, az a legenda, hogy mindegyiküket lemészárolták volna: egy csomóan ki tudtak törni, és az alakulat a szabadságharc végéig létezett, habár harcba már nem küldték.
(Később Pált a NéKOSz is zászlójára tűzte, ahogy erről már szó volt. Itt és itt. Utóbbi link alatt egy másik fegyverforgató történésszel, Szijjártó Lajossal is megismerkedhettek.)
Hriszto Botev (1848-1876)
(Eredeti neve: Hriszto Petkov, az apját hívták Botyónak, így tehát Hriszto az apai nevéből (Botyov) alkotta meg a művésznevét (Botev), amit aztán általában is használt.) Hriszto a bolgár nemzeti függetlenségi és társadalmi mozgalom nagy aktivistája volt. Ő is, mint Petőfi Sándor, összekötötte a nemzeti felszabadulást, az elnyomott rétegek felszabadításának igényével. Egy darabig Oroszországban tanult, ahonnan éppen lázadó körökkel való kapcsolata miatt tették ki. Hazájába visszatérve tanár lett, de mert az elvárttól eltérő felfogásban tanította a törit, néhány gazdag bolgár honfitársa besúgta az oszmánli-török hatóságoknak, és Hrisztónak menekülnie kellett. A már többé-kevésbé függetlenedett Romániában talált menedékre, ott barátkozott össze a már emlegetett Vaszil Levszkivel, és ott írta a legtöbb versét is. Míg Vaszil inkább politikai és harcos, addig Hriszto inkább kulturális vonalon szervezte a bolgár emigrációt. Hriszto katonai karrierje nagyon emlékeztet Vasvári Páléra.
1875-ben a bosnyákok felkelése a törökök ellen teremtett jó alkalmat a bolgároknak, hogy ők is kirobbantsák a maguk szabadságharcát. Hriszto ekkor egy saját partizáncsapatot szervezett Romániába menekült bolgárokból, amellyel be akart törni a hazájába, hogy aztán az egész lakosságot fellázíthassa. Elég kalandos úton jutottak vissza a hazájukba: Bechet kikötőjében fegyveres erővel lefoglalták az Osztrák-Magyar Monarchia egyik hajóját (akkor még nem voltak repülőgépek, amiket el lehetett téríteni), és kényszerítették a kapitányt, hogy vigye őket a bolgár partokhoz. De aztán kiderült, hogy a kapitányt, a nagyon jófej Dagobert Engländert nem is annyira kellett kényszeríteni: szimpatizált a szabadságukért küzdő balkáni népekkel, és az út során, hamar összebarátkozott Hrisztóékkal is.
A Botev-csapat 1876 áprilisában szállt partra Kozlodujnál. De nem tudtak a vidéken olyan általános felkelést kirobbantani, mint szerettek volna. De a hegyek között jól tartották magukat, és megvolt a reményük, hogy előbb-utóbb orosz segítséget kapnak.
Hriszto egy május végi összecsapásban kapott halálos lövést, és azonnal meghalt. Innentől kezdve viszont a helyettese, a katonai ügyekhez összességében jobban értő Nikola Vojnovszki sem tudott úrrá lenni a legények kétségbeesésén. A további harcok felőrölték a Vojnovszki-Botev-csapatot és csak kevesen jutottak haza közülük élve. De, mint már szó volt róla, egy évvel az ő akciójuk után, a szervezettebb Harmadik Bolgár Légió az orosz hadsereg szövetségeseként már elérte azt, amit ők is szerettek volna: Bulgária felszabadult.
Görgey Artúr (1818-1916)
Még Magyarországon is kevesen tudják, hogy az 1848-1849-es magyar szabadságharc egyik katonai fővezére tudós vegyészként is nagyot alkotott (és talán még nagyobbat is alkothatott volna, ha szerencsésebben alakul az élete). A tudomány a kezdetektől érdekelte, de a szülei katonai pályára szánták. Az ausztriai Tullnban utásztisztnek tanult, majd később szolgált a gyalogságnál, a huszároknál és a bécsi udvar Magyar Nemesi Testőrségénél is. (Vagyis elég sok fegyvernem működését jól megismerte.) 1845-ben aztán úgy döntött, leszerel, és mégis inkább tudós lesz. A prágai Károly Egyetemen kezdett kémiát tanulni, és tanárai szerint nagy vegyészi karrier várhatott rá. A kókuszdióolaj zsírsavairól írott dolgozatára felfigyelt a tudományos közvélemény. Görgey az egyetem elvégzése után, mikor hazatért Magyarországra, eredetileg egyetemi kémiatanár szeretett volna lenni. Közben azonban a Magyarországot fenyegető háború előestéjén, 1848 nyarán a magyar kormány szervezni kezdte a Nemzetőrséget (ami a Rendőrség korabeli megfelelője volt), majd a Honvédséget is, és ebben számítottak a katonaviselt Görgey tapasztalatára. (Ő egyébként ekkor a nevét is másképpen kezdte írni: Görgeinek. A korabeli közfelfogás szerint ugyanis a név végi „y” a nemesi származás jelzője volt, és nevük másfajta írásával többen azt kívánták jelezni, hogy az emberek közötti egyenlőség hívei. Jókay Mór is ekkor változtatta a nevét Jókaira.) Mint tapasztalt vegyésznek, Görgeinek először a lőszergyártást kellett volna irányítania, de mivel hamar kiderült, hogy remek stratéga, és nagyobb seregek vezetésével is elboldogul, ezért végül is operatív hadvezetési feladatokat bíztak rá. Ami pedig ezután történt, az viszonylag ismert történet.
Tulajdonképpen szomorú dolog, hogy a szabadságharc veresége nemcsak katonai, hanem tudományos pályáját is félbevágta. Mivel Görgei 1849 augusztusában (lőszer hiányában) letette a fegyvert az osztrákok segítségére érkező orosz csapatok előtt, a szabadságharc bűnbakja lett belőle. (Különösen, hogy az orosz-osztrák megállapodás értelmében őt se börtönbe nem zárták, se ki nem végezték, ellentétben például legjobb barátjával, Damjanich Jánossal.) Így Magyarországon sem kaphatott képességeinek megfelelő egyetemi tanári állást. Hosszú élete hátralevő részében főleg a birtokai jövedelméből élt, szerényen, visszavonultan
Adam Mickiewicz (1798-1855)
Ő a lengyel romantika leghíresebb költője. Olyan művek szerzője, mint az Ősök (Dziady), a Pan Tadeusz és a Krími szonettek. Valószínűleg lesz még szó róla a blogon. Hazáját a cári üldöztetés miatt el kellett hagynia. 1831-ben megpróbált visszatérni, hogy csatlakozzon az akkori lengyel szabadságharchoz (az úgynevezett „novemberi felkeléshez”), de nem ért át a határon, mire az eseményeknek vége lett. Ez nagyon bántotta. Ezért 1855-ben, a krími háború idején újra felkerekedett, hogy egy Lengyel-Zsidó Légiót szervezzen a törökök mellett az oroszok ellen. Már folyt a Légió szervezése, amikor İstanbulban kolerajárvány tört ki, aminek Adam is áldozatául esett. Sajnos így ő sem került bele a lengyel légiókról szóló összeállításunkba (aminek oka az is, hogy nem találtam képet a Légiója egyenruhájáról). Később a spanyol polgárháborúban a köztársasági oldalon harcoló polákok valószínűleg ezért nevezték el egyik zászlóaljukat Mickiewicz-zászlóaljnak.
Edward Dembowski (1822-1846)
Ő is egy lengyel forradalmár, méghozzá agrárforradalmár-teoretikus. Egyike azoknak, akik felismerték, hogy az 1830-as lengyel szabadságharc egyik nagy hibája volt, hogy a nemzeti érzéstől vezetett nemesek nem tudták maguknak a parasztságot is megnyerni. Ennek szellemében dolgozta ki, hogy hogyan kellene a felszabadított jobbágyoknak földet is osztani. Emellett irodalomkritikus is volt, de elsősorban mindig inkább társadalmi ideológus.
Drámaian végezte. 1846-ban a lengyel hazafiak Kraków környékén robbantottak ki egy felkelést az osztrákok ellen. (Kraków akkor önálló városállam volt, és pont az orosz-osztrák-porosz határvidék környékén, így a felkelés kirobbantói remélték, hogy mindhárom birodalom lelkes polákjaira hatni tudnak.) A tragédiát az okozta többek között, hogy társai nem hallgattak Edekre: nem hirdették meg azonnal a földosztást, de a nemesek még csak kicsit rendesebbek sem voltak a parasztjaikkal a felkelést megelőző időkben. Így végül is a felkelő nemesek jelentős részét az osztrák hatóságok saját fellázított parasztjaikkal verették agyon. Ez az esemény sokáig nyomasztó emlékként nehezedett a lengyel nemzettudatra. (A maga idején kijózanítóan hatott, de az erről szóló vita máig is képes indulatokat kelteni. Tényleg!)
A zűrzavaros események közepette Edek kétségbeesetten próbálta visszafordítani a tragédia megindult kerekét. Ha úgy vesszük, sikerült kicsit szépítenie az eseményeken, de már nagyon- nagyon későn.
Az történt, hogy Edek végsőkig elkeseredve és mindenre elszánva átment a parasztokhoz egy szál karddal, és egy kereszttel a kezében. Nem tudni, mit mondott, de nemhogy agyon nem verték, de ráadásul sikerült a feldühödött parasztok egy csapatát meggyőznie, hogy az ügyük közös: az elnyomás ellen küzdenek. Így legalább ezt a kis egységet sikerült a lengyel nemesi felkelők oldalára állítania, és egy osztrák helyőrség ellen vezetnie. De a vállalkozás reménytelen volt: az osztrákok kartáccsal lőtték szét a kaszákkal közeledő felkelőket. Ezt Edek Dembowski sem élte túl.
Ernest Hemingway (1899-1961)
Róla mindenki tudja, hogy olyan író volt, aki kedvelte a férfias kihívásokat, úgymint a vadászatot, halászatot és a harcot. Vagyis nem belecsöppent a kalandokba, hanem maga kereste őket, és azok nagyban inspirálták az írásművészetét. Az I. világháborúban mentős volt az olasz fronton, de sosem kerülte a veszélyt. Meg is sebesült, ki is tüntették. A spanyol polgárháborúban a köztársaságiakkal szimpatizáló haditudósító volt. A II. világháború idején saját halászhajóját használta, hogy segítsen az amerikai tengerészetnek felkutatni a német tengeralattjárókat a Karib-tengeren. Később, haditudósítóként volt ott a normandiai partraszállásnál. (Mivel ekkor már világhírű író volt, igyekeztek vigyázni rá.) Aztán állítólag a francia partizánoknak is segített, és együtt harcolt velük. Ő nem harcban esett el: 1961-ben cukorbetegségével megbirkózni nem tudván saját magát lőtte szájba.
Éber Nándor (1825-1885)
Ebben a bejegyzésben név nélkül tulajdonképpen már megemlítettem őt egyszer (mint Garibaldi első magyar harcostársainak egyikét), de azóta tudtam, hogy egyszer majd külön róla is írnom kell, mert ritka érdekes fickó volt. Újságíróból lett hadvezér. (Azért gyakoribb, hogy az ember egyszerű közkatonából lesz haditudósító, nemde?) Diplomatának készült eredetileg, és 1848-ban már útnak is indult İstanbulba, hogy a Habsburg Monarchia követségének titkára legyen, de a pesti forradalom hírére, mint jó magyar hazafi visszafordult, és felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak. Az Országos Honvédelmi Bizottmányban, majd a Külügyminisztériumban dolgozott, és így 1849-ben a vereség után természetesen emigrálnia kellett. Egy darabig Törökországban élt, de közben a londoni Times tudósítójának szegődött el. Többek között a krími háborúról is tudósított, majd az 1859-es francia-osztrák háborúról.
1860-ban Giuseppe Garibaldi és a vörösingesek partraszállásának hírére Szicíliába küldte a Times. Itt ő meglepve látta, hogy magyarok (1849-es harcosok) is vannak Garibaldi csapatában: Türr István, Teleki Sándor és Tüköry Lajos. Valószínűleg ők kezdték Nándort győzködni, hogy tartson velük. Nándor sokáig hezitált, hogy maradjon távolságtartó újságíró vagy beálljon harcolni (hiszen szimpatizált az üggyel), vagy próbálja mindkettőt csinálni, és közben megvezetni a főnökeit a Timesnál. Nagy volt a kísértés, hogy ezt a harmadikat válassza, de végül úgy érezte korrektnek, ha lemond a tudósítói állásról. Így teljes állásban Garibaldi parancsnoka lett. Az öreg harcosnak annyira szimpatikus volt a lelkes magyar firkász, hogy rögtön egy egész dandár vezetését bízta rá. És Nándor jól megállta a helyét katonai vezetőként is. Végigharcolta a vörösingesek 1860-as nagy hadjáratát a királypárti nápolyiak ellen Napoliig, és valószínűleg része lett a Nemzetközi Légió megalakításában is. Egy darabig ott volt az Itáliai Magyar Légiónál is, de mikor nyilvánvaló lett, hogy az kikerül Garibaldi ellenőrzése alól, és csak Vittorio Emanuele piemonti király céljait fogja szolgálni, és nem mehet Magyarország felszabadítására, Nándor kilépett, és visszatért a Timeshoz. Mint háborús hős még nagyobb sztárújságíró lett. 1866-ban a porosz-osztrák háború idején még egyszer felajánlotta fegyveres szolgálatát Kossuthéknak, hogy míg a Klapka-légió észak felől megy be Magyarországra, ő délkelet felől, egy kisebb magyar csapattal, de ez már nem jött össze.
A kiegyezés után hazatért Magyarországra, és külügyi vonalon, mint Andrássy Gyula szakértő segítője dolgozott tovább. Szabad estéin imádott színházba járni. Balesetben halt meg: 60 évesen egy ház második emeletéről lefelé sétálva megszédült, átesett a lépcső korlátján, és lezuhant.
Krzysztof Baczyński (1921-1944)
Gimnáziumi tanuló volt Warszawában, és lelkes cserkész. Diákkorától verselgetett és rajzolgatott. Pont akkor tört ki a II. világháború, mikor leérettségizett, és jelentkezni akart a Képzőművészeti Akadémiára grafikusnak. Végül polonisztikát tanult a varsói Titkos Egyetemen. Aztán bekapcsolódott a lengyel ellenállási mozgalomba, és később a fegyveres harcba is. (Az Armia Krajowában azaz a Honi Hadseregben.) Három osztálytársa is volt, akik a németek elleni harc legendás hősei lettek: Jan Bytnar „Rudy”, Maciej Dawidowski „Alek” és Tadeusz Zawadzki „Zośka” (vagy: „Kajman”). Róluk majd később még lesz szó. Mindenesetre Krzyś a róluk elnevezett egységek tagja lett: a Zośka-zászlóalj Rudy-századában az Alek-szakasz tagja.
Közben folyamatosan írta a verseit is. Azoknak egyébként semmi közük a háborúhoz, éppen az élet szépségéről szólnak, és gyönyörűek. (Ha jól tudom, néhányat közülük Nagy László fordított le magyarra.) Mint nemzedékének annyi más tagja ő is igyekezett teljes életet élni a harc mellett is. Korán feleségül vette a barátnőjét, Barbara Drapczyńskát.
Krzyś 1944 augusztusában, a varsói felkelés első napjaiban halt meg, egy német mesterlövész lövésétől találva. Pár héttel később meghalt a harcban a felesége, Basia is. (Itt egy szép megzenésített verse Krzyśnek.)
Gérecz Attila (1929-1956)
Ő az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik résztvevője. Vasesztergályosnak tanult, amellett öttusázó, egy időben válogatott kerettag. 1950-ben a Rákosi-diktatúra alatt börtönbe zárták, nem tudni miért, de hát akkoriban bármiért becsukhatták az embert. Az 1954-es nagy amnesztiahullám idején sem engedték ki, mert egyszer megpróbált megszökni. Közben viszont a börtönben verseket kezdett írni, és kiváló költővé ért. De a verseiben általában nincs semmi közéleti témájú, azok egyszerűen csak szépek. 1956 októberében Attila végre kiszabadult a börtönből, és beállt a harcoló felkelők közé. Így hát összességében, mint már mondtam, nem az 1956-os események költője volt, hanem egy költő, aki részt vett az 1956-os eseményekben. Ilyen szempontból tehát sokban hasonlít Krzyś Baczyńskihoz. Október 30-án két szovjet tankot is kilőtt, de aztán egy géppisztolysorozat végzett vele.
(Ha akartok 1956-nak is egy olyan lánglelkű forradalmár költőt, mint amilyen 1848-nak Petőfi Sándor volt, akkor ott van nektek
Zelk Árpád, az egykori népi kollégista, Robert Littel A Cég című regényének és filmváltozatának egyik szereplője, akinek személyével olyan ravaszul sikerült beugratnom néhányotokat pár éve. Kár, hogy ő csak fiktív figura.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése