Kihez beszéltek?

Már megint kezdik. Ugyanaz a lemez újra meg újra meg újra…
Most az Idegenrendészeti Intézet kurzustörténészei jöttek elő ezzel a kioktató dumával, arról, hogy nem igaz, amit az iskolában tanítottak, hogy a Horthy-rendszer fasizmus volt. És igazuk van; de a dologban nem is ez az érdekes. Hanem az, hogy senki komolyan vehető történész nem is állított ilyet az elmúlt két évtizedben.

A Horthy-korszak értékeléséről már folytattam és még folytatni is fogok nagy vitákat másokkal, sokakkal. Ebben a régebbi bejegyzésben például egy külföldre szakadt, tisztességben megőszült öregúrral, aki ugyanezzel jött, hogy a Horthy-rendszer nem volt ám fasizmus, ne hagyjuk átvágni magunkat, stb. Akkor is azzal kellett kezdenem, hogy lassan és türelmesen elmagyarázzam, hogy ilyet senki komolyan vehető történész nem állít már régóta.
Mivel akkor egy idegenbe szakadt hazánkfia döngette a régóta sarkig kitárt kaput, olyan ember, aki nem 1989 után járt iskolába Magyarországon, napirendre tértem a dolog felett. Most azonban olyanok folytatják ugyanezt, akik viszont itt élnek, itt éltek már 30 éve is, mégis ugyanúgy beszélnek, mintha nem lettek volna itt az utóbbi 20 évben. Ezért el kellett gondolkoznom a dolgon. És persze a kérdés most már nem a Horthy-rendszer jellegéről szól. Még csak nem is szakmai (ez esetben történészi) vitákról.

Két dolgot látok. Az egyik általános jelenség, sajnos régóta jelen van Magyarországon. Ez az, hogy akinek a kezében hatalom van, és főleg ha aránytalanul nagy a hatalma mások felett, az képes a leghisztérikusabban bizonygatni, hogy őt elnyomják, hogy neki harcolnia kell, ő veszélyben van, neki, lázadnia kell. Nem tudom, Veres Péter nem ezeket nevezte-e „felülről lefelé lázadóknak”. A Rákosi-féle Kommunista Párt is így tudott a II. világháború utáni években egyre nagyobb teret foglalni: folyamatosan azt kommunikálták, hogy a Horthy-rendszer két évtizeden keresztül leválthatatlan vezető gárdája tulajdonképpen most se váltódott le, még mindig ők mozgatnak a háttérből mindent, nemcsak félni kell tőlük, hanem lázadni is kell ellenük. És az emberek jelentős része ezt elhitte, mert előtte évtizedekig ezek az úrhatnám nagyurak csakugyan leválthatatlanok voltak, hát nyilván ravaszak, és nyilván nam adják olcsón magukat, stb…
(De végül is az a jelenet is ugyanez a kategória, mikor mindenféle kényelmesen élő gerontokraták énekelgetik a legatyásodott perspektívátlan fiatalok fülébe, hogy „Nemcsak a húszéveseké a világ!” Miért, ki állította, hogy a húszéveseké a világ?)

Az Idegenrendészeti Intézet persze nem egy politikai hatalom, csak egy tudományos intézet; esetükben arról van csak szó, hogy jót tesz az üzletnek, ha magukat afféle tökös lázadóknak állítják be, a tudomány fenegyerekeinek, akik régi tévhiteket zúznak szét, akik friss új szemléletükkel megújítják a tudományos életet.

Annál inkább igyekeznek ezt a képet sugallni, mivel mindenki tudja róluk, hogy a neogörénykurzus kiszolgálói, a mostani pártállami rendszer meg a Vén Autokraták Szövetsége nyomja őket tele pénzzel. Ezzel még semmi újat nem mondtam.

De itt a másik jelenség, ami viszont az előzővel ellentétben korspecifikus. Azaz a mi korszakunkra jellemző. Ez pedig az, hogy azt látom, amikor valaki anélkül bizonygatja nekem, hogy nem igaz, amit a suliban tanultam, hogy megkérdezné mit tanultam, vagy utánanézne, mit tanítottak, amikor én voltam iskolás, akkor megint csak azt látom, hogy az én generációm, a mai magyar huszon- és lassan harmincévesek elég nagy mértékben le vagyunk sz…
Huszonöt év telt el 1990 óta. Egy negyed évszázad, egy emberöltő. Felnőtt közben egy generáció, amelyik már nem az államszocializmus iskoláiban tanult. Egész más élményei, tapasztalatai vannak a Világról. Mégis elvárják, hogy olyan dolgokat szeressünk, olyan dolgokat utáljunk, olyanoktól féljünk és olyanokkal hadakozzunk, amikkel mi magunk sohasem találkoztunk. Hogy mi mit tapasztaltunk, mit éltünk át, nem számít. Ki vagyunk írva a történelemből. Ha mégis megpróbálunk nemzedéki erőként cselekedni,

és saját korunk problémáira reagálni, azt a nálunk idősebbek mintha nem is tudnák értelmezni. Úgy néznek ránk, mint a marslakókra.
Egyszer egy ilyen HaHá-s ellenzéki tüntetésre mentem. Egyértelmű volt, hogy oda megyek, mert zászló volt nálam. Nemzetiszínű zászló. Ja, és mindez egy nemzeti ünnepen történt. Erre egy csoport nyugdíjas néni és bácsi utánam szól: „Van fogalmad neked kisfiam milyen volt a kommunizmus? Milyen szörnyű volt?”
Tessék? Mi van? Hogy jön ez ide? Az amit ők kommunizmusnak neveztek, az államszocialista rendszer több mint két évtizede összeomlott. Amikor felvonultam, sok hozzám hasonló fiatallal, akkor a mai saját korunkra reflektáltunk, amit nem az államszocializmus, hanem a mai oktatásellenes, diákellenes, értelmiségellenes, szegényellenes, mindenellenes rendszer fenyegetett… Mindegy, nem volt ez egyedi eset.
(Tetszik érteni? Arról prédikálnak nekünk, milyen nagyszerű volt a Márciusi Ifjak nemzedéke, de tőlünk elvárnák, hogy nemzeti ünnepeken otthon üljünk, internetezzünk, és ne lengessünk zászlókat. Nehogy megzavarjuk a tiszteletreméltó öregeket, amikor ünnepi beszédeik végén lemondóan legyintenek, hogy „De hát, a mai fiatalok már...”)
Emberek (és megint főleg idősebbek) tömegei igyekeznek bizonygatni nekem, milyen szörnyű volt, mikor több mint ötven éve felépítették a berlini falat! A mai magyar szögesdrótkerítéseken fennakadó gyerekekre egy szavuk sem volt.
Ezért mondom: történelmileg értelmezhetetlenek vagyunk. Nem vagyunk semmiféle nemzedék, csak egy emberi massza, és úgy látszik, igény is van rá, hogy azok is maradjunk. Vagy ha nem, mások életét éljük, mások szavait mondjuk el, értelmezések nélkül, mások démonaival hadakozzunk.
Úgy látszik, el lettünk könyvelve önmagában értéktelen kacatgenerációnak. Csak olyasmiken keresztül vagyunk értelmezhetőek, mint az I-phone, meg az Internet. Amik persze nyilván csak károsak lehetnek, és amikkel persze nyilván nem tudunk bánni… Nyilván…
Mit akarnak látni belőlünk? Gyerekkorunk szar zenéit? Béna tévéműsorait? A nosztalgiát ezek felett? A terrorizmustól és a globalizációtól való rettegés meg a valóságshow-k jegyében telő ifjúkorunkat? A nosztalgiát ezek felett? A néha-néha előjövő erőtlen bizonygatását annak, hogy nekünk is voltak nemzedéki élményeink, hogy mi is generációnak vagyunk tekinthetőek?
És mi marad nekünk? Az ilyen hazug bizonygatások, hogy jobbak és értékesebbek vagyunk másoknál? Hát ez marha kevés…