Fura módon ezen a napon tartották meg azokat a „kötelező” programokat, amiket eredetileg az elejére szántak, amik azt szolgálták volna, hogy a különböző csapatok többet tudjanak meg egymásról, az első benyomások alapján. Például felmértük, melyik csapat mit gondol a népével, országával kapcsolatos sztereotípiákról, és hogyan vélekedik a szomszéd népekről, országokról.
De nem csak ilyenek voltak. Ismét felkértek minket egy tánctanításra, de mi most inkább egyszerűbb és játékosabb dolgokat mutattunk a többieknek: először néhány moldvai táncot, aztán meg felcsíki ceppert, öreg zsidót illetve seprűs és zsepis táncot. Ezeken mindenki remekül szórakozott. Utána még egy kézműves foglalkozást is beiktattak a szervezők. Már volt szó róla, hogy a Biłgoraj-vidék egyik legfontosabb kézműves terméke a szita. Így hát, hogy mindenkinek legyen valami emléke Biłgorajról, mindenki kapott egy-egy szitát, amit kedve szerint kifesthetett, és odaajándékozhatott valakinek. Születtek is itt nagyon szép dolgok. Azért az kétségtelen, hogy nálunk a legszebbeket Csini és Feketerigócska festették. Annyira belejöttek, hogy még este is újra nekiálltak (maradt ugyanis néhány festetlen darab akkorra is).
A szitafestés után még táncoltunk egy kalotaszegi rendet, mégpedig a szlovákok kérésére, akik mindenképpen szerették volna kamerára venni a legényest és a csárdást, hogy egyszer majd megtanulhassák. Örültem hogy ekkora sikerünk volt. Igazából én is szeretnék majd valamikor valamilyen szlovák táncot megtanulni. Végül is előttünk a lehetőség, mert mi is kaptunk tőlük néhány felvételt az ő zempléni és sárosi táncaikról. Azt hiszem ez volt az egyik, ami szép volt ebben a táborban: tapasztalatokat cserélni, megismerni egymást, nemcsak magát a táncot, hanem a hozzáállást, a véleményt is a táncról.
A nap hátralevő részében már viszonylag kevés dolog történt. Pihentünk, pingpongozgattunk, illetve aki akart, még elment pénzt váltani és bevásárolni.
Este még összegyűltünk a kollégium ebédlőjében, hogy elbúcsúzzunk a Lelijától is. Egyet-egyet énekeltünk egymásnak, mi többek között a Quimby: Most múlik pontosan című számát, amit, mióta Csík Janiék feldolgozták, minden magyar táncházban népdalként énekelnek, és amely itt, ezalatt a lengyelországi kirándulásunk alatt megszámlálhatatlanul sokszor hangzott el. (Leglátványosabban Zamośćban, mikor az uszodából kijövet kilenc férfi énekelte egyszerre a zuhany alatt állva ezt a szép dalt, az „arra járó érdeklődők” nagy ámulatára. :-D) Ők is énekeltek egy párat. Végül aztán a buszuk felé vették az irányt, ahová Gombi és Mikkamakka egy szép kalotaszegi hajnalival kísérték ki őket,, majd amíg el nem indult a busz még egy csárdást is eljátszottak.
A Tanew és a Jasienniczanie tagjai is ma mentek haza, még előbb, közvetlenül vacsora után (persze nekik könnyű dolguk volt, mert a legmesszebb lakónak sem kellett 30 km-nél többet utaznia). Tőlük is szépen elköszöntünk. A szlovákok elutazása után még Ania és Artur maradtak ott velünk. Nekik azonban nem tudtuk elég szépen megköszönni azt a sok fáradozást, tervezést, szervezést, amit értünk, mindannyiunkért, ezért a táborért tettek. De azért megpróbáltuk. Megajándékoztuk egymást, és mindenféle jótékony varázslatokat küldtünk rájuk, hogy a gyermekük rendben és egészségben jöhessen majd világra. (Addig már csak alig négy hét lehet hátra, ha minden igaz). Végül ők is elbúcsúztak tőlünk, aztán kocsiba szálltak, és elindultak Lublin felé. Ekkor egyedül maradtunk a koleszban, de azért ezt nem bántuk annyira. Visszamentünk az ebédlőbe, és eltáncoltunk még egy mezőségi rendet. (Gombi húzta, a kontrás meg hol Mikkamakka, hol Kleofás volt.) De azért nem akartuk túlfeszíteni a húrt, nehogy aztán valamelyik sofőr elaludjon holnap vezetés közben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése