Akik ellenálltak (VII. rész)

A Gidófalvy-zászlóalj

Az 1944-ben megszerveződött ellenálló csoportok közül szó volt már a kisegítő karhatalmi („kiska”) egységek közül a Görgey-zászlóaljról és a Táncsics-zászlóaljról (mindkettőt a Magyar Diákok Szabadságfrontjának tagjaiból hozták létre). Akikről pedig ma szó lesz, azok az angyalföldi (XIII. kerületi) kiska ellenállók, azaz a XIII/1. zászlóalj, Gidófalvy Lajos egysége.

Gidófalvy Lajos az ellenállási mozgalom egyik legszimpatikusabb alakja. Egy udvarhelyszéki székely vasutas legidősebb gyermeke volt, egyetemistaként (közgazdász-hallgatóként) került Budapestre. Résztvett az őszirózsás forradalomban. 1920-ban eltávolították az egyetemről, mert tiltakozást szervezett a fehérterror ellen. Ezt követően főleg bolti eladó és könyvelő volt különböző helyeken. A ’30-as években aztán elvégzett egy tartalékos tiszti tanfolyamot, és így 1938-ban zászlósi rangban leventeoktatónak nevezték ki. (Így végül is mindkét ifjúkori álma teljesült: az is, hogy tanár és az is, hogy katonatiszt legyen.)

A Leventemozgalom akkoriban elvileg a még nem sorköteles ifjak (középiskolások, ifjúmunkások és egyetemisták) katonai nevelését szolgálta, de a gyakorlatban sokszor csak arra szolgált, hogy kiöregedett katonatisztek válogatott módszerekkel szivathassák a rájuk bízott civil fiúkat. Adott esetben viszont a közösségszervezés jó eszköze is lehetett, úgy, mint a cserkészet. (Bár ez volt a ritkább.) Sok múlt az illető leventeoktatón.
Gidófalvy Lajost mindenesetre egy nehéz terepre helyezték: Angyalföldre, ahol a sok munkásgyerek különösen kelletlenül állt az egész leventefoglalkozáshoz. Lajos azonban annyira kedves, közvetlen, barátságos és jófej ember volt, hogy sikerült általános szimpátiát kivívnia. A kötelező foglalkozások keretében a testedzésen túl kulturális programokat szervezett, illetve segített sok tanítványának rendes kajához és/vagy munkához is jutni. Szóval népszerű egy ember volt.

Levente-tanítványaiból már 1943-ban létrehozott egy nemzetőr-századot, ez volt az, ami 1944-ben XIII/1. kiska-századdá alakult át. Majd később XIII/1. zászlóaljjá. Ugyanis rengetegen jelentkeztek Gidófalvyéknál. Gidófalvy ugyanis szintén kapcsolatba lépett különböző ellenálló szervezetekkel (valószínűleg a MDSZF-val és a MNFFB-val is), akik tagjaik egy részét elirányították hozzá. Illetve nagyszámban befogadott az egységbe üldözötteket (ún. „zsidókat”) és szökött munkaszolgálatosokat. (Olyan embereket is, akiknek eszük ágában sem volt harcolni, sem a szovjetek, sem a németek és nyilasok ellen. Mert Gidófalvy a németek és nyilasok elleni harcot is csak eszköznek tekintette a fontosabb célhoz: minél több ember életének megmentéséhez.)
„Bizonyos érési folyamat után, megfelelő helyzetben, számukra elfogadható parancsnokok vezetésével azonban ezek mégiscsak képesek voltak arra, hogy antifasiszta feladatokat teljesítsenek.”
-írja a zászlóaljról szóló könyvében Gazsi József.

Voltak azért sokan olyanok is, akik készen álltak a fegyveres harcra és a további embermentésre is. És meg is kapták rá a lehetőséget. És persze a megfelelő papírokat is. Gidófalvynál a korábban megalázott egykori munkaszolgálatosok is tisztek lehettek (persze álnéven, hamis papírokkal).

Az alakulat központja a Vilmos Laktanya volt. Legnagyobb létszáma 690 fő körül volt (ez akár már két zászlóaljnyi ember is lehetne). Ekkor 4 századba szervezték az ittenieket. Az 1. század parancsnoka Szepesvári Béla zászlós volt, Gidófalvy jó barátja, és hozzá hasonló szellemiségű leventeoktató. A 2. századé Kapocsfy Imre főhadnagy, a MNFFB összekötője. A 3. századé Kálmánffy Ferenc zászlós, szökött katona, aki a legjobban el volt szánva a németek elleni harcra. A 4. századé pedig Vecsey Horváth Tivadar főhadnagy, az egyetlen hivatásos (Ludovika Akadémiát végzett) tiszt az alakulatnál. A főparancsnok továbbra is Gidófalvy Lajos maradt (akkor már főhadnagyi rangban), de mellette fontos szerepet játszott a helyettese,

Szőnyi-Szűcs András zászlós is. Ő Bajcsy-Zsilinszky Endre egyik fiatal barátja volt. A GeStaPo őt is elfogta, de megszökött, és egyenesen a XIII/1. zászlóaljhoz ment, ahol nagyon összebarátkozott a parancsnokkal, és nagy szervezőkészségről tett tanúbizonyságot.

A XIII/1. za. tevékenysége
Mint már szó volt róla, Gidófalvy legfontosabb feladatának az embermentést tekintette. Ennek szellemébenőrséget küldött mindazokra a helyekre, ahol üldözötteket rejtettek el. Különösen azokat a helyeket őriztette, mint fontos katonai objektumokat, ahol gyerekek voltak elhelyezve. Ebben (a gyerekek mentésében) egyébként ő is együttműködött Raoul Wallenberggel.

Ezenkívül a XIII/1. zászlóalj emberei álltak őrségben több fontos gyárnál is, hogy megakadályozzák, hogy a németek az ott lévő berendezéseket elrabolhassák vagy felrobbanthassák. Őrizték a vízművet Káposztásmegyeren és segítséget nyújtottak az újpesti ellenálló munkásoknak, akik fegyverrel védték meg az újpesti víztornyot a felrobbantástól. Így a főváros lakói az ostrom alatt sem maradtak ivóvíz nélkül.

De sokszor támadólag is felléptek a XIII/1. zászlóalj emberei. Ők is elvágták a németek távvezetékeit, és robbantottak német teherautókat is, illetve több nyilas járőrt is lelőttek. (Összességében sokkal gyakrabban támadtak meg nyilasokat, mint németeket. Részben azért, mert a németek szervezettebben, és nagyobb csoportokban jártak, részben azért, mert a német katonák ekkor már nem sokat törődtek Budapest lakóival, a nyilasok viszont a szovjet csapatok közeledtével is azt tartották legfontosabb feladatuknak, hogy minél több ártatlan magyar embert végezzenek ki, és minél több értéket raboljanak össze.) Többször sikerült kivégzésre kísért magyar civileket is kiszabadítaniuk Gidófalvy embereinek, a foglyokat kísérő nyilasok és csendőrök lelövöldözése árán. Nagy érdemeket szerzett ebben Rádai Róth Imre, a XIII/1. zászlóalj mesterlövésze (egykori sportlövő), aki a nyilasok mellett előszeretettel szedte le a német lövegek tüzéreit is.
A legmerészebb azonban Garami Bán Endre csoportja volt, akik nemcsak a nyílt utcán támadták meg a nyilasokat, hanem a XIII. kerületi pártházukat is megszórták kézigránátokkal, és az őröket mind legéppisztolyozták.
Azt a célt, hogy idővel általános felkelést robbantsanak ki Budapesten, mint ismeretes nem sikerült elérniük. De még azt sem, hogy megnyithassák a frontot a szovjetek előtt. Ehhez a zuglói ellenállókkal (a XIV/1. és XIV/2. zászlóaljjal) terveztek közös akciót végrehajtani. De már egyik alakulatnak sem maradt ideje a cselekvésre.

Végül sajnos...
1945 januárjában a Vilmos Laktanyát több bombatalálat is érte. (A szovjetek nem tudhatták, hogy ott ellenállók vannak, csak azt, hogy ott egy katonai objektum van.) Így megfogalmazódott a vélemény, hogy a laktanyát ki kellene üríteni, és az alakulat embereit először a környező angyalföldi házakban kell elhelyezni, aztán akit lehet, átvinni az újpesti ellenállókhoz (Földes László csapatához) vagy Vecsésnél a szovjetekhez.
Január 8-án nyilas pártszolgálatosok és tábori csendőrök váratlanul lerohanták a laktanyát, és az ott lévők nagy részét foglyul ejtették. Valószínű, hogy ekkor már folyt a létesítmény kiürítése, mert (ha hihetünk Gazsi József adatainak) a kb. 600-700 emberből, csak 120-an jutottak a tábori csendőrség kezére. (Valószínűleg sokan közben hagyták el a helyet, mert a laktanya nagy alapterületű volt és több épületből állt, a csendőrök pedig nem vették az egészet körbe, így sokak kisurranhattak vagy akár szervezetten is kivonulhattak oldalsó kijáratokon át.) Maga Gidófalvy és Szőnyi sem tartózkodtak akkor éppen a laktanyában, az ügyeletes parancsnoki tisztet Kapocsfy Imre látta el. Kapocsfy olyan megfellebbezhetetlenül ingerült határozottsággal bizonygatta a csendőrtiszteknek, hogy félreértés történt, hogy végül is nem lőtték főbe; inkább katonáival együtt a frontra küldték. Itt sokaknak Kapocsfy vezetésével sikerült átszökniük a szovjetekhez.
Az alakulat többi része szétszéledt, már nem álltak össze újra, inkább külön-külön, vagy kisebb csoportokban várták be a szovjeteket; csak néhányan szöktek át Újpestre.


Gidófalvy Lajos és Szőnyi-Szűcs András is arra készültek, hogy megmaradt tiszttársaikkal átmennek a szovjetekhez. De előtte még végre akartak hajtani egy utolsó akciót. Meg akarták menteni az Erzsébet-hidat attól, hogy a németek felrobbantsák.

Ez sajnos nem sikerült. Gidófalvy Lajos és Szőnyi-Szűcs András a németekkel való tűzharcban haltak meg, az Erzsébet-hídnál, valamikor január 10-e környékén.

Áldozatvállalásuk azért mégsem volt hiábavaló. Végül is egy csomó embert tényleg sikerült megmenteniük. A zászlóalj embereinek nagy része mégiscsak túlélte a háborút, és épségben maradtak azok a gyerekek is, akiket Wallenberggel együtt mentettek meg. És ez így sem volt kis dolog.

Még egyvalakit hadd említsek meg a Gidófalvy-zászlóalj tagjai közül:

Ő Vásárhelyi Miklós, az alakulat egyik katonája. Rómában járt jogi egyetemre, de 1939-ben visszatért Magyarországra, és Debrecenben fejezte be a tanulmányait. 1944-ben a munkaszolgálatból szökött meg, és állt be a XIII/1. zászlóaljba. A háború után újságíró lett, és a MKP népfrontos szárnyának a tagja. 1955-ben Nagy Imre melletti kiállása miatt zárták ki a Pártból. 1956-ban a forradalom alatt a Nagy-kormány sajtófőnöke volt, Nagy Imrével együtt hurcolták Snagovba, majd a miniszterelnök koncepciós perében csak kevéssel kerülte el az akasztófát. Végül megúszta többéves börtönnnel. Később az Élet és Tudomány újságírója volt, és a demokratikus ellenzék egyik szervezője, még a rendszerváltás alatt is aktívan tevékenykedett, Nagy Imre újratemetésén is beszédet mondott.

Dicsőség az ellenállóknak!