A fellépés napja. Az izgalom tetőfokára hágott. De azért (illetve éppen ezért) még az utolsó alkalmakat is kihasználtuk a próbára. Először a koli klubhelyiségében, társalgójában (świetlica) próbáltunk, aztán az ebédlőben (jadalnia). Egyik jobban csúszott, mint a másik. Egyébként meg egész délelőtt esett az eső. Csak reménykedtünk, hogy délután másképp lesz, illetve könyörögtünk Perunhoz
(a szláv Viharistenhez), hogy könyörüljön rajtunk. És lőn! Délutánra szép idő lett: sem nem fojtogató hőség mint tegnap, sem zuhé mint délelőtt: borús, de kellemes, hűvös idő.
Így hát minden cuccal együtt áthurcolkodtunk a helyszínre, most már nem a saját autóinkon, hanem a szlovák résztvevő együttes buszán. Legalább őket is megismertük útközben egy kicsit. (Martinát és Adelát persze én már messziről örömmel üdvözöltem, ők meg Andris felől kérdezgettek.) Gromadában ezekben a napokban a tűzoltóság ünnepe zajlott, a környék lánglovagjai több helyről összegyűltek egy nagy közös versenyre és bulira. Úgy tűnt elég nagy az érdeklődés erre; a járás falvaiból sokan jöttek el, de még többen jöttek volna, ha a délelőtti idő nem riasztott volna sokakat el. Míg kerestük a helyet az öltözésre, egyszercsak ismerős alak tűnt fel talpig kékben: pan Edek volt az, tűzoltó-díszegyenruhában. Mint kiderült, ő volt régen Gromada tűzoltóparancsnoka. Most is beszélgetni, viccelődni próbált velünk, mi meg inkább lerázni próbáltuk őt, hogy hagyjon minket öltözni. Mikor átöltöztünk, kipakoltunk a Magyarországról szóló promo-anyagokat a WĘGRY feliratú standhoz, és vártuk a kedves érdeklődőket. Akik jöttek is. Néhány kellemetlen félreértés azért adódott, abból, hogy miért nem kapnak ők a borunkból.
Időközben megkezdődött a műsor, így alkalmunk volt megismerkedni a résztvevő csapatokkal is. A projekt, amire jöttünk a Visegrádi Országok képviselőinek volt meghirdetve, így az ő együtteseik léptek fel itt is.
Kezdték a műsort a szlovákok. Az ő együttesük neve Ĺeĺija volt és Trebišovból (Tőketerebesről) érkeztek.
Ők leginkább Zemplén (Zemplín) és Sáros (Šariš) táncaival foglalkoznak. Hogy milyenek ezek? Én azt mondom szépek. Mind a táncrend, mind a maguk a táncok nagyon hasonlítanak a magyarhoz. Fenthangsúlyos, szatmárira emlékeztető gyors csárdás sok csapással, bokázóval…
A fiúk táncoltak egy verbunkot is.
Következett a Csehországból érkezett csapat.
Lengyel nevük volt: Błędowianie. Mint kiderült, nem csehek voltak, hanem csehországi polákok (illetve slonzákok, azaz sziléziaiak). Egyébként Havířov városából jöttek,
ami nagyon közel van a cseh-lengyel határhoz. Maguk a táncaik már nem voltak annyira bonyolultak. Volt egy polonez-szerű vonolósuk, és azon kívül is inkább afféle kötött térformájú, sétálgatós, hajolgatós, kissé nyugatias, kissé reneszánszos kontratáncok voltak. Nem bulizós, hanem nyugodt, előkelő, kimért táncok.
Ezután következtünk mi, Magyarországról. Sokat készültünk erre a fellépésre. De azt hiszem megérte. A közönségnek nagyon tetszett, hogy gyors, izgalmas, bulizós számokat adtunk elő, valahogyan (Szelidecske szavaival) őszinte módon. És értékelték azt is, hogy az együttes egyik tagja, egy magyar táncos lengyelül konferál nekik, mégha néha vét is ragozási hibákat. Nem is beszélve arról, hogy saját zenekarral jöttünk, és nem cd-re táncolunk… így még egy külön hangulata volt az egésznek.
Kezdtük a műsort a Fülig Jimmy által összeállított vajdaszentiványival. Ez jó kis bevezető volt viszonylag látványos mégis könnyed (amiben ráadásul majdnem mindenki táncolt). Csak néha zavaró volt, hogy a hangosítók folyamatosan ott mászkáltak előttünk fel-alá, mintha ott sem lennénk. Mi azért élveztük a táncot.
Aztán egy „kis-magyarországi”/„királyi-magyarországi” blokk következett, mert úgy gondoltuk, úgy lenne illő, hogy ne csak erdélyiek legyenek a műsorban.
Ebben blokkban volt tehát: szatmári botoló (Mikkamakka és Nyirettyű) és verbunk (Ajdár, Oglán, Meder), majd szatmári csárdás (Nyirettyű Vacskamatival, Oglán pedig Rikuval), végül pedig egy rábaközi dús és csárdás (Mikkamakka és Szelidecske). (A dél-alföldit végülis ejtettük, amit nagyon sajnáltam, pedig azt Anka-Mankával kellett volna táncolnom.)
És aztán utolsó számnak következett a Kalotaszegi: a tíz perc kimenőre hazatérő katona (Ajdár) és kedvese (Vacskamati) története. Ez egy régebbi Fonós koreográfia, de az edzőtáborban ezzel dolgoztunk a legtöbbet. De azt hiszem, most nagyon jól sikerült, a közönségnek átjött az egész hangulata, a hazatérés öröme, a legényes és a csárdás ereje, a közösség összetartása, az elválás fájdalma és a viszontlátás reménye. Nem véletlen, hogy ezt tettük a végére. És mikor a végén énekelve levonultunk, hatalmas tapsot kaptunk.
A szám énekes részét ezúttal Féktelen Vaddisznó helyett Mikkamakka és Anka-Manka adták elő. Ami utánunk jött, abból már nem sokat láttunk. (A lengyel táncegyüttes amúgy sem most lépett fel, valamilyen jazz-zenekar követett minket.) Elvonultunk a színpad mögötti rétre megünnepelni a sikert.
Aztán az átöltözés és a kajálás után még nézelődtünk egy kicsit, majd elbúcsúztunk Gromadától és az ismét körülöttünk ólálkodó pan Edektől, és visszaindultunk a szállásra a szlovák buszon. A busz azonban lerobbant. Egyszer. Kétszer. Végül azért némi késéssel csak visszaértünk Biłgorajba. Ahol hamarosan átvonultunk a Metro-ba és megkezdődött a BULI!!! Eleinte csak zenélgettünk, énekeltünk, aztán a zenészeink áthozták a hangszereiket és az egész egy féktelen mezőségi táncházba ment át, amilyent a kocsmáros, meg az itteni pultoslány még biztosan nem látott. Sem a meglepett közönség. De hagyták, hogy csináljunk akármit, mert fellendítettük a Metro forgalmát. Vagyis megittunk közben nemcsak egy csomó sört, hanem egy csomó bölényfüves vodkát, vagyis Żubrówkát is, pontosan olyat, amilyenről Nagy László is megemlékezett, mikor egyszer meglátogatta a haverját, Zbigniew Herbertet:
Nagy László:
Wódka Żubrówka
Varangy-lábfejü éj az éjben
caplat a szív körül;
szorul a száj a tüzes pohárhoz;
virrasztok lengyelül.
Homlokomig a busa védjegy
már égődik belém:
néz mozdulatlanul belőlem
az utolsó bölény.
Jó nagy lendületünk volt, mert még akkor sem bírtuk abbahagyni, mikor visszatértünk a koleszba. Együtt zenéltünk és énekeltünk az egyik szobában, míg ránk nem szóltak, hogy most már hagyjuk abba, mert kiskorú diákok is vannak itt (én ugyan nem láttam egyet sem, különben is nyári sünet van vagy mi). Úgy tűnt, a magyarok mindenki közül a legbulizósabb legfegyelmezetlenebb és legvidámabb csapat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése