Harcostársak között II.

Beszélgettünk aztán mindenféléről, a különböző helyekről jött harcostársakkal és „elvtársakkal”. Nem is tudok mindent felidézni, hogy miben mire jutottunk, pedig elég sokmindent feljegyeztem magamnak.
Ami mindenesetre feltűnő, hogy mennyire hasonló problémákkal küzdünk mi, itt Európának ezen a felén, nevezzük ezt akár Kelet-Európának, akár Közép-Európának. És problémáink között csak egy az oktatás leépítése, bár kétségtelenül a mi szempontunkból ez is súlyos probléma. Harcolunk ellene, ki ahogy tud, de az eredményt tekintve nagyon vegyes a kép. A cseh diákok tiltakozása és az ő egyetemfoglaló akcióik például sokkal eredményesebbek voltak, mint a mieink. Az mindenesetre nem ártana, ha jobban tájékozódnánk egymás módszereiről és az egymásnál történő eseményekről is.

Nekem új jelenség, amiről a polákok beszélnek, de előbb-utóbb lehet, hogy hozzánk is be fog gyűrűzni a jelenség: a reakció (főleg a klerikális reakció) új ellenfélnek a 'gendert' tekinti. Egyes magukat konzervatívnak nevező emberek rögtön nekiesnek annak, aki csak kiejti a száján a 'gender' szót. Nem mintha ezek az magukat "konzervatívnak" nevező emberek túlzottan tisztában lennének azzal, hogy mit is jelent ez a gender szó tulajdonképpen.

Borkány a különböző emberek különböző országokról szóló beszámolóit végighallgatva megjegyezte: tényleg olyan mintha már a felvilágosodás eredményeit, az emberi egyenlőségbe, a humanizmusba vetett hitet, az egyik ember másik ember iránti jóindulatát is vissza kellene vívnunk. Hol vagyunk akkor még attól, hogy a szocializmus eszméjéről vitatkozzunk?! (Ez utóbbi mondatot már csak én teszem hozzá.)

A legnagyobb erőt az egész találkozóban talán mégis a legmesszebbről jött ember adta: Paco Ignacio Taibo, a mexikói író.

Ő a saját hazájában nagy szervezője az alulról jövő önszervezésnek. Közvetlen környezetében egyik fő szervezője a vándorkönyvtár-mozgalomnak, ezzel is a legszegényebbek művelődését és talán öntudatosodását akarja segíteni. Egyébként Ryszard Kapuściński jó barátja volt, innen a kapcsolat a polákokkal. Az aktivizmusról bizonyos rezignáltsággal, de inkább valami türelmes bölcsességgel beszélt.

Konkrét szavaiból keveset tudok felidézni, de ami fontos volt az, hogy nem nagy baj, ha a hatalmat nem tudjuk megszerezni. A hatalom úgysem a végcél. A cél mindig az egyes emberek életének jobbá tétele. Ehhez pedig úgyis csak kis, helyi lépéseken keresztül tudunk haladni. A teoretikáról pedig annyit: a marxizmus és a „baloldal” lényege végül is a kritikus gondolkodás. Esetünkben ez azt jelenti, hogy kritikusak vagyunk még a marxista teoretikusokkal és dogmáikkal szemben is. (Ezt én egyébként eddig is így gondoltam, és hangoztattam is.) Lényeg, hogy ne féljünk saját „baloldaliságunktól”, ne próbáljuk mindig cenzúrázni saját magunkat.
És a másik teendő, amit ő is hangsúlyozott, de az én céljaimmal is egybevág: emléket állítani a progresszió, a társadalmi igazságosság híveinek, mármint azoknak is, akik a maguk korában azok voltak, de ma már nem feltétlenül így ismerik őket, és azoknak is, akiket valami miatt kezdenek elfelejteni.
Akiket Paco a lengyel hősök közül kiragadott példaként kiemelt:

Jarosław Dąbrowski, az 1863-as lengyel szabadságharc hadvezére, aki aztán évekkel később a francia munkásokért harcolva a párizsi Commune tábornokaként esett el.

A Spanyol Köztársaság Néphadseregének XIII. nemzetközi dandárja (brigádja), amelynek lengyel harcosai nem véletlenül tűzték a zászlójukra Jarosław Dąbrowski nevét.

Mordechaj Anielewicz, az 1943-as varsói gettófelkelés fiatal vezetője, aki nem akarta megvárni, amíg deportálják, és nem akarta magát ingyen a nácik kezére adni. „Fegyverrel a kézben szebb meghalni” –mondta vagy talán csak idézte valakitől, mindenesetre ebben a szellemben cselekedett, fegyverrel a kézben halt meg.

(És akkor rögtön mi magyarok is kiegészíthetjük gondolatban az ő hirtelen előkapott listáját:
Jarosław Dąbrowski mellé rögtön odatehetjük Frankel Leót,

aki szintén a párizsi Commune harcosa volt, de túlélte az eseményeket, és hazatért Magyarországra, hogy hazájában békésebb, és talán valamivel kedvezőbb körülmények között kezdhesse szervezni az elnyomottak és kizsámányoltak mozgalmát.
A XIII. dandár lengyel harcosai közé odatehetjük a XIII. dandár magyar harcosait,



(mert a magyarok nagy része is ebben az egységben szolgált, együtt lengyel bajtársaikkal).
És Mordechaj Anielewicz mellé is odatehetjük akár Ságvári Endrét,

aki talán sokkal kevésbé volt zsidó, mint a Mordechaj, de ő is abban a szellemben cselekedett, mint a varsói fiú: nem adta ingyen magát.)

A másik figura, aki nagyon hatott rám a beszélgetések során, az Alygis, a fiatal, de hosszúszakállú, csupaszív, mosolygós litván legény volt, aki mindenkit rögtön meghódított kifogyhatatlan energiájával, és humorával.

Míg jó sokan a tóparton iszogattunk a konferencia szünetében, ő egyszercsak azt vetette fel: alapítsunk új Internacionálét. De jobbat, és okosabbat, mint az eddigiek. Legyen a neve, egy csomó számot átugorva 42. Internacionálé.
A jelszava pedig ez:
„42. We know the answer.”

Harcostársak között I.

Krasnogrudában jártam nemrégen, a dicső emlékű, Lubicz-címerközösségbeli Miłosz-család udvarházában.



Ide szervezett ugyanis nagy tanácskozást a Rosa (Róża) Luxemburg Alapítvány barátainak és harcostársainak, azaz a vele szövetséges és hozzá kapcsolódó szervezeteknek.

Maga Krasnogruda Polákország északkeleti részén van, közvetlenül a litván határon. Az udvarház egyebek között arról is híres, hogy részben itt töltötte gyerekkorát a híres (Nobel-díjas) litvániai lengyel író, Czesław Miłosz.

Ő aztán persze később az egész világot beutazta, éélt Párizsban és Amerikában is, de mindig szeretettel gondolt vissza erre a tájra, és ami azt illeti az írásaiban sokat foglalkozott a litvánok és a polákok viszonyával, mint általában a „közép-európaiság” problémájával is. (Kiss Gy. Csaba professzor úr manapság néha kissé neheztel rám, hogy amióta én a Hetmani Magyar Században szolgálok, azóta sokkal hajlamosabb vagyok „kelet-európaiságot” mondani „közép-európaiság” helyett. Pedig valamikor mélyen egyetértettem Czesław Miłoszsal, sőt ma is hajlamos vagyok őt a kedvenc íróim közé sorolni, és továbbra is fenntartom azt is, hogy az itteni népek között vannak érezhető hasonlóságok, amelyeknek az egymás iránti irigykedés helyett az egymással való összefogást kellene segíteniük.)

Ezidőtájt a hetmani lövészszázad éppen Augustów és Suwałki között állomásozott, ami nem is esik messze Krasnogrudától. Így aztán felkerekedtünk a jó öreg Borkánnyal, hogy átruccanjunk kicsit Miłoszékhoz, hogy ott találkozhassunk lengyel, litván, cseh és mexikói „elvtársainkkal”. (Az „elvtárs” alatt most tényleg elv-társat, azaz hasonló gondolkodású embert értve.) A találkozón a magyarokat négyen képviseltük, Borkány vitézen és rajtam kívül két másik nagy szociológus-ideológus, Borzas Szarvas és Bölcs Kecske (utóbbi Délvidékről, Nagybecskerekről jött). Mind hasonlóképpen gondolkodunk a társadalmi kérdésekről.
Utunk Krasnogrudába gyönyörű erdőkön vezetett keresztül, amelyekben, mint a legtöbb lengyel erdőben sok a fenyő és a nyírfa, de a délebbi vidékekkel ellentétben itt már az aljnövényzet is megsűrűsödik. Szép táj.
És maga Krasnogruda is egy gyönyörű hely.

A kúria mellett körbe mindenhol erdő, a domb aljában pedig egy kis tó.

Igazán a lehető legjobb hely egy írónak itt felnőni, és majdani írásaihoz innen meríteni az ihletet, még világkörüli utazásaiban is vissza-visszagondolva erre a helyre.

Az udvarház is szépen van berendezve.

A falakon mindenütt Czesław Miłosz versei vannak kiragasztgatva, sokszor az eredeti változat mellett angol és litván nyelven is. Mindegyik versből számtalan példány van a falon, aki akarja, letépheti a lapot és el is viheti. Aki az összes versből visz egyet, annak látogatása emlékére egy kisebbfajta Czesław Miłosz-kötete lesz.

A tanácskozásra mindenféle önszervező civil közösségek és szellemi műhelyek képviselői jöttek el, és valóban fontos társadalmi kérdésekről igyekeztünk egyezségre jutni. Igazi baráti, sőt harcostársi, sőt, ha nem néznétek megint csúnyán rám a szóért, azt mondanám, hogy „elvtársias” légkör uralkodott. Tényleg mindnyájunk önbizalmának jót tett, hogy végre hasonló gondolkodású embereket látunk, akik ráadásul fiatalok, mosolygósak, elszántak bátrak és életszeretők, ugyanakkor, ha például a szegénység problémáiról bkezdünk beszélni, nem „bolsiznak” és „komcsiznak le”, és nem kiáltanak vörös riadót. Ugyanakkor rá kellett jönnöm arra is, hogy valamennyiünknek hasonló nehézségekkel és értetlenséggel kell megküzdenünk a saját hazánkban. Igaz, hogy az államszocializmusnak már rég vége, de a honfitársaink mindenütt még mindig attól ijedeznek, ijedezésükkel szolgálatkészen eleget téve különböző (az államszocializmus központi Pártjához nagyon hasonlóan működő) hatalmi csoportok elvárásainak. Ezeket is megbeszéltük.
Kérdezhetnétek, hogy mit szól a Hetman, ahhoz, hogy magyar lövészei ilyen szervezkedéssel töltik a szabad idejüket.

Nos, a Hetmant nem nagyon érdekli, hogy magyarjai miket csinálnak szolgálaton kívül. (Bár azért, ha találkoztok vele, ne nagyon részletezzétek, hogy mi mindenről beszélgettünk mi ezen a helyen. (Borkánynak inkább elnézi, mint nekem.) Bár az is lehet, hogy csak legyintene rá. Nem tudom. Végül is akinek nagyon kényes az ízlése, az ne fogadjon fel magyar népi kollégistákat testőrnek.)

Sokan azt is kérdezhetnék, mit szólhatna Czesław Miłosz, hogy ilyen emberek gyűlnek össze ősi családjának udvarházában. Erre csak azt tudom mondani: Czesław Miłosz nem volt szigorú értelemben vett szocialista, legalábbis nem volt ideológus, viszont egy mélyen humanista, párbeszédre mindig nyitott és mosolygós fiatal embereket szerető, velük szívesen beszélgető író volt. Nem véletlen, hogy családja udvarházát ma ilyen vitákra használják, és úgy nevezik: a Párbeszéd Háza.

Akik pedig itt összegyűltek, szerintem a lengyel progresszió színének-virágának legszebb hagyományait viszik tovább. A felvilágosult Alkotmány létrehozói közül

Hugo Kołłątaj tanítványaiét.
A lengyel jakobinusokét és Tadeusz Kościuszko-ét,

akiknek célja az állami függetlenség megvédése/ kivívása mellett a jobbágyok felszabadítása is volt.
Az 1863-as felkelés és szabadságharc „vöröseinek” (radikálisainak) hagyományait,

akik szintén fel akarták szabadítani a jobbágyokat, és földet osztani nekik (eltérően a mérsékeltebb „fehérektől”, akik csak az állami függetlenséget akarták visszaállítani). (Bizony, a fehér-vörös-ellentétpár a lengyel zászló színeiből jön!)
A PPS (Polska Partia Socjalistyczna – Lengyel Szocialista Párt) hagyományait,

amely tagságának és vezetőségének jó része szintén olyan szegény nemesekből állt, amilyenből Miłosz is származott márcsak ezért sincs semmi ellentmondásosság abban, hogy a társadalmi reformok hívei egy lengyel nemesi udvarházban gyűlnek össze.

A maiak közül az egyik legszimpatikusabb lengyel szervezet, amely itt képviselteti magát, az a Krytyka Polityczna nevű lap és kiadó tagsága.

(Közülük is a lehengerlően okos Michał Sutowski nyeri meg a szimpátiánkat.) Ők azok akik mostanában sorban kiadják a Solidarność legendás ideológusának, Jacek Kurońnak a műveit, valamint a PPS és az 1905-ös orosz (és lengyel) forradalom legnagyobb lengyel ideológusainak(pl. Kazimierz Kelles-Krauznak vagy Stanisław Brzozowskinak) az írásait is.
Ezenkívül itt vannak Litvániából a Demos nevű szervezet aktivistái: Algis, Mindaugas, Jolanta, Arturas és Tomas. Aztán a cseh egyetemi diákmozgalmak két szervezője, Jan és Karolina. (Ami azt illeti, nem lehet nem észrevenni, hogy az ő mozgalmuk mennyivel sikeresebb volt a maga helyén, mint a miénk. Ez azt jelenti, hogy tanulhatunk tőlük.) Itt van másfél német… És itt van egy mexikói író, Paco Ignacio Taibo, akiről mindjárt lesz még szó.

(Folytatjuk)

Ami összeköt

I. Bánat
A temetőben három lány állt egymás mellett, szó nélkül, lehajtott fejjel. Negyedik barátnőjük sírja mellett álltak. Szomorúan gondoltak rá, régi jó barátjukra, aki tragikusan fiatalon hagyta ott a világot.
Egyszercsak a levegőből lassan leereszkedve egy pókfonál szállt a fejükre. Ott állt a három lány, szomorú arccal, fejükön azzal az ezüstösen csillogó, leheletfinom szállal, ami összekötötte őket, anélkül, hogy észrevették volna.
Ők hárman mindig barátok lesznek.


II. Öröm
Már világosodni kezdett, mikor előhoztuk Vacskamatinak és Barnamacinak a mi ajándékunkat: egy nemezszőnyeget, amin együtt dolgoztunk, hosszan és nagy gonddal. A régi csapat újra összejött, és együtt gyúrtuk össze a színes gyapjúszálakat, együtt öntözgettük és csavargattuk ki belőle a vizet, ahogyan azt mutatták nekünk. Kiterítettük a szőnyeget, amelyen egy ház volt (az ő otthonuk), virágok és fák (az ő kertjük), egy kutya (az ő kutyájuk) és szaladgáló gyerekek. Aztán, valami váratlan ötlettel Feketerigócska és Szelidecske megfogták a szőnyeget és ráterítették az ifjú párra, és beletekerték őket. És körülálltuk őket mind a régi barátok, kiterjesztettük a kezünket rájuk, megforgattuk őket a szőnyegbe tekerve és Ajdár énekelni kezdett, majd mindnyájan csatlakoztunk hozzá.

A menyasszony szép virág, koszorúja gyöngyvirág,
Az a boldog vőlegény, ki azt mondja: az enyém...

És mind tudtuk: történetünk nem ér véget, de egy egészen új fejezet kezdődik. Valami izgalmas, valami új mesélnivaló, amit már egészen másképp kell mesélni, mint az eddigi történeteinket, de valami, amiben akár mint hősök, akár mint mesélők, mind benne leszünk.

Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? III.

Hát így!
https://www.youtube.com/watch?v=5yDUxm2bl80

Úgy ahogyan Max Färberböck készítette az Egy asszony Berlinben című filmet. Illetve nemcsak a rendezőt illeti a dicséret ezért a filmért, hanem az összes alkotótársát is.
Már maga tény, hogy a film német-orosz koprodukcióban készült egy nagy dolog.

Két egykor egymással háborúzó nemzet filmesei színészei álltak össze, hogy háborújukról filmet forgassanak, egy véres és tragikus eseményeket végignéző (és részben végigszenvedő) szemtanú visszaemlékezései alapján. Mindkét fél részt vesz a film készítésében, és egyik sem akarja a maga nemzetét, mentegetni. Magától értetődik számukra, hogy a szovjet katonákat a volt Szovjetunió országaiból érkező színészek játsszák, a német civileket és katonákat pedig német színészek. És a film mindkét félből sokat megmutat, mindkettőt magával ragadó emberi mélységgel ábrázolja.

A szovjetek között is megtalálhatók az erőszakoskodó, durva, gátlástalan emberek (és az ismert orosz színészek nem ódzkodnak a művészi feladattól, hogy őket is hitelesen ábrázolják); éppúgy köztük vannak az elkeseredett, vigasztalhatatlan, bosszúra szomjazó, családjukat, barátaikat vesztett katonák és a lovagias, humánus, a legyőzött ellenféllel szemben is nagyon tisztességesen viselkedő emberek. Ezenkívül nem fél a film reflektálni arra sem, hogy a szovjetek Berlinhez mégiscsak egy honvédő háború, ha úgy tetszik szabadságharc megvívása után jutottak el, amelyben sokan tényleg nagy hősiességről és egyéni önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot.

Ugyanígy a németeknél is bemutatja a film a kiszolgáltatott, szegény nőket és a túlélésük érdekében ravasz és taktikus (mégcsak tisztességtelennek sem mondható) maguk praktikáival élni tudó nőket is. Valamint általában az ijedt, kiszolgáltatott, tehetetlen és vétlen civileket. De a dacos és őrült fanatikusokat is, akik nem tudnak túllépni azokon a jelszavakon, amelyeket parancsnokaik a háború elindításakor hangoztattak. De még az ilyen szereplőket is empátiával ábrázolják.

Talán a Bukás című remekmű volt hasonló ebben a témában, de az egyrészt csak a vesztes német felet és a vereség pszichológiáját mutatta be, másrészt annak a félnek is csak az elitjét, a vezetőséget. Ez a film mindkét fél kisembereit, „közkatonáit” mutatja be. („Közkatona” alá értve most a tiszteket is, vagyis mindenkit, aki nem döntéshozó csak (parancs)végrehajtó egy ilyen háborús szituációban.) Azonkívül az Egy asszony Berlinben majdnem ott kezdődik, ahol a Bukás végetér: már egyértelmű, ki a győztes, ki a vesztes, a további kérdés az, hogyan lehet élni a továbbiakban, milyenek lesznek egy fegyverszüneti állapot hétköznapjai.

Az orosz, német és lengyel filmkészítők között ráadásul olyan teljes az összhang, és mindenki olyan magától értetődő természetességgel vállalja és játssza a rá osztott szerepet, hogy a néző a film nézése közben bele sem gondol, hogy mekkora nagy dolog, hogy ez a film így készülhetett el, ahogyan készült. (Lásd fenti áradozásomat, pár bekezdéssel előbb.)

Nina Hoss tökéletes választás Anonyma, a történetet feljegyző és elbeszélő nő szerepére.

Fáradt, elgyötört, beesett arca sokat elmond egy háborúról és a kiszolgáltatottságról, élénken csillogó szemei pedig az élniakarásról.

És az orosz főszereplőt, a lovagias őrnagyot, Andrejt alakító színészt is csak dicsérni tudjuk. A színész nem más, mint Jevgenyij Szigyihin.

Akit nemcsak azért szeretünk, mert kiváló színész, és jófej, mosolygós ember, és még többféle harcművészetben is járatos, hanem azért is mert ő volt az egyik főszereplője Gothár Péter filmjének, a Haggyállógva Vászka című szívgyönyörködtető komédiának.

(Ványka (Jevgenyij Szigyihin), Luvnya (Valja Kaszjanova) és Vászka (Makszim Szergejev))
(Azt mondhatnám, hogy ez a kedvenc orosz-magyar koprodukcióban készült filmem. Megelőzi még a Madárszabadító, felhő, szél című filmes verset is.)

A többi szereplőt nézve láthatjuk, hogy a film a Szovjetunió multikulturalizmusát is igyekszik bemutatni. A szovjet katonák itt nem kizárólag oroszok. Van itt burját (Viktor Zsalszanov)

(akit egy népzenésszel játszatnak el, hogy egy szép burját népdal is elhangozhasson a filmben), van hajk (örmény)

(Szamvel Muzsikjan)
Van irisztoni (oszét) harcos

(Anatolij Dzivajev), aki egy tipikus nagyszívű kaukázusi öregapó, és még sokféle ember.

És mint mondtam az emberek nemcsak nemzetiség szempontjából sokfélék, hanem viselkedés szempontjából is. A kettő pedig nem függ össze egymással. Ha valamit, akkor ezt egyértelművé teszi a film. Pontosan ettől lesz a történet nagyon emberi.
Nagyon sajnálhatjuk, hogy a magyar mozik nem vetítették ezt a filmet, pedig az ilyen élményekre nagy szükségünk lenne. Szerencsére az Internet segíthet bepótolni. Nagyon várom, amikor mi magyarok is ilyen filmet készítünk szomszédaink legjobb alkotóival közösen.

Lásd még:
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? I. (Michael Collins)
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? II. (Felkavar a szél)