Úgy tűnik, nem is feltétlenül Csányi Vilmos az első, aki mindezt megfogalmazza. De ez érthető. Az emberekben benne van a közösségszervezés igénye; kérdés, tudatára ébrednek-e, meg tudják-e ezt rendesen fogalmazni, és találnak-e ehhez társakat.
(Mihail Bakunyin: Isten és az állam. Horváth Géza fordítása)
Bizony ezt Mihail Bakunyin, „az anarchizmus atyja”atyja írta! Bakunyin célja (és így az anarchizmus célja) tehát nem az, hogy „mindenki azt csinálhasson, amit akar”, hanem az, hogy megfelelő, optimális kisközösségeket hozzon létre. Ugye, hogy ez nem is hangzik teljesen hülyeségnek? (A módszerek már másik lapra tartoznak. Ezért nem akarnék én az anarchizmusból sem egyedül üdvözítő társadalmi ideológiát csinálni.)
Voltak a XX. században is ilyen kísérletek sokak részéről. Az Orfeo Művészcsoport is tekinthető ilyen kísérletnek. Hogy miért bomlott ez fel, azt még pontosan ki kellene kutatni, de az biztos, hogy abban is az emberek közösség iránti igénye és közös alkotás iránti igénye fejeződött ki. Ilyen kísérletet jelentettek a szovjetek (az autonóm tanácsok) az 1905-ös orosz forradalomban. Csak sajnos aztán ezekre is rátenyerelt a végén egy hierarchikus szervezet, egy magát mindenek felett állónak, és mindenhatónak tekintő Párt. Ilyen kísérletet jelenthettek például Magyarországon 1946 és 1949 között a népi kollégiumok is. Remek közösségek alakultak ott, kreatív munkára és összetartásra, közösségi tevékenységre ösztönözve az egyéneket. És már megjelent az igény, hogy ez az egész modell ne csak oktatási célokat szolgáljon. A Györffy István Kollégium végzett diákjainak egy csoportja ugyanis megalapította a Végzett Kollégisták Testületét, vásároltak egy közös társasházat, és megpróbáltak családi életüket is összehangolni. És nem is sikertelenül.
Ami pedig az egyszemélyes csoportokat illeti: könnyen belátható, hogy hogyan származik ebből az elidegenedésből az egyéni javak felhalmozásán alapuló kapitalizmus. És az is látszik, hogy az elidegenedett, kizsákmányolt, frusztrált, de emberi közösségre még igényt tartó embereknek az ilyen tömegtársadalmában hogyan alakulnak ki a szélsőséges ideológiák. Például a sovinizmus illetve ennek folyománya a fasizmus.
A sovinizmus hazugsága azonban éppen ott van, hogy csak illúzióját adja a csoportidentitásnak. (Hiszen lényege éppen ez: szeresd feltétel nélkül a saját nemzetiségedet, és mindenki mást utálj, üldözz, rekessz ki.) Igazi csoportkohézió azonban csak egymást ismerő emberek között alakulhat ki. Egy nemzet akkora közösség, aminek nem ismerheted minden tagját.
Ez azt jelenti, hogy a nemzet is egy olyan fogalom, eszme, amit kukába kellene dobni? Szerintem nem. A modern nemzeteszme egy hatalmas előrelépés volt, hiszen szemléletileg arra tett kísérlet volt, hogy felszámolja a középkori, feudális társadalom, szigorú hierarchikus tagoltságát. A szabad állampolgárok közössége, egyéni autonómiája, egyenlőségének formális elismerése egy újabb lépés afelé, hogy az állam elismerje a szerves kisközösségek autonómiáját.
Tömegtársadalmak
Ha már itt tartunk vessük össze a különböző tömegtársadalmakat a kisközösségek szempontjából!
-a feudalizmusban léteznek összetartó kisközösségek, de ezek mindig szigorúan alá vannak rendelve egy-egy földesúrnak. Tehát a kisközösségek nem autonóm közösségek. A földesuraknak egyéni jogaik vannak, amelyek felülírják a közösségek kollektív jogait. Az, hogy az ember milyen mértékben
-a polgári nemzetállamban elvileg mindenki egyénileg szabad állampolgár, mindenki a nemzet tagja. Csakhogy ezzel a közjogi helyzettel párhuzamosan a gazdasági rend a kapitalizmus, amely az egyéni boldoguláson, az egyéni javak felhalmozásán alapul. Ez megint megnöveli az emberek közötti különbségeket, csak most már a hierarchia alapja nem a születés, hanem a felhalmozott javak mennyisége lesz. Közben pedig, mivel mindenkinek az egyéni boldogulása és individuális szabadsága a fontos, a társadalom atomizálódik, a közösségek felbomlanak, az egyedek elidegenednek egymástól, agresszívak egymással, miközben továbbra is közösségekre vágynak.
-a fasizmusban és a sztálinizmusban az államon belül minden állampolgár egyenlővé van téve, de föléjük van rendelve az állampolgároknak egy kiváltságos csoportja, a vezetők, az élcsapat, a Párt, amely azt tesz az állampolgárokkal, amit akar. Az egyének nem tudnak kibontakozni, mert a meghirdetett „közösség” túl nagy, nem ad lehetőséget a mindennapos személyes interakcióra. Az egyének továbbra is félnek egymástól, mert érvényesülésüket itt sem együttműködési képességük, hanem a vezetőkhöz, a Párthoz való hűségük határozza meg. A kényelem ára a rettegés. A fasizmus annyival rosszabb, hogy mindemellett még előírja más nemzetbeli csoportok gyűlöletét és pusztítását is.
-az anarchizmusban az emberek visszatérnek a törzsi-kisközösségi szervezethez. Ez eddig állítólag még csak egy helyen valósult meg a történelem folyamán: Dél-Ukrajnában az orosz polgárháború folyamán, 1918 és 1921 között, ahol anarchista csoportok paraszti közösségekből létrehozták az Ukrajnai Szabad Területet. De még ott is szükség volt valamiféle központi kormányzatra és hadseregre, hogy megvédhessék magukat fehérek (cárpártiak) és vörösök (bolsevikok) támadásai ellen. (Ha pedig van központi kormányzat és központi erőszakszervezet, akkor már van lehetőség arra, hogy az emberek egy csoportja eltávolodjon eredeti kisközösségétől, és elszálljon hatalmától, és az egészet akarja ellenőrizni.)
De nem derült ki, hogy a modell, amit létrehoztak működhet-e hosszútávon, vagy úgyis felbomlik az emberi kapzsiság miatt: a Szabad Területet végül is nem belső okok bontották fel, hanem felszámolta a kialakuló szovjet állam fegyveres ereje. Egyébként viszont: amit meg lehetett csinálni akkor a zömmel paraszti népességű és széles-tágas Ukrajnában, azt már nem valószínű, hogy meg lehetne csinálni egy mai nyugat-európai ipari és polgári államban.
Tehát
Tehát: ha elfogadjuk a Csányi-féle evolúciós modell működését (és nekem a történelmi, társadalomtudományi és pszichológiai példák alapján nagyon úgy tűnik, hogy működik), akkor a legmegfelelőbb társadalmi rend az autonóm kisközösségekre épülne. Legyen tehát anarchizmus? Vagy törzsi társadalom? –kérdezzük. Lehet, hogy ez lenne az a mód, amelynek segítségével az ember biológiai és kulturális evolúcióját szinkronban lehetne tartani, de sajnos ez nem lehetséges, mert figyelembe kell vennünk bizonyos realitásokat. Az emberek sokan vannak, a hely kicsi, nem jut minden törzsnek vadászterület. Ez szívás.
Tehát szükségessé válik a magasabb szerveződési szintek fenntartása is. Az a kérdés, hogy lehetséges-e a kisközösségek és a magasabb szerveződési szint reális kompromisszuma. Ki lehet-e békíteni az anarchiát/ törzseket és az államot? Hogy őszinte legyek fogalmam sincs. De nem nagyon látok más lehetőséget, mint ezzel próbálkozni.
Azaz: felépíteni valami olyan modellt, amelyben valahogyan van az állami beavatkozás mértékének egy felső, a közösségek autonómiájának pedig egy alsó határa. Ennek a próbálkozásnak azonban nem akarok nevet adni és ideológiát kidolgozni, mert ez merőben gyakorlati kérdés. Azt sem lehet megfogalmazni, hogy van-e olyan típusú párt, oldal, hatalmi csoport, amely ezt a szellemiséget következetesen képviseli. Nincs erre modell. Az egyetlen, amit tenni lehet, hogy minél több és minél szorosabb együttműködő közösséget alakítunk ki. Kezdhetjük mondjuk a baráti társaságoknál. Az olyanoknál, amelyek nem csak együtt iszogatnak, hanem együttesen problémákat is megoldanak, esetleg alkotnak. A cserkész- és úttörőcsapatok, szabadkőműves páholyok, szakkollégiumok, együttesek kiváló modellel szolgálnak ehhez.
(Az ugyanis kevés, hogy mondjuk középiskolában kialakul egy jó, összetartó osztályközösség, aztán mindenki leérettségizik, és szétszalad, és megint ott állunk elszigetelt egyénekre tagolva. Vagy egyben kell tartani a közösségeket, vagy utána új közösségeket létrehozni.)
Szóval nem tudom még sikerül-e. De meg kell próbálni.
Ideológia?
És mint ahogy az előzőekben már jeleztem: azért látok pozitív példákat, modelleket, jeleket arra, hogy a közösségek és az állam kompromisszuma lehetséges. És hozzátenném azt is: az eredeti polgári nemzettudat egy kiváló eszköz lehet pontosan erre, az anarchia és az állam összebékítésére. Néhány példa:
Lengyelországban például a közigazgatás alapja a gmina-rendszer. Egy gmina több falu közös önkormányzatát jelenti, ami olcsóbb az egyes falvaknak, ugyanakkor mégis jobban segíti a helyi, regionális érdekek érvényesülését, mint a megyei vagy a járási rendszer. Azzal együtt, hogy természetesen a gminák felett Polákországban is megvannak a magyar járásoknak megfelelő körzetek (powiat) és a megyéknek megfelelő vajdaságok (województwo), de a gmináknak elég erős a szerepük. Tehát a lengyel államban egy olyan rendszer működik, amelyben az államhatalom valamilyen szinten elismeri a helyi kisközösségek autonómiáját, és nem akarja saját hatalmát nemzeti alapon abszolutizálni.
Ez a modell egyébként nagyon emlékeztet arra a közigazgatási rendszerre, amit 1945 környékén a két jó barát, Bibó István és Erdei Ferenc kidolgoztak. A gminákat, azaz a kisváros és a körülötte levő falvak közigazgatási egységét náluk városmegyéknek hívták. A magyar közigazgatás 1945 utáni reformjában sajnos ez a modell nem érvényesült teljesen, nem lettek városmegyék, de a helyi önkormányzatoknak így is nagy szerep jutott. (Az 1945-1948 közötti korszak amúgy is az az időszak volt, amikor az állam és az önkormányzatok kompromisszumának megvalósítására tettek kísérletet, csak aztán az egészet elsöpörte egy egypárti uralom.)
Az egész modell szellemisége pedig megjelent már előtte a népi írók mozgalmában, a két világháború között. Különösen Veres Péter, Erdei Ferenc, Karácsony Sándor, Féja Géza, majd később a népi kollégisták (a II. világháború előtt ez még csak a Györffy István kollégiumot jelentette) írásaiban. A népi írók egyik fontos jelszava volt: „önkormányzat!”, azaz a helyi érdekérvényesítés biztosítása. (Jóval később Bibó István ezt összehangolta a szakszervezeti munkás-önigazgatással, mint céllal, Az európai társadalomfejlődés értelme című írásában.) A „nemzet”, mint eszme hangoztatása pedig éppen ezeknek a helyi érdekeknek az összehangolására szolgált. (Éppen ezt nem értették meg az ún. „urbánusok”, akik az egészből csak a „nemzetet”, mint jelszót látták meg, és megijedtek a sovinizmus kialakulásának lehetőségétől.)
A nemzetállam és a regionális érdekek békés egymás mellett működése, és ha kell összehangolása, mégpedig az állampolgárok nagyobb mértékű, kollektív és kooperatív aktivitására alapozva (helyi önkormányzatokon, szövetkezeteken, ifjúsági és kulturális szervezeteken keresztül) – ezt az eszményt nevezték a népi írók népi demokráciának. Ennek a megvalósítására történt kísérlet 1945 és 1948 között.
Később a „népi demokrácia” kifejezést ellopta az államszocializmus. Még később néhány idióta megpróbálta feltámasztani a „népi-urbánus-vitát”, de úgy, hogy nem hívta fel a figyelmet az eredeti vitában az „urbánusok” félreértésére. Így az egészből népi félreértés lett azaz „nemzet-eszme” és „kozmopolitizmus” (?) teljesen értelmetlen és irreleváns vitája.
Az eredeti értelemben vett népi demokrácia felé tett lépésnek tekinthető ugyanakkor az 1848-as reformsorozat is. Csak ezt aztán 1867 után félrevitték, a félig feudális, félig kapitalista irányba. De erről már volt szó.
Egy szó mint száz: nem nagyon marad más számunkra, mint az eszményt szem előtt tartva a gyakorlatban kísérletezgetni, harcolni, amikor kell, és együttműködni amikor kell. Univerzális recept nincs. A lényeg talán csak annyi, hogy amit csinálunk, igyekezzünk együtt csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése