Vetélkedő

Ismét történelmi vetélkedőnk következik. A feladvány valamivel nehezebb, mint a múltkor, de egy kis kutatással itt is el lehet boldogulni.
A kérdés ismét a következő:
Mi a közös (vagy inkább: mi a hasonló) az alábbi személyekben:

A helyes megfejtők között ismét egyéves Ki Viszi Tovább-előfizetést sorsolunk ki, valamint megkapják az Ecloga és az Eszmélet folyóiratok egy-egy példányát. Beküldési határidő: március 20.
Tekintettel a feladat nehézségére, ha egy hónapon belül egy megfejtés sem érkezik, közzéteszünk bizonyos információkat a képen látható személyekről. Jó kutatást kívánunk!

Minimalista filmajánló

Nehéz helyzetben vagyok. Erről a filmről akartam ajánlót írni, de nem akarok spoilerezni, azaz poénokat lelőni. Így hát vagy homályosan fogok fogalmazni, vagy egyszerűen biztatlak benneteket is, hogy nézzétek meg, mert hihetetlenül gondolatébresztő.
http://www.youtube.com/watch?v=sDLP5JWWTWA

Néhány szempont azért mégiscsak:
-Érdekes amit a film mond a tudományos és a vallásos gondolkodásról, az egyik illetve másik megismerési módról. Nekem ezért volt mindenképpen érdemes megnézni.
-Szerintem azt a kérdést érdemes feltenni még magunknak: Szeretném-e, ha az, amit a főszereplő mond, igaz lenne? Miért? Változik-e, és ha igen, hogyan az ehhez való hozzáállásom, ahogyan halad előre a film?
-A végén állást kell-e foglalnom, hogy elhiszem-e az egészet (persze abban a közegben, a film valóságában)? Az állásfoglalásomhoz nem kell-e bizonyos részleteket figyelmen kívül hagynom? A gondolataim formálják a valóságot, vagy a valóság a gondolataimat?

Na ez jó homályosra sikerült. A végére még annyit:
-Ha egy igazán jó, és viszonylag spoilermentes ajánlót akartok hallani a filmhez, hallgassátok meg ezt (1:15-től kb 25:20-ig):
https://www.youtube.com/watch?v=i1-ug7F0YE0

A Bölcsész-rap

Ezt az itt következő szöveget is nemrég találtam a régi cuccaim között.
A nép ajkán keletkezett; igaz, csak részben folklorizálódott, úgy értem nem terjedt el széles körben, talán mert sosem került fel az Internetre. (Eddig…)
Ezt talán ismeritek. Akkoriban volt nagy divatban, mikor kezdtem az egyetemet. (Volt két másik része is, de azok említésre sem méltóak.) Mikor hallottuk ezt előadva postásokkal is, meg talán rendőrökkel is, arra gondoltunk miért ne lehetne a többieknek is egy-egy ilyen sztereotíp rapjük. A vízvezetékszerelőknek, a gyógyszerészeknek, a vasúti mérnököknek, a sofőröknek, a bányászoknak, és a… bölcsészeknek!

Bölcsész-rap

Mi vagyunk a bölcsészek és történelmet írunk

Tarisznyával járunk és sodort cigit szívunk

Jobb ha nem szólsz be, mert kemény srácok vagyunk,

Mert könyvtárakba járunk, és szivacs a mi agyunk.

Vastag könyveket írunk, és pengetjük a lantot

Kapásból idézzük Tacitust és Kantot

Romkocsmákban a sült galambot várjuk

Hiába menekülsz, a Világot megváltjuk

Mindenkit lenyomunk a Honfoglalóban

Megmondjuk a tutit egy titkosnaplóban

Kulcslyukat keresünk a forgóajtóban

Ha beszólsz, lealázunk a holnapi sajtóban

Nemzetőrség vs csendőrség

Folytatva az előző témát, ahol abbahagytuk.

Az eredeti értelemben vett népi demokrácia felé tett lépésnek tekinthető ugyanakkor az 1848-as reformsorozat is. Csak ezt aztán 1867 után félrevitték, a félig feudális, félig kapitalista irányba. De erről már volt szó.
Csak egyetlen példa az 1848-as Magyarország és az 1867 utáni Magyarország közötti különbségre: nemzetőrség vs csendőrség.

Nemzetőrség

A nemzetőrség helyi rendvédelmi szerveket jelent. Azt jelenti, hogy bizonyos állampolgárokat kiképeznek a rendvédelemre is. Ők aztán a hét öt napján civil, polgári foglalkozásukat űzik, a hatodik napon viszont felveszik a kék zubbonyt, és (megfelelő fizetés ellenében) rendőrként járőröznek az utcán. Az ilyen rendvédelmi szerveket 1848-ban törvénybe iktatta az Országgyűlés. Igaz, a nemzetőri funkció ellátásának is bizonyos vagyoni helyzet volt a feltétele, de várható volt, hogy ez változni, fokozatosan szélesedni fog éveken belül, éppúgy, mint a választójog cenzusa. A Nemzetőrségnek persze volt országos parancsnoksága és országos szabályzata (az egységes egyenruhát már nem tudták mindenhol bevezetni,

ezért sok helyen eltértek a standard kék zubbony-szürke nadrág összeállítástól), de alapvetően mégis ez volt a lényege: helyben helyi erők és alapvetően civilek látták el a rendvédelmi feladatokat.
Amennyire tudni lehet, a nemzetőrség mint rendvédelmi szerv jól működött 1848-ban. Más kérdés, hogy hamarosan támadás érte az országot, védekezni kellett, így a nemzetőröket nagy részben a frontra vezényelték,

ahol persze nem mindig tudtak olyan jól helytállni, mint a sokkal alaposabban kiképzett honvédek. 1867 után nem hozták újra létre a nemzetőrséget.


Csendőrség

A csendőrség ellenben egy kemény hivatásos és központilag irányított országos karhatalmi szerv volt. 1881-ben hozták létre, mint országos szervezetet, miután kiderült, hogy vármegyei rendvédelmi szervek, a pandúrok nemigen képesek vidéken uralni a helyzetet. (A városokban mindeközben volt már rendőrség, de az egy más szervezet volt.) A csendőrök pedig aztán kíméletlen, brutális módszerekkel nemcsak a bűnözést számolták fel vidéken, hanem a politikai ellenállást is.

Az 1890-es években, mikor az Alföldön számos helyen sztrájkoltak és demonstráltak a mezőgazdasági bérmunkásokat, a csendőrök nem haboztak ütni-vágni-lőni.

A XX. század elején híressé váltak a nemzetiségi jogokat követelő szlovák és román tüntetőkre leadott csendőrsortüzek. A csendőrök brutalitására a két világháború között is sok példa akadt, és hát sokan látták, hogy hogyan működtek lelkesen közre a „zsidók” bevagonírozásában 1944-ben. (Mégha egyéni hősies példák az ellenkezőjére is akadtak. Mert azért volt jónéhány emberséges csendőrtiszt, aki életeket mentett. Ettől még nem volt kérdés 1945 után, hogy a szervezetet fel kell oszlatni.)

Szóval, hogy mi a különbség?
A nemzetőr helyi ember, és amikor nincs szolgálatban, akkor civil. Tisztában van vele, hogy saját lakóhelyét, azaz saját tulajdonát, érdekeit is védi, amikor szolgálatban van. Mivel van civil foglalkozása is, talán nem fog annyira elszállni saját státuszától, hatalmától. És egy helyi embernek az esetleges rendbontó előtt is nagyobb tekintélye lehet (főleg ha esetleg ismerős), talán a békés fellépéssel is meg tud akadályozni adott esetben egy kocsmai verekedést.
A csendőr ezzel szemben általában valami más vidékről került az állomáshelyére. Ugyanakkor általában szegény parasztgyerekből lett a hatóság tagja, így még saját maga előtt is éreztetnie kellett, hogy ő egy szinttel feljebb lépett társadalmilag. Ezért persze, hogy hatalmaskodó és pökhendi lett. (Csernován 1910-ben például éppen szlovák anyanyelvű csendőrök lőttek a falu felvonuló szlovák lakóira, akik a szlovák nyelvhasználatért küzdő plébánosuk szabadon engedését követelték.)
Azt hiszem, ahhoz, hogy a szabadságharc idején olyan tömegesen tódultak a magyar zászlók alá az emberek, főleg a parasztok, a jobbágyfelszabadítás mellett hozzájárulhatott az a gesztus is, amit a törvényhozás a Nemzetőrség létrehozásával tett: az egyszerű, civil állampolgárok érezhették, hogy a hatalom megbízik bennük, ha rájuk meri bízni a helyi rendvédelmet.
Ugyanígy viszont azt, hogy milyen volt a hangulat a dualizmus idején vidéken, alapvetően meghatározta az, hogy a csendőrök és nem nemzetőrök járőröztek a legtöbb faluban.

Ez csak egy kiragadott példa, de jól szemlélteti, hogy hasonló gazdasági-politikai rendszerben hogyan lehet engedményeket tenni a helyi érdekeknek, és hogyan lehet azokkal autoriter és kíméletlen módon szembemenni. Ugyanígy nem mindegy, hogy milyen, illetve mekkora a helyi önkormányzati-közigazgatási szervek szerepe az adott országban, hogy az állam megtűri vagy szétveri-e a szakszervezeteket stb. Az ilyen különbségekre gondoltam, mikor az anarchia és az autoriter államhatalom közötti finom átmenetekről beszéltem.

Mi a teendő?

Mi következik az előzőekből a társadalomtudós és történész számára?
Úgy tűnik, nem is feltétlenül Csányi Vilmos az első, aki mindezt megfogalmazza. De ez érthető. Az emberekben benne van a közösségszervezés igénye; kérdés, tudatára ébrednek-e, meg tudják-e ezt rendesen fogalmazni, és találnak-e ehhez társakat.

„Az ember csak akkor tudja megvalósítani egyéni szabadságát vagy személyiségét, ha kiegészül a körülötte lévő egyénekkel, és (…) minderre csak a társadalom együttes munkájával és erejével képes, amely nélkül kétségtelenül a Föld összes vadállatai között a legostobább és a legnyomorultabb állat maradna. (…) Az ember számára szabadnak lenni annyit jelent, hogy (…) minden körülötte élő embertársa elismeri szabadnak, szabadnak tekinti, és úgy is kezeli. A szabadság tehát távolról sem elszigeteltségen, hanem kölcsönös elismerésen, nem elzárkózáson, hanem ellenkezőleg, egyesülésen alapul; az ember szabadsága nem más, mint emberi mivoltának vagy emberi jogainak tükröződése oly módon, hogy tudatában van minden szabad embertársának, testvérének, elvtársának.”
(Mihail Bakunyin: Isten és az állam. Horváth Géza fordítása)

Bizony ezt Mihail Bakunyin, „az anarchizmus atyja”atyja írta! Bakunyin célja (és így az anarchizmus célja) tehát nem az, hogy „mindenki azt csinálhasson, amit akar”, hanem az, hogy megfelelő, optimális kisközösségeket hozzon létre. Ugye, hogy ez nem is hangzik teljesen hülyeségnek? (A módszerek már másik lapra tartoznak. Ezért nem akarnék én az anarchizmusból sem egyedül üdvözítő társadalmi ideológiát csinálni.)

Voltak a XX. században is ilyen kísérletek sokak részéről. Az Orfeo Művészcsoport is tekinthető ilyen kísérletnek. Hogy miért bomlott ez fel, azt még pontosan ki kellene kutatni, de az biztos, hogy abban is az emberek közösség iránti igénye és közös alkotás iránti igénye fejeződött ki. Ilyen kísérletet jelentettek a szovjetek (az autonóm tanácsok) az 1905-ös orosz forradalomban. Csak sajnos aztán ezekre is rátenyerelt a végén egy hierarchikus szervezet, egy magát mindenek felett állónak, és mindenhatónak tekintő Párt. Ilyen kísérletet jelenthettek például Magyarországon 1946 és 1949 között a népi kollégiumok is. Remek közösségek alakultak ott, kreatív munkára és összetartásra, közösségi tevékenységre ösztönözve az egyéneket. És már megjelent az igény, hogy ez az egész modell ne csak oktatási célokat szolgáljon. A Györffy István Kollégium végzett diákjainak egy csoportja ugyanis megalapította a Végzett Kollégisták Testületét, vásároltak egy közös társasházat, és megpróbáltak családi életüket is összehangolni. És nem is sikertelenül.

Ami pedig az egyszemélyes csoportokat illeti: könnyen belátható, hogy hogyan származik ebből az elidegenedésből az egyéni javak felhalmozásán alapuló kapitalizmus. És az is látszik, hogy az elidegenedett, kizsákmányolt, frusztrált, de emberi közösségre még igényt tartó embereknek az ilyen tömegtársadalmában hogyan alakulnak ki a szélsőséges ideológiák. Például a sovinizmus illetve ennek folyománya a fasizmus.
A sovinizmus hazugsága azonban éppen ott van, hogy csak illúzióját adja a csoportidentitásnak. (Hiszen lényege éppen ez: szeresd feltétel nélkül a saját nemzetiségedet, és mindenki mást utálj, üldözz, rekessz ki.) Igazi csoportkohézió azonban csak egymást ismerő emberek között alakulhat ki. Egy nemzet akkora közösség, aminek nem ismerheted minden tagját.
Ez azt jelenti, hogy a nemzet is egy olyan fogalom, eszme, amit kukába kellene dobni? Szerintem nem. A modern nemzeteszme egy hatalmas előrelépés volt, hiszen szemléletileg arra tett kísérlet volt, hogy felszámolja a középkori, feudális társadalom, szigorú hierarchikus tagoltságát. A szabad állampolgárok közössége, egyéni autonómiája, egyenlőségének formális elismerése egy újabb lépés afelé, hogy az állam elismerje a szerves kisközösségek autonómiáját.

Tömegtársadalmak
Ha már itt tartunk vessük össze a különböző tömegtársadalmakat a kisközösségek szempontjából!
-a feudalizmusban léteznek összetartó kisközösségek, de ezek mindig szigorúan alá vannak rendelve egy-egy földesúrnak. Tehát a kisközösségek nem autonóm közösségek. A földesuraknak egyéni jogaik vannak, amelyek felülírják a közösségek kollektív jogait. Az, hogy az ember milyen mértékben
-a polgári nemzetállamban elvileg mindenki egyénileg szabad állampolgár, mindenki a nemzet tagja. Csakhogy ezzel a közjogi helyzettel párhuzamosan a gazdasági rend a kapitalizmus, amely az egyéni boldoguláson, az egyéni javak felhalmozásán alapul. Ez megint megnöveli az emberek közötti különbségeket, csak most már a hierarchia alapja nem a születés, hanem a felhalmozott javak mennyisége lesz. Közben pedig, mivel mindenkinek az egyéni boldogulása és individuális szabadsága a fontos, a társadalom atomizálódik, a közösségek felbomlanak, az egyedek elidegenednek egymástól, agresszívak egymással, miközben továbbra is közösségekre vágynak.
-a fasizmusban és a sztálinizmusban az államon belül minden állampolgár egyenlővé van téve, de föléjük van rendelve az állampolgároknak egy kiváltságos csoportja, a vezetők, az élcsapat, a Párt, amely azt tesz az állampolgárokkal, amit akar. Az egyének nem tudnak kibontakozni, mert a meghirdetett „közösség” túl nagy, nem ad lehetőséget a mindennapos személyes interakcióra. Az egyének továbbra is félnek egymástól, mert érvényesülésüket itt sem együttműködési képességük, hanem a vezetőkhöz, a Párthoz való hűségük határozza meg. A kényelem ára a rettegés. A fasizmus annyival rosszabb, hogy mindemellett még előírja más nemzetbeli csoportok gyűlöletét és pusztítását is.
-az anarchizmusban az emberek visszatérnek a törzsi-kisközösségi szervezethez. Ez eddig állítólag még csak egy helyen valósult meg a történelem folyamán: Dél-Ukrajnában az orosz polgárháború folyamán, 1918 és 1921 között, ahol anarchista csoportok paraszti közösségekből létrehozták az Ukrajnai Szabad Területet. De még ott is szükség volt valamiféle központi kormányzatra és hadseregre, hogy megvédhessék magukat fehérek (cárpártiak) és vörösök (bolsevikok) támadásai ellen. (Ha pedig van központi kormányzat és központi erőszakszervezet, akkor már van lehetőség arra, hogy az emberek egy csoportja eltávolodjon eredeti kisközösségétől, és elszálljon hatalmától, és az egészet akarja ellenőrizni.)

De nem derült ki, hogy a modell, amit létrehoztak működhet-e hosszútávon, vagy úgyis felbomlik az emberi kapzsiság miatt: a Szabad Területet végül is nem belső okok bontották fel, hanem felszámolta a kialakuló szovjet állam fegyveres ereje. Egyébként viszont: amit meg lehetett csinálni akkor a zömmel paraszti népességű és széles-tágas Ukrajnában, azt már nem valószínű, hogy meg lehetne csinálni egy mai nyugat-európai ipari és polgári államban.

Tehát
Tehát: ha elfogadjuk a Csányi-féle evolúciós modell működését (és nekem a történelmi, társadalomtudományi és pszichológiai példák alapján nagyon úgy tűnik, hogy működik), akkor a legmegfelelőbb társadalmi rend az autonóm kisközösségekre épülne. Legyen tehát anarchizmus? Vagy törzsi társadalom? –kérdezzük. Lehet, hogy ez lenne az a mód, amelynek segítségével az ember biológiai és kulturális evolúcióját szinkronban lehetne tartani, de sajnos ez nem lehetséges, mert figyelembe kell vennünk bizonyos realitásokat. Az emberek sokan vannak, a hely kicsi, nem jut minden törzsnek vadászterület. Ez szívás.

Tehát szükségessé válik a magasabb szerveződési szintek fenntartása is. Az a kérdés, hogy lehetséges-e a kisközösségek és a magasabb szerveződési szint reális kompromisszuma. Ki lehet-e békíteni az anarchiát/ törzseket és az államot? Hogy őszinte legyek fogalmam sincs. De nem nagyon látok más lehetőséget, mint ezzel próbálkozni.
Azaz: felépíteni valami olyan modellt, amelyben valahogyan van az állami beavatkozás mértékének egy felső, a közösségek autonómiájának pedig egy alsó határa. Ennek a próbálkozásnak azonban nem akarok nevet adni és ideológiát kidolgozni, mert ez merőben gyakorlati kérdés. Azt sem lehet megfogalmazni, hogy van-e olyan típusú párt, oldal, hatalmi csoport, amely ezt a szellemiséget következetesen képviseli. Nincs erre modell. Az egyetlen, amit tenni lehet, hogy minél több és minél szorosabb együttműködő közösséget alakítunk ki. Kezdhetjük mondjuk a baráti társaságoknál. Az olyanoknál, amelyek nem csak együtt iszogatnak, hanem együttesen problémákat is megoldanak, esetleg alkotnak. A cserkész- és úttörőcsapatok, szabadkőműves páholyok, szakkollégiumok, együttesek kiváló modellel szolgálnak ehhez.
(Az ugyanis kevés, hogy mondjuk középiskolában kialakul egy jó, összetartó osztályközösség, aztán mindenki leérettségizik, és szétszalad, és megint ott állunk elszigetelt egyénekre tagolva. Vagy egyben kell tartani a közösségeket, vagy utána új közösségeket létrehozni.)
Szóval nem tudom még sikerül-e. De meg kell próbálni.

Ideológia?
És mint ahogy az előzőekben már jeleztem: azért látok pozitív példákat, modelleket, jeleket arra, hogy a közösségek és az állam kompromisszuma lehetséges. És hozzátenném azt is: az eredeti polgári nemzettudat egy kiváló eszköz lehet pontosan erre, az anarchia és az állam összebékítésére. Néhány példa:

Lengyelországban például a közigazgatás alapja a gmina-rendszer. Egy gmina több falu közös önkormányzatát jelenti, ami olcsóbb az egyes falvaknak, ugyanakkor mégis jobban segíti a helyi, regionális érdekek érvényesülését, mint a megyei vagy a járási rendszer. Azzal együtt, hogy természetesen a gminák felett Polákországban is megvannak a magyar járásoknak megfelelő körzetek (powiat) és a megyéknek megfelelő vajdaságok (województwo), de a gmináknak elég erős a szerepük. Tehát a lengyel államban egy olyan rendszer működik, amelyben az államhatalom valamilyen szinten elismeri a helyi kisközösségek autonómiáját, és nem akarja saját hatalmát nemzeti alapon abszolutizálni.
Ez a modell egyébként nagyon emlékeztet arra a közigazgatási rendszerre, amit 1945 környékén a két jó barát, Bibó István és Erdei Ferenc kidolgoztak. A gminákat, azaz a kisváros és a körülötte levő falvak közigazgatási egységét náluk városmegyéknek hívták. A magyar közigazgatás 1945 utáni reformjában sajnos ez a modell nem érvényesült teljesen, nem lettek városmegyék, de a helyi önkormányzatoknak így is nagy szerep jutott. (Az 1945-1948 közötti korszak amúgy is az az időszak volt, amikor az állam és az önkormányzatok kompromisszumának megvalósítására tettek kísérletet, csak aztán az egészet elsöpörte egy egypárti uralom.)
Az egész modell szellemisége pedig megjelent már előtte a népi írók mozgalmában, a két világháború között. Különösen Veres Péter, Erdei Ferenc, Karácsony Sándor, Féja Géza, majd később a népi kollégisták (a II. világháború előtt ez még csak a Györffy István kollégiumot jelentette) írásaiban. A népi írók egyik fontos jelszava volt: „önkormányzat!”, azaz a helyi érdekérvényesítés biztosítása. (Jóval később Bibó István ezt összehangolta a szakszervezeti munkás-önigazgatással, mint céllal, Az európai társadalomfejlődés értelme című írásában.) A „nemzet”, mint eszme hangoztatása pedig éppen ezeknek a helyi érdekeknek az összehangolására szolgált. (Éppen ezt nem értették meg az ún. „urbánusok”, akik az egészből csak a „nemzetet”, mint jelszót látták meg, és megijedtek a sovinizmus kialakulásának lehetőségétől.)
A nemzetállam és a regionális érdekek békés egymás mellett működése, és ha kell összehangolása, mégpedig az állampolgárok nagyobb mértékű, kollektív és kooperatív aktivitására alapozva (helyi önkormányzatokon, szövetkezeteken, ifjúsági és kulturális szervezeteken keresztül) – ezt az eszményt nevezték a népi írók népi demokráciának. Ennek a megvalósítására történt kísérlet 1945 és 1948 között.
Később a „népi demokrácia” kifejezést ellopta az államszocializmus. Még később néhány idióta megpróbálta feltámasztani a „népi-urbánus-vitát”, de úgy, hogy nem hívta fel a figyelmet az eredeti vitában az „urbánusok” félreértésére. Így az egészből népi félreértés lett azaz „nemzet-eszme” és „kozmopolitizmus” (?) teljesen értelmetlen és irreleváns vitája.

Az eredeti értelemben vett népi demokrácia felé tett lépésnek tekinthető ugyanakkor az 1848-as reformsorozat is. Csak ezt aztán 1867 után félrevitték, a félig feudális, félig kapitalista irányba. De erről már volt szó.

Egy szó mint száz: nem nagyon marad más számunkra, mint az eszményt szem előtt tartva a gyakorlatban kísérletezgetni, harcolni, amikor kell, és együttműködni amikor kell. Univerzális recept nincs. A lényeg talán csak annyi, hogy amit csinálunk, igyekezzünk együtt csinálni.

Egy alapmű és a következtetések

Nemrég fejeztem be Csányi Vilmos: Az emberi viselkedés című könyvének olvasását. (Sanoma Könyvkiadó, Budapest, 2006.)


Végre egy könyv, amely kimutatja az egységet, illetve legalábbis a kapcsolatot, az oda-vissza hatást az ember biológiai (azaz evolúciós) fejlődése és társadalmi azaz kulturális fejlődése között. (Más szóval azt is lehetne mondani: a gének és a mémek által meghatározott evolúciós folyamatok között.) Ezért aztán ez egy nagyon fontos olvasmány lehet minden társadalomtudós számára. Tanítani kéne nemcsak az etológia és humánetológia tanszékeken, hanem a történelem, kulturális antropológia és szociológia tanszékeken is. Az ugyanis, amit Csányi felvázol, nemcsak biológiai, hanem történeti és társadalomtudományi narratíva is. (Ez is csak azt bizonyítja, hogy a különböző tudományágakat nem lehet elszigetelni egymástól.) Kíváncsi vagyok, Körtéfa (aki evolúcióbiológus) ismeri-e.

Mi az alapvetése a könyvnek?
Az emberről tudjuk, hogy biológiai értelemben egy állatfaj, besorolható az emberszabású majmok csoportjába. Mi vezetett mégis oda, hogy a Föld bolygó összes faja között ilyen példátlan, összetett viselkedési komplexumot alakított ki? Csányi szerint az ember páratlan együttműködési készsége.
Más fajok (így az emberszabású majmok legtöbb faja is) kialakítanak csoportokat, „közösségeket”. Az embernél azonban az ilyen csoportok tagjai között különösen szoros lesz a kapcsolat. Az ember vágyik az embertársai közelségére, és az állatvilágban példátlan módon képes a társaival összehangolni a cselekvését. Ebből következik, hogy az emberben kialakul az empátia képessége és az a képesség, hogy a lehető legjobban visszafogja a csoporton belüli agressziót. Az agresszió minden állati csoportban az egyedek közötti rangsor kialakítására szolgál, amely rangsor, amíg fennáll, megkönnyíti az erőforrások elosztását a csoport tagjai között. Az ember az agressziót szabályok révén képes visszafogni, tehát szabályok (elvont fogalmak) is részei lesznek egy-egy csoportrangsornak, nem csak az egyedek. (Mindez szorosan összefügg az ember absztrakciós képességével, ami kialakította a beszélt nyelveket is, mint az emberi kommunikáció legfontosabb, és hihetetlenül komplex csatornáit.)

Mindezekből az alábbiak következtek:
-az emberi csoportok, kultúrák maguk is hihetetlen változatosságot alakítanak ki
-az egyének természetes szelekciója helyett a csoportok szelekciója kerül előtérbe
-vagyis az emberek által kialakított csoportok maguk is „személyként” vagy ahogy Csányi fogalmaz „szuperorganizmusként” kezdenek viselkedni
-az egyes emberben kialakul a hűség a csoporthoz (nemcsak a csoport egyes egyedeihez, hanem a csoporthoz magához, mint absztrakt „jogi személyhez”, szuperorganizmushoz is)
(„A közösséglény hihetetlenül alkalmazkodó, a legrosszabb körülmények között is képes a túlélsre, képes teljesen új aktivitásokra. Ez megint olyan tulajdonság, amely az egyéb állatokat nem jellemzi. Rossz körülmények között csak az az állat marad életben, amelynek [(akinek)] elég öröklött tudása vagy saját tapasztalata van a felvetődő problémák megoldására. Az embercsoport megbeszéli, és nagyon sokszor sikeresen oldja meg a problémáit.”)

Továbbá:
-az egyes csoportokon belül kialakul az együttműködés, egymás feltétlen segítése, a táplálék megosztása, stb.
-a különböző csoportok között azonban bizalmatlanság uralkodik, amely csoportos agresszióhoz is vezethet, de kialakulhat egyes csoportok közötti egyezkedés is, a kölcsönös előnyök alapján
-azaz: az ember saját csoportja tagjaiért vagy akár az elvont csoportérdekért hajlandó feláldozni egyéni érdekét, adott esetben akár az életét is; más csoportok tagjaival viszont csak akkor hajlandó egyezkedni, ha ebből jól látható előnye származik neki vagy közösségének.

„Az ember esetében tehát arról van szó, hogy az erőforrások megszerzésével kapcsolatos individuális agresszió egy szerveződési szinttel magasabbra, a csoport szintjére tolódott.”

(A csoportos agresszió már a csimpánzokra is jellemző, ők is képesek megölni más csoporthoz tartozó fajtársaikat, anélkül, hogy megennék őket. Az embernél kicsit más a helyzet: az ember éppen az összehangolódási hajlamnál fogva hajlamos a csoportagresszióra, de a fajtársa megölésétől alapból ódzkodik, az csak tanult cselekvés. Ebből származik az a kínos ellentmondás, amit sokszor tapasztalok, hogy vonzódunk a fegyveres testületekhez és a harcosokhoz (mint férfiasság szimbólumaihoz), de a háborút utáljuk.

(Ez már az én megállapításom, nem Csányié.))

Ez az egész kiválóan működik, amíg fennállnak az ember elsődleges közösségei. Az ember elsődlegesen 100-150 fős közösségeket alakít ki (esetleg ezen belül kisebb folyamatosan együttélő 30-50 fős „bandákat”, „nagycsaládokat”, vagy ahogy nevezzük őket). Ez még éppen nem kavar bele a szaporodási variabilitásba sem, állítólag. Egy 150 fős közösségben még mindenki ismer mindenkit, a személyes kötődések erősek lesznek, az ember és ember között lehetséges a folyamatos interakció. Ezenkívül egy ekkora közösségben még mindenki megtalálhatja a saját szerepét is, kialakulhat az optimális munkamegosztás. A baj ott kezdődött, hogy ez az evolúciós szerveződési modell túl sikeres volt: az ember nagyon elszaporodott, a csoportok összébb szorultak, már nem kergethették el egymást egymás vadászterületéről. (Lehet, hogy ez abból is következik, hogy ellentétben a méhek és hangyák szuperorganizmusaival, az embernél minden egyed képes a szaporodásra, és az ember egész évben képes szaporodni, nincs külön párzási időszaka, ráadásul az embernél a szexnek stresszoldó-örömszerző és párkapcsolaterősítő funkciója is van az utódnemzés mellett.) Ki kellett alakítani a közösségek együttélésének formáit. Ez aztán magasabb szerveződési szintek létrejöttéhez vezetett.
A magasabb szerveződési formák kialakítása valószínűleg szükségszerű, de ha ez együtt jár az eredeti kisközösségek felbomlásával, az az egyes ember számára nem jó. A tömegtársadalmak létrejötte, ahol az embernek kevesebb lehetősége van a más emberi egyedekkel való közvetlen személyes interakcióra, és az ilyen közvetlen kapcsolatteremtés egyre több ilyen formáját különböző szabályok helyettesítik –mindez frusztrálja az embert. Ahogyan Csányi fogalmaz: „egyszemélyes csoportok” alakulnak ki. Azaz az egyed kezd el úgy viselkedni, mintha csoport lenne: más csoportokkal szemben bizalmatlan lesz, és vagy agresszívan viselkedik velük szemben vagy csak saját előnyeit biztosítandó lesz hajlandó másokkal egyezkedni.

Ez nagyon tragikus ellentmondás. Mert miközben az embernek továbbra is meglenne az igénye a másokkal való összehangolódásra, mégsem tudja azt kialakítani. Ám minden olyan lehetőséget szívesen fogad, amely lehetőséget ad közösség és csoportidentitás kialakítására.
„Például sokkal könnyebb felébreszteni az idegengyűlöletét [egy „egyszemélyes csoportnak”], mint egy közösségi embernek, aki közössége kultúrájának megfelelően gondolkodik az idegenekről, esetleg gyűlöl bizonyosokat, de nem kezel mindenkit eleve bizalmatlanul. A közösségek tagjainak viselkedése sok más szempontból is könnyebben kiszámítható, ha ismerjük közösségük kultúráját. Az, hogy egy egytagú csoport hogyan fog viselkedni egy adott helyzetben, szintén megjósolható az ő személyes kultúrájának ismeretében, de ha egytagú csoportokból álló tömeg viselkedését szeretnénk megjósolni, reménytelen megszerezni a szükséges információt. (…) Pillanatnyilag az egytagú csoportok megjelenése nagy bizonytalanságot hozott a modern társadalmak életébe.”

(Ha belegondolunk, a közösségi ember valószínűleg még életformája megváltozása azaz a halál gondolatát is könnyebben elfogadja. Tudja, hogy ő maga és élete meghosszabbítása ott van a többiekben vagy a természet nagy egészében. Az individualizálódott egyén ellenben retteg tőle, mint a megsemmisüléstől.)

Az ember azért ennek megfelelően törekszik az életében közösségek kialakítására. Kérdés sikerül-e neki, illetve tudnak-e ezek a közösségek tartósak lenni. És ha igen, adhatnak-e ezek a közösségek valamiféle társadalomszervezési iránymutatást a modern időkben?

Megemlékezés

Akkor most szokás szerint következzen egy megemlékezés azokról a jelentős személyiségekről, akik az elmúlt évben haltak meg, és valamilyen szempontból fontosak voltak.


Rafi Lajos erdélyi roma bádogos és költő. 43 éves volt.
http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/rafilajos.htm


Bódi László „Cipő” dalnok és költő, a Republic együttes énekese. 47 éves volt.
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2013/03/elment-dalnok.html


Halmos Béla népzenekutató, építész, zenész, a Táncházmozgalom egyik elindítója, az első budapesti táncházi zenekar prímása. A Kalamajka együttes vezetője is volt. 67 éves volt.


Sławomir Mrożek, az egyik leghíresebb lengyel drámaíró (főleg abszurd humoráról lett ismert). 83 éves volt.


Jaskó István „Pitti” parasztember, adatközlő néptáncos Györgyfalváról (Erdélyből), a népművészet mestere cím birtokosa. 82 éves volt.


Kézdy György színész. 76 éves volt. (eredeti neve: Krausz György)


Seamus Heaney ír költő, irodalmi Nobel-díjas. 74 éves volt.


Bárdy György színész. 92 éves volt.


Erőss Zsolt és Kiss Péter bátor hegymászók. Eltűntek a Himalájában. Annak idején azért nem írtam róluk külön bejegyzésben, mert sokáig reménykedtem, hogy még előkerülhetnek. Zsolt 45, Péter 26 éves volt.


Jan Gaca híres lengyel adatközlő prímás hegedűs Przystałowicéből, akitől én is többször gyűjtöttem. 80 éves volt.


Nelson Rolihlala Mandela, Thembu törzsbéli (dél-afrikai) jogász, emberi jogi aktivista, 1994-től 1999-ig Dél-Afrika elnöke. 95 éves volt.


Reg Presley eredeti nevén Reginald Ball, angol rockzenész (eredeti szakmája szerint kőműves), a Troggs együttes énekese. 71 éves volt.


Tadeusz Mazowiecki lengyel újságíró, jogász, politikus. A ’70-es években a Więź („Torony”) nevű katolikus kulturális lap szerkesztője volt, így lett a lengyel baloldali ellenzék és a katolikus egyház összekötője, majd Lech Wałęsa tanácsadója és segítője a Solidarność létrehozásánál. 1989-1991 között a rendszerváltás utáni Polákország első miniszterelnöke. 86 éves volt. (Fent, jobbra: a Lengyel Állatkert című kabaré Teknős figurája, amelyet Mazowieckiről mintáztak.)


Horn Gyula közgazdász, politikus, 1989-1990 Magyarország külügyminisztere, 1994-1998 miniszterelnök. Hívei "Öreg Róka" és "a vén Karak" neveken is emlegették. 80 éves volt.


Roger Ebert amerikai újságíró, a Világ egyik leghíresebb filmkritikusa. 70 éves volt.


Ajtony Árpád avantgárd művész és tudós. Író, dramaturg, színész és szamizdat-szerző volt, míg 1973-ban emigrálni nem kényszerült Franciaországba. Itt elismert szociálpszichológus lett, és sokat tett a francia-magyar kapcsolatokért.


Mandache Aurél híres moldvai magyar adatközlő népzenész, hegedűs. 83 éves volt.


Józef Glemp lengyel főpap, 1981-2009 között Gniezno érseke. 73 éves volt.


Hugo Chávez venezuelai politikus (eredetileg hadmérnök), az 1992-es felkelés vezetője, 1998-tól Venezuela elnöke. 58 éves volt.


Margaret Thatcher angol politikus, 1979-től 1990-ig Nagy-Britannia miniszterelnöke. 87 éves volt.


Gyarmati Dezső vízilabdázó (kétszeres olimpiai bajnok), edző, az 1956-os forradalom résztvevője. 85 éves volt.


Lewis „Lou” Reed amerikai rockzenész és fotóművész, a Velvet Underground gitárosa.


Mihail Kalasnyikov orosz hadmérnök, az AK-47-es gépkarabély tervezője. 94 éves volt.


Stuart Freeborn angol szobrász és maszkmester, a Csillagok háborúja számos klasszikussá vált figurájának tervezője. 98 éves volt. (A képen jobbra.)


Mzecsabuk ("Csabua") Amiredzsibi, a kortárs kharthuli (grúz) irodalom nagy alakja (Az igazságtevő című regénye magyarul is olvasható.) 92 éves volt.


Gutai Magda orvos, költő, művészetterapeuta. 70 éves volt.


Imants Ziedonis lett költő, néprajzkutató, népmesék és népdalok gyűjtője, a balti népek „éneklő forradalmának” egyik szervezője. 79 éves volt.


Alvin Lee, eredeti nevén Graham Barnes angol rockzenész, a Ten Years After gitárosa. 68 éves volt.


Svein Blindheim norvég katona, második világháborús ellenálló. 96 éves volt.


Peter Banks angol zenész, a Yes együttes gitárosa. 65 éves volt.


Rácz Sándor, 1956-ban a Központi Munkástanács egyik vezetője. (Történelmi szerepe miatt méltónak tartom a megemlékezésre, mindannak ellenére, amit 1990 után csinált.)


Vermes Géza vallástörténész, a Holt-tengeri tekercsek és Jézus egyik nemzetközi hírű kutatója. 88 éves volt.


Koroknay Géza színész, szinkronszínész. 64 éves volt.


Illés Károly zenész, az Illés Zenekar egyik alapítója. 68 éves volt.


Edelsheim-Gyulai Ilona arisztokrata, Horthy István (a repülős) felesége. 95 éves volt.


Clive Burr brit rockzenész, az Iron Maiden dobosa. 56 éves volt.


Sebők János író, újságíró, a magyar rockzene történetének kutatója. 61 éves volt.


Deák Ferenc grafikus, illusztrátor. 77 éves volt.


Ray Manzarek amerikai zenész, a Doors billentyűse. 74 éves volt.


Halász Péter író, újságíró, a Szabad Európa Rádió munkatársa. 90 éves volt.


Werner Lang a Trabant-gyár egykori főkonstruktőre, a 601-es fő tervezője. 91 éves volt.


Kiss Dénes költő, újságíró, műfordító. 77 éves volt.


Marsall László költő, nyelvész, röplabdázó. 79 éves volt.


Katona Tamás történész, a reformkor és 1848-1849 neves kutatója. 81 éves volt.


Gémes József rajzfilmtervező és rendező, mozdulattervező. Olyan filmek készítésében vett részt, mint a Macskafogó, A hercegnő és a kobold, a Daliás idők és az Ének a Csodaszervasról. 70 éves volt.


Nagy Viktor író, a Nyócker és a Zuhanórepülés című filmek forgatókönyvírója. 39 éves volt.


Varga Ervin néptánckoreográfus, a pozsonyi Ifjú Szívek Táncegyüttes vezetője. 58 éves volt.


Temes Judit olimpiai bajnok úszónő (1952-ben, Helsinkiben győzött, a női váltóban). 82 éves volt.


Douglas Engelbart informatikus, a számítógépes egér feltalálója. 88 éves volt.


Buda Béla szociálpszichológus, pszichoterapeuta. 74 éves volt.


Olvasztó Imre nyomdász. Gyerekszínészként vált ismertté, az Indul a bakterház című filmben, Regös Bendegúz szerepében. 46 éves volt.


Vukán György, zeneszerző, zongorista. 71 éves volt.


Ág Tibor zeneszerző, néprajzi gyűjtő. 85 éves volt.


Brandl Ferenc néptánckoreográfus, a pozsonyi Szőttes Együttes tagja, később a Csallóközi Néptáncegyüttes vezetője. 55 éves volt.


Miklós Tibor író, műfordító, dalszövegíró, a Rockszínház alapítója. Rengeteg együttesnek írt dalszövegeket, de ő az egyik szerzője az első magyar rockoperának, a Sztárcsinálóknak is.


Vigh Károly történész. Különösen sokat foglalkozott Bajcsy-Zsilinszky Endrével, amiért nagyon hálás vagyok neki. 95 éves volt.


Szőr Péter informatikus, a vírusvédelem egyik nagy nemzetközileg elismert szaktekintélye. 43 éves volt.


Zbyněk Hejda cseh költő, kulturális antropológus és antikvárius, a Charta ’77 Mozgalom egyik elindítója. 1978-tól 1990-ig Párizsban élt, majd hazatért. 83 éves volt.


Paul Walker amerikai színész. (Végzettsége szerint tengerbiológus.) Leginkább a Halálos iramban tette ismertté. 40 éves volt.


Bächer Iván író, újságíró, töritanár. Főleg a Népszabadságban és az Élet és Irodalomban jelentek meg az írásai.


Józef Kowalski lengyel földműves. 1920-ban a lengyel-bolsevik háborúban ulánusként szolgált, majd visszatért a földműveléshez. A II. világháború alatt nagyrészt német hadifogságban volt, de a vége felé sikerült megszöknie. Ezután ismét parasztgazdaként dolgozott. 113 évesen halt meg. Valószínűleg ő volt a lengyel-bolsevik háború utolsó élő lengyel veteránja.


Hajdu Sándor zeneszerző, karmester, a Bergendy-együttes egykori tagja. 74 éves volt.


Peter O’Toole ír származású brit színész. Leginkább Thomas Lawrence megformálójaként lett ismert az Arábiai Lawrence című filmben. 81 éves volt.


Maár Gyula forgatókönyvíró, színházi és filmrendező. 79 éves volt.


Hajduska Marianna pszichoterapeuta, a Krízislélektan című könyv szerzője. 59 éves volt.