Ballada egy véres napról (filmajánló)

Augusztus 31-e van, a gdański megállapodások évfordulója, ennél fogva a (nemzetközi) munkásmozgalom fontos ünnepe. Egy olyan napról beszélünk ugyanis, amikor a munkásmozgalom győzött: megegyezett és engedményeket csikart ki a hatalomtól. (Mint erről tavaly már részletesen szóltunk.)

Ebből az alkalomból idén megint egy ünnepi filmajánló következik, mégpedig egy olyan filmről, amit már nagyon-nagyon sokszor emlegettem (így aztán a lelkes olvasók már valószínűleg régen várják, hogy egyszer egy részletes ajánlót írjak róla), de teljes egészében csak nemrég sikerült megnéznem. (Hála az én drága Szymon barátomnak, aki eljuttatta hozzám dvd-n.)

Ez a film a Fekete csütörtök (Czarny czwartek), Antoni Krauze lengyel rendező 2010-ben forgatott filmje. A film nem a Solidarność küzdelméről szól, hanem tíz évvel korábbi eseményekről, amelyek azonban jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy 1980 augusztusában olyan szerencsésen alakulhattak az események, ahogyan végül is alakultak.

1970 decemberében, Advent idején, vagyis amikor a legtöbb család éppen az ünnepi bevásárlásra készülődött, a PZPR (Polska Zjednoczona Partia Robotnicza – Lengyel Egyesült Munkáspárt, azaz a Lengyel Népköztársaság állampártja) vezetősége hirtelen úgy döntött, hogy drasztikusan felemeli az élelmiszerek árát. A legtöbb családnak amúgy is nehézségeket okozott sokféle élelmiszer, különösen a húsáruk beszerzése, de ez a hirtelen drágítás különösen odavágott a társadalomnak. Az intézkedés hatására több városban zavargások kezdődtek, de a legsúlyosabb eseményekre a tengerparti Hármasvárosban, azaz Gdańskban, Gdyniában és Sopotban került sor. Gdańskban gyakorlatilag utcai harcok folytak, bár érthetően egyenlőtlen feltételekkel, mindenesetre több épület és villamosok is kigyulladtak.
(A korszakkal foglalkozó történész Mitrovits Miklós megjegyzi:
„Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gdański felfordulás rablással és fosztogatással is együttjárt, így a pártvezetés megfelelő érvet kapott arra, hogy felelőtlen rablóbandáknak, később ellenforradalomnak minősítse az eseményeket.”
http://vilag.transindex.ro/?cikk=14282&nyomtat=1
Ezt például nem tudjuk meg a filmből.)
A legjobban mégis Gdyniában durvultak el a dolgok, ahol a munkásság viszonylag békésen tüntetett. A rohamrendőrség december 17-én, csütörtökön gépfegyverekkel kezdte lőni a tüntetőket, a sortűzben 18-an haltak meg. Az egész országban a halottak száma 45-re a sebesülteké 1000-re rúgott. (Ez csak a civil áldozatok száma, állítólag több milicista is meghalt.)

(Az áldozatok emlékműve Gdańskban)

A Fekete csütörtök a gdyniai eseményekről szól. Keményen realista film, eszközeit és cselekményvezetését tekintve is. Azt lehetne mondani: dokumentarista igényű játékfilm. Valószínűleg minimális a fiktív elemek száma, a szereplők is szinte mind valóságosak, és általában nevükön is vannak nevezve. (Vagyis azoknak, akiknek a visszaemlékezései alapján összeállították a film forgatókönyvét, nem is változtatták meg a nevét.) Sok a közeli felvétel, de sok a kavargó, gyors vágásokkal, és gyors kameramozgással teletűzdelt jelenet is, az események zűrzavarának érzékeltetésére.
A film alcíme egyébként: Janek Wiśniewski padł, azaz Janek Wiśniewski elesett. Ez egy korabeli ballada címe, amit az eseményekről írt egy bizonyos Krzysztof Dowgiałło nevű résztvevő. Janek Wiśniewskiről megtudjuk, hogy egy fiatal munkás srác volt, aki tüntetőként halálos lövést kapott, majd a barátai egy ajtón hordozták körbe a holttestét a városban, hogy a hatalom embertelenségére felhívják a figyelmet.

Mint később kiderült, a fiút valójában Zbigniew Godlewskinek hívták.

Maga az esemény már megjelent Andrzej Wajda híres filmjében a Vasemberben (Człowiek z żelaza). De az a film elsősorban a Gdański Hajógyár 1980-as sztrájkjáról szólt, és csak egy epizód volt benne, mikor az egyik szereplő elmeséli egy riporternek, hogy a sztrájk egyik szervezője Maciek (fiktív szereplő, Jerzy Radziwiłłowicz alakította) hogyan veszítette el tíz évvel korábban az apját.

Nos ebben a filmben (a Fekete csütörtökben) benne van Zbyszek Godlewski halála is, de a néző előzetes várakozásaival ellentétben nem ő lesz a film első számú főszereplője.

Sokkal inkább egy bizonyos Brunon Drywa (Michał Kowalski), gdyniai munkás, és az ő családja.

Bruno 34 éves volt, így az áldozatok között az öregebbek közé számított (a legtöbb halott ugyanis 17 és 22 év közötti volt). Bruno tragédiája talán még nagyobb, mint Zbyszeké, mert egy özvegyet és három gyereket hagyott hátra, ráadásul Zbyszekkel ellentétben nem is nagyon volt köze a tüntetésekhez: ő csak munkába igyekezett, és véletlenül keveredett a helyszínre, mikor az első sortűz eldördült.

Bruno és családja az, akiknek a történetét a rendezői koncepció, az egész filmen keresztül végigviszi. A többi fiatal (részben amatőr szereplők alakítják őket), például Zbyszek és barátai sorsa éppen csak fel van villantva pár percre.

Ez azonban éppen azért jó, mert a film révén sok egyéni sorsot megismerünk az események kapcsán, és sok oldalról bemutatja a történteket. És a hatást csak fokozza a sok közeli, amit a szereplők arcairól látunk.

Ami időről időre meghökkenhetünk a filmet nézve az a hatalom embertelensége. A hatalom alatt azonban most nem egyes emberek és nem is egyes szervezetek, testületek hatalmát érthetjük, sokkal inkább egy mechanizmust, az eseményeknek bizonyos logikáját, amely azokat is bedarálja és kényszerpályára állítja, akik magukat az egész irányítóinak hitték. A Fekete csütörtök nem akar feltétlenül bűnösöket keresni. Esetleg levonhatunk bizonyos következtetéseket arról, hogy kiket kellene felelősségre vonni, de a rendező semmiképpen sem akarja azt sugallni, hogy minden tüntető és orvos pozitív szereplő, ellenben minden egyenruhás és párttag gonosz, kicsinyes és hatalomvágyó alak, esetleg szadista.
Nagyon érdekes például a gdyniai haditengerészeti parancsnokságon játszódó jelenet. Ebből kiderül, hogy az admirális és tisztjei, mikor hírt kaptak arról, hogy a városban, a hajógyár körül megjelentek a hadsereg és a rohamrendőrség egységei, csőre töltött fegyverekkel és tankokkal, nos akkor ezek a haditengerész tisztek mindent megtettek azért, hogy a városban leállíttassák a közlekedést vagyis az összes buszt, villamost és hévet megállítsák, nehogy bármilyen tömeg szembetalálja magát a fegyveresekkel. Mindezt azonban „felsőbb utasításra” kénytelenek voltak abbahagyni, valakinek ugyanis fontosabb volt, hogy a normális kerékvágás látszatát fenntartsa, és mindenki a megszokott munkába küldjön, mint hogy ne kerüljön sor összeütközésre.

Ezzel együtt azok a legfontosabb szereplők, akiknek történetét az egész film során (Brunonék sorsával párhuzamosan) végigkövetjük, nem mások, mint a Párt legfontosabb vezetői. Az ő arcaikat is nagyon közelről nézhetjük. Megdöbbent, ijedt, hitetlenkedő arcokat láthatunk. Láthatjuk, hogy ők is az események, és saját hatalmuk, a rendszer foglyai. Láthatjuk a hatalom különböző szintjeit, amelyeken minden vezető meghozhatja a saját döntését, de ha az szembemegy az egész rendszer könyörtelen és kíméletlen logikájával, akkor azonnal eltapossák. Látjuk a film elején a helyi tanácselnököt, aki kész tárgyalni a sztrájkoló munkásokkal, és a sztrájkot legálisnak elismerni. Pár percen belül a tanácselnököt leváltják, a sztrájkbizottság tagjait pedig végigverik, majd rabszállítókba tuszkolják a hirtelen odaérkező rohamrendőrök. Látjuk aztán az elbizonytalanodott, megrettent vezetőket a legfelsőbb szinten. Talán már megtörnének az események szörnyűségének súlya alatt, amikor telefon jön Moszkvából. Nem sokkal később Gomułka, a pártfőtitkár holtsápadt arccal jelenti be a többieknek: Brezsnyev telefonon érdeklődött, elegendő-e a lengyel hadsereg és a milícia a zavargások megfékezésére. mert ha nem akkor természetesen „segítséget” küldenek. És valaki rémülten préseli ki magából, hogy ez rosszabb lesz, mint Cseh-Szlovákiában volt. Így a PZPR vezetői is kénytelenek lesznek a megkezdett pacifikálást következetesen végigvinni. (Arról is említés esik, hogy a Hármasváros egészen könnyen megközelíthető volt akkoriban a szovjet haditengerészet balti flottájának.)

De, amint erre szintén Mitrovits Miklós hívta fel a figyelmet:
„Ugyanakkor a filmben a tűzparancsot 'nem adja ki senki', a rendező nem dönt abban a nehéz kérdésben, hogy miképpen született meg ez a végzetes határozat, jóllehet a történészek is vitatkoznak róla. A brutalitás elkövetői azonban jelentős szerepet játszanak.”
http://vilag.transindex.ro/?cikk=14282&nyomtat=1

Itt kell kiemelnem a kiváló színészi alakításokat. Ezek közül is kettőt nagyon hangsúlyosan. Az egyik Piotr Fronczewskié, a sokoldalú színészé,

Zenon Kliszko, a Központi Bizottság titkára szerepében.

Kliszko volt a PZPR akkori egyik legkeményebb politikusa, aki már az elején azt mondta a zavargásokkal kapcsolatban: „Az ellenforradalommal nem tárgyalunk; az ellenforradalomra lövünk.” Kemény tekintet, félelmetes, magabiztosságot sugárzó viselkedés. Kliszko azonban a filmben csak az alárendeltekkel szemben ilyen. Mikor azonban az események következményeiről értesül, a Központi Bizottságban, ő is leroskad, és üveges tekintettel bámul a távolba. Egy emberi drámát látunk nagyon rövid idő alatt kibontakozni, kevés, de nagyon erőteljes gesztusokkal kibontva.

A másik Wojciech Pszoniak, színész, költő és szakács, aki hazáján kívül Franciaországban is nagy sikereket ért el.

Ő pedig a PZPR főtitkárát, Władysław Gomułkát alakítja.

Gomułka 1956-ban, az akkori zavargások után a normalizáció és az emberarcú szocializmus ígéretével került hatalomra, nagyon népszerű politikusként. 1970-re azonban népszerűsége messze tovatűnt, a pártja túl volt már az 1968-as diáklázadások leverésén, és egy undorító antiszemita kampányon, aminek Gomułka meg sem próbált gátat szabni. 1970-re egyre inkább elvesztette realitásérzékét, és teljesen összezavarodott. Nem sokkal a gdyniai események után le is mondott a vezetésről.
Pszoniak remekül utánozza Gomułka éneklő hanghordozását és széles gesztusait. Aki sosem látta még beszélni Gomułkát, az azt hiheti, hogy ripacskodik, pedig nem: a főtitkár tényleg ilyen hangosan és vékony hangon beszélt, és ahogyan öregedett, úgy vált egyre affektálóbbá. Lehet, hogy a hallása romlott, de az is lehet, hogy a rosszul játszott harsánysággal, és gesztusaival betegségét és bizonytalanságát akarta csak leplezni. Pszoniak mindenesetre az egész folyamatot, Gomułka összeomlását is remekül érzéketleteti, valamint azt is, hogy a főtitkár mennyivel jobban összetört az események alatt, mint a már-már embertelenségig kemény Kliszko.

Mint mondtam, sok kis egyéni történet benne van még a filmben. Nemcsak a tüntetőké, akik meghaltak, hanem az ártatlanul szenvedőké is. Például Wiesław Kasprzyké, a tizenhét éves ipari tanulóé, aki suliba igyekezett éppen, de a rohamrendőrök elkapták, és előbb az utcán verték meg, majd több más, véletlenszerűen összefogdosott emberekkel együtt egy közeli épületbe hurcolták, és még órákon keresztül ütötték.

Ha érez valaki iránt a néző dühöt az események résztvevői közül, akkor azok sokkal inkább a rohamrendőrség, a ZOMO szadista tagjai, akik mind ekkor, mind tíz évvel később a hadiállapot alatt büntetlenül követhettek el különféle visszaéléseket, a civil lakosság ellen.
(Kasprzyk egyébként úgy tudom, végig jelen volt a forgatás alatt, és segítette a stáb és az őt játszó színész munkáját.)

Amit nem tudunk meg a történetből, hogy mi lett a gdyniai események közvetlen következménye. Az epilógus csak az áldozatok számáról tájékoztat, arról nem, hogy Gomułka az események után lemondott, hogy őt egy újabb ígéretes fiatalos pártfőtitkár, Edward Gierek követte, aki újabb életszínvonal-emelést és olcsóbb élelmiszereket ígért a munkásoknak. Giereket egyáltalán nem látjuk a filmben, sem azt, hogy a csüggedt gdański munkások (köztük Lech Wałęsa villanyszerelő), benne látván a reményt, milyen éljenzésben részesítették, majd, hogy ugyanezek a munkások tíz évvel később, csalódva Gierekben is, hogyan kezdtek egy új, a korábbinál jóval eredményesebb sztrájkba.

A történelmi következtetéseket is csak a film werkfilmjében vonták le: azt, hogy az 1970-es hármasvárosi (és az 1968-as varsói, egyetemi) eseményekből mindegyik fél, mennyit tanult. A munkások és értelmiségiek azt, hogy az eredményes tiltakozáshoz nagyobb szervezettség és összehangoltság kell, valamint, hogy nem elég csak a kajáért harcba szállni, követelni kell a szólásszabadságot, küzdeni kell az alapvető emberi jogokért is. A hatalom pedig azt, hogy nem érdemes rögtön a kemény kéz politikáját folytatni, időnként érdemes tárgyalni is, főleg akkor, ha az állami rendszer magát munkáshatalomnak hirdeti, és a tiltakozók éppen a munkások, akik saját jogaikat kérik számon a hatalmon.

Összességében azt mondom: a Fekete csütörtök egy remek film, megdöbbentő erővel, kiemelkedő színészi alakításokkal. Kicsit több, kicsit kevesebb, mint amit vártam. Kevesebb, amennyiben azt hittem, kicsit hozzátesz az eseményekhez, nem annyira dokumentarista, inkább egyéni történetmesélő lesz, és azt hittem, tényleg Janek Wiśniewskiről azaz Zbyszek Godlewskiről fog szólni. És több, amennyiben rá kellett jönnöm: a valóság néha annyi drámát tartogat, és olyan sűrítetten, hogy azt teljesen felesleges is bármiféle fiktív történettel kiszínezni, elég egy jó forgatókönyvíró, egy jó rendező, egy szorgalmas stáb, és sok jó és elkötelezett profi és amatőr színész. Gratulálok az alkotóknak!

Visszatérés Szárszóra IV. (Kommunikáció)

Ilyenekről vitatkoztunk mi ott a Velencei-tó partján. És mit látott mindebből a külvilág? Igazából a maga idejében talán nem sokat. És utólag?
Egyszer betévedt egy nagyhasú, és eléggé nagyhangú, beképzelt ember a kemping területére, és faggatni kezdte az embereket, a fiatalokat, mi is folyik itt. Elmondták neki. Sajnos nem én beszéltem vele, így nem tudom, pontosan mit mondott, de akik elmesélték azoknak a szavaiból úgy vettem ki, hogy fontoskodva és kioktatóan kérdezett vissza, hogy minek ilyenfajta útkeresés nekünk. Minek a mai fiataloknak utat keresni, miért nem jó az, ami van?
Hát igen. Ha tényleg ezt mondta, akkor ez megint az a fajta rosszindulatú értetlenség amivel ilyen ifjúsági kezdeményezéseknek mindig meg kell küzdenie. Hogy az ifjúság ne „politizáljon”, legalábbis ne önállóan, inkább kövesse a „bölcs öregek” tanácsait, illetve utasításait és kioktatásait, és akkor minden oké lesz.

Sipos Gyula, a Györffy-kollégista költő 1941. november 1-jén több barátjával megkoszorúzta Táncsics Mihály sírját. A koszorúzás után két csendőrnyomozó lépett oda hozzá. Egyikük, egy Okos Ottó nevű nyájasan, de azért félre nem érthető fenyegetéssel a hangjában ezt mondta neki:
„ -Maga még fiatal. Járjon a lányokhoz, üljön be a könyvtárba, de ilyesmikkel ne foglalkozzon. Ha egyszer ide [a csendőrnyomozók noteszébe] bekerül a neve, innen ki nem törli semmi változás. Itt megmarad a priusz, mert miránk minden rendszernek szüksége van.”

Sipos Gyula nem hagyta abba, amit addig csinált. Utólag így foglalta össze akkori gondolatait:

„A Szabó Ervin Könyvtár – akkor Fővárosi – ugyanolyan aranyozott és csábító csöndű volt mint ma. Soha nem jártam annyit oda, mint éppen a negyvenes évek elején. A lányok? Talán szebbek voltak, mint ma. És mit jelent az, hogy az ember ott van-e az utcán egy tüntetésen, amikor az eminens kollégiumok bölcsei majdnem az Okos Ottó szavával gúnyolódnak: mi nem törődünk semmivel, megszerezzük a diplománkat, és ránk szükség lesz…?”
(Sipos Gyula: Akkor voltunk fiatalok)

Ami furcsa még: nem messze tőlünk egy másik kempingben meg éppen a Narancsos Párt ifjúsági szervezetének a tagjai táboroztak. Vajon ők miről beszélgettek esténként? Vajon ők is keresik a tért a cselekvésre, vagy elég keretnek érzik a szervezetet, amiben benne vannak? Mit gondolhatnak a mai oktatás helyzetéről? Vannak róla gondolataik? Vannak céljaik?
Szerettük volna megtudni. De nem sikerült őket áthívni a mi megbeszéléseinkre, vitatkozni velük. Mintha semmi híd, semmi közös fórum, mégcsak közös beszédtéma sem lenne köztünk, pedig egy országban élünk.
(Később mikor összefutottunk velük, ahogyan mentek narancssárga egyenpólóban egy „nemzeti” dohánybolt felé, nem álltam meg, hogy oda ne szóljak nekik, azzal a rigmussal, amivel kisgyerek koromban a köztisztasági dolgozókat bosszantottuk:
„Megjöttek a kukások, narancssárga ruhások.”
Jó poénnak tűnt, bár utólag nem feltétlenül vagyok rá annyira büszke.)

Szóval nem tudom, hogyan sikerül kommunikálnunk mindenkivel. Remélem, hogy akik tudják, legalább szétviszik a hírét az ilyen alkalmaknak, találkozóknak, konferenciáknak. Talán sikerül még néhány jó vitát összehozni. Talán sikerül néhány jó tettet is összehozni.

Visszatérés Szárszóra III. (Oktatás)

A harmadik téma ezen a napon belül az oktatás problémaköre volt. Fontos témakör. Akik itt ültek most a teremben, azok közül nem egy ember volt, aki ott volt télen és tavasszal azokban az ifjúsági megmozdulásokban, amelyek célul tűzték ki a magyar oktatás megmentéséért való küzdelmet.

Engem máig is gyötör a kétség, vajon megtettünk-e ezért mindent, amit adott helyzetben megtehettünk. Bizonyára Bronzi is sokat gondolkozik ezen. És Koppány is (bár ő most nem volt itt.) És mindenki, aki ilyen-olyan szinten résztvett az egészben.

Először Szalakóta adott elő az iskolai szegregáció témájáról. Bár a téma fontos, és Szalakóta is igyekezett érdekesen beszélni róla, kicsit zavaró volt, hogy eltávolította magát a közönségtől. Szabadon beszélt (és nem felolvasott), mégis alig nézett fel a jegyzetei közül, és kicsit távol is ült a hallgatóktól. Ettől függetlenül jól felépített, világos, logikus előadás volt az övé, arról, hogy hogyan jutottunk el a ’80-as évektől a mostani helyzethez. Azaz onnan, hogy 1985-ben kimondták Magyarországon a szabad iskolaválasztáshoz való jogot (az akkori, amúgy is egyre lazuló államszocialista rendszer addigi gyakorlatával szakítva) addig, hogy létrejött Európa egyik legszegregatívabb iskolarendszere, ahol a társadalmi különbségekhez hasonlóan kiáltó ellentétek, óriási szakadékok vannak az egyes iskolák között, ahol a „fejlesztő osztályok” is inkább „fejvesztő osztályok”, ahol a „felzáróztatásnak” nevezett folyamat is inkább a szétszaggatást és a lemaradást szolgálja.

A másik előadó a témában Zolnay János volt, a Pécsi Egyetemről. Az ő előadását a magyar oktatási rendszer nagy romlásáról és további veszedelméről már tavasszal is hallottam az egyetemfoglaláson, és akkor is nagyon megfogott, mind az előadó szuggesztivitása, mind az előadás következtetései. A folyamat lényege, amit ábrázolt: Magyarországon nő a munkanélküliség, csökken a foglalkoztatási ráta.→ Ezt a folyamatot csak erősíti a munkaerőpiacról való „lefelé kiszorítás” tendenciája. Azaz az a tendencia, hogy egyre inkább elvárás lesz a magasabb képzettség még azoknál a munkáknál is, amik egyébként nem igényelnének olyan magas végzettséget. → További probléma, hogy kicsi (és többnyire egyre kisebb) a foglalkoztatási arány azokon a területeken, amik képesek lennének nagy mennyiségben felszívni a kevésbé képzett munkaerőt is (mezőgazdaság, turisztika). → Továbbá, hogy a kisgazdaságok és a kisipar is tönkrement.
Mindezekkel a tendenciákkal nagy tömegek rohamos elszegényedése jár együtt, amely folyamatot a magyar állam a ’90-es évektől „inaktív státuszok” támogatásával próbálta visszafogni, úgymint: nyugdíjemelés, családtámogatás, az oktatás szélesítése. De ez sem tartható a végtelenségig.
A ’90-es években az oktatásban is meglévő inkluzív (befogadó, felzárkóztató) tendenciák a 2000-es évekre éppen ezért fordulhattak vissza (ahogyan azt Szalakóta is ábrázolta), és erősödhetett meg a szegregációs tendencia. (Bár nekem már a ’90-es években is volt egy ilyen érzésem a saját általános sulimban, hogy nagyon különbséget tesznek a roma és nem roma gyerekek között, meg a protestáns vallásúaknak is külön osztályokat csináltak, ahol kötelező volt a hittan, míg a nem-protestánsoknak szabadon választott, stb.)
2008-2010 környékén, ahogy Zolnay János fogalmazott, „felborult az addigi jóléti konszenzus”, amit ő az oktatás terén ilyen folyamatokkal írt le, mint az iskolaállamosítások, a normatív finanszírozás megszüntetése, a keretszámok központi előírása, 200 ezer tanuló kiszorítása az oktatásból.
Mindezek a folyamatok megint csak a munkanélküliség és a szegénység és a társadalmi elégedetlenség növekedését fogják elősegíteni.
Más szóval Zolnay János tényekkel, statisztikai adatokkal és folyamatelemzéssel is alátámasztotta azt, amit mi a magunk tüntetései alatt a télen úgy fogalmaztunk meg, hogy azt követeljük a kormányzattól, hogy vagy ne építse le a felsőoktatást vagy, ha már ezt muszáj, akkor biztosítson rendes fizetést, jobb munkakörülményeket és munkafeltételeket a szakképzett és szakképzetlen kétkezi munkásoknak.

Az előadások után beszélgetés és játék következett egy szociális munkással, aki az ország legszegényebb vidékein élő embereknek próbál segíteni. Ő és a társai kitaláltak egy új társasjátékot, amit több iskolában is bemutattak. A Szociopoly nevet adták neki. Olyasmi ez, mint a Monopoly és a Gazdálkodj okosan!. Csak míg a Gazdálkodj okosan! az államszocializmus (illetve annak is a „gulyáskommunizmusnak” nevezett) időszakában játszódik, annak a valóságát modellezi, a Monopoly pedig inkább a szabadversenyes kapitalizmusét, addig a Szociopoly a mélyszegénységben élőkét. Ezt is táblán kellett játszani, dobókockával, és a cél az volt, hogy egy-egy csapat (azaz egy-egy család) életben maradjon a hó végére, azaz legyen kajája, ki tudja fizetni a közüzemi számlákat, és lehetőleg ne tartozzon az uzsorásnak sem. Ez nem is sikerült minden csapatnak. Az lenne jó, ha pontosan fel tudnám idézni a játék folyamatát, azt, hogy melyik család mennyi pénzzel gazdálkodott (segély, GyES, közmunka vagy feketemunka) és milyen nehézségekkel kellett szembenéznie (elromlott a hűtő, tanszerek kellenek, elkapják feketemunkáért, orvoshoz kell menni, vagy valami elemi csapás, például árvíz vagy tűzvész jön). Mindenesetre ennek a játéknak a lényege nem maga a játék. Hanem a beszélgetés közben. Fontos, hogy ha az ember Szociopolyval játszik, akkor legyen ott egy szociális munkás, egy értő ember, aki tud mesélni ezekről a folyamatokról, le tudja írni, hogyan működnek ezek a valóságban. Mind a játék, mind a közben zajló beszélgetés egyszerre nagyon tanulságos és nagyon ijesztő. Persze a résztvevők próbálják humorral is feloldani az egészet, de az egy-egy bemondott poénnál a nevetés nagyon keserű. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy hiába, hogy ezzel a modellezéssel jobban megértem, milyen is a mélyszegénység, de számomra mégiscsak vége van a játéknak egyszer, viszont rengetegen vannak, akik ezekből a folyamatokból nem tudnak kiszállni, akik ezt a játékot életre-halálra játsszák, és akiken a szituációk humorral való feloldása sem segít sokat. Ez nagyon ijesztő.
Kérdeztem Bronzit, ő miért nem szállt be a játékba. Azt válaszolta:
-Mert hiteltelennek tartom, hogy itt dobókockázunk, és röhögcsélünk azon, amikbe mások komolyan belehalnak. Aztán az egész után visszatérünk a magunk kényelmes értelmiségi életéhez és elméleti vitáihoz. Miközben ez az egész a valóságban egyáltalán nem játék és egyáltalán nem vicces.
És igazat kell adnom Bronzinak is. Bár sokszor eszembe jut, hogy tényleg nagyon sokan lehetnek olyanok is, akiket tényleg leginkább ezzel az eszközzel lehet rádöbbenteni arra, hogy mik is zajlanak ebben az országban. Vagy akár arra, hogy pontosan mit is jelent az a bizonyos 47 ezer forint.
Szóval nem tudom, mit gondoljak.

(Közben eszembe jutott, hogy Polákországban a Nemzeti Emlékezet Intézete is kitalált egy ilyen társasjátékot a ’80-as évek nagy áremeléseinek, és élelmiszerhiányainak modellezésére, Kolejka (kb. „Sorbanállás”) néven.

Ez szintén arról szól, hogy hogyan tudod a családod számára szükséges élelmiszereket beszerezni a nagy hiány idején. De akárhogy is: Polákországban ugyan most is vannak szegények, de ez a korszak, amikor a boltokban alig lehetett árut találni, amikor arányaiban ennyire sok embernek volt szüksége ravaszkodásra és csencselésre a megélhetéshez, ez a korszak mégiscsak a múlté. A Kolejka egy történelmi játék, bizonyos múltbeli emlékek felidézése. A Szociopoly azonban a mostani valóságot mutatja be, illetve modellezi.)

És valóban: a Szociopoly után számunkra a visszatérés következett ún. értelmiségi életformánkhoz vagy mihez: nem a megélhetésünkön gondolkodtunk, hanem verseket olvastunk fel egymásnak illetve a Velencei-tóban úszkáltunk. Voltak, akik (mint én is) összekötötték a kettőt, és a vízből hallgatták azt, ahogyan mások felolvasták a verseiket, és a vízből tapsoltak a végén.

Ezt a napot is, mint az eddigieket egy fórumbeszélgetés zárta le. Itt megint meggyőződtem arról, hogy akik itt vannak, azok mennyire okos és lelkes és tettvágytól fűtött emberek, mennyire okos gondolataik vannak, és mennyire lenne készség bennük, bennünk a cselekvésre, csak nem találjuk cselekvésünk kereteit. De ez a konferencia talán jó volt az első lépés megtételére, azzal, hogy találkozást biztosított mindezeknek az embereknek.
Ugyanakkor kicsit ludasnak éreztem magamat abban, hogy este a fórumon az én témámról, a kultúráról (nemcsak a néptáncról, hanem az egész mai magyar kultúráról) meg a „melegekről” való beszélgetéssel elhúztuk kicsit az időt, és így kevesebb maradt az oktatás megbeszélésére. Pedig a jelenlegi helyzetben szerintem sokkal fontosabb erről, az oktatásról beszélni. Meg akartuk kérdezni Zolnay Jánost többen is: szerinte hová fog ez az egész társadalmi elégedetlenség vezetni. És hogy ő milyen kiutat lát ebből az egész szerencsétlen helyzetből. Mi lenne a helyes lépés a kormányzat részéről? Mi lenne a helyes lépés a mi részünkről? És ha a jelenlegi hatalom hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot venne, és a stadionok meg a kenőpénzek helyett az oktatás megmentésére áldozna milliárdokat, az mennyit segítene? Segítene egyáltalán valamennyit?

Összességében örülök, hogy ott voltam ezen a konferencián. Rengeteg remek jó embert ismertem meg, de azt is nagyon éreztem, hogy ez még csak a kezdete valaminek, amit jó lett volna már sokkal előbb is elkezdeni. Lesz-e belőle párbeszéd? Lesz belőle „Pilvax” vagy lesz-e belőle legalább „Szárszó”? Még nem tudni.

Visszatérés Szárszóra II. (LMBTQ)

Nos hát, a második altéma a „közösségeink” témakörén belül úgy látszik a … másféle nemi identitásúak. (Vagy hogy kell ezt mondani?) Van erre mostanában egy négybetűs rövidítés, úgymint LMBT, azaz: leszbikus + meleg + biszexuális + transzvesztita.
Engem ez a téma engem sokáig nem nagyon érdekelt (persze mondhatnám úgy is, hogy „hidegen hagyott”). Úgy értem, nem nagyon gondoltam, hogy nekem bármi közöm lenne bármelyik másik ember szexuális viselkedéséhez, amíg az illető partnere is beleegyezik mindabba, amit az illető csinál. Miért nem lehet ezzel mindenkit békénhagyni? –kérdeztem. Még akkor is így álltam a dologhoz, amikor megismertem Emerkát illetve Seprőt. Mindketten harcos képviselői az egyenlő elbánásnak, és a másféle nemi identitásúak, illetve szexuális viselkedésűek jogainak, pedig egyikük sem sorolható be a fenti csoportokba. (Amennyire tudom. De mit foglalkozzak én ezzel?) Mégiscsak tisztelni illene azokat akik szeretik egymást –ez az elvem. A részletekről meg heteroszexuális párok esetében sem feltétlenül akarok tudni. (Ez persze azt jelenti, hogy sokszor én is hátrányosan megkülönböztetek. Egy heteroszexuális pár esetében nem tolerálom, ha megfogják az utcán egymás seggét, míg egy homoszexuális pár esetében már azt sem feltétlenül, ha egymás kezét fogják meg. Ezzel kénytelen voltam szembesíteni magamat, de mindeddig nem tudtam mit kezdeni vele.) Azt sem értettem, hogy ha én a társadalmi különbségek csökkenttéséért, az esélyegyenlőségért akarok harcolni, akkor miért kellene nekem a homoszexuálisok és heteroszexuálisok egyenlőségért is kiállni? Elfogadom őket, és kész. Az meg külön idegesített, hogy ha valakinek elkezdek a társadalmi igazságosságról és méltányosságról beszélni, akkor az illető egyszercsak nekem szögezi a kérdést: „Szóval te a buzik pártján állsz?” Mi köze ennek az egészhez? (Ez még rosszabb, mint amikor valaki azt hisz, hogy aki a magyar progresszió hagyományaira akarja felhívni a figyelmet, az csak „zsidó” származású lehet.) Egyébként sincs annyi meleg arányaiban a társadalomban, amennyi éhező, elnyomott, megalázott, kizsákmányolt heteroszexuális.

Azért idővel be kellett látnom, hogy a téma mégiscsak fontos. Egyrészt az emberek ma már szabadabban beszélnek a szexualitásról általában, hát természetes, hogy igényük van arra is, hogy ennek a különböző formáiról beszéljenek. Ha pedig igény van erre, akkor mégiscsak az a jó megoldás, hogy erről beszélünk. Nem pedig az, hogy úgy teszünk, mintha a jelenség nem is létezne. Inkább vezessük rá az embereket, hogy ez nem is olyan szörnyű dolog. (Valamikor én is homofób voltam; még azelőtt, hogy úgy gondoltam volna, hogy ez az egész nem nagy ügy. Engem is rá kellett vezetni néhány okos szóval, hogy ez az egész egy természetes jelenség, amit nem kell utálni. Engem például sikerült meggyőzni.) Egy jó meggyőzési forma a pozitív „meleg” szereplők szerepeltetése a filmekben, bár az utóbbi időben talán egy kicsit ezzel is túllövünk a célon: arányaiban mégsincs annyi homoszexuális ember, mint amennyi a mai idők filmjeiben felbukkan. Másrészt, ha mindig csak humorforrásnak használjuk ezeket az embereket, és az ő irányultságukat, akkor a nézőnek mégiscsak az fog lejönni az egészből, hogy a homoszexuálisok valójában nevetséges, esetleg szánalmas figurák. Miközben nem. (A humorérzékük azért általában jó, legalábbis azoknak, akiket én ismerek.)

A mai, itteni előadások mindenesetre izgalmasak voltak. Elsőként Bogoly Berti beszélt a LMBT társadalom nyelvi megnyilatkozásairól. A hatáshoz azért az is hozzátette a magáét, hogy Berti egy rendkívül jó előadó és kedves, mosolygós lány, aki folyamatosan kommunikált a hallgatósággal, így aztán az egész összességében egy nagyon jó kis előadás lett. Legmeghökkentőbb megállapítása talán az volt, hogy a transzvesztiták tulajdonképpen előadóművészek, az amit művelnek pedig tulajdonképpen egy performansz. Érdekes gondolat és elsőre tetszik is nekem, bár nem valószínű, hogy ha egy most erre járna, akkor az lenne az első reakcióm, hogy megtapsolom.
Az előadás végén még feltettem a kérdést, ami régóta nem hagy nyugodni: hogyan kell nevezni a homoszexuálisokat? A leszbikus az rendben van, de milyen elnevezés illik a férfiakra? A „meleg”-re nem áll rá a szám, az egy olyan szó, amit túl gyakran kell használnom más értelemben, tehát egy hőmérsékleti szintet és nem szexuális viselkedést jelent számomra. A „homoszexuális” túl hivatalos, hosszadalmas, és túl idegenül, tehát erőltetetten hangzik, márpedig amit elfogadsz a mindennapi élet részének, azt nem egy nehézkes-hivatalos névvel akarod illetni. A „buzi” sértő, a „homokos” meg még sértőbb. Van-e egyáltalán jó szó erre? Berti sem tudott mást javasolni, mint a „meleget”, tekintve, hogy az illetők is ezt használják magukra. A „buzit” csak akkor használják magukra, ha önironikusak akarnak lenni, bár van olyan heteroszexuális is, akitől elfogadják.

A következő előadásban bemutatkozott a Queer Kiadó. Ez egy igazán különleges könyvkiadó, amit fiatalok hoztak létre saját erejükből, többek között saját műveik kiadására. A queer szó eredetileg a „másféle nemi identitású” embereket jelenti. Ennek megfelelően a Kiadó maga is eleinte a szexuális orientáció szempontjából kisebbségnek számító emberekkel foglalkozott, ma már sokkal több szempontból igyekszik körüljárni az általa kiadott művekkel a „másság” fogalmát. (Mielőtt bárki a mostanában felkapott, előregyártott sémákkal akarna beszólni: Nem, nem „kultuszt akarnak teremteni a másságnak”, nem reklámozni, nem terjeszteni és népszerűsíteni akarják a másságot, csak ábrázolni akarják azt. Többek között azt, hogy sérültnek, homoszexuálisnak, leszbikusnak, etnikai kisebbségnek, betegnek, családon belüli erőszak áldozatának stb. lenni egyáltalán nem könnyű és nem vidám.) A Kiadó vezetője azt mondta: „A különbözőség nem téma.” Azaz az emberek egymástól való különbözősége természetes dolog. Az irodalmi téma, a kiadó által preferált irodalmi anyag ott kezdődik, ahol valami túlmutat a különbözőség puszta ábrázolásán, deklarálásán.
A magam részéről a Queer Kiadót egy bátor kísérletnek tartom, noha a koncepciójukból sokminden nem világos számomra, más dolgokat pedig eléggé következetlennek tartok. Például azt, hogy ha ilyen témákról akarnak könyveket kiadni, miért csak szépirodalmi könyveket adnak ki. Miért nem közelítik meg a kérdést a szociológia felől is? Miért nem próbálnak riportokat, szociográfiákat készíteni az ilyen „kirekesztett”, vagy magukat ilyen-olyan formában kívülállónak érző emberek csoportjairól? Azok, akik Szárszón hetven évvel ezelőtt összegyűltek, pont azért tudtak némi hatással lenni a társadalomra, mert nem ragadtak le csak a szépirodalomnál, sem csak a száraz szociológiai adatoknál, hanem mertek valami újat, újszerűt valami sokaknak szólót kitalálni (az irodalmi-szociográfiai riportot), amivel felhívhatták a magyar parasztság problémáira a figyelmet.
A másik: nagyon nem tetszett, amikor az egyik szerző olyasmit mondott: „Miért csak hetero-irodalom [így!] van a könyvesboltok polcain?” Az, hogy valaki bizonyos fajtáját műveli az irodalomnak, nem ok arra, hogy az irodalom minden más fajtáját, műfaját és hozzáállását egy kalap alá vegye. (Történészeknél sem szerettem sosem, ha valaki, aki a nők társadalmi helyzetével foglalkozik különböző történelmi korokban, minden másfajta történeti felfogást és narratívát „férfi-történelemnek” nevez.) Ugyanakkor ha belegondolok, valamennyire igazuk is van. Milyen képet alakítanak ki ma a társadalomban a „melegekről” például? (Bocsánat, még mindig nagyon nehezen áll rá a billentyűzetem ennek a szónak az ilyen értelemben való használatára.) Ma már kötelező például, hogy a legtöbb emberhez eljutó népszerűnek szánt filmekben mindig legyen legalább egy „meleg” szereplő, így hát legtöbbször van is. De ezeket a szereplőket legtöbbször humorforrásnak használják, vagyishát úgy mutatják be őket, mintha valamilyen egyéb szempontból is mások lennének, mint a társadalom egyéb tagjai, azaz, mintha kicsit ilyen-olyan szempontból deviánsok lennének. Holott ez nem így van, szellemi képességeikben, érzelemvilágukban ugyanolyanok (illetve ugyanolyan sokszínűek) lehetnek, mint egy heteroszexuális ember. Így aztán igenis szükség lehet az olyan művekre, amik az ilyen emberek belső világát, érzelmeit, vívódásait, nehézségeit mutatják be, és nem komikus mellékszereplőknek használják a „melegeket”.
A Queer Kiadó bemutatását és a róla való interaktív beszélgetést természetesen felolvasás is követte. El kell ismerni, hogy a Queer állandó szerzői között vannak olyanok, akik igazán tehetséges modern írókká nőhetik még ki magukat.

(Folytatjuk)

Visszatérés Szárszóra I. (Test, kultúra, testkultúra)

Szóval ott tartottunk, hogy hetven éve zajlott a nagy jelentőségű Szárszói Konferencia (azaz az 1943-as Magyar Élet – Soli Deo Gloria-tábor). Megemlékeztünk róla, ez oké. De mi a helyzet ma? Ma is van bizonyos helyzet, és bár a hazánk éppen nem vesz részt egy világháborúban, azért van sok jelenség, ami aggasztó a „magyar jövő” (ha van ilyen) szempontjából. Szóval logikusan jött agondolat: ha mi, mai fiatalok akarunk valami fontosat, relevánsat mondani a mai korunkról, helyzetünkről magyarságunkról, akkor nem elég hogy megemlékezünk a hetven évvel ezelőtt vitatkozó okos emberekről, hanem nekünk is kellene valami hasonló ifjúsági tanácskozást szerveznünk.
Az ötlet persze nem az én fejemből pattant ki, én megelégedtem volna a sima megemlékezéssel is. Szerencsére itt van Bronzi, aki ennél azért nagyobb igényű ember, és irodalmi szerkesztőként elég kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik ahhoz, hogy élére álljon egy ilyen kezdeményezésnek. Milyen jó hogy vannak ilyen embereink is, nem csak afféle magányos elmélkedőink, meg szellemi közlegényeink!
Na szóval gondolatot tett követett, és megkezdődött egy mai ifjúsági tábor és tanácskozás szervezése. Mint hetven évvel ezelőtt, most is a vízparton, strandon és kempingben, a vitákat időnként kellemes úszkálással és csónakázással szakítva meg.

Nem tudtuk persze az eredeti tábor helyszínét lefoglalni erre a célra, de ez nem is baj. Elvégre nem feltétlenül a hely a lényeg, hanem a szellemiség.
(Ady Endre írta:
„Betlehem, a megváltásnak e térképen föl nem lelhető, földhöz nem kötött hazája, néma.”
Na pont ez jutott eszembe, hogy a magyar nemzeti mitológiában miért ne lehetne ugyanilyen, földrajzi helytől különvált fogalom a „Szárszó” vagy a „Pilvax” szó. Ahogyan idén tavasszal úgy éreztem, hogy a „Pilvax” eljött hozzánk, mert megpróbáltuk megcsinálni az Egyetem elfoglalt termében (mégha az ott megfogalmazott dolgokat nem is sikerült az utcára vinnünk utána), ugyanígy most megcsináltuk a magunk „Szárszóját” a Velencei-tó partján.)

Mindenesetre a dicséret és a köszönet Bronzit illeti azért, hogy ez a nagy találkozás idén létrejött.
A konferencia három napos volt, és én csak a második nap végén futottam be, pedig nagyon szerettem volna például Hodállyal, az egykori Nótakocka Akadémia vezetőjével találkozni, és az ő előadását meghallgatni. Hogy milyen szerencsétlenségek tartóztattak fel az utamon, és mi minden akadályozta meg, hogy én egyenesen a Konferencia helyszínére jussak, az teljesen lényegtelen, ezért most nem is mesélek róla. Amikor odaértem, mindenesetre már este volt, és lezajlottak az aznapi előadások, de még a meghívott előadók és vitapartnerek részvételével lefolytatott kerekasztal-vita is. Nade a programoknak ezzel még nem volt vége, folytatódott az egész egy fórummal, amelyen már én is részt vettem. Hogy mi volt itt a téma, arról majd megemlékezem egy külön bejegyzésben.

Lényeg a lényeg: már hajnalodni kezdett, mikor aludni mentünk. Csak pár órám maradt alvásra, mert másnap én voltam a nap első előadója. De úgy mentem aludni, hogy úgy éreztem: a lehető legjobb helyre kerültem, a lehető legélvezetesebb szellemi pezsgésbe, a lehető legjobb vitapartnerek közé. Megérte eljönni. Emellett volt még egy meghökkentő tapasztalatom: az hogy vannak még ma Magyarországon olyan korombeli, sőt, nálam fiatalabb (!) emberek, akik családi hagyományaik miatt, vagy ki tudja mi miatt, kommunistának nevezik magukat. (És még engem, a „radikális népit”, az „újjászervezett-szociáldemokratát”, a „népi balost”, a „bibóistát”, a „vitányistát” neveznek kihaló dinoszaurusznak?!) A másik meghökkenés akkor ért, amikor magamon láttam, hogy én nem is haragszom rájuk emiatt, megértem, hogy mire gondolnak, és csak néhány apróbb (adott pillanatban kevésbé lényegesnek tűnő) dologban megyek neki az ilyen embernek és nem is próbálom az álláspontját szétzúzni, csak itt-ott finomítani. (Amúgy semmi olyan nem hangzott el a mi akkori vitánkban, amit ne írtam volna már le korábban ezen a blogon.)

Szóval a másnapi napon én voltam kijelölve megnyitó előadónak. A nap témája: közösségeink. Az én témám: a magyar néptáncmozgalom. Hogy miért pont ezt választottam? Igazából a 70 évvel ezelőtti Szárszói Konferenciáról kellett volna előadnom, de arra gondoltam, ha így ennek szellemiségére van meghirdetve ez az egész ifjúsági tanácskozás, akkor biztosan nyüzsögni fognak a téma szakértői. (Hát tévedtem.) Így inkább egy olyan témát választottam, ami sokakat érdekelhet, de nem tudnak vele mit kezdeni. A magyar művelődéstörténet egy fontos eleméről van szó ugyanis, aminek a mai ellenzékiséghez való viszonya nem egészen tisztázott. Na ezt a viszonyt akartam én egy kicsit helyretenni. Megint nem sok olyat mondtam, amit ne írtam volna már le korábban a blogon. (De majd, ha meglesz az előadás teljes szövege, akkor lehet, hogy közreadom itt is.) Egyelőre legyen elég annyi, hogy Vitányi Iván, a NéKOSz és Jancsó Miklós nyomdokain járva közelítettem a magyar néptánchoz, mint kulturális kincshez, éppen ezért nem a ’70-es évektől, hanem a két világháború közötti időszakról kezdtem a történetet. Felvázoltam, hogy milyen társadalomképe lehet a Gyöngyösbokréta és a Muharay Együttes (illetve a NéKOSz) hagyományőrzésének és mi ezek között a lényeges különbség. Állást foglaltam a NéKOSz-féle iskola mellett, és megpendítettem, hogyan lehetne mindezt továbbvinni, hogy a mai néptánc ne a „cifra nyomorúság” mai megfelelője legyen.
(Most látom, hogy ezeket mégsem mind írtam le ezen a blogon. Hm, muszáj lesz az előadás szövegét ide kitennem. Sor fog erre kerülni, csak kis türelmeteket kérem.)

De már jött is a következő előadó: Carmen. Ő félig kubai, félig magyar lány, itt született, itt is nőtt fel, de egyetemre már Dániába ment. Olyasmivel foglalkozik, ami itt. Magyarországon még kevésbé kidolgozott tudomány, Dániában viszont az egyetemen oktatják: pszichomotorikával. Azaz a mozgás, a testtudat és a psziché összefüggéseivel. Az előadásának is ez volt a témája. Vagyis a test-tudat és a közösségi öntudat (mondanám, hogy politikai öntudat, ha nem húzódoznátok ennyire még mindig a „politika” szótól) összefüggéseiről. Sajnos néha kicsit belezavarodott abba, mit is akar mondani, így az egész előadás nem nagyon jutott tovább annak megfogalmazásán, hogy a két dolog között összefüggés van. Mert én is érzek igazságtartalmat az egészben, és ez a témámhoz is kapcsolódik. (Hiszen miről szólnak Vitányi Iván filozófiája és László-Bencsik Sándor írásai, ha nem erről? Jancsó Miklós filmjeiben mi fejezi ki a szabadságot, ha nem a dinamikus mozgás; például a Még kér a népben vagy a Fényes szelekben? Gyanítom, hogy Körtvélyes Géza is foglalkozott a kérdéssel. És ezek mind mesterüktől, Muharay Elemértől hozták az alapokat az ilyen dolgok megfogalmazásához.) Másrészről viszont: a Harmadik Birodalom is propagálta a sportot, és a jelenlegi nerista neogörénykurzus is propagálja a táncot, mint szórakozási formát. Akkor mi a különbség? Nyilván az, hogy az emberi érzelmeket, a felszabadultságot, a spontaneitást ki mennyire akarja, korlátozni, irányítani, keretbe terelni. De hogy ez pontosan hogy van arról még egy részletesebb tanulmány kellene. Carmen szakdolgozata pont ezekkel fog foglalkozni. Kíváncsian várjuk.

(-Madzsarné Jászi Aliz és Dienes Valéria” –súgja a fülembe közben Őzike.
-Mi van velük? –kérdezem.
-Ők is ilyenekkel foglalkoztak, a mozgás, a test-tudat és az öntudatosság, illetve a felszabadultság összefüggéseivel. Csak ők még a XX. század elején.
-Hm, akkor őket is fel lehetne a továbbiakhoz használni. Csodálkoznék, ha Vitányi és Körtvélyes nem utaltak volna vissza rájuk is.)

(Kitérő: Ugyanakkor, ha belegondolok, mennyi testi hibás, sérült ismerősöm van, akiknek a szellemével és demokratikus öntudatával semmi baj nincs. Sőt, annál inkább igyekeznek fénylő szellemükkel példát mutatni szabadságszeretetből, ha már futásukkal és táncukkal nem tudnak. Talán mégsem ilyen egyértelmű az összefüggés. Bár abban biztos vagyok, hogy az öntudat is visszahat, mégpedig pozitívan hat vissza a test-tudatra.)

Nos, összességében úgy gondolom, olyan volt ez az előadás, mint egy útjelző tábla, ami egy út kezdetét jelzi. Még nem látjuk be az egészet, de látjuk, hogy erre az útra izgalmas rálépni, mert még sok izgalmas meglepetést fog tartogatni.

Mindenesetre mind én, mind Carmen izgalmas kérdéseket kaptunk a hallgatóságtól, és az sem utolsó dolog, hogy mindketten felfedeztük magunknak a másik témáját is. Lehet, hogy ez egy gyümölcsöző együttműködés kezdete lesz? Lehet. Azért kíváncsian vártuk azt is, hogy milyen kérdések jutnak eszébe a hallgatóságnak a továbbiakban, mit fognak az esti fórumon felvetni.

(Folytatjuk)

Idézőjel (Szárszó)

70 éve, 1943. augusztus 23-án kezdődött Balatonszárszón a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség és a Magyar Élet Könyvkiadó által szervezett ifjúsági tábor, amely aztán Szárszói Konferencia néven vonult be a köztudatba. Lényege összesen annyi volt, hogy magyar fiatalok gyűltek össze beszélgetni és vitatkozni a magyar társadalom problémáiról, és Magyarország háború utáni lehetséges jövőjéről, alternatíváiról. Nem ez volt az első ilyen tábor ezen a helyen, ezekkel a szervezőkkel, de ez, az 1943-as vált a leghíresebbé, mert ez volt a legnagyobb szabású, és talán a legnagyobb hatású is. Kb. 600-an vettek rajta részt, nem csak fiatalok és nem csak értelmiségiek, hanem öntudatos, közélet iránt érdeklődő munkások is. Bár lehet vitatkozni azon, hogy pontosan mekkora lehetett a hatása a maga idejében, és lehet emlegetni, hogy egy ilyen nagy intellektuális buli végső soron mégsem állíthatta meg a háborús katasztrófát, ami várt az országra, de én azt hiszem, hogy hosszútávon olyan szellemi muníciót adott ez az esemény a magyar értelmiség számára, amiből még ma is lehetne meríteni.

Sokféleképpen felfoghatjuk ezt a konferenciát. Mondhatjuk azt is, hogy egyfajta antifasiszta szellemi népfront-kísérlet volt, de ezt én azért nem mondanám, mert végül is mégsem valami ellenében, hanem valami mellett határozták meg magukat a szervezők. Sokan mondják azt is, hogy a résztvevők leragadtak az ún. „harmadik út”-ról folyó vitánál, anélkül, hogy tudták volna, hogy ez a misztikus valami tulajdonképpen mihez képest harmadik, azaz micsoda tulajdonképpen az első két út. Erről egyébként Bibó István (aki betegsége vagy munkája miatt nem volt ott személyesen) utólag azt mondta Huszár Tibornak:

„Végül is az első két előadás [Németh Lászlóé és Erdei Ferencé] szabta meg a konferencia problémafelvetését, és mindkét előadás hibájának a gyökere egy volt: más előjellel, de mindketten a kommunizmus-fasizmus alternatívát helyezték a középppontba, az antifasiszta közös program helyett. Így a szárszói konferencia, amely jó lett volna arra, hogy egy aktív antifasiszta kapcsolatkeresés kezdete legyen, végeredményben egy folytatás nélküli. magányos megnyilvánulássá vált. Persze az összetétel és a körülmények általában nem tették könnyűvé, hogy ebből legyen valami. (...)
Elhomályosult az a szembeszökő tény, hogy egy létező és a fasizmus ellen harcoló polgári demokrata – kommunista világkoalíció együttes eszmei erőterébe minden Németh László-i harmadik út belefér, és semmi értelme egy olyan harmadik utat meghirdetni, amely nem képes minden töprengés nélkül ebbe az antifasiszta koalícióba belépni.”

Mindezek ellenére (vagy tán éppen ezekkel együtt), ha a magyar társadalom problémáinak vizsgálataként értékeljük az 1943-as Szárszói Konferenciát, akkor szerintem a megfelelő következtetések levonásával érdemes ezt az eseményt, ezt a fórumot hivatkozási alapnak tekinteni.

Az alábbiakban néhány idézet következik a konferencia előadásaiból, de főleg inkább a hozzászólásokból és vitákból. Kiragadott idézetek, de nekem fontosak, és talán számotokra is összeállnak egy diszkusszióvá. (Ha az egészre, minden előadásra kíváncsiak vagytok, keressétek a Szárszó 1943 című kötetet, a Püski Kiadótól.)


Németh László (író):
„Ne ismerjék el, hogy az értelmiségi ember nem munkás! (…) Ne ismerjék el azt sem, hogy az értelmiség másodrendű munkásosztály. (…) Én az osztálytalan társadalmat, ha az nemcsak névleg van meg, de az emberek műveltségében is, másnak, mint értelmiségi társadalomnak el sem tudom képzelni. Ez az osztály az, amely a többit lassan magába ölelheti. (…) Ma az értelmiség Noé bárkája. (…) Benne menti magát a Jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése – egy megtisztult értelmiségi kultúrában.”


Nagy István (erdélyi író, asztalos):
„Nincs és nem is lehet harmadik oldal. (…) Csak két oldal (…), illetve két út amelyek között a magyarságnak választania kell. Ez a két oldal a haladás[párti] és haladásellenes erőkben felsorakozva vívja szörnyű harcát a világon. A magyarságnak azt kell néznie, hogy a társadalmi és gazdasági követelmények terén melyik oldal választja a dolgozó nép szociális felszabadítását, melyik áll a nemzetek egyenjogúsága és függetlensége alapján. Ettől viszont nem rettenhetünk vissza csak azért,, mert ezt az utat más nemzetiségű vagy felekezetű népek is járni próbálják.”


Villy Antal (állatorvos-hallgató):
„Az egész tábor értelmi magatartását helytelennek tartom. Két csoport alakult ki. Az egyik csoport is, a másik csoport is a maga szónokainak sikeres szerepléséért drukkol, ahelyett, hogy mind a két tábor a sikeres megegyezésért izgulna. Ez a tábor a magyar élet szellemi irányainak színképében mégiscsak közelálló nézeteket képvisel, jogos tehát, ha azt várjuk, hogy végeredményben megegyezés jöjjön létre, nem pedig szakadás.”


Kardos László (néprajzkutató, a Györffy István Kollégium igazgatója):
„A fogalmak nem korszerű és nem célszerű kezeltségét (…) tapasztaltam. (…) Mikor azt kellett volna mondani: föld, azt hallottam: lélek és nevelés. Mikor: kenyér, bér, - akkor meg: erkölcs és szellem. Mikor: jog és kényszer –akkor meg: történelem.”


Fitos Vilmos (tanár, a Diákegység Mozgalom vezetője):
„A nemzeti gondolatot nagyon sokan kompromittálták, megértjük tehát a munkásság bizalmatlanságát. Mégis kérjük, ne azonosítsanak bennünket azokkal, akik a nemzeti gondolat jelszavaival idegen célokat szolgálnak vagy a maguk kiváltságait akarják továbbra is biztosítani. A népi írók írásain nevelődött új magyar értelmiségi ifjúság éppen mélyülő magyarságában jutott el a néphez. Annyi bizonyos, hogy ma már mindenképpen a néppel tart.”


Asztalos István (erdélyi író):
„Nem arról akarok beszélni, hogy a románoknak mennyiben nincs igazuk a kontinuitás elméletével, csak arra szeretném inteni a magyarságot, hogy ha százszor bebizonyítja is a magyar régészeti és néprajzi tudomány, (…) hogy a románságnak semmi történelmi joga Erdélyben nincs, mégis a száraz tény az, és ez a tény döntő társadalmilag most számunkra, hogy most Erdélyben vannak. Sőt, hogy továbbmenjek, egymásra is vagyunk utalva. (…)
Persze ez nem ilyen egyszerű a gyakorlati életben, mert mint nyújthatom én, a >>nem-hivatalos magyar<< békejobbomat egy olyan románság felé, amely csak >>hivatalos románokból<< áll, mert ennél a románságnál nem találok egyebet a fiatalkorú nacionalizmustól fűtött elfogultságnál. (…) Keresnem kell tehát a románságon belül azt a réteget, amely éppen a saját jólfelfogott érdekében ugyanolyan őszinteséggel nyújt kezet az együttműködésre, mint az a magyar réteg, amelyhez én tartozom. S az én meggyőződésem szerint, ez mind a magyarságnál, mind a románságnál a dolgozó nép. A nem hivatalos magyar vagy román.”


Karácsony Sándor (tanár, filozófus, író)
„Nem okvetlen fontos emlékeznem a Schmalkaldeni Szövetségre, a plagál-zárlatra, a gyermekláncfű latin nevére, a koszinus-tétel levezetésére, Beöthy Zsolt véleményére Kemény Zsigmondról, vagy arra: hogy kezdődik az Odüsszeia, és hogy végződik az Aeneis második éneke. Az a fontos, van-e filozófiai értelemben is egészséges történetszemléletem. Kihallom-e, ha hangversenyen ülök vagy rádiót hallgatok, az összhangokat a zenekar lármájából. Szerves egységében vesz-e körül egész életem folyamán a teremtett világ, vagy csak zagyva tarkaságnak és összevisszaságnak érzékelem az egészet. Tudok-e törvényszerűen viselkedni is ebben a teremtett világban, vagy egyszerűen rámborul, és agyonnyom, mint valami levegőtlen, szűk áristom. Meglátszik-e azon a könyvön, amit éppen olvasok, és ahogyan olvasom, az az egynéhány boldog óra, amelyeken egykor Kemény Zsigmonddal, Vergiliusszal, Homérosszal, másfelől Beöthy Zsolttal és más hozzá hasonlókkal vagy nála különbekkel eltársaloghattam.”


Darvas József (író):
„Nem lehet hát csak 'európai végzetet' emlegetni, s külső okokra hivatkozni, hanem társadalmi összefüggéseiben kell nézni múlt és mai problémáinkat. S ennek megvannak a maga konzekvenciái is. Fáj az értelmiségnek a magyarság 'kisebbségi' vagy 'bennszülötti' sorsa? Ki szeretné ebből emelni? Ennek csak egy útja lehet: odaállni a magyarság nagy többségét jelentő dolgozók mellé, de annak tudomásulvételével, hogy ezeket elsősorban egy másik ’kisebbségi’ sors sújtja, a szociális ’bennszülötti’ lét, s legelőször is ebből szeretnének szabadulni. (…) A belső felemelkedés nehéz küzdelmében tehát mindenekelőtt és minden mellékszempontot félretéve melléjük állani!”


Erdei Ferenc (szociológus, író):
„A követő értelmiségi mestersége nem azonos az írói hivatással. Az állatorvos, a vegyész, a tanár vagy a hivatalnok nem olyan alkotó értelmiség, amelyik a teljes világot és a teljes emberiséget fogná át, hanem éppen olyan a termelő szerepe a munkamegosztásban, mint a gyári munkásé vagy a földművesé. És ha ezek a mesterségek a maguk tárgyiasságában képviselnek is bizonyos belső ellenállást a politikai átalakulással szemben, ezeknek a hivatásoknak a tagjai mégiscsak kivételezés nélküli tagjai a társadalomnak, tehát vagy együtt haladnak a helyes politikai alakulással vagy ellene fordulnak. Számukra ’harmadik út’ nincs.
A harmadik út csak az alkotó író vagy tudós kiváltsága, ami egyúttal azt a következményt is ráhárítja, hogy vállalnia kell a politikai előrehaladástól való elmaradását, vagy abból való kiesését, azzal a meggyőződéssel, hogy egy következő fokon majd újra együtt találja magát vele.(…)
Végeredményben mégiscsak Magyarország ez az ország, és a magyarságnak egész népi állománya nincs reménytelenül kivetve a fejlődés útjából.”


Veres Péter (parasztgazda, író):
„Beszélhetünk akármennyit a magyar mezőgazdasági termelés átszervezéséről, korszerű gazdálkodásról, szakoktatásról, az értékesítés megszervezéséről, a kisüzemi vagy nagyüzemi termelés előnyeiről és hátrányairól, de sohase feledkezzünk el róla, hogy mit jelent ez az ország föld nélküli millióira. Bármiféle reformot hozzon vagy javasoljon bárki, ha az a reform nem hoz ennek a nagyrétegnek a sorsában döntő változást, ha nem emeli ki a nyomorúságból, akkor nem érte el a célját, s a magyar bajok tovább mérgesednek. (…) Ennél nagyobb és sürgősebb ügy nincs a magyarság életében. Úgy kell végre értenie mindenkinek, hogy az állam s az ország a népért van és csak a népben élhet tovább. (…) Lehet bármilyen ötletes a terv, bármilyen jóakaratú a szándék, de ha ez a réteg nem látja a hasznát, vagy éppen ennek a rétegnek a rovására megy, akkor nem szabad érte küzdeni, sőt minden erővel meg kell akadályozni a megvalósulását. Ezen a földön a magyar népnek úgy kell megélni, hogy az egyik réteg ne éljen a másik rovására.”

Püski Sándor (a Magyar Élet Kiadó vezetője):
„Mindenekelőtt béke, minden más hatalomtól független, demokratikus, s ezzel együtt magyar Magyarország, társadalmi szabadság a kívánságunk, hogy a magyarság népi erői végre megnyilvánulhassanak. (…)
Szó sincs arról, hogy valaki közülünk a világalakulástól független magyar útról álmodozzék. (…) Egyszerűen csak arról van szó, hogy bizonyos írók, és értelmiségiek szellemileg és fizikailag képtelenek a mai ’oldalakkal’ való együttműködésre, pártkerettől függetlenül azonban a magyarság öntudatosítása, nevelése, művelése, és egyáltalán a magyar nép szellemi érdeklődésének és igényének felkeltése dolgában alapvető jellegű politikai munkát végezhetnek. Hiszen a legelfogultabb politikusnak is be kellene látnia, hogy a magyarság legalább komoly részének öntudatosítása, nevelése és művelése nélkül a legszebben elgondolt gazdasági és társadalmi rend sem valósulhat meg Magyarországon. (…)
S nem késtünk el ezzel a munkával. Ha most nélkülünk döntenek is a történelmi erők, ezeknek az erőknek a hatása nem tart vég nélkül. Nekünk erre az időre gondolnunk kell.”


Féja Géza (író):
„A földhözjuttatás mellett gondoskodnunk kell a magyar nép tökéletes közösségi szervezeteiről, meg kell indulnia a szabad társuláson alapuló szövetkezetek nagyvonalú megvalósításának., mert csakis ezáltal, tehát megfelelő gazdasági szervezettség alapján fejtheti ki a parasztság jogos politikai szerepét.
(...)
Van egy hagyományos magyar demokrácia, mely nem valósult még meg, de elvei és eszméi megtalálhatók a közösség sorsáról elmélkedő legjobbjaink hagyatékában. Ez a hagyományos magyar demokrácia az önkormányzat elvére épül, minden nagy politikai gondolkodónk az önkormányzatot vallotta a magyar életforma alapelvének. De a magyar nép is, ha a történelem folyamán szabad lélegzetvételhez jutott, és dönthetett életformája felett, minden esetben az önkormányzatot választotta. A magyar szabadságeszme elsősorban az önkormányzat elvével azonosítható, mert az önkormányzat az egésznek, a közösségnek a szabadságát, a >>közigazság<< győzelmét jelenti.”

És végül amit külön ki szeretnék emelni, mert ma is fontos dolgok vannak benne: Péter bácsi záróelőadása:


Veres Péter
„A parasztság, munkásság és értelmiség elnyomottsági érzése más-más eredetű. A parasztság és a munkásság elnyomottsági érzése inkább osztálysérelmekből, az értelmiségé inkább faji, nemzeti sérelmekből táplálkozik. Természetes, hogy a magyar munkásság, de különösen a parasztság is érzi az idegen nyomást, de mert ez a sokat emlegetett gyarmati maharadzsákon keresztül érvényesül, inkább szociális elnyomásnak érzi meg azt is, ami valójában idegen, nemzeti elnyomás. (…)
Ez a két sérelmi érzés: a nemzeti és az osztályelnyomottsági érzés néha találkozik egymással, azután pedig megint elválik. (…) Mármost a kétféle elnyomottsági érzés közül melyik a nagyobb jelentőségű, és melyikre kínálkozik elsősorban történelmi megoldás?
Nyilvánvalóan az osztályelnyomottsági érzés[re]. (…)
A nagy nemzetek erőivel szemben a kisebb nemzet nem tehet egyebet, mint meglévő erőit, gazdasági, szellemi, lelki erőit kifejleszti. Ezt mutatja a sokat emlegetett finn példa is. Egy egészséges, jól szervezett népnek elveszhet egy időre a függetlensége is, de ha megvan a belső összetartó ereje, az egységes nemzeti érzés, akkor a nép maga nem vész el. (…)
Mi a garancia arra, hogy a saját fajtánkból való vezetőréteg másképpen bánik velünk, mint az idegen? Semmi más, mint a demokrácia: a megszervezett magyar nép. (Lásd a sokat emlegetett finn példát!)
(…)
Mit tegyünk, mit tehetünk hát mi írók és értelmiségiek? (…)
Ha a dolgozóké az állam, akkor sok, ma ’polgári’-nak nevezett dolog előtérbe lép. A legelső mindjárt a produktivitás, a többtermelés, mert ezen alapul az egész közösség élete, jövője, jóléte. (…)
A másik a közösség külpolitikája, helyesebben más népekhez való viszonya. Akármilyen szoros szövetségben is álljon (…) más országokkal, mégis sajátos érdeke, hogy az egyenlő jogú népek versenyében – amely egyenjogúság egyébként is csak elvi, formai lehet, mert hiszen állandó mozgásban lévő erőtényezőkről van szó – le ne maradjon.
A harmadik a közösség belső szellemi és erkölcsi egyensúlya. (…)
Negyedik, hogy a nemzet emberállománya fennmaradjon és szaporodjon. (…)
Ötödik, hogy a birtokos, de dolgozó és termelő parasztság szintén hasznos és munkás része a közösségnek. (…)
Hatodik, hogy a ’szellemi munkás’, az értelmiségi ember, aki változás idejében nem sokat nyom, az építésben nagyon fontossá válik, mert értelmi vezetés nélkül a legalacsonyabb rendű munka sem megy. Úgy kell tehát vele bánni, hogy a se a túlbuzgósággal, se szabotálással – mindegyikre hajlamos – ne zavarhassa a közösség életét.
Hetedik, hogy a nép hagyományos kultúrája, ízlése, észjárása szabadon fejlődjön, mert ez nem a költők és tudósok bogara, hanem a közösség jóérzésének, megelégedettségi érzésének alapfeltétele.”

Na a végére még egy-két képet azért ideteszek a konferencia hivatalos és nem hivatalos részeiről ("just for fun"):


László Gyula régész előadása


Karácsony Sándor előadásának hallgatói (első sor balról jobbra: N. N., Sebestyén László (a Kabay Márton Kör vezetője, néptáncos), Bözödi György (székely író), Veres Péter, Darvas József, Majláth Jolán (Erdei Ferenc barátnője, később felesége), Erdei Ferenc)


(Szabédi László (erdélyi író), Majláth Jolán, Püski Sándor, Jócsik Lajos (közgazdász, az egyik előadó), Nagy István, Palotás Mihály (vasmunkás, szakszervezeti aktivista), Erdei Ferenc és Somogyi Imre (író, néprajzkutató) a vízparton száradnak (A csónak előtti figuráról, nem tudom, kicsoda.))


Lévay Endre és Veres Péter lazítanak a vízben.

A garabonciás riporter

92 éve ezen a napon, augusztus 13-án született Sarkadi Imre a magyar irodalom és különösen az újságírás egyik legszínesebb egyénisége.
Szabad, független, játékos, derűs embernek írják le azok, akik közelebbről ismerték, miközben az írásaiból éppenséggel nem a humor, sokkal inkább valami vibráló nyugtalanság, valami fájdalmas keresgélés süt.
„Rövid, de fordulatos és változatos életútja örök tanulással, élmények halmozásával telt.” –írja róla a Wikipédia.

Sarkadi Imre Debrecenben született. A közhiedelemmel ellentétben nem paraszti családban, bár az ősei valószínűleg parasztok voltak, de az ő apja már hivatalnok, az anyja pedig tanítónő is volt. Amellett, hogy egy kései népi írónak tarthatjuk, volt egy nagy klasszikus műveltsége is, ami néha látszik is a művein. Debrecenben érettségizett, és itt kezdett jogot is tanulni, közben gyógyszerészsegédként is dolgozott. Hamarosan azonban újságíró lett, kisebb helyi lapoknál, majd a Nemzeti Parasztpárt lapjának, a Szabad Szónak a debreceni fióklapjánál, a Debreceni Szabad Szónál. Az itteni tevékenységére figyelt fel a háború után Darvas József, és úgy döntött magával viszi a fiatal tehetséget Budapestre, és az országos Szabad Szónál ad neki munkát. Úgy is lett. Így kezdődött Imre életének egyik legélvezetesebb és legemlékezetesebb korszaka. Színt, életet, játékosságot vitt a szerkesztőségbe.

A kollégái mind szerették, mert szüntelen ötleteivel, vicceivel és energikusságával egyetlen nagy bulivá tette a szerkesztőségi munkát. Mindezzel együtt az egyik legmegbízhatóbb munkatársnak számított. Megtörtént az is, hogy egy-egy este elképesztően leitta magát kedvenc helyén, a Szivacs kocsmában, majd leült az írógép elé és egy tökéletes cikket írt a fennálló politikai vagy gazdasági helyzetről. Legjobban azonban azt szerette, ha utazgathatott az országban, és riportokat készíthetett a magyar faluról, a magyar parasztság földosztás utáni problémáiról.

„Munkatársait is szívesen küldözgette vidékre. (…) Ezek az utazások akkoriban meglehetősen körülményesek voltak, tele váratlan kalandokkal, kínos vagy humoros meglepetésekkel. A vonatok rendetlenül vagy alig közlekedtek, autó nemigen akadt, s hiába indultak el egy táskányi pénzzel, mire megérkeztek, jó ha egy liter cseresznyét tudtak érte vásárolni, ezért az ilyen vidéki utakon rendszeresen koplaltak, és nem egyszer csűrben vagy szénaboglyák tövében háltak.
Sarkadi minden munkatársat beszámoltatott az ilyen vidéki utakról. (…) Ő (…) újságíróként is ’szociografizált’, azaz összefüggéseket, törvényszerűségeket keresett. (…) Az ő érdeklődésére szabott műfaj a szociográfiai riport volt; a falukutatók – többek között Darvas – hagyományait igyekezett az új viszonyok között továbbfejleszteni, hogy e nemzedék hagyományainak szellemében végezze cikkeivel most már az alakuló, új Magyarország felfedezését, olykor merész, de sosem önkényes, mert tényekkel és adatokkal igazolható általánosításokig jutva.”
- írta róla a kolléga és barát, Kelemen János.

Széles érdeklődésű ember volt ezért sokféle témáról írt. Többek között országos problémákról is, amilyenek a pártokon belüli és pártok közötti ellentétek és frakcióharcok voltak. Ezek alapján a cikkei alapján azt láthatjuk, hogy a NPP úgynevezett „balszárnyához” tartozott, pontosan oda, ahová a mestereinek tekintett írók, Veres Péter és Darvas József is. „Megtévesztették a kommunisták?” Nem, ha elolvassuk az írásait éppen nem ez jön le belőlük. Amit ő leírt, amögött mindig pontos megfigyelések és logikus következtetések álltak. Hogy elhitte (egyébként Bibó Istvánhoz hasonlóan) azt az összeesküvést, amit 1947-ben a Kommunista Párt igyekezett a Független Kisgazdapárt nyakába varrni, annak az volt az oka, hogy a Kisgazdapártban tényleg volt egy olyan frakció, amelyikben lehetett hajlam a hatalom ilyen formájú kisajátítására. Sarkadi 1946-ban és főleg 1947-ben írt cikkeit mindenesetre éppen ezért érdemes olvasni, mert egy árnyaltabb képet kaphatunk róla az akkori Magyarországról: egyrészt arról, hogy a vidéki élet a földosztás után sem volt fenékig tejfel, másrészt arról, hogy az akkori politikai küzdelmeket sem intézhetjük el annyival, hogy „a gonosz kommunisták és alattomos beépített embereik kitúrták a hatalomból a tiszta és demokratikus kisgazdákat”, ahogyan ezt a mai középiskolai történelemoktatás sugallja.

Sarkadi Imre egyébként 1947-ben pár hónapig főszerkesztője is lett a Szabad Szónak. Erre az időszakra kollégái és barátai úgy emlékeznek, mint a legjobb időszakra, nemcsak a munkahelyi közösség, hanem a lap színvonala szempontjából is. A Szabad Szó ekkor (éppen a legvadabb frakcióharcok idején) tudott a leginkább kilépni a sima pártlap szerepéből és lett érdekes színes írásokkal teli , ugyanakkor elemző és gondolkodó napilap, amit jó volt kézbevenni.

Sarkadi Imre éppen ellentmondásosságában volt végtelenül érdekes személyiség: látszólagos szertelensége és nagy szakmai elkötelezettsége, komoly munkája közötti ellentmondásosságában. Ennek a rejtélyét sokan próbálták már megfejteni.
Megint Kelemen Jánost idézve:
„Nomád kocsmai átborozásai voltaképpen apró menekülések voltak: ilyenkor felöltötte a könnyelmű bohém kényelmes maszkját, pedig életmódja tüntető anarchiája ellenére sem volt bohém. (…) A bohém maszk azonban megvédte a tolakodóktól. (…) Sarkadi nem volt alkoholista. (…) Sokszor volt részeg, de érdekes módon –s ez az, ami igazabban jellemzi őt – pontosan ismerte a részegség határait.”

(Ő lett volna az első magyar gonzó újságíró? Nem, az talán azért nem...)

Kicsit másképpen, de alapvetően hasonlóan emlékszik rá másik, fiatalabb barátja és kollégája, és mondhatjuk tanítványa, Szeberényi Lehel:
„Éltető eleme, legsajátságosabb közege pedig a játék volt. (…) A jelmondat, melyet mindig csibész szemhunyorítással hangoztatott - >>vigyázz fiú, tevékenységed nehogy munkává fajuljon<< - csak látszólag volt a zsonglőrködő szellem mókázása, nagyon is fontos életelvet bújtatott, a szabad lélek számára kötelező életelvet. (…) Az ital sose szabadította meg annyira a gátlásaitól, hogy eszméletlen állapotba keveredjen, emlékezetét veszítve, vagy akár csak elbutuljon tőle. Ellenkezőleg: elméjét áldásosan felpezsdítette, különös módon fürgébbé, élesebbé tette, alkalmasabbá a magas lángon égéshez. Az ital mennyiségével következtetései lettek legföljebb meredekebbek, a követhetetlenségig, s egyensúlypróbái hajmeresztőbbek, annak bizonyítására, hogy érzékeinek fölényes ura. Ezenkívül csak kötekedő kedve mutatta a telítettségi szintet, melynek mérésére játékos skálája volt. (…) Nevéhez a lap aranykora fűződik. Micsoda három hónap volt! Egy üstökös ragadta magával, tüneményes lendületével a redakció tarka és bohém gárdáját. Csupa játék volt az élet ott a Nagymező utcában. A tekervényes, bűnbarlang homályú szerkesztőségi folyosók kéjes rikkantásoktól, virgonc nyerítésektől hangosak. (…) A Szabad Szó friss volt és eleven és izgalmas, mint egy kipirult arc, csupa nyugtalan csillám, mint maga a tavasz. (…) Az a vidám három hónap a Szabad Szónál semmivel se tetszik rövidebbnek, mint a tizennégy esztendő, ami még követte; barátság, játék, hivatás szálaiból szőtt esztendők. Felelős esztendők; mert ahogy elfoglaltuk a magunk helyét, amennyire játékosak voltunk, annyira komolyak – szívvel, hittel – a közgond viselésében.”

Imre a későbbiekben a Szabad Szó és a Válasz (a parasztpárti lapok) megszűnése után is dolgozott különböző irodalmi és művészeti lapoknál, illetve dramaturgként is dolgozott a Madách Színháznál, kivéve azt a rövid időszakot, amikor általános iskolai irodalomtanár volt Balmazújvárosban. (A gyerekkel persze jól megtalálta a hangot. És nem félt megírni az ötleteit is Darvas Józsefnek, hogy úgy általában hogyan, mivel lehetne feldobni az oktatást és a tantervet.) Így szépíróként is igazán az ’50-es években lett ismert.

Manapság elsősorban mint drámaírót ismerik. A drámái általában úgy keletkeztek, hogy egy-egy témát, ami nagyon foglalkoztatta, megírt novellában vagy kisregényben, később ezeket dolgozta át drámává. A prózai írásaiban sokszor dolgozott fel ókori, mitológiai témákat. Ezekből azonban általában nem lett kész dráma, egyrészt azért, mert a színházi rendezők és dramaturgok általában azt várták tőle, hogy aktuális témákkal, mai problémákkal foglalkozzon, úgy, mint az újságcikkeiben. Másrészt Sarkadi a drámaírást valószínűleg nem vette annyira komolyan, mint az újságírást: utóbbiban gyors volt és könnyed, előbbiben azonban nehézkesen haladt, sokat javított, majd egy idő után (ha nem volt, aki biztassa) hagyta a fenébe az egészet. (Vagyis hűen az elvéhez nem hagyta, hogy a tevékenysége „munkává”, kínná, fáradsággá fajuljon. (Ha belegondolunk, a „munka” szó, a szláv „menka” szóból jön, amelynek megfelelői a mai szláv nyelvekben nem tevékenykedést, hanem kínt, fáradságot jelentenek.))
Nem készült el sem a Hannibál, a portás, sem a Lucretia, sem az Elektra című drámája, amikért kár. De ezeknek a műveknek még a töredékeit is nagyon érdekes olvasni, mert egyszerűen a szereplők párbeszédei és monológjai sokat elmondanak Sarkadi Imre gondolkodásáról és töprengéseiről, de talán más dolgokról is. Befejezetlen maradt a Kőműves Kelemen című színműve is, azonban ezt legalább a ’80-as években felfedezte Szörényi Levente és Bródy János, és kerekítettek belőle egy remek musicalt (ahogy ők nevezték: „rockballadát”), ami szerintem még jobb is, mint az István, a király, mert egy sokkal valósabb, emberibb konfliktusról szól.
Így aztán Sarkadi inkább az úgynevezett realista drámáival lett ismert. Van ezekben valami a szocreál hurráoptimizmusból, de valahogyan mégis emberibbek, kevésbé sematikusak, kevésbé didaktikusak, sokkal megalapozottabbak emberileg, pszichológiailag. Egyébként ezeknél viszont állt az író mellett egy ügyes rendező is, aki sokat segített a drámák kidolgozásában, bonyolításában, ha kellett, átírásában. Ez a rendező Horvai István volt, a Madách Színházból. Így készült el az Út a tanyákról és a Szeptember. Mindkettő nagy siker volt. Egyébként mindkettőben játszott Sarkadi két kedvenc színésze, Pécsi Sándor és Soós Imre is. És mindkettő a falusi tsz-építés viszontagságairól szól, azért alapvetően mégiscsak a tsz-építőkkel rokonszenvezve.
Sarkadi aztán több filmforgatókönyvön is dolgozni kezdett hasonló témában, de amennyire én tudom, ezek közül csak egy készült el. Méghozzá a Körhinta, Fábri Zoltán rendezésében, amely ma már alapműnek számít a magyar filmtörténetben.

(Soós Imre, Törőcsik Mari voltak a főszereplői).
Aztán az utolsó két drámánál is Horvai István segített Sarkadi Imrének. De ezek már nem paraszti témájúak, sokkal inkább valamiféle értelmiségi kiábrándulásról szólnak. Ezért van, hogy ezeket, az Oszlopos Simeont és az Elveszett Paradicsomot máig is nagyon sok helyen játsszák Magyarországon, és amennyire tudom más nyelvekre is lefordították. (Az utóbbit a szerző filmre is át akarta írni, de már nem maradt ideje rá.)
Az én gimnáziumi irodalomkönyvemben csak rövid leírás volt Sarkadi Imréről, az azonban elég frappáns:
„Hőseiben többre vágyó nyugtalanság vibrál, személyiségük teljesebb megvalósítását keresik, de éppen a legalapvetőbb emberi szükséglet, a munka, méghozzá rendre az alkotó jellegű értelmiségi munka válik tartalmatlanná számukra, s így a többre vágyás célt téveszt, tragédiákat okoz.”
(Mohácsy Károly és Vasy Géza: Irodalom a középiskolák 12. évfolyama számára)

Talán éppen a hőseinek a kiábrándultsága miatt gondolják sokan, hogy Sarkadi Imre is öngyilkos lett, pedig akik jól ismerték, erősítgetik, hogy jobban szerette az életet annál, hogy öngyilkos legyen. Viszont nem okozott számára dilemmát, hogy néha eljátszadozzon vele. Állítólag szokása volt haladó vonatok tetején futkározni, vagy az ablakon át lemászni a Szabad Szó szerkesztőségéből vagy részegen háztetőkön egyensúlyozni. Ha évtizedekkel később születik, valószínűleg nagy extrém sportoló lett volna belőle. (Esetleg autóversenyző.)
A halála is valószínűleg inkább egy veszélyes játék eredménye volt. 1961. április 12-én, azon a napon, amikor fellőtték az űrbe Jurij Gagarint, Sarkadi Imre éppen egy házibuliban volt, a híres festőművésznél, Kondor Bélánál. Szokása szerint sokat ivott, és kimászott az ablakpárkányra. Most az egyszer rosszul lépett, lezuhant, és nyakát törte. Még 40 éves sem volt. Pár héttel később, mutatták be utolsó drámáját az Elveszett Paradicsomot a Madách Színházban, nagy sikerrel.


Sarkadi Imre egy igazán érdekes ember volt íróként, újságíróként, emberként. Vele is vannak terveim. Szerintem ő is egy remek és jellegzetes szereplője lehetne egy modern színműnek vagy filmnek. Már van is ötletem rá, hogy hogyan. De erre még visszatérünk.

Idézőjel (Sipos)

„-Te nem bántál meg semmit életedben? –kérdezte a lány.
-Sok mindent.
Megbántam a napokat, az órákat, amiket rossz tétlenségben töltöttem. Nem igaz, hogy az önkímélés megóv a korai haláltól. A munka fejleszti az izmot és a lélek, a szellem nagyobb rugalmasságát is. Nem a megölő robot, hanem az örömmel végzett munka.
Megbántam általánosításaimat, amikor bármi eszme nevében jobban szerettem önmagam elképzelését az egy-egy embernél, akivel épp dolgom volt.
Megbántam kegyeletes jóságomat, amikor hagytam, hogy barátaim válasszanak meg engem, és ne én őket.
Megbántam gyávaságaimat, amikor oktalanul ragaszkodtam az életemhez.
Megbántam…
-És a pazarlásaidat? Amikor belőled éltek, a te eszedből, ötleteidből, bátorságodból? A pazarlásaidat?
-Soha.”
(Sipos Gyula: A senki földjén)