Szabad, független, játékos, derűs embernek írják le azok, akik közelebbről ismerték, miközben az írásaiból éppenséggel nem a humor, sokkal inkább valami vibráló nyugtalanság, valami fájdalmas keresgélés süt.
„Rövid, de fordulatos és változatos életútja örök tanulással, élmények halmozásával telt.” –írja róla a Wikipédia.
Sarkadi Imre Debrecenben született. A közhiedelemmel ellentétben nem paraszti családban, bár az ősei valószínűleg parasztok voltak, de az ő apja már hivatalnok, az anyja pedig tanítónő is volt. Amellett, hogy egy kései népi írónak tarthatjuk, volt egy nagy klasszikus műveltsége is, ami néha látszik is a művein. Debrecenben érettségizett, és itt kezdett jogot is tanulni, közben gyógyszerészsegédként is dolgozott. Hamarosan azonban újságíró lett, kisebb helyi lapoknál, majd a Nemzeti Parasztpárt lapjának, a Szabad Szónak a debreceni fióklapjánál, a Debreceni Szabad Szónál. Az itteni tevékenységére figyelt fel a háború után Darvas József, és úgy döntött magával viszi a fiatal tehetséget Budapestre, és az országos Szabad Szónál ad neki munkát. Úgy is lett. Így kezdődött Imre életének egyik legélvezetesebb és legemlékezetesebb korszaka. Színt, életet, játékosságot vitt a szerkesztőségbe.
A kollégái mind szerették, mert szüntelen ötleteivel, vicceivel és energikusságával egyetlen nagy bulivá tette a szerkesztőségi munkát. Mindezzel együtt az egyik legmegbízhatóbb munkatársnak számított. Megtörtént az is, hogy egy-egy este elképesztően leitta magát kedvenc helyén, a Szivacs kocsmában, majd leült az írógép elé és egy tökéletes cikket írt a fennálló politikai vagy gazdasági helyzetről. Legjobban azonban azt szerette, ha utazgathatott az országban, és riportokat készíthetett a magyar faluról, a magyar parasztság földosztás utáni problémáiról.
„Munkatársait is szívesen küldözgette vidékre. (…) Ezek az utazások akkoriban meglehetősen körülményesek voltak, tele váratlan kalandokkal, kínos vagy humoros meglepetésekkel. A vonatok rendetlenül vagy alig közlekedtek, autó nemigen akadt, s hiába indultak el egy táskányi pénzzel, mire megérkeztek, jó ha egy liter cseresznyét tudtak érte vásárolni, ezért az ilyen vidéki utakon rendszeresen koplaltak, és nem egyszer csűrben vagy szénaboglyák tövében háltak.
Sarkadi minden munkatársat beszámoltatott az ilyen vidéki utakról. (…) Ő (…) újságíróként is ’szociografizált’, azaz összefüggéseket, törvényszerűségeket keresett. (…) Az ő érdeklődésére szabott műfaj a szociográfiai riport volt; a falukutatók – többek között Darvas – hagyományait igyekezett az új viszonyok között továbbfejleszteni, hogy e nemzedék hagyományainak szellemében végezze cikkeivel most már az alakuló, új Magyarország felfedezését, olykor merész, de sosem önkényes, mert tényekkel és adatokkal igazolható általánosításokig jutva.”
- írta róla a kolléga és barát, Kelemen János.
Széles érdeklődésű ember volt ezért sokféle témáról írt. Többek között országos problémákról is, amilyenek a pártokon belüli és pártok közötti ellentétek és frakcióharcok voltak. Ezek alapján a cikkei alapján azt láthatjuk, hogy a NPP úgynevezett „balszárnyához” tartozott, pontosan oda, ahová a mestereinek tekintett írók, Veres Péter és Darvas József is. „Megtévesztették a kommunisták?” Nem, ha elolvassuk az írásait éppen nem ez jön le belőlük. Amit ő leírt, amögött mindig pontos megfigyelések és logikus következtetések álltak. Hogy elhitte (egyébként Bibó Istvánhoz hasonlóan) azt az összeesküvést, amit 1947-ben a Kommunista Párt igyekezett a Független Kisgazdapárt nyakába varrni, annak az volt az oka, hogy a Kisgazdapártban tényleg volt egy olyan frakció, amelyikben lehetett hajlam a hatalom ilyen formájú kisajátítására. Sarkadi 1946-ban és főleg 1947-ben írt cikkeit mindenesetre éppen ezért érdemes olvasni, mert egy árnyaltabb képet kaphatunk róla az akkori Magyarországról: egyrészt arról, hogy a vidéki élet a földosztás után sem volt fenékig tejfel, másrészt arról, hogy az akkori politikai küzdelmeket sem intézhetjük el annyival, hogy „a gonosz kommunisták és alattomos beépített embereik kitúrták a hatalomból a tiszta és demokratikus kisgazdákat”, ahogyan ezt a mai középiskolai történelemoktatás sugallja.
Sarkadi Imre egyébként 1947-ben pár hónapig főszerkesztője is lett a Szabad Szónak. Erre az időszakra kollégái és barátai úgy emlékeznek, mint a legjobb időszakra, nemcsak a munkahelyi közösség, hanem a lap színvonala szempontjából is. A Szabad Szó ekkor (éppen a legvadabb frakcióharcok idején) tudott a leginkább kilépni a sima pártlap szerepéből és lett érdekes színes írásokkal teli , ugyanakkor elemző és gondolkodó napilap, amit jó volt kézbevenni.
Sarkadi Imre éppen ellentmondásosságában volt végtelenül érdekes személyiség: látszólagos szertelensége és nagy szakmai elkötelezettsége, komoly munkája közötti ellentmondásosságában. Ennek a rejtélyét sokan próbálták már megfejteni.
Megint Kelemen Jánost idézve:
„Nomád kocsmai átborozásai voltaképpen apró menekülések voltak: ilyenkor felöltötte a könnyelmű bohém kényelmes maszkját, pedig életmódja tüntető anarchiája ellenére sem volt bohém. (…) A bohém maszk azonban megvédte a tolakodóktól. (…) Sarkadi nem volt alkoholista. (…) Sokszor volt részeg, de érdekes módon –s ez az, ami igazabban jellemzi őt – pontosan ismerte a részegség határait.”
(Ő lett volna az első magyar gonzó újságíró? Nem, az talán azért nem...)
Kicsit másképpen, de alapvetően hasonlóan emlékszik rá másik, fiatalabb barátja és kollégája, és mondhatjuk tanítványa, Szeberényi Lehel:
„Éltető eleme, legsajátságosabb közege pedig a játék volt. (…) A jelmondat, melyet mindig csibész szemhunyorítással hangoztatott - >>vigyázz fiú, tevékenységed nehogy munkává fajuljon<< - csak látszólag volt a zsonglőrködő szellem mókázása, nagyon is fontos életelvet bújtatott, a szabad lélek számára kötelező életelvet. (…) Az ital sose szabadította meg annyira a gátlásaitól, hogy eszméletlen állapotba keveredjen, emlékezetét veszítve, vagy akár csak elbutuljon tőle. Ellenkezőleg: elméjét áldásosan felpezsdítette, különös módon fürgébbé, élesebbé tette, alkalmasabbá a magas lángon égéshez. Az ital mennyiségével következtetései lettek legföljebb meredekebbek, a követhetetlenségig, s egyensúlypróbái hajmeresztőbbek, annak bizonyítására, hogy érzékeinek fölényes ura. Ezenkívül csak kötekedő kedve mutatta a telítettségi szintet, melynek mérésére játékos skálája volt. (…) Nevéhez a lap aranykora fűződik. Micsoda három hónap volt! Egy üstökös ragadta magával, tüneményes lendületével a redakció tarka és bohém gárdáját. Csupa játék volt az élet ott a Nagymező utcában. A tekervényes, bűnbarlang homályú szerkesztőségi folyosók kéjes rikkantásoktól, virgonc nyerítésektől hangosak. (…) A Szabad Szó friss volt és eleven és izgalmas, mint egy kipirult arc, csupa nyugtalan csillám, mint maga a tavasz. (…) Az a vidám három hónap a Szabad Szónál semmivel se tetszik rövidebbnek, mint a tizennégy esztendő, ami még követte; barátság, játék, hivatás szálaiból szőtt esztendők. Felelős esztendők; mert ahogy elfoglaltuk a magunk helyét, amennyire játékosak voltunk, annyira komolyak – szívvel, hittel – a közgond viselésében.”
Imre a későbbiekben a Szabad Szó és a Válasz (a parasztpárti lapok) megszűnése után is dolgozott különböző irodalmi és művészeti lapoknál, illetve dramaturgként is dolgozott a Madách Színháznál, kivéve azt a rövid időszakot, amikor általános iskolai irodalomtanár volt Balmazújvárosban. (A gyerekkel persze jól megtalálta a hangot. És nem félt megírni az ötleteit is Darvas Józsefnek, hogy úgy általában hogyan, mivel lehetne feldobni az oktatást és a tantervet.) Így szépíróként is igazán az ’50-es években lett ismert.
Manapság elsősorban mint drámaírót ismerik. A drámái általában úgy keletkeztek, hogy egy-egy témát, ami nagyon foglalkoztatta, megírt novellában vagy kisregényben, később ezeket dolgozta át drámává. A prózai írásaiban sokszor dolgozott fel ókori, mitológiai témákat. Ezekből azonban általában nem lett kész dráma, egyrészt azért, mert a színházi rendezők és dramaturgok általában azt várták tőle, hogy aktuális témákkal, mai problémákkal foglalkozzon, úgy, mint az újságcikkeiben. Másrészt Sarkadi a drámaírást valószínűleg nem vette annyira komolyan, mint az újságírást: utóbbiban gyors volt és könnyed, előbbiben azonban nehézkesen haladt, sokat javított, majd egy idő után (ha nem volt, aki biztassa) hagyta a fenébe az egészet. (Vagyis hűen az elvéhez nem hagyta, hogy a tevékenysége „munkává”, kínná, fáradsággá fajuljon. (Ha belegondolunk, a „munka” szó, a szláv „menka” szóból jön, amelynek megfelelői a mai szláv nyelvekben nem tevékenykedést, hanem kínt, fáradságot jelentenek.))
Nem készült el sem a Hannibál, a portás, sem a Lucretia, sem az Elektra című drámája, amikért kár. De ezeknek a műveknek még a töredékeit is nagyon érdekes olvasni, mert egyszerűen a szereplők párbeszédei és monológjai sokat elmondanak Sarkadi Imre gondolkodásáról és töprengéseiről, de talán más dolgokról is. Befejezetlen maradt a Kőműves Kelemen című színműve is, azonban ezt legalább a ’80-as években felfedezte Szörényi Levente és Bródy János, és kerekítettek belőle egy remek musicalt (ahogy ők nevezték: „rockballadát”), ami szerintem még jobb is, mint az István, a király, mert egy sokkal valósabb, emberibb konfliktusról szól.
Így aztán Sarkadi inkább az úgynevezett realista drámáival lett ismert. Van ezekben valami a szocreál hurráoptimizmusból, de valahogyan mégis emberibbek, kevésbé sematikusak, kevésbé didaktikusak, sokkal megalapozottabbak emberileg, pszichológiailag. Egyébként ezeknél viszont állt az író mellett egy ügyes rendező is, aki sokat segített a drámák kidolgozásában, bonyolításában, ha kellett, átírásában. Ez a rendező Horvai István volt, a Madách Színházból. Így készült el az Út a tanyákról és a Szeptember. Mindkettő nagy siker volt. Egyébként mindkettőben játszott Sarkadi két kedvenc színésze, Pécsi Sándor és Soós Imre is. És mindkettő a falusi tsz-építés viszontagságairól szól, azért alapvetően mégiscsak a tsz-építőkkel rokonszenvezve.
Sarkadi aztán több filmforgatókönyvön is dolgozni kezdett hasonló témában, de amennyire én tudom, ezek közül csak egy készült el. Méghozzá a Körhinta, Fábri Zoltán rendezésében, amely ma már alapműnek számít a magyar filmtörténetben.
(Soós Imre, Törőcsik Mari voltak a főszereplői).
Aztán az utolsó két drámánál is Horvai István segített Sarkadi Imrének. De ezek már nem paraszti témájúak, sokkal inkább valamiféle értelmiségi kiábrándulásról szólnak. Ezért van, hogy ezeket, az Oszlopos Simeont és az Elveszett Paradicsomot máig is nagyon sok helyen játsszák Magyarországon, és amennyire tudom más nyelvekre is lefordították. (Az utóbbit a szerző filmre is át akarta írni, de már nem maradt ideje rá.)
Az én gimnáziumi irodalomkönyvemben csak rövid leírás volt Sarkadi Imréről, az azonban elég frappáns:
„Hőseiben többre vágyó nyugtalanság vibrál, személyiségük teljesebb megvalósítását keresik, de éppen a legalapvetőbb emberi szükséglet, a munka, méghozzá rendre az alkotó jellegű értelmiségi munka válik tartalmatlanná számukra, s így a többre vágyás célt téveszt, tragédiákat okoz.”
(Mohácsy Károly és Vasy Géza: Irodalom a középiskolák 12. évfolyama számára)
Talán éppen a hőseinek a kiábrándultsága miatt gondolják sokan, hogy Sarkadi Imre is öngyilkos lett, pedig akik jól ismerték, erősítgetik, hogy jobban szerette az életet annál, hogy öngyilkos legyen. Viszont nem okozott számára dilemmát, hogy néha eljátszadozzon vele. Állítólag szokása volt haladó vonatok tetején futkározni, vagy az ablakon át lemászni a Szabad Szó szerkesztőségéből vagy részegen háztetőkön egyensúlyozni. Ha évtizedekkel később születik, valószínűleg nagy extrém sportoló lett volna belőle. (Esetleg autóversenyző.)
A halála is valószínűleg inkább egy veszélyes játék eredménye volt. 1961. április 12-én, azon a napon, amikor fellőtték az űrbe Jurij Gagarint, Sarkadi Imre éppen egy házibuliban volt, a híres festőművésznél, Kondor Bélánál. Szokása szerint sokat ivott, és kimászott az ablakpárkányra. Most az egyszer rosszul lépett, lezuhant, és nyakát törte. Még 40 éves sem volt. Pár héttel később, mutatták be utolsó drámáját az Elveszett Paradicsomot a Madách Színházban, nagy sikerrel.
Sarkadi Imre egy igazán érdekes ember volt íróként, újságíróként, emberként. Vele is vannak terveim. Szerintem ő is egy remek és jellegzetes szereplője lehetne egy modern színműnek vagy filmnek. Már van is ötletem rá, hogy hogyan. De erre még visszatérünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése