Először Szalakóta adott elő az iskolai szegregáció témájáról. Bár a téma fontos, és Szalakóta is igyekezett érdekesen beszélni róla, kicsit zavaró volt, hogy eltávolította magát a közönségtől. Szabadon beszélt (és nem felolvasott), mégis alig nézett fel a jegyzetei közül, és kicsit távol is ült a hallgatóktól. Ettől függetlenül jól felépített, világos, logikus előadás volt az övé, arról, hogy hogyan jutottunk el a ’80-as évektől a mostani helyzethez. Azaz onnan, hogy 1985-ben kimondták Magyarországon a szabad iskolaválasztáshoz való jogot (az akkori, amúgy is egyre lazuló államszocialista rendszer addigi gyakorlatával szakítva) addig, hogy létrejött Európa egyik legszegregatívabb iskolarendszere, ahol a társadalmi különbségekhez hasonlóan kiáltó ellentétek, óriási szakadékok vannak az egyes iskolák között, ahol a „fejlesztő osztályok” is inkább „fejvesztő osztályok”, ahol a „felzáróztatásnak” nevezett folyamat is inkább a szétszaggatást és a lemaradást szolgálja.
A másik előadó a témában Zolnay János volt, a Pécsi Egyetemről. Az ő előadását a magyar oktatási rendszer nagy romlásáról és további veszedelméről már tavasszal is hallottam az egyetemfoglaláson, és akkor is nagyon megfogott, mind az előadó szuggesztivitása, mind az előadás következtetései. A folyamat lényege, amit ábrázolt: Magyarországon nő a munkanélküliség, csökken a foglalkoztatási ráta.→ Ezt a folyamatot csak erősíti a munkaerőpiacról való „lefelé kiszorítás” tendenciája. Azaz az a tendencia, hogy egyre inkább elvárás lesz a magasabb képzettség még azoknál a munkáknál is, amik egyébként nem igényelnének olyan magas végzettséget. → További probléma, hogy kicsi (és többnyire egyre kisebb) a foglalkoztatási arány azokon a területeken, amik képesek lennének nagy mennyiségben felszívni a kevésbé képzett munkaerőt is (mezőgazdaság, turisztika). → Továbbá, hogy a kisgazdaságok és a kisipar is tönkrement.
Mindezekkel a tendenciákkal nagy tömegek rohamos elszegényedése jár együtt, amely folyamatot a magyar állam a ’90-es évektől „inaktív státuszok” támogatásával próbálta visszafogni, úgymint: nyugdíjemelés, családtámogatás, az oktatás szélesítése. De ez sem tartható a végtelenségig.
A ’90-es években az oktatásban is meglévő inkluzív (befogadó, felzárkóztató) tendenciák a 2000-es évekre éppen ezért fordulhattak vissza (ahogyan azt Szalakóta is ábrázolta), és erősödhetett meg a szegregációs tendencia. (Bár nekem már a ’90-es években is volt egy ilyen érzésem a saját általános sulimban, hogy nagyon különbséget tesznek a roma és nem roma gyerekek között, meg a protestáns vallásúaknak is külön osztályokat csináltak, ahol kötelező volt a hittan, míg a nem-protestánsoknak szabadon választott, stb.)
2008-2010 környékén, ahogy Zolnay János fogalmazott, „felborult az addigi jóléti konszenzus”, amit ő az oktatás terén ilyen folyamatokkal írt le, mint az iskolaállamosítások, a normatív finanszírozás megszüntetése, a keretszámok központi előírása, 200 ezer tanuló kiszorítása az oktatásból.
Mindezek a folyamatok megint csak a munkanélküliség és a szegénység és a társadalmi elégedetlenség növekedését fogják elősegíteni.
Más szóval Zolnay János tényekkel, statisztikai adatokkal és folyamatelemzéssel is alátámasztotta azt, amit mi a magunk tüntetései alatt a télen úgy fogalmaztunk meg, hogy azt követeljük a kormányzattól, hogy vagy ne építse le a felsőoktatást vagy, ha már ezt muszáj, akkor biztosítson rendes fizetést, jobb munkakörülményeket és munkafeltételeket a szakképzett és szakképzetlen kétkezi munkásoknak.
Az előadások után beszélgetés és játék következett egy szociális munkással, aki az ország legszegényebb vidékein élő embereknek próbál segíteni. Ő és a társai kitaláltak egy új társasjátékot, amit több iskolában is bemutattak. A Szociopoly nevet adták neki. Olyasmi ez, mint a Monopoly és a Gazdálkodj okosan!. Csak míg a Gazdálkodj okosan! az államszocializmus (illetve annak is a „gulyáskommunizmusnak” nevezett) időszakában játszódik, annak a valóságát modellezi, a Monopoly pedig inkább a szabadversenyes kapitalizmusét, addig a Szociopoly a mélyszegénységben élőkét. Ezt is táblán kellett játszani, dobókockával, és a cél az volt, hogy egy-egy csapat (azaz egy-egy család) életben maradjon a hó végére, azaz legyen kajája, ki tudja fizetni a közüzemi számlákat, és lehetőleg ne tartozzon az uzsorásnak sem. Ez nem is sikerült minden csapatnak. Az lenne jó, ha pontosan fel tudnám idézni a játék folyamatát, azt, hogy melyik család mennyi pénzzel gazdálkodott (segély, GyES, közmunka vagy feketemunka) és milyen nehézségekkel kellett szembenéznie (elromlott a hűtő, tanszerek kellenek, elkapják feketemunkáért, orvoshoz kell menni, vagy valami elemi csapás, például árvíz vagy tűzvész jön). Mindenesetre ennek a játéknak a lényege nem maga a játék. Hanem a beszélgetés közben. Fontos, hogy ha az ember Szociopolyval játszik, akkor legyen ott egy szociális munkás, egy értő ember, aki tud mesélni ezekről a folyamatokról, le tudja írni, hogyan működnek ezek a valóságban. Mind a játék, mind a közben zajló beszélgetés egyszerre nagyon tanulságos és nagyon ijesztő. Persze a résztvevők próbálják humorral is feloldani az egészet, de az egy-egy bemondott poénnál a nevetés nagyon keserű. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy hiába, hogy ezzel a modellezéssel jobban megértem, milyen is a mélyszegénység, de számomra mégiscsak vége van a játéknak egyszer, viszont rengetegen vannak, akik ezekből a folyamatokból nem tudnak kiszállni, akik ezt a játékot életre-halálra játsszák, és akiken a szituációk humorral való feloldása sem segít sokat. Ez nagyon ijesztő.
Kérdeztem Bronzit, ő miért nem szállt be a játékba. Azt válaszolta:
-Mert hiteltelennek tartom, hogy itt dobókockázunk, és röhögcsélünk azon, amikbe mások komolyan belehalnak. Aztán az egész után visszatérünk a magunk kényelmes értelmiségi életéhez és elméleti vitáihoz. Miközben ez az egész a valóságban egyáltalán nem játék és egyáltalán nem vicces.
És igazat kell adnom Bronzinak is. Bár sokszor eszembe jut, hogy tényleg nagyon sokan lehetnek olyanok is, akiket tényleg leginkább ezzel az eszközzel lehet rádöbbenteni arra, hogy mik is zajlanak ebben az országban. Vagy akár arra, hogy pontosan mit is jelent az a bizonyos 47 ezer forint.
Szóval nem tudom, mit gondoljak.
(Közben eszembe jutott, hogy Polákországban a Nemzeti Emlékezet Intézete is kitalált egy ilyen társasjátékot a ’80-as évek nagy áremeléseinek, és élelmiszerhiányainak modellezésére, Kolejka (kb. „Sorbanállás”) néven.
Ez szintén arról szól, hogy hogyan tudod a családod számára szükséges élelmiszereket beszerezni a nagy hiány idején. De akárhogy is: Polákországban ugyan most is vannak szegények, de ez a korszak, amikor a boltokban alig lehetett árut találni, amikor arányaiban ennyire sok embernek volt szüksége ravaszkodásra és csencselésre a megélhetéshez, ez a korszak mégiscsak a múlté. A Kolejka egy történelmi játék, bizonyos múltbeli emlékek felidézése. A Szociopoly azonban a mostani valóságot mutatja be, illetve modellezi.)
És valóban: a Szociopoly után számunkra a visszatérés következett ún. értelmiségi életformánkhoz vagy mihez: nem a megélhetésünkön gondolkodtunk, hanem verseket olvastunk fel egymásnak illetve a Velencei-tóban úszkáltunk. Voltak, akik (mint én is) összekötötték a kettőt, és a vízből hallgatták azt, ahogyan mások felolvasták a verseiket, és a vízből tapsoltak a végén.
Ezt a napot is, mint az eddigieket egy fórumbeszélgetés zárta le. Itt megint meggyőződtem arról, hogy akik itt vannak, azok mennyire okos és lelkes és tettvágytól fűtött emberek, mennyire okos gondolataik vannak, és mennyire lenne készség bennük, bennünk a cselekvésre, csak nem találjuk cselekvésünk kereteit. De ez a konferencia talán jó volt az első lépés megtételére, azzal, hogy találkozást biztosított mindezeknek az embereknek.
Ugyanakkor kicsit ludasnak éreztem magamat abban, hogy este a fórumon az én témámról, a kultúráról (nemcsak a néptáncról, hanem az egész mai magyar kultúráról) meg a „melegekről” való beszélgetéssel elhúztuk kicsit az időt, és így kevesebb maradt az oktatás megbeszélésére. Pedig a jelenlegi helyzetben szerintem sokkal fontosabb erről, az oktatásról beszélni. Meg akartuk kérdezni Zolnay Jánost többen is: szerinte hová fog ez az egész társadalmi elégedetlenség vezetni. És hogy ő milyen kiutat lát ebből az egész szerencsétlen helyzetből. Mi lenne a helyes lépés a kormányzat részéről? Mi lenne a helyes lépés a mi részünkről? És ha a jelenlegi hatalom hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot venne, és a stadionok meg a kenőpénzek helyett az oktatás megmentésére áldozna milliárdokat, az mennyit segítene? Segítene egyáltalán valamennyit?
Összességében örülök, hogy ott voltam ezen a konferencián. Rengeteg remek jó embert ismertem meg, de azt is nagyon éreztem, hogy ez még csak a kezdete valaminek, amit jó lett volna már sokkal előbb is elkezdeni. Lesz-e belőle párbeszéd? Lesz belőle „Pilvax” vagy lesz-e belőle legalább „Szárszó”? Még nem tudni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése