Rosszkor, jó helyen?

„Olyan korban szeretnék élni, amikor a könyv szó még könnyet is jelentett.”
(Hazug Virág)
hazugvirag.blogspot.hu

Olyan korban szeretnék élni, amikor az emberek nagy tömege érzi úgy, hogy egy korszak kezdetén vagyunk. Ezt a helyzetet valamiféle felszabadultságérzettel tudnám leírni. Ilyenkor az ember úgy érzi, a jövő nagyon sokféle lehet, de hogy milyen lesz, az mindenképpen rajta is múlik. Ezért elhiszi, hogy hatással lehet a környezetére, hogy hatással lehet a Világra és a többi emberre. Hogy ő maga alkotja meg otthonát, közösségét, kultúráját. Ezért az ilyen kor éppenséggel a felpörgött kreativitás kora lehet.
Ez az a kor, amikor az ember elkezd odafigyelni a Világra. Kíváncsi lesz rá, meg akarja ismerni, kísérletezgetni akar vele, illetve benne. Kíváncsi lesz magára, kísérletezgetni akar magával, új dolgokat megtudni magáról. Ez az a kor, mikor az ember elkezd odafigyelni a másik emberre is. Mert tudja, hogy a másik ember is ugyanúgy hatni tud a Világra, alakítani tudja azt, mint ő maga. Ezért érdemes tehát összehangolódni. Ez az a kor, amikor az ember az emberekkel való kapcsolatát is felfedezni és kikísérletezgetni való, érdekes dolognak tartja. Az ilyen korok az ember ember mellé rendelésének korszakai.
Nem igaz, hogy az ilyen korok, értékromboló korok, hogy lerombolják a múlt értékeit. Sőt! A „múltat végképp eltörölni”-jelszó nem akkor keletkezik, amikor az ember úgy érzi, valaminek a kezdetén van. Ez a jelszó akkor keletkezik, amikor elviselhetetlennek érzi, amiben van. Nem múltját, hanem jelenét akarja végképp eltörölni. Amikor az ember úgy érzi, egy új korszak kezdetén van, akkor múltját nem érzi nyomasztónak. Ezért nem utálkozással, hanem szemlélődve figyeli. És valószínűleg kíváncsian keresgél benne, mit is lehetne belőle az új korszak megalkotásához felhasználni. Ez az új értékek teremtése mellett, elfeledett múltbéli értékek és hagyományok felfedezésének kora is. Újjáteremtések kora.
Az ilyen korok a tudományok és a művészetek virágkorai. És mivel ilyenkor az emberek ráébrednek, hogy tudomány és művészet valójában nem áll olyan messze egymástól, az ilyen korszakok a polihisztorok korai is. (Éppen a kísérletező kedvből fakadóan.)
Az ilyen korszakok a humanizmus korszakai. Az öntudat és a kreativitás korszakai.
Ilyen korszak volt a Reneszánsz, ilyen korszak volt a Felvilágosodás. Ilyen korszak volt Magyarországon a Reformkor, de valószínűleg a második világháború utáni egy-két év is. (Csak annak aztán nagyon hamar, lelombozóan hamar vége lett.) Ilyen lehetett a beat-korszak. Lehet, hogy néhányan itthon a ’80-as éveket is így élték meg.

Nem jó, mikor az emberek nagy tömege érzi úgy, hogy egy korszak végét éljük. Nem jó, amikor az emberek nagy tömege úgy érzi, valami átmenet korában élünk. Ilyenkor az ember már nagyon áhítja a változást, de nem hiszi el, hogy rajta múlik. Inkább valamiféle Deus ex machinát vár, hogy megkapja a változást felülről.
Mivel nem hisz saját erejében, készséggel engedelmeskedik annak, akit erősebbnek érez magánál. Akit magával egyenlő erejűnek érez, annak pedig ravaszságától, ármánykodásától fél. Az ilyen korszakok a bizalmatlanság korai. Az ilyen korszakok az ember ember alá rendelésének korszakai. A merev hierarchia, a tekintélyelv korszakai. A merev, különösebb jelentés nélküli hagyománytisztelet korszakai. Semmilyen örökölt gesztusnak nincs súlya, az ember mégis úgy érzi, hogy a rend ólomsúllyal nehezedik rá. Ezért dühös a maga hagyományaira.
Akik a hierarchia csúcsán vannak azok persze azt szeretnék, ha ott is maradnának, ezért azt bizonygatják, hogy ez a normális állapot. Azt sugallják, hogy a törvényeket örök időkre hozzák, hogy ezután már semmi változtatás a renden nem szükséges. (Azok a vezetők, akik egy korszak kezdetén érzik magukat, azok saját törvényeiket is csak kísérletnek tekintik, és tudják, hogy azokon majd javítgatni kell. Ők kezdő lendületet akarnak adni, nem terveznek „időtlen időkre”.) Az ember legyint, esetleg győzködi magát, de nem szűnik az érzése, hogy egy korszak végén vagy valami átmenetben él.
Ilyen korban az embert nem érdekli a Világ. Csak túlélni szeretne minden változást. Mert hogy új kor köszöntsön be, ahhoz mindig valami nagyon heves élmény kell. Valami megrázkódtatás. Az ember érzi, hogy ilyemi következik, és szeretné épségben megúszni.
Az ilyen korban az ember nem kíváncsi a többi emberre. Fél tőlük.

„Olyan népnél, amelynél pszichológiai kultúra nincs, hiányzik az emberi léthez elengedhetetlenül szükséges emberismeret. Az emberismeret tulajdonképpen semmi más, mint annak a jele, hogy azzal az emberrel, akivel együtt élek, törődök, és komolyan veszem. Igyekszem megérteni. Ebből a megértési kísérletből kollektív emberismereti kategóriák keletkeznek, amelyek a szociális életet tudattalanul szabályozzák. Ahol ilyen kategóriák nincsenek, ott az emberek egymás felől tudatlanságban vannak. (…) S ez kivétel nélkül mindig annak a jele, hogy ott az emberek egymással nem törődnek, sőt egymásnak terhére vannak. Nincs meg az az ismeretet megelőző szeretetmozzanat, amelyen valamely tudás, látás felébredhet és kialakulhat. Ilyen helyeken az emberek egymást nem értik, és nem is érthetik. Nem ismerik és nem is ismerhetik. Pszichológiailag kultúrálatlan népeknél az emberek –éppen mert egymást nem értik és nem ismerik –egymással szemben bizalmatlanok. (…) egymás ismeretének hiánya végül is azt eredményezi, hogy egymás között folyton marakodnak, civódnak, vitatkoznak, gyűlölködnek, és lesből egymásra vicsorognak.”
(Hamvas Béla: Politika helyett misztika)

Márpedig manapság mintha az emberek nagy tömege (legalábbis a Világnak ezen a felén) mintha úgy érezné, hogy egy korszak végén vagyunk. Búcsúnosztalgiát érzek az emberekben egyfelől, és passzivitást másfelől. Valami téli álmot megelőző kábaság. Vagy valami vihar előtti csend, jobban mondva lapítás?

Bele kell törődnünk, hogy ilyen korszakban élünk? Nem feltétlenül. Mert mindezek az érzések, amikről most szövegeltem alapvetően nemcsak korszakokhoz vannak kötve. Helyekhez is lehetnek kötve. De legfőképpen: emberekhez vannak kötve. Bármely kisközösségben, jóbarátaiddal megvalósíthatod a magad beat-korszakát, ha akarjátok, ha meritek. És legvégül, ha akarod, ha mered, megvalósíthatod a magad beat-korszakát egyedül is. De ehhez már nagyon nagy erő kell. Ilyen kevés emberben van. De azért vannak egy páran. Keresni kell őket. (Általában vonzzák magukhoz az őszinteségre szomjazókat.)

És ha belegondolsz, ez maga is egy kaland, egy kísérlet, egy kihívás. Megvalósítani egy kezdetet egy agóniában, egy jó korszakot „rossz időben, rossz helyen”, a szabadságot a rabságban, a bizalmat a félelemtől körülvéve. Az ember ember mellé rendelését az alá-fölé rendelések korában. Tisztelem, és a történelmet tanulmányozva is ösztönösen keresem az olyan embereket, akik ezt megtették, és máig is megteszik.

(Köszönet ezért a bejegyzésért a testvéremnek, akivel beszélgetve ez megfogalmazódott bennem.)