Önmegtagadás avagy Összecsapás egy fiatal emberrel

„A dél-amerikai értelmiségi jellegzetes politikai fejlődése az, hogy rendszerint baloldaliként kezdi, és jobboldaliként végzi. Kormányellenes diáktüntetéseken kezdi, és minisztériumi íróasztal mögött végzi. A fiatal lázadótól az idős bürokratáig – ez az ő útjuk. Sehol a világon nincs ilyen drasztikus szakadék egy ember fiatal- és időskora, az életrajz eleje és vége között. (…) Micsoda asszimilálóképessége van ezeknek a rendszereknek! Megszelídítenek, magukba olvasztanak minden ellenzéket.”
(Ryszard Kapuściński: Lapidárium I. Szenyán Erzsébet fordítása)

A másik viszont, amitől félek, éppen ez: nem fogjuk-e mi is így végezni. Ki tudja, hogy a közeli jövőben a jelenlegi hatalom még hová mivé növi ki magát a közeli, jövőben, és mi, akik most fiatalok vagyunk, milyen formáit fogjuk választani az ellenállásnak vagy akár a behódolásnak vagy a kettő közötti alkalmazkodásnak. De tegyük fel, hogy ellenállunk, és megőrizzük a tisztaságunkat. Akkor viszont az a kérdés, mi lesz a távolabbi jövőben, ha a jelenlegi rendszer megdől. Mi jön utána? Rövid eufória, és felszabadultságérzet után egy újabb elnyomó struktúra? És ha ez jön, abban mi lesz a mi helyünk?
Az a gondolat kínoz, hogy mi is ilyen kiábrándult cinikus rendszerfenntartó undorító öreg bürokraták leszünk, akár úgy, hogy a mostani rendszer túl sokáig elhúzódik, és beszippant minket is. Vagy úgy hogy a mikor a mostani megdől, nem tudunk majd mit kezdeni a diadalunkkal. És beállunk abba a sorba, amit az 1989-es rendszerváltás „hőseinél” most látunk: meggyőződéssel kezdjük hirdetni, hogy aki a legutóbbi elnyomó rendszert (akár a narancsuralmi rendszert, a neogörénykurzust) megdöntötte, annak jogában áll a hatalom egészét magához ragadnia, és magának őrizgetnie, nehogy a régi rezsim képviselői visszaszivárogjanak. És ész nélkül éltetni fogjuk mi is a magunk Vezérét, a magunk Pártját, a magunk struktúráját, körmeneteket tartunk nekik, és hevesen követelni fogjuk a régi rendszer tagjainak megbüntetését, ellehetetlenítését.
Jaj, sötét jövő.
Ha ez bekövetkezne, szóljatok rám! Lobogtassátok meg a szemem előtt ezt az írást.

Hiszen annyi embernél bekövetkezett ez az éles váltás ifjúságához képest, hogy fiatal lázadóból idős bürokrata lett, hogy rá sem lehetett volna ismerni, hogy ez ugyanaz az ember. És mégcsak nem is kellett az egészhez ilyen éles váltás:

Nem, mert fokozatosan ment végbe az egész, hogy maga sem vette észre.

Ahogy elmerülök a mostani választott témámban, egyre inkább látom, hogy az ilyen emberek ijesztően sokan voltak és vannak. Mintha ez az éles pálfordulás lenne a normális állapot, nem pedig az, hogy az ember sejtjei kicserélődése, és teste öregedése ellenére gondolkodásának és tetteinek emlékeit azért mégiscsak megőrzi, és tetteinek, tehát azért mégiscsak ugyanaz az ember marad. Mintha nem lenne elég az, hogy kamaszkorunkban és ifjúkorunkban nagy küzdelmek árán kialakítjuk saját érett személyiségünket. Mintha hozzátartozna az egészhez az is, hogy ezt az érett személyiséget egyszer még meg is kell tagadnunk.


A fiatal lázadótól az idős bürokratáig?
Nem azokról beszélek, akik elvtelen módon alkalmazkodnak mindenféle körülményhez. Hanem azokról, akiknek igenis vannak értelmes gondolataik és meggyőződésük, és mégis elfordulnak ezektől, anélkül, hogy ezt maguk észrevennék.


Hogyan lett társadalmi igazságtételt hevesen követelő Matolcsy Mátyásból egy gyilkos rendszer egyik (ha nem is a legfőbb) működtetője? Miért hagyta ott a barátait?


Hogyan lett Révai Józsefből az a kérlelhetetlen keményfejű doktriner, Rákosi ideológiai „jobbkeze” aminek legtöbben ismerik? Hiszen ő is úgy indult, mint a népfront-program egyik kidolgozója, vagyis azé az ideológiáé, amely a demokratikus erők összefogását hirdette mindenféle elnyomás, rasszizmus, nácizmus és fasizmus ellen. Aki legfőbb hirdetője volt annak, hogy a kommunisták képesek kell hogy legyenek másokkal összefogni a fasizmus elleni harcra, és egy új, jobb rend felépítésére is. Hogyan lett akkor ebből az emberből egy olyan ideológus, aki a kommunisták kizárólagos és mindenekfeletti hatalmát hirdette, az ’50-es években, és nem igyekezett gátat szabni sem Rákosi személyi kultuszának, sem saját egykori elvhű (és nem vezérhű) harcostársainak eltakarításához, kivégzéséhez és börtönbecsukásához?


Józef Piłsudski ártatlanul elszenvedett első (szibériai) fogságából kiszabadulva a munkásmozgalom harcosa lett, konspirációban, titkos munkában töltötte élete nagy részét. Hogyan lett belőle egyszercsak legfőbb katonai főparancsnok, a Haza megmentője, majd a Marsall, a kormányzat leválthatatlan vezetője, egy új hatalmi elit tömbjének megkreálója, aki bár igyekezett a lehetőségekhez (és a kortárs diktátorokhoz) képest törvényesen és elviselhető módszerekkel irányítani, de mégiscsak beleegyezését adta olykor egykori harcostársai koncepciós pereihez és bebörtönzéseihez is? Egyáltalán hány pálfordulás kellett ehhez?

Hány Józef Piłsudski van pontosan,...

...és melyik ezek közül az, akit a polákok nemzeti hősként tisztelnek?

Hogyan lett a Narancsos Főnök lendületes diákvezérből ez a mai Despota, a neogörénykurzus arca? Tényleg a kezdettől erre a kizárólagos hatalomra tört, csak fiatal korában a lehető legdivatosabb, lázadó formát választotta ehhez?

És mi van azokkal, akik vele tartanak? Mi van azokkal az írókkal, művészekkel, tudósokkal, akik az előző autokrata rendszer (a Kádár-rendszer) idejében ifjúként a szabadságjogokért konspiráltak, most meg az egész Világnak harsány leveleket fogalmaznak meg a Vezér tévedhetetlenségéről, rendszerének tökéletességéről, az ország egységéről?

Hogyan lesz egy állítólag egészen tehetséges színházi rendezőből egy szánalmasan idegbeteg Goebbels-utánzat? És hogyan lesz egy valamikor szimpatikus színészből egy agyalágyult, romboló diktátor-igazgató?

Mi van azokkal az ellenzékiekkel, akik annak idején a Solidarnośćért lelkesedtek, esetleg el is mentek Polákországba megnézni, hogyan működik az egész, és ma pedig fanatizált lengyel nyugdíjasokat hordanak át hozzánk, hogy velük éljeneztessék a magyar Jaruzelskieket és Gierekeket?

És ezek a fent említett nyugdíjasok? Hogyan lettek a Solidarność híveiből és tagjaiból egy fanatikusan kritikátlanul megint egy vezérkultusz hívei, akik vezérük halálakor a legképtelenebb összeesküvéselméleteket is elhiszik? És miért készek kiállni a magyar Jaruzelskiek és Gierekek mellett, és miért készek megtaposni a magyar Szolidaritást?

Akik hűek maradtak
Mi okozza az ilyen fordulatokat?
A hatalomvágy vagy a kritikátlan pártfegyelem? Esetleg a vezetőknél az első, a „közkatonáknál” az utóbbi?
(Továbbra is azokról beszélek, akiknek van választási lehetőségük. Akiknek nincs, mert komoly féltenivalójuk van, azoknak én nehezen vethetnék a szemükre bármit is.)
Mi kell ahhoz, hogy az ember az ilyen szörnyű fordulatokat elkerülje?
Megfelelő időben kivonulni a pártokból és kivonulni a hatalomból?

Giuseppe Garibaldi, a nagy harcos, miután elérte Itália egyesítését, semmiféle tisztséget nem vállalt ebben az egyesült Itáliában, visszavonult mindenféle közélettől, és egyszerű emberként élt tovább.


Adam Michnik, mikor létrejött a rendszerváltás Polákországban, nem indult képviselői mandátumért, hanem megmaradt egy véleményformáló újság szerkesztőjének, tulajdonképpen független értelmiséginek.
Egyikük sem tagadta meg az elveit. (Vagy igen? Csak én nagy rajongásomban ezt nem veszem észre?)

De ha a rendszerváltó kivonul a hatalomból, akkor ki kerül bele? Bizony könnyen lehet, hogy valami kétes alak, valami kevésbé fantáziadús vagy lelkes ember, vagy egyenesen valami cinikus és hatalomvágyó senkiházi, esetleg elkezdenek a régi rendszer hívei visszaszivárogni. Bármelyik egykori harcostárs mondhatná azt Michniknek is: „Oké, hogy te nem vállaltad a részvételt a törvényhozásban, és megmaradtál a független külső kritikusnak, de neked is tudnod kell, hogy ezt nem tehette meg közülünk mindenki. Néhányunknak igenis döntéseket is kellett hoznia hivatalos formában, átalakítani az országot, és nem csak kritizálni, tervezgetni és javítgatásokat javasolgatni továbbra is. Nem gondolod, hogy éppen te választottad annak idején a könnyebb utat?”

Nem tudom, hogy ő Michnik erre mit válaszolna, de biztos ő is elgondolkodott már ezen. De még én sem tudom, mit mondjak erre az aggályra, pedig egyelőre én is úgy gondolom, hogy hasonló szituációban inkább újságíró akarnék maradni, mint hogy képviselő legyek.

Készületlenség a hatalomra
Akkor meg lehet, hogy éppen az a baj, hogy az ember idealista lázadóként nemigen készül a hatalomra. Nem is mindig reménykedik a sikerben. Sőt az ember ellenzékiként hozzászokhat bizonyos szereposztáshoz: hogy a hatalom hatalmaskodik, ő meg lázad.
„Végeredményben mindkét fél erős, és a saját helyén áll. Erős a hatalom, mivel ellenfele nem veszélyezteti fizikailag; erős az ellenzék is, mert érzi erkölcsi fölényét, igazát. Így aztán évek óta impassz, patthelyzet uralkodik köztük, olyan feszült, egyensúlyi állapot, amely az idő múlása ellenére sem billen fel.”
–írta Ryszard Kapuściński a paraguayi fiatal összeesküvőket tanulmányozva.
Ilyen helyzetben a siker nagyon váratlanul szakadhat az ember ölébe. A hatalom készületlenül érheti.
Így volt ezzel valószínűleg Fidel Castro is.
Így lehetett ezzel némely magyar kommunista is 1945 után.
Sőt, még az sem lehetetlen, hogy így volt ezzel Vlagyimir Lenin is.
Nem is nagyon tudott mit kezdeni a hatalommal egyikük sem. Első cselekvéseik csak arra tudtak irányulni, hogy megakadályozzák, hogy a régi rendszer képviselői visszatérhessenek.

Így lehetett ezzel a Főnök és egész Narancsos Pártja is? Lehet, de nem valószínű. Sokminden mutat arra, hogy ilyen vagy olyan történelmi szituációban, de a Főnök nagyon tudatosan készült a hatalma kiépítésére, de először csak szűk körben, egy szervezeten belül. Később az egész országon belül. Az ilyenfajta tudatosság azonban ritka, és sosem jellemző egy rendszert megdönteni akaró mozgalom szűk vezetésének minden egyes tagjára.

A viszonyulás a fordulatokhoz
Fel kell tenni a kérdést, hogy mi, egyes emberek, ha komolyan elgondolkozunk ezeken a dolgokon, hogyan viszonyuljunk ezekhez a nagyon nem szimpatikus emberi fordulatokhoz.
Ezt a kérdést megint csak magam számára tudom megválaszolni, a többit döntse el ki-ki magában.
Nekem ezekhez a fordulatokhoz kétféleképpen kell viszonyulnom: történészként és saját korom gyermekeként.

A történész kötelessége
Történészként persze azon emberek fordulataihoz lehet leginkább viszonyulni, akiknek a pályája már lezárult. Ez esetben azonban világosan el kell különíteni az egyes ember pályájának egyes szakaszait. Hangsúlyozni kell, hogy egy-egy ember adott szituációban mi mindent tudhatott, ezek alapján egy adott pillanatban mit láthatott előre, és milyen tervei lehettek a jövőre. És hangsúlyozni kell azt is, milyen érdekek (kiknek az érdekei) mozgatták egy-egy adott szituációban. Ez ugyanis az ember egyes életszakaszaiban változnak.
Utólag pedig a történész igenis levonhat olyan következtetéseket is, hogy az egyes életpályaszakaszokban mi az ami szimpatikus lehet egy adott szereplőben, és mi nem. Mi az, amit fel lehet használni a gondolataiból, és mit nem.
Úgyhogy ha a jövőben én komment nélkül idézni fogok Révai Józseftől, akkor sejthetitek, hogy nem értek egyet semmiféle totális párturalom tervével, mert nem „Rákosi jobbkezétől” akarok idézni, hanem egy száműzött magyar társadalomtudóstól, aki száműzetésében igenis megfogalmazott okos gondolatokat és észrevételeket, és ezek mögött nem kell mindig egy totális párturalom ideológiai alátámasztásának hátsó szándékát keresni. Jól értsük ezt meg!
(És ugyanez vonatkozik más úgynevezett „ellentmondásos személyiségek” gondolataira is. Fárasztó lenne, ha mindig magyarázkodnom kellene ezek miatt az idézetek miatt, de lehet, hogy mégis kelleni fog.)

Ez azonban, a dolgoknak megfelelő időbeli kontextusba helyezése nem csak történészi szakmai kérdés. Mert bizonyos mérsékelt értelemben szükséges a mai kor szereplőit is így figyelni. Mert a pártfegyelem éppen erre teszi érzéketlenné, vakká az embert. Akit a pártfegyelem/„márkahűség” irányít, az azt hisz vannak állandó szövetségesek. Pedig nincsenek. Ahhoz, hogy ne áruld el az elveidet, néha ott kell hagynod régebbi harcostársaidat. Nem sunyi módon elárulni őket, hanem nyíltan megmondani, hogy szétválnak az útjaitok.
Lehet, hogy szomorú dolog, de mindenképpen így van: egy-egy ember élete különböző szakaszaiban a történelemnek nem ugyanazokat az erőit, mozgatóit szolgálja.

A kortárs szerepe
Nyilván azért nem lehetek csak történész, valamennyire a saját korom gyermeke is vagyok. Ezért nem nézhetem mindig külső szemmel ezeket a dolgokat. Jelenleg például a Narancsos Főnök nekem eszmei ellenfelem, bármennyire is tisztelem azt a bátorságot és tökösséget, amivel 1989-ben kiállt a nyilvánosság elé. Az ő pályája nem zárult le ezzel. Amit jelenleg csinál, azt helytelennek érzem, ezért szembeszállok vele, és ettől nem lehet olyan érvekkel eltántorítani, hogy mikor még egészen picike voltam, akkor ő vívta ki az én jövőm érdekében a rendszerváltást, ezért hálásnak kell lennem neki. Jelen kontextusban csak azt a szerepet tudom értelmezni, amit most játszik az ország életében és a történelem színpadán.
(A következő rendszerváltás után majd hajlandó leszek az ő különböző történelmi pályaszakaszait elemezni. Addig a múltbéli Főnök dicsérete csak személyi kultuszának adna táptalajt.)
Ezért álltam be a diáktüntetésekbe, ezért mentem egyetemet foglalni, ezért írok ilyen cikkeket.
És ezért nem tudom bármilyen vitában bárkitől érvként elfogadni, ha múltbéli érdemeire hivatkozik annak igazolására amit a jelenben csinál, főleg akkor, ha ő maga is tisztában van vele, hogy az egy nagy disznóság.

Politika? Brrrrr!

„Ne politizálj!” –hangzik el mindig az ijedt intés idősebbek és fiatalabbak szájából, ha valaki olyan témára tér rá, amely kényelmetlen módon a közügyekkel foglalkozik. Félünk attól, ami alatt ma legtöbben politizálást értenek, és már magától a „politika” szótól is.

Én magam is írtam olyat korábban, hogy „erre a szóra normális ember ma összerezzen, összeszorul a gyomra, és menekül, amerre lát”.
Mi az oka ennek a félelemnek? Van-e rá ok? Egyáltalán: a politizálás minden formájától félni kell?

A Polisz ügyei
Politizálni elvileg azt jelenti, hogy a polisz, azaz a közösség ügyeivel foglalkozni. Ebben eddig nincs semmi szörnyűséges, főleg, ha egy demokráciában élünk. A demokrácia hazájában, az ókori Athénban egyenesen kötelezőnek tekintették, hogy a polgárjoggal rendelkező ember foglalkozzon a polisz ügyeivel.

Aki ki akart maradni az őt is érintő döntések meghozatalából, azt megbélyegezték, „magába zárkózó embernek”, görög szóval idiotésznak nevezték. Később törvények is születtek arról, hogy a népgyűlésen kötelező megjelenni és állást foglalni.

Ma Magyarországon nem ez a helyzet. Nem kötelező állást foglalni, mert a modern demokráciában már nemcsak a kollektív jogok fontosak, hanem az egyéni jogok is, így bármely állampolgárnak joga van bármely kérdésben tartózkodni, ha úgy érzi, hogy nem tartozik az ő kompetenciájába, nem ért eleget az adott kérdéshez. De éppen ezért van képviseleti demokrácia is (na meg a poliszok városállamnyi közösségeihez képest megnövekedett államok nagyságából fakadóan), hogy a döntést esetleg átruházhassuk másokra, olyanokra, akikben megbízunk. Akiket mi magunk választunk ki.
Hozzátartozik azonban a modern demokráciához még valami, ami egyrészt megintcsak az emberi egyéni jogokból következik, másrészt eszköz arra, hogy az állampolgár ellenőrizze is az őt képviselő törvényhozó hatalmat: a véleménynyilvánítás szabadsága. Na és ez az, amivel elég nagy gondok vannak ma a hazánkban.

A Párt és a pártok
Sajnos azt lehet látni, hogy az 1989-es rendszerváltás után nem alakult itt ki igazi demokrácia, csupán többpártrendszer. A többpártrendszer még nem feltétlenül jelent pluralizmust, azaz a sokszínűség, a többféle vélemény tiszteletben tartását is. És nem biztos, hogy a véleménynyilvánítási szokások azonnal alkalmazkodnak a demokrácia követelményeihez. Mert mit látunk? Én mialatt felnőttem, leginkább azt láttam, hogy az átlag választópolgár, mikor látta, hogy már nem egy párt mondja neki a tutit, hanem több közül választhat, kicsit ellustult. Amikor egyetlen Párt állt az állam élén, nagyon veszélyes volt, ha ennek a Pártnak a vezetői hülyék voltak, vagy hülyeségeket csináltak. Veszélyes lehetett az egyes emberre nézve is. Ezért az egyes ember, amikor már volt lehetősége rá, (a Kádár-rendszerben, amikor már nem üldözték a szabad véleménynyilvánítást vagy ha igen, kevésbé), véleményt is mondott a Párt munkájáról, halkabban vagy hangosabban, de bízva a vezetők jóindulatában, hogy majd meghallják, és változtatnak rossz döntéseiken, mert végtére nem lehetnek annyira rossz emberek.
Mikor azonban több párt szállt egymással versengésbe, az állampolgár úgy gondolhatta, hogy ezek most már úgyis kontrollálni fogják egymást is. Tehát nemcsak a törvényhozást bízhatja rájuk a szavazatával, hanem a véleményalkotást is. Nem kell, hogy neki, a kisembernek is önálló véleménye legyen, mert az a pártok, a politikusok dolga, „ezért fizetjük őket” és „ezért szavazunk rájuk”.

Így esett, hogy mára a „politizálni” szó nagy mértékben olyasmit jelent, hogy „egy párt véleményével teljes mértékben egyetérteni, azt nyilvánosan, mások előtt hangoztatni, az adott párt igazát bizonygatni”.

Azaz ez a szó nagyban összekapcsolódik az agyatlan fanatizmussal, és a saját, önálló vélemény teljes hiányával. Az agyatlan fanatizmustól pedig mindenki fél, aki nem agyatlan fanatikus. Még az is, aki öntudatos demokrata, és egyébként nem fél „a más véleményűektől, más nyelvűektől, más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”. (Ezt már annyiszor idéztem, hogy szerintem már fejből is tudjátok kitől származik.) Mert az agyatlan fanatizmus éppenhogy nem imaginárius, hanem nagyon is valós veszedelem. Jó eséllyel abból lesz nemcsak a bizalmatlanság és a barátságtalanság, hanem a kegyetlenség is. Persze, hogy ettől fél mindenki, amikor ijedten azt mondja a másiknak: „ne politizálj!”.


Civakodások kora
Nekem magában nem lenne olyan fontos, hogy a „politizálni” szónak visszahozzam a régi, pozitív csengését, mert maga a szó egyáltalán nem bír számomra olyan nagy szimbolikus jelentősséggel, mint a nemzet, a haza, stb., stb. Az viszont igenis fontos lenne, hogy magáról a jelenségről eloszlassuk a tévhiteket, hogy véget vessünk az önálló véleménynyilvánítástól való ijedezésnek. Vagyis, hogyha én mondjuk kritizálom azt, amit egy politikus, a saját nevében, vagy mint egy párt tagja mondott vagy tett, akkor ne vonják le rögtön azt a következtetést, hogy én egy másik (rosszabb esetben: „a” másik) pártnak a fanatikusa, megbízottja, fizetett ügynöke vagyok. Fogadják már el, hogy a köz ügyeivel foglalkozni, és azokról véleményt alkotni, nem „úri huncutság”, ahogy mondani szokás, és nem politikai pártok tagjainak kiváltsága. (És attól, hogy sokat idézek másoktól a magam érveinek megtámogatására, még én jutottam arra a következtetésre, amit képviselek, és hogy képes vagyok nemcsak kritikátlanul átvenni, és továbbvinni, hanem tovább is gondolni bizonyos véleményeket.)
Ez persze számos akadályba ütközik.

1. Az, hogy a véleményeket a pártok tagjai alkotják, és a kisemberek, a „plebejusok” ezeket csak átveszik és engedelmesen visszamondják, sajnos a generációm élménye. Ebben a fura oligarchiában szocializálódtunk. (Az oligarchián most nem embercsoportot, hanem rendszert, a „kevesek” uralmát értve.) Abban a légkörben, hogy a „demokrácia az, amikor a nép maga dönti el, hogy ki uralkodjon rajta”. Sokszor hallom másoktól azt is: „könnyű neked, te történész vagy”. Vagyis, hogy nekem van kitekintésem más korokra is, amikor ez nem így volt. Az lehet, hogy nekem van kitekintésem más korokra is, amikor ez nem így volt, de ettől még látom, hogy a környezetemben mások is érzik, hogy sem a szervilizmus, sem a menekülés közös ügyeinktől nem egészen oké. Ha pedig érzik, miért ne fogalmazhatnák ezt meg ők is? Én hiszek az emberi ész működőképességében, végzettségtől függetlenül.

2. Nehezíti a dolgokat, hogy amikor én szavazópolgár-korú lettem, a 2000-es évtized közepén, az pont az az időszak volt, amikor nagyon elmérgesedett a helyzet az országban. Vagyis, amikor éppen a két legnagyobb párt a többi kis pártot is bedarálta, maga alá gyűrte, ha formálisan nem is, de a gyakorlatban mindenképpen, így már nem is két párt, hanem két (szekér)tábor, alakult ki, átjárás nélkül, hermetikusan elzárva, elbarikádozva, egymást szinte „hideg polgárháborús” készültséggel méregetve. Ha valaki ekkor mert kritizálni, véleményt mondani, egyből besorolták az őt hallgatók egyik vagy másik táborba. (A híres „Kire szavaztál?” és a „Népszabadság vagy Magyar Nemzet?” kérdések kora, amikről még lesz szó.) Sőt, ha nem is duális vagy-vagy formában vetődtek fel bizonyos kérdések, akkor is jött a kéretlen besorolás, sokszor már simán a kérdésfelvetések, a szóhasználat alapján. („Haza vagy Haladás?” stb.)

Bizonyos témák baráti társaságokban tabutémák lettek. Ez volt az az időszak, amikor én is megundorodtam az egésztől. Véleményt lehetőleg óvatosan mondtam, bár tájékozódni igyekeztem. Vitatkozni akkor is próbáltam, de inkább vallásról, etikáról, esztétikáról, és lehetőleg nem politikáról. De még menekülni is nehéz volt, mert egyesek még a hallgatásban és a tartózkodásban is a különböző „oldalak” jeleit igyekeztek keresni. Ilyen helyzetben az egyetlen menekülési út a külföld, a kivonulás volt. Felüdülés volt ebben a helyzetben egy időre Polákországba költözni, ahol csak magyar voltam, és nem pirosas vagy narancsos, stb. Attól félek ez is generációs élmény.


3. Mindezt csak súlyosbította a szóhasználat. Ha már valaki azt hangsúlyozta, hogy ő „önálló gondolkodó”, „független véleményalkotó”, stb., az már gyanús volt. Olyan dolgokat lehetett „önálló vélemény” címszó alatt olvasni, hogy az nagyon ijesztő. Magukat „gondolkodó magyarok lapjának” nevező izék nyomatták a fizetett lejárató propagandát; magukat „harmadik erőnek” nevező szervezetek meg a mindent elpusztítani, gyökerestől kiirtani akaró nihil félelmetes képviselői lettek.
Bár néhányan azért így is próbálták az indulatokat megfékezni, a maguk szerény eszközeivel...


4. Aztán, az egyik „oldal” aránytalanul nagy győzelme új helyzetet teremtett. Újra az egypártrendszer felé megyünk. Eleinte nem is nagyon bántam, mert úgy láttam, vége az örökös oktalan gyűlölködésnek, eljött a tiszta helyzetek kora. Ha valaki minden hatalmat magának akar, és mindenki mást erővel le akar nyomni, és mindenféle gyűlölködőket használ ehhez eszközül, akkor tiszta helyzet van nem?

(Akkor még nem gondoltam, hogy ekkora gáz lesz.)

Bármennyire is így tűnik most az én nézőpontomból, nem ilyen egyszerű ez a gyakorlatban. Egyrészt az ember hozzáállását egyes dolgokhoz nagyon sok minden határozza meg, és lehet, hogy más egészen másképpen látja a kérdést a maga nézőpontjából, mint én az enyémből. Hiszen, tudjuk, bizonyos szempontból mindenkinek igaza van. (Ilyen szempontból azért sokat számít a véleményalkotásban az is, hogy az ember hajlandó-e egyáltalán elviselni magát a tényt, hogy a másik véleménye is lehet helyes. Igyekezni kell. De erről majd máskor.) A másik az, hogy mint a tudományos munkában, a jelenlegi helyzet elemzésében is ott van a tévedés lehetősége. De ott van mellette a tévedés elismerésének és felülbírálatának (revideálásának) lehetősége is. Mindenesetre abban, hogy amit annyira harciasan hirdetek, az helyes-e, én sem mindig vagyok annyira biztos, mint ahogy az kinéz. De ez nem is baj.

Akik ránkvicsorognak
Mindenesetre, amit látok: nagy ellenségünk nekünk, mostani ifjú demokratáknak (a párton kívüli egyetemfoglalóknak főleg) még mindig az a szemlélet, hogy a politizálás az a különböző pártok hatalmi harcaiban való állásfoglalást jelent.
Ezek alapján legnagyobb ellenfeleink pedig a fanatizálható emberek, akik úgy érzik, kötelességük politizálni, azaz az ő értelmezésükben kiállni választott pártjuk mellett, tűzön-vízen-véren át, függetlenül attól, hogy a párt vezetői milyen döntéseket hoznak a közügyekről. Ez a szemlélet szomorú módon látszik a mostani állampárt sajtójában: általában a vezetők döntéseit mentegetik, magyarázzák, védik tűzzel-vassal, attól, hogy különvéleményt fogalmazzanak meg, óvakodnak.

Vagyis a pártsajtóba író értelmiségiek már régen nem „a Párt” eszének, hanem az öklének tekintik magukat. (Pedig az értelmiséginek nem az a dolga, hogy lesújtó ököl legyen. Sem pedig a Vezér Vicsorgó Szája.)

Akik kételkednek (és joggal)
A másik hozzáállás azoké, akik nem az ellenfeleink, de gyanakvó és bizalmatlan semlegességgel méregetnek minket, és nem tudják, mit gondoljanak; mindenesetre nagy baj idején ők sem fognak a segítségünkre sietni. Az ő gyanakvásukban megint ott a „politizálás” elmúlt időszakbeli szerencsétlen értelmezése, hogy aki közügyekkel foglalkozik, az csak valamilyen párt hatalmi törekvéseinek törheti az utat, esetleg maga is politikusnak készül. (Szerencsétlenségünkre ezt a szemléletet csak alátámasztja a Narancsos Főnök szédületes karrierje; hiszen végül is ő is egy lelkes és kritikus Diákvezérnek indult, és mi lett belőle…)

Népfrontba?
És ott van a harmadik tényező: saját bizonytalanságunk. Az egyetemfoglaláson hatalmas viták hangzottak el, arra vonatkozólag, hogy a diákok mozgalmai kereshetnek-e szövetségest a meglevő pártokban. Mert ez nagyon nem volt egyértelmű.
Egyrészről: A mozgalom úgy tűnik még mindig gyenge ahhoz, hogy az egész társadalmat magával ragadja, mint a Solidarność annak idején. Kiben keressen szövetségest. A demokratikus ellenzék egy összefogásba, egy Együttes Népfrontba tömörült, de ez a Népfornt is kénytelen volt párttá átalakulni, hogy indulhasson a következő választáson. Ki lehet a szövetségesünk, ha nem ők?
Másrészről: a diákmozgalmak többek között pont azért indultak, hogy megmutassák: igenis lehet civilként, pártonkívüliként is véleményt alkotni, véleményt nyilvánítani, közügyekkel foglalkozni, azaz politizálni. És ha a mozgalom támogatásához az egész társadalomra számítunk, akkor nem köthetjük magunkat pártokhoz, még akkor sem, ha tudjuk ezekről, hogy ezek nem olyan szűk elitrétegek kiszolgálói akarnak lenni, mint a mostani állampárt.
Mondom, nagy viták voltak erről az Elfoglalt Teremben. Leginkább Koppány érvelt a szövetségkötés mellett, (blogon és az Elfoglalt Teremben személyesen is) és én hajlamos voltam neki igazat adni, mert tudom, hogy az etika mellett taktikai szempontok is vannak a világon.
De azt a hatalmas lejárató kampányt látva, amivel az állampárt és a narancsos sajtó nekiesett a diákoknak, akik a tüntetéseken és az egyetemfoglalásokon, én is elbizonytalanodtam. (Szinte már olyan bosszúszomjas vádaskodásoktól fröcsögött ez a kampány, amilyeneket utoljára Hollós Ervin használt, az 1956-os forradalom utólagos lejáratására.) Lehet, hogy pont ez az elbizonytalanítás volt a neogörénykurzus célja, hogy a demokratikus ellenzék egyes erői sehogyan se találhassanak egymásra. De nem csoda, hogy ezek után sokan úgy gondoltuk, inkább ne próbáljuk igazolni ezeket a vádaskodásokat. Hogy ezt jól tettük-e (taktikailag), idővel majd kiderül.

A keretek
Akár így, akár úgy, a hatalmi elnyomás, a besúgóhálózat, a központi lejáratás burkolt, de egyre nyíltabb megjelenése meghozta számomra azt az érzést, hogy ilyen helyzetekben igenis helyes közügyekről beszélni, öncenzúra és udvariaskodások nélkül. (Jellemző,hogy az Iwiw-korszakban még óvakodtam attól, hogy bármiféle politikai jellegű véleményt kitegyek a közösségi hálóra. De hát nem is voltak akkor politikai viták a szó eredeti értelmében csak hatalmi harcok, és a hatalmi harcok támogatása anyázásokkal. Most, a Facebook-korszaban már úgy gondolom, a kulturált vitának és közügyekben való frappáns véleménynyilvánításnak egy közösségi hálón is helye lehet.) Persze ennek is megvannak a maga keretei.
Például biztos, hogy nem hozok szóba sohasem politikai témát próbateremben (az öltözőt is beleértve) és táncházban. Legalábbis törekszem erre, de volt már olyan, hogy másnak aljas provokációval sikerült csőbe húznia. Mindenesetre ezekre a helyekre nem akarok semmi ilyet bevinni.
Ugyanígy azt sem tartom helyesnek, hogy a különböző pártok munkahelyeken és iskolákban alakítsanak tagszervezeteket. Nem. A munkaidőn kívüli, folyosói beszélgetést, és a klubokban való vitát azonban nem tilthatjuk meg.
A múltkor viszont egy tábortűznél kerültek szóba ilyen dolgok, ahol többek között Ilamával üldögéltem együtt. Ilamát nagyon kedvelem, egy színjátszókörben játszottunk (nem a Nótakockában), de még valószínűleg fogunk is. Ő szóvá tette, hogy a Hallgatói Hálózattól nem a céljai, hanem a módszerei miatt idegenkedik, mire én a védelmükre keltem. Hosszú és zavaros szóáradat jött ki a számon, aminek a végén magam is meghökkentem Ilama ijedt arcát látva. És megértettem, hogy legtöbben még mindig attól félnek, milyen heves reakciókat vált ki egyesekből ez a téma, hogy politika. Ilama döbbenten konstatálta, hogy amikor erről beszélek, csendes udvariasságom eltűnik, hangosan és indulatosan, szélesen gesztikulálva kezdek beszélni, mintha nagyon dühös lennék valakire. (Dühös is vagyok néha, igaz, nem Ilamára, szóval nem lenne oka megijedni tőlem.)
De akárhogy is: kedves Ilama, értem a reakciódat, és kérlek, ne haragudj rám! Értem, hogy ijesztő sokak számára az az indulat, amit a téma kivált. Hidd el küzdök én is ellene, és próbálom az indulataimat helyes MEDERbe terelni. Nézd el nekem, hogy néha ilyen vagyok.
(Érdekes, hogy Ilama próbán és színpadon sokszor láthatott már indulatosnak; úgy látszik kevéssé számított rá, hogy a való életben is tudok ilyen lenni.

Tehát
Összefoglalva: a közügyekről való beszélgetésnek, vitának és véleményalkotásnak megfelelő helyeken és keretekben igenis helye van az életünkben (nekünk, fiataloknak is), és egyáltalán nem biztos, hogy ennek mindig csak a választások idejére kell korlátozódnia. Akit nem érdekel, azt persze ne nyaggassuk ilyenekkel, de egyébként, ha már olyan dolgokról is nyíltan lehet tapasztalatot cserélni, mint a szex, miért ne lehetne a minket mint közösséget érintő kollektív dolgokról is? Miért ne aktivizálhatnánk az agyunkat ilyen téren is?
Csak az a fontos, hogy mindez tényleg véleményt-alkotás legyen és ne mindenféle elitcsoportok hatalmi igényeinek önkéntes és ingyenes szolgálata, illetve kiszolgálása.

Elődeink szerint...

„A népi kollégista politizál. Hazugnak, bűnösnek tartja azt a jelszót, hogy az ifjúság ne politizáljon. Hazugnak, mert azok szokták ezt hangsúlyozni, akiknek politikai szándékaik vannak az ifjúsággal. Bűnösnek, mert az ifjúság politikai félrevezetésének jelszava ez. (…)
[A népi kollégista] megfigyeléseket gyűjt a társadalomban, megfigyeléseit rendszerbe foglalja, nevelőivel és társaival megvitatja, és igyekszik helyes következtetéseket levonni belőlük. (…)
Megismeri a politikai rendszereket, pontosan tájékozódik a pártok, azok ideológiája és programja felől. Politikai meggyőződését azonban nem kész formulákból meríti, hanem a társadalmi valóság tárgyilagos megismerése után, saját erőfeszítéseinek útján jut el politikai meggyőződéséhez, melyet aztán szilárdan, öntudatosan vall. (…)
Tiszteletben tart minden becsületes politikai állásfoglalást, s a színvonalas vita eszközét veszi igénybe, ha az nem egyezik az övével. Más egyénisége súlyos megsértésének, és saját meggyőződése lealacsonyításának tartaná, ha azt másokra úgy akarná rákényszeríteni, hogy előbb a meggyőzés eszközét sikerrel nem alkalmazta.”
(A népi kollégiumok szervezeti és rendtartási szabályzata, 1947)

Eszme-barikádokról a Vérmezőre

1795-ben ezen a napon, május 20-án fejezték le a magyar jakobinus mozgalom vezetőit Budán. Miért ne emlékezhetnénk meg róluk is?

Ami azt illeti, egyáltalán nem olyan híresek, mint az aradi vértanúk (így hát kivégzésük napja nem is nemzeti gyásznap), kevesebbet szokás tudni róluk, de ez nem is csoda. Nem tudtak annyi mindent tenni a hazáért, mint az a 13 tiszt (+n), akiket 1849-ben Aradon végeztek ki. De történetük szerintem akkor is érdekes (főleg a mából visszatekintve) és legtöbbjük igen éles eszű figura, tele jó ötletekkel arra nézve, hogy hogyan lehetne kellemesebbé tenni az életet Magyarországon, így aztán szerintem érdemes megismerkedni velük, és kivégzésük napján meg is emlékezni személyükről.

A háttér
Az 1789-ben kitört francia forradalom megrázta egész Európát. Hatása alól Magyarország sem vonhatta ki magát. Magyarországon ekkor a felvilágosult abszolutista II. József volt a király, akinek voltak jó ötletei, és szívügyének érezte, hogy az alattvalói helyzetén könnyítsen, de egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy bármilyen reform, ne az ő akaratából valósuljon meg. Mindenben a praktikus szempontok vezették, a hagyományokat nem volt hajlandó tiszteletben tartani, egyszóval: egy felvilágosult zsarnok volt. Így aztán birodalma népeinek jó részét sikerült magára haragítania. 1790-ben legtöbb addigi rendeletét visszavonta, aztán meghalt. A trónon az öccse, II. Leopold (Lipót) követte, aki jóval türelmesebb volt a bátyjánál, nem akart mindent nyíltan a kezében tartani, sok mindenről kész volt tárgyalni az alattvalóival (ugyanakkor ő is mindenről tudni akart, és mindenkit figyeltetett a birodalmában). Hozzá a legtöbb „haladó szellemű” magyar nemes is nagy reményeket fűzött. 1792-ben azonban ő is meghalt, és az utóda a fia II. Franz császár (I. Ferenc magyar király) lett aki viszont egy begyöpösödött gondolkodású, semmilyen változtatásra nem hajlandó reakcionárius volt.
Az uralkodó személye és hozzáállása nagyban meghatározta a magyar közvélemény távoli francia forradalomhoz való hozzáállását. Méghozzá, ahogyan az sejthető egyre nagyobb lett Magyarországon is a szimpátia a franciák iránt, még akkor is, amikor a forradalom kezdett nagyon eldurvulni (a jakobinusok hatalomra jutásával, a lényegében ártalmatlan király, XVI. Louis lefejezésével, és a terror egyre nagyobb méretűvé válásával). A másik, ami még a téma szempontjából fontos, hogy az ezt megelőző évtizedekben Magyarországon is megjelent a szabadkőművesség és az egyéb titkos társaságok, ezzel kialakult egy olyan rendszer, ahol a legkülönfélébb emberek találkozhattak, beszélgettek, barátkozhattak, akik egyébként kizáró társadalmi különbségeik miatt ezt nem tehették volna meg. Ahogyan a korszak kutatója, Miskolczy Ambrus írja: kialakult egy titkostársasági demokratikus kultúra Magyarországon. (A magyar „jakobinus” mozgalom legfőbb vezetői is főleg egyrészt szabadkőműves páholyokból, másrészt olvasókörökből, klubokból ismerték egymást.)

Mikor a feltétlen abszolutizmusra törekvő Franz császár hatalomra jutott, és kirúgta az apja és a nagybátyja összes értelmes hivatalnokát és ügynökét, és szervilis hülyékkel váltotta fel őket, akkor sokakban megfogalmazódott az igény Magyarországon, hogy ez ellen valahogyan szervezkedni kellene. Különösen, hogy ebben az időben egyre nagyobb sikereket értek el a francia csapatok az abszolút uralkodók seregei ellen, így sok magyar nemesben megfogalmazódhatott, hogy a francia veszélyre való hivatkozással engedményeket lehetne kicsikarni a császárból, vagy ha ez nem megy, keresni a kapcsolatot a franciákkal. És nyilván sokan elmentek már odáig is, hogy ha a francia csapatok Magyarországig érnének, akkor az ő segítségükkel már az abszolutista Habsburg-háztól is meg lehetne szabadulni. (De valószínűleg kevesen voltak ennyire merészek.)

A szervezkedés
A császárral szembeni értelmiségi elégedetlenkedésnek végül egy ambiciózus tanár, Martinovics Ignác állt az élére, és ő adott az egésznek szervezeti kereteket. Martinovicsról magáról, alább még lesz szó. Elég az hozzá, hogy jól kitalálta az egész szervezkedést. Két titkos társaságot alapított, a Reformátorok Társaságát és a Szabadság és Egyenlőség Társaságát. A Reformátorok Társasága kifejezetten a magyar nemesek ízlésvilágára lett szabva, ennek a programjában végül is leginkább a magyar állami függetlenség volt célként megfogalmazva. Vagyis, hogy Magyarország (Hungaria) váljon önálló, és ami talán még fontosabb, föderatív köztársasággá, amelyben minden nemzetiség egy-egy tartományt alkot, azaz lehetne benne külön önálló Magyar Állam, Szlovák Állam, Román Állam stb. A maga korában ez is nagyon előremutató volt. (Sőt később is, de erről majd máskor.) A Szabadság és Egyenlőség Társaságának a programja viszont már radikálisabb, társadalmi reformokat is tartalmaz, a jobbágyság eltörlését, a törvény előtti egyenlőséget, és egy „demokratiabéli respublika” létrehozását.
Vagyis Martinovics eleve gondolt arra, hogy vannak, akiket mérsékelt, vannak, akiket radikálisabb jelszavakkal lehet egy ügynek megnyerni. Ez jó taktikai érzékre vall. (Ezt sokan a mai „haladó” szervezkedők közül ma is elfelejtik, hogy a „haladás” és a „haza” jelszavait érdemes egymás mellé tenni, mert van akit egyikkel, van akit a másikkal, van akit mindkettővel együtt lehet megfogni, de a kettő mesterséges szembeállítása mindig végzetes hiba.) Persze kérdés, mennyire volt ez észszerű Martinovics részéről, hogy rögtön két programot csinált, ahelyett, hogy szerkesztett volna egy átmeneti, mindenki számára elfogadható programot. A tagok beszervezésének menete ugyanis ez volt: a beszervező megmutatta a beszervezendőnek a Reformátorok Társaságának programját, lemásoltatta vele, aztán a sajátját elégette, majd a beszervezettet megbízta, hogy szervezzen be két újabb tagot. A Szabadság és Egyenlőség Társaságának programját már csak akkor mutathatta meg a beszervező a beszervezettnek, ha sokat beszélt vele, és meggyőződött róla, hogy az abban foglalt radikális reformok nem idegenek tőle, vagyis nem fogja azokat túlságosan is radikálisnak találni. Ilyen módon a Reformátorok Társaságának programját minden tag ismerte, de a Szabadság és Egyenlőség Társaságának programját viszont nem mindenki, csak egy belsőbb kör. Ha társadalmilag nézzük, akkor az volt a jellemző, hogy a Reformátorok Társaságába főleg a hivatalviselő nemesek léptek be, a Szabadság és Egyenlőség Társaságába főleg honoráciorok (nem nemesi származású értelmiségiek). Egyébként a SzET irata javaslatot is tesz a tagnak a további beszervezendőkre, és azt köti ki, hogy a felveendő tag semmiképpen ne legyen főnemes, és ne legyen a maga vallásában bigott. Javasolt viszont szegényebb plébánosok és lelkészek, katonatisztek, jegyzők és ügyvédek felvétele.
Egyébként mindkét társaság programját káté-formában fogalmazták meg, azaz kérdés-felelet-kérdés-felelet formájában. A titoktartás elősegítését az szolgálta még, hogy a mozgalom tagjait nem ismertették össze egymással, vagyis általában mindenki csak azt ismerte, aki őt beszervezte, és akit ő beszervezett, esetleg még egy-két tagot. Így akarták elkerülni, hogy lebukás esetén a tagok egymásra valljanak.

Programja tehát volt a szervezkedőknek. Cselekvési tervük azonban nem igazán. Az elsődleges feladat mindenki számára a káték terjesztése és új tagok beszervezése volt. Martinovics távlati célként megjelölte, hogy ha a társaságoknak már több tízezer tagja lesz, és jó összeköttetései a franciákkal és a lengyel felkelőkkel, akkor egyenként fel lehet lázítani a megyéket az uralkodó ellen, és megvalósítani a magyar állami függetlenséget, aztán sorban a többi programpontot is. Ezt azonban, hogy a végső cél a fegyveres harc, a legtöbb tag nem vette komolyan. Inkább csak ráijeszteni akartak az ország vezetőire, hogy azok félelmükben rá legyenek majd kényszerítve a kijelölt társadalmi reformtervek megvalósítására, akár a Habsburgokkal, akár nélkülük. Legalábbis később a bíróság előtt ezt ismételgették, bizonygatva, hogy eddig is tisztában voltak azzal, hogy itt francia típusú forradalmat kirobbantani nem lehet.
Így tehát maga a szervezkedés inkább volt valamiféle értelmiségi reformtervezgetés valódi tömegtámogatás nélkül, mint egy valóban veszélyes forradalmi összeesküvés. A császári kormányzat azonban be volt rezelve minden ilyesmitől, így a megtorlás keményebb lett, mint arra a tagok eleinte számíthattak volna. De már az elnevezés is ezt tükrözte: a császár és hívei nevezték el Robespierre-ék mintájára „jakobinusoknak” a magyar szervezkedőket, holott legtöbbjük egyértelműen elutasította az erőszaknak azt a formáját (a forradalmi terrort), amit Robespierre, Saint.Just és társaik képviseltek.

A hatalom lecsap
1794 nyarán, mikor maguk a magyar szervezkedők is kezdtek elbizonytalanodni a további sikereket illetően, a császári kormányzat lecsapott: először letartóztatták a Bécsben tartózkodó Martinovics Ignácot, aki az ottani, magyarországitól független „jakobinus” szervezkedés vezetőivel ment tárgyalni. Martinovics aztán hamar kipakolt a magyarországi szervezkedésről, igaz úgy, hogy a maga szerepét felnagyítani, a többiekét kisebbíteni igyekezett, a külföldi (lengyel) kapcsolatokról pedig hallgatott. Ez azonban már nem sokat segített, hamar elfogtak mindenkit, és aztán ilyen-olyan módon, pszichológiai terrorral, a többiek vallomására való hivatkozással és a királyi kegyelem ígéretével vallomástételre kényszerítették őket.
Ketten, Fodor József és Krály József elfogásukkor lőtték főbe magukat.
A szervezkedés résztvevői elleni per aztán 1794 végén és 1795 első felében zajlott le, a Királyi Tábla és a Hétszemélyes Tábla előtt, ami azt illeti, elég tendenciózus módon. Mondhatni, koncepciós per volt. (Elsősorban a király öccsének, Alexander Leopold főhercegnek és az ő igényeit elvtelenül gonosz módon kiszolgáló magyar ügyésznek volt szívügye, hogy az összeesküvést minél nagyobbnak tüntessék fel, és minél elrettentőbb ítéleteket hozassanak.) A hatóságok mindenkit letartóztattak, akiről legalább két tanú állította, hogy volt a kezében valamelyik káté, akkor is, ha azt nem adta tovább. (Ellenben futni hagytak sokakat, akik részt vettek a szervezkedésben, de csak egy tanú volt ellenük, mint például Berzeviczy Gergelyt. Mintha tényleg csak a minél látványosabb ítéletek lettek volna a fontosak.)
Mindez csak a Magyar Királyságban letartóztatott résztvevőkre igaz, Erdélyben a bírák addig húzták-halasztották az ügyet, míg perre végül nem is került sor.
Végül elsőfokon 14, másodfokon 18 embert ítéltek halálra, de ebből csak hetet végeztek ki, a többiek királyi kegyelemmel bizonytalan idejű börtönt kaptak. Több más résztvevő is börtönt kapott, a negyvenvalahány perbefogottból csak tizenketten úszták meg felmentéssel. Öten a börtönben haltak meg, köztük egy (Ambrózy Gábor) még az ítélethirdetés előtt.
A perbefogottakról Berzeviczy Gergely egyébként azt írta:
„Legtöbbjük kiváló, tehetséges és erőteljes férfi volt, megbecsült tudósok, ismert írók, úgyhogy azt kell hinni, hogy a tehetségnek és a tudománynak üzentek hadat.”

A kivégzés
1795. május 20-án a mozgalom legfőbb vezetőit, a két Társaság öt igazgatóját fejezték le, a budai vár alatti Generális-kaszálón, amit ekkortól neveznek Vérmezőnek. A kivégzés a mező közepén összehányt halmon zajlott, hogy mindenhonnan jól lehessen látni (hatalmas tömeg nézte végig, hihetetlenül sok katona felügyelete mellett). Az elítélteket a magaslat tetején egy székre ültették, így fejezte le őket a hóhér (ekkor már nem volt szokás, hogy az elítélt egy tőkére hajtsa a fejét, nyaktilót meg nyilván nem akartak használni).

Az öt kivégzett igazgató „elhalálozási sorrendben” a következő volt:


Sigray Jakab, a Reformátorok Társaságának kijelölt vezetője. Főnemesi (grófi) származású, a Somogy megyei főispán fia. „Vak Grófnak” nevezték, mert a fél szemét elvitte a himlő. Viszonylag művelt, sok nyelven beszélő (olaszul és angolul is megtanult), de egyébként felelőtlen és léha életmódú, kicsapongó ember volt, tele botrányos nőügyekkel és kártyaadóssággal. Jogi jártassága sem volt olyan erős, mint a társainak. Olyan közepes volt. Bár emellett állítólag ügyesen festegetett és zenélt. „Soha nem politizált (…). Nem a legrosszabbja osztályának, cselekedeteivel nem ártott senkinek, legfeljebb saját magának. Vannak nála rosszabbak is. De még így is nagy rejtély, hogyan került a jakobinus mozgalomba.” –írta róla a mozgalom történetét érdekes, olvasmányos formában megíró Barta János. Talán még nagyobb rejtély Sigrayval kapcsolatban, hogy ha már benne volt a szervezkedésben, miért éppen őt szemelte ki Martinovics a Reformátor Társaság vezetőjének. Lehet, hogy annyira nem vette komolyan, annyira csak faltörő kosnak tekintette ezt a társaságot, hogy úgy gondolta: ide egy Sigray kaliberű figura is megteszi? Mindenesetre Sigray felelőtlensége ellenére nem fecsegett, nem adta fel a mozgalmat, amíg el nem fogták. Utána viszont könnyű volt megtörni. A per során mindenki más igyekezett őt menteni, azzal, hogy ő csak egy ártalmatlan félnótás, aki nem tudja, mibe keveredett. Mégsem kapott kegyelmet. A kivégzés előtt ő volt az egyetlen, akin észre lehetett venni, hogy fél.

Az öreg budai hóhér csak három csapással tudta lefejezni, bár Sigray Jakab valószínűleg már az elsőnél meghalt.


Szentmarjay Ferenc az öt igazgató közül a legfiatalabb, kb 28 éves lehetett. Zemplén megyéből jött, nagy tudású, és a kortársak szerint nagyon jóképű, szép szál délceg és lelkes fiatal ember volt. (A börtönőrök a „Szép Ifjúnak” nevezték.) Jogi tudása neki is nagy volt, azonkívül valószínűleg franciául is ő tudott a legjobban a társaságból (ezenkívül még latinul, németül és szlovákul is beszélt). Az 1790-es évek elején a felvilágosult bárónak, Orczy Lászlónak a titkára volt. A Szabadság és Egyenlőség Társaságának az egyik leglelkesebb tagja volt, francia hadifoglyokkal barátkozott (egyiküktől egy kokárdát is kapott), francia írásokat fordított, és igyekezett minden barátját bevonni a szervezkedésbe. Ehhez személyes varázsán kívül lehengerlő energikusságát is felhasználta. Legalábbis Kazinczy Ferencet úgy szervezte be, hogy valósággal rátukmálta a Martinovicstól kapott kátét. Bár Martinovicsban a végén már nem bízott, de eszméit nem adta fel, a börtönben és a bíróság előtt bátran viselkedett. A vesztőhelyre menet a Marseillaise-t fütyülte. Méltósággal halt meg.


Laczkovics János egy kemény és harsány huszárkapitány volt, nem kevésbé harcias, mint Szentmarjay, csakhát nem jogtudós, hanem katona. Nagy termetű, szélesvállú, daliás és nagyhangú, őszinte, indulatos ember volt. Szentlőrinckátáról jött, Pest megyéből. A bécsi magyar nemesi testőrségben szolgált, aztán a Gräven-huszárezredben Itáliában, majd a Délvidéken. 1786-ban lett kapitány. Közben verselgetett is a szép katonaéletről. 1790-ben beadott az Országgyűléshez egy folyamodványt a magyar vezényleti nyelv érdekében, ami sokaknak tetszett, de hát összességében sejthető volt, hogy el fogják buktatni. Sőt, nemcsakhogy elbuktatták, hanem a szerzője ellen még eljárást is indítottak. Laczkovics ekkor kilépett a hadseregből, Pestre költözött, ahol a Nagyszívűség nevű szabadkőműves páholyban újra találkozott régi jó barátjával, Martinovics Ignáccal. Laczkovics ekkor már egyre radikálisabb dologkat beszélt és írt. A legtöbb korabeli katonatisztnél jóval nagyobb szociális érzékenységgel volt megáldva. Nem csoda, hogy Martinovics végül maga mellé vette a Szabadság és Egyenlőség Társaságának egyik igazgatójául. 1794 nyár végén fogták el őt is. Ítélethirdetéskor állítólag azt mondta: életében egyszer hitt papnak (mármint Martinovicsnak), és ennek is mi lett a vége. Még kivégzésére menet is megőrizte harsányságát és akasztófahumorát, szinte folyamatosan poénkodott valamin, hol az őt kísérő katonákon, hol a látványosságra váró tömegen. A Vérmező dombjáról szétnézve megjegyezte, hogy még koronázáskor sem gyűlik össze ekkora tömeg. Utolsó szavai, mielőtt leült volna az ítéletvégrehajtó székre, állítólag ezek voltak:
„Martinovicsnak mondjátok meg, hogy kurvannya, én már nem haragszom rá.”


Hajnóczy József ügyvéd, szintén korának egyik nagy jogtudósa volt, a honorácior-értelmiség egyik jeles képviselője. Modorról, Pozsony megyéből jött, evangélikus volt, és nem nemes. Leginkább ez utóbbi kettő miatt nem kaphatott sokáig országos hivatalt. De ügyvédként tényleg elismert és sokak által értékelt szakemberré küzdötte fel magát. Sokáig Széchényi Ferenc gróf mellett szolgált jogi tanácsadóként, később, a ’80-as években egy darabig Szerém megye alispánja is volt. (Mert II. József úgy gondolta, van ő olyan nagyhatalmú uralkodó, hogy megteheti, hogy egy nem nemest nevez ki alispánnak.) Mint már szó volt róla, nagy tekintélyt vívott ki magának szakmai körökben. Közben ő is több tervezetet készített, hogy hogyan lehetne a parasztok helyzetén javítani, az adórendszert megreformálni, a földbirtoktulajdont jobban elosztani, stb. Valószínűleg a Nagyszívűség szabadkőműves páholyban ismerte meg Martinovics Ignácot, és valószínűleg sokat beszélt neki reformterveiről. Sokan úgy gondolják, hogy Hajnóczy volt a mozgalom igazi vezére vagy legalábbis a főszervezővé váló Martinovicsot is ő szervezte be. Valószínűbb azonban, hogy a szervezeti keret tényleg inkább Martinovics ötlete volt, de kétségtelen, hogy az elméleti háttérhez meg nagyban hozzájárult Hajnóczy munkája. Az biztos, hogy az ő tiszteletreméltó személye a legtöbb résztvevő számára jóval elfogadottabb lehetett, mint az izgága papé. A szervezkedést egyébként már 1793-ban elkezdték, de csak 1794-ben nőtte ki magát az egész országos méretűvé. Hajnóczyt is, mint a többi igazgatót 1794 augusztusában fogták el. A bíróság előtt bátran és megalapozottan védekezett, de persze rá is vérpad várt. A vesztőhelyen is méltóságteljesen és szelíden viselkedett.


Martinovics Ignác. Utolsónak maradt a mozgalom tulajdonképpeni esze és vezetője, akiről majdnem lehetetlen rövid összefoglalót írni. Alig van még egy ilyen ellentmondásos, mindmáig nem tisztázott és emiatt rejtélyes alakja a magyar történelemnek. Akik részletesen foglalkoztak vele, sem tudják mindig eldönteni, hogy tiszteljék vagy inkább szidják, és hogy a szervezkedés többi tagját is az ő munkatársainak (és hősöknek) vagy szerencsétlen áldozatainak tartsák.
Martinovics egyértelműen a magyar történelemben tölt be ilyen fontos és ellentmondásos szerepet, pedig könnyen lehet, hogy nem is magyar volt az anyanyelve, lehet, hogy a nevét eredetileg Ignjat Martinovićnak írta, stb. Mindenesetre akár horvát, akár szerb származású volt (sőt legtöbbek szerint albán vér is volt benne), Hungarus-tudatú ember volt, aki a sok nép hazáját jelentő Hungariáért tevékenykedett.
Hogy hogyan tevékenykedett? Sok minden volt ő életében, és kevesen tudják eldönteni, hogy mi volt elsősorban. Filozófus? Természettudós? Pap? Forradalmár? Besúgó? Politikus? Haladjunk sorjában.
Talán ami leginkább elmondható róla, hogy egy végtelen nagy tudásvággyal és tettvággyal teli ember volt. Mivel ő is nem-nemes volt, ezért az egyházi pálya kitörést jelentett számára, noha a papi élet szigorúságát igazán sohasem tudta elfogadni. Belépett a Ferences Rendbe, és egy darabig katolikus tábori lelkész volt, közben hobbiból mindenféle természettudományos kísérleteket végzett. Végül 1783-tól Lwówban (Lvivben/ Lembergben/ Lvovban/ Ilyvóban) lett egyetemi tanár. Matekot és kémiát tanított, de a Világot a maga komplexitásában akarta megismerni, ezért a bölcseleti, teológiai és társadalomtörténeti kérdéseket is tanulmányozott. Új dohányvágó- és cséplőgépet tervezett, és közben álnéven filozófiai munkákat írt, néha egészen a materializmusig (!) eljutva. 1791-ben irigyei végül kitúrták a Lwówi Egyetemről. Ezután lépett be II. Leopold titkosügynökségébe, amit sok életrajzírója nem tudott megbocsátani neki. Fontos lenne azonban, hogy ne mai szemünkkel ítéljük meg ezt a titkosügynöki szerepvállalást, és ne nevezzük besúgónak. Azzal ugyanis, hogy jelentéseket írt Leopold császárnak, Martinovicsnak nem az volt a célja, hogy másokat feljelentsen és börtönbe jutasson. Sokkal inkább az, hogy egy általa sugallni akart képet adjon Magyarországról a császárnak, és ezzel reformterveit ösztönözze. Ez eléggé apologetikának tűnik, de valószínűleg nem áll messze a valóságtól. Martinovics nemigen jelentett fel konkrét személyeket, ugyanakkor a mindenféle általa megtalált fiktív összeesküvésekről úgy nyilatkozott, hogy azok jó szándékú vezetőit fel lehet használni a császári reformpolitika érdekében. Nem Martinovics volt az egyetlen, aki nagyon vakon megbízott Leopold jóindulatában. De Leopold viszonylag gyorsan meghalt, és önjelölt tanácsadói hamar támogató és munka nélkül maradtak. Utódjával, Franzcal nem lehetett tárgyalni. Így Martinovics sem láthatott más megoldást haladó terveinek keresztülvitelére, mint hogy maga vegyen kézbe egy szervezkedést. Igaz, ehhez is nem kevéssé gátlástalanul fogott hozzá. Munkatársait mindenféle külföldi kapcsolatokkal biztatta, amelyeknek valószínűleg a fele sem volt igaz. Azt kevesen hihették el, hogy valóban közvetlen kapcsolatban állt Robespierre-rel, viszont mint arra Ring Éva professzor felhívta a figyelmet, eddig semmi nem cáfolja azt sem, hogy a lengyel szervezkedés vezetőivel (Ignacy Potockival és Hugo Kołłątajjal, akiket lwówi tanár korából tényleg ismerhetett) ne állt volna kapcsolatban. (Ezek a lengyelek az alkotmányvédelmi háború veresége után Szászországba emigráltak, és tényleg keresték a kapcsolatot a forradalmi francia kormányokkal, hogy visszatérhessenek hazájukba és visszaállíthassák az Alkotmányt.) Mikor viszont elfogták, Martinovics nem habozott a hatóságok előtt feltárni a szervezkedés szerkezetét. Valószínűleg még reménykedett az uralkodói kegyelemben, ami egyébként nemcsak rá, hanem a többiekre is jellemző volt.

Martinovics Ignác egy szörnyen gátlástalan ember volt, aki számára a cél szentesített minden eszközt, aki a mocskos játszmáktól sem riadt vissza, aki ugyanakkor egy „sugárzó intellektus” volt, bármely témáról el tudott beszélgetni bárkivel, ás mindenkiről egyből tudta, mit kell mondania neki, hogy megnyerje magának. Ezzel együtt mégiscsak kidolgozott egy kifejezetten haladó reformprogramot (a jobbágyfelszabadításon kívül egy kifejezetten jóindulatú nemzetiségpolitikával is) és egy első, kezdetleges, de a maga korában szintén kifejezetten haladó magyar Alkotmány tervezetét is. Megint Ring Évát idézve:
„Eddig senki sem tulajdonított különös jelentőséget annak a ténynek, hogy Martinovics filozófus volt, (…) s mint filozófusnak (…) határozott elképzelései voltak az emberi természetről, erkölcsről, a kívánatos társadalmi változásokról.”
Egy másik híres történész, Miskolczy Ambrus pedig azt írta:
„Martinovics patológiája a normalitásnak másokban és egyes emberekben külön-külön megtestesülő vonásait egyesítette határtalan érvényesülési vágyában.”

Mikor 1795 május 20-án a fenti öt személyt kivégezték, a budai vár egyik laktanyájának fogdahelyiségében még 13 halálraítélt várta a választ kegyelmi kérvényére. Nemsokára velük is közölték az eredményt: a király kettejük halálos ítéletét hagyta jóvá. A többiekét kegyelemből bizonytalan idejű börtönbüntetésre változtatta (köztük volt a két nagy költő, Kazinczy Ferenc és Verseghy Ferenc is).
Így aztán nem sokkal később, június 3-án még két fiatal résztvevőjét végezték ki a szervezkedésnek: Szolártsik Sándort és Őz Pált. Mindkettejüket jóbarátjuk, Szentmarjay Ferenc szervezte be. Az ítéletük indoklása egyszerűen az volt, hogy semmi jelét nem mutatták a javulásnak és a megbánásnak. Vagyis tulajdonképpen azért kellett meghalniuk, mert nem alázkodtak meg, mert ők viselkedtek a legbátrabban a bíróság előtt.
Egy ismerősük ezt írta róluk:
„Csudálatos és valóban hallatlan azon megnyugvás, amellyel a legszebb virágzásban lévő ifjak a halált fogadták, kik ha a századot túlélik, az életben nem keveset szerepeltek volna.”


Szolártsik Sándor Göncről (Abaúj megyéből) jött jurátus, azaz joghallgató volt. Eredetileg papnak készült, de mégsem az lett, inkább jogot tanult, és amellett a jó fej felvilágosult nemesúr, Abaffy Ferenc fiainak házitanítója is volt. (Abaffyt magát is perbe fogták a szervezkedésben való részvételért, de felmentették, és az első kivégzések napján szabadon engedték.)


Őz Pál Pápáról jött, református ügyvéd volt. Ő aztán tényleg saját erejéből küzdötte fel magát tudós jogászként a semmiből, menő ügyvéddé. Az 1790-1791-es Országgyűlésről jegyzeteket készített, mint később a fiatal Kossuth Lajos. Ő is Abaffyék köréhez tartozott. Kazinczy szerint szerény, de tiszteletet parancsolóan nagy tudású és éles eszű ifjú volt. A témát kutató Benda Kálmán pedig a mozgalom legrokonszenvesebb tagjának tartja. Ezt a nézetét én is osztom. Mégpedig azért, mert Őz Pál egy olyan védőbeszédet írt magának az ellene felhozott vádakra, hogy az Szókratésznek is becsületére vált volna. Ez az okos, logikusan felépített és nagyon szimpatikus eszmefuttatás (amit csak nemrégen olvastam) az én számomra is nagyon sok mindenben mintát ad, utat mutat a továbbiakhoz. Ezért hamarosan Nektek is megmutatom.

A lefejezett magyar jakobinusokat a hatóságok titokban temették el, valahol Buda határában. A későbbiekben sokan keresték de nem találták, hogy hol. A nevezetes csontok végül 1913-ban kerültek elő a hűvösvölgyi villamossínek és a Szent János Kórház mellől, de ünnepélyes újratemetésükre még 1958-ig (!) kellett várni. (A kettő közötti idő nagy részében a maradványok sokáig az Országos Levéltár egyik raktárhelyiségében (!) voltak elhelyezve.) Ma már bárki tiszteletét teheti náluk a Kerepesi temetőben.

Mi volt tehát ez a szervezkedés, amelyet ijedtében ilyen könyörtelen módon torolt meg a kormányzat a maga idejében? Néhány magyar értelmiségi gondolatcseréje arról, hogyan lehetne a Magyarországon élő népek sorsán alapvetően javítani. Ötleteiket nem hagyták kipróbálni, amit mondtak, durván elnyomták. Nem voltak harcosok, nem csatában elesett hősi halottak. Csak tudósok és költők. Ezért tartom méltónak őket arra, hogy megemlékezzek róluk.

Ajánlott olvasmány:
BARTA János: A hét koporsó (A magyar jakobinus mozgalom). Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1981.
A magyar jakobinusok: iratok, levelek, naplók. Szerk.: Benda Kálmán. Bibliotheca Kiadó, Budapest, 1957.
RING Éva: Martinovics és kora. In: Valóság 1982/6. 9-19. o.
MISKOLCZY Ambrus: Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig. I. rész: Orpheus világában. A magyar demokratikus politikai kultúra kezdetei. Lucidus Kiadó, Budapest, 2009.

Tájlíra

A suliról szólva még:
Itt van például az, ahogyan a verseket tanítják a gyerekeknek. Nem fogják megszeretni az irodalmat és a verseket, ha álszentül mindent úgy tanítunk nekik, hogy ez meg az a költő milyen zseniális volt, és mennyire tisztelni kell egész művészetét, mint az irodalom csúcsát, és mennyire jól megmondta, és mennyire egyet lehet érteni minden egyes sorával, stb.

Petőfi Sándor költészetét sok gyerek is szereti, és én is nagyon tisztelem. De miért kellene, hogy minden tetsszen nekem, amit leírt? Vagy bármelyik gyereknek? Miért nem mondhatja azt egy gyerek, hogy amikor összekapott Mészáros Lázárral, akkor lehet, hogy nem neki volt igaza, vagy miért nem adhat hangot akár annak a véleményének, hogy az Apostolt sértődöttségében írta? Stb., stb.
Azért említem pont Petőfit, mert pont nála szembesültem először azzal, hogy milyen gyökeresen más véleménye lehet más-más embereknek ugyanarról a dologról. Nagy élvezettel olvastam A helység kalapácsát, tetszett a Feltámadott a tenger lendülete, és még egy csomó komoly vagy csúfondáros verse is. Aztán a Szeptember végén már nem tudott megfogni. A tanár ehhez képest áradozott róla, elmondta a világirodalom valaha volt legszebb szerelmes versének és hasonlóaknak. Engem meg ez határozottan zavart. Mármint hogy miért ne lehetne szebb ennél bármelyik szerelmes vers, ami nekem jobban tetszik? Másrészt miért az a legszebb szerelmes vers, ami az emberi bizalmatlanságról szól, pont egy olyan helyzetben, amikor az embernek boldognak kellene lennie, és egy kicsit élveznie a helyzetet, amiben van? Harmadrészt előre féltem attól, hogy ha majd feleltetés lesz, akkor a tanár tőlem is azt a nagy dicshimnuszt fogja várni, amit ő előadott. Miért kellene, hogy nekem a Szeptember végén legyen a kedvenc versem? Azért mert a nagy Petőfi Sándor írta? Vagy azért, mert egy másik nagy költőnek, Kosztolányi Dezsőnek annyira nagyon tetszett? Vagy azért, mert a tanáromnak annyira tetszik? És neki vajon miért tetszik annyira? Tényleg azért, mert szépnek találja vagy azért, mert a nagy Kosztolányi olyan szépeket írt róla?

Aztán a másik, amikor Az Alföldet tanultuk. Olvasva nem tűnt rossznak, de mikor meg kellett tanulni kívülről… Azt mondja:

"Mit nekem, te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja."

Jó ég, gondoltam, miért kell ezt „szépen”, azaz nemcsak kívülről, de hitelesen és meggyőződéssel visszamondani, nekünk, akik világéletünkben erdők és hegyek mellett éltünk, gyerekkorunktól rengeteget kirándultunk, túráztunk ilyen helyeken, és szeretjük a fákat, az avart, meg minden ilyesmit? Oké, hogy Petőfi így gondolta, de most akkor nekünk is így kell gondolni?
Végül is megtanultam, miért ne, ha ez a heppje a tanárnak. Kicsit később az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy pont azért tanultuk meg ezt a verset, hogy mi az erdős-hegyes vidékek mellől jövő diákok is lássuk, hogy milyen szépnek lehet látni az Alföldet is. Ez végül is nem baj, ha rájövünk, hogy mindenki mást lát szépnek, attól függően, hogy honnan jött, mit látott, tapasztalt.
Csak megint attól féltem, hogy ha majd elemezni is kell ezt a verset, akkor megint valami olyasmit kell visszamondani, hogy: „Az Alföld király. Sőt a legkirályabb tájegység egész Magyarországon. Hiszen Petőfi is megmondta. Márpedig ő nem tévedhetett, hiszen ő volt a nagy Petőfi.” Vagy valami ehhez hasonló marhaságot.

Mindenesetre, ha megint tanítani fogok, és ezt kell majd tanítanom irodalomból, akkor biztos arra próbálom majd rávezetni a gyerekeket, hogy a szülőföldjét a legtöbb ember szépnek találja, és szívesen emlékszik vissza rá, és nem feltétlenül azért, mert az síkvidék vagy hegyvidék. Ezért ha majd Az Alföldet tanítom, ha nem is memoriterként, de biztos melléteszem a választ is, vagyis ezt a verset:

Győry Dezső:

Hegyvidék

Dicsérje más a lomha síkot,

mely mint az árvíz tagba széled.

Húz a vaderdő s a hegyek

árnyékában különb az élet.

Ártány csörtet: a képzelet hág,

rigó surran: sikolt a nőszés,

óvatos őz fut: ösztönöd,

s halált szólong a szarvasbőgés.

Felhők mossák, nap szárogatja,

vihar sulykolja s nincs ki ójja.

Ez a föld átkom és szerelmem:

tájak s népek találkozója.

A suliról, repülve

„Van egy osztály. Repülni szeretne. Járnak ide tizenéves gimisek, egyetemisták közel a húszhoz, meg a harminchoz. Nézik, csinálják, a hogyan tovább-ot. (…) Papírrepülőt biztosan tudnak hajtogatni. Az már elégséges?”

Miket meg nem talál az ember néha! Nemrég kezembe akadt egy lap, rajta a saját írásommal. Kb egy éve írtam tele. Mi volt egy éve?
Kb egy éve állt össze a Nótakocka Akadémia társulata, és akkor kezdtük el próbálni azt a bizonyos lesújtóan kritikus darabot, amit aztán a Tóparton adtunk elő. Hm. Naivak voltunk és lelkesek, azt reméltük, ezzel a mi naiv lelkesedésünkkel, elszántságunkkal és energiánkkal majd felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy bizony komoly bajok vannak itthon az oktatással, és ahogyan most belenyúlni készülnek az egészbe felülről, az csak rontani fog a helyzeten. Ezt akartuk valahogyan jelezni, önjelölt vészcsengőként, vészmadárként.
A darab nem lett olyan ütős, és el sem jutott annyi emberhez, mint reméltük. De kezdetnek jó volt, mert összehozott egy remek társulatot.
Ma már a társulat tagjai is szanaszéjjel kószálnak, és csak reménykedünk benne néhányan, hogy összeállunk még. Nekem hiányzik az a fajta performance-színház, amit akkor csináltunk. (De a Katona József Színház Ifjúsági Klubja, úgy látszik sikerre vitte.)

Nade: Mi van a céllal? Tavaly is pont az érettségi időszakban kezdtük el a próbákat. (Néhányunkat érintett is az érettségi. Másokat az egyetemi "átalakítások".) Most is érettségi időszak van. Akkor: a fejetlenség és a menekülés érzése sokakban. És ma? Vajon statisztikai adatokkal igazolhatóan csökkent a kivándorlási kedv? És kedvtől függetlenül: kevesebben fogják az idén érettségizők közül elhúzni a csíkot, mint tavaly?
Próbálkoztunk, ahogy tudtunk. Eljutott, ahány emberhez eljutott.
Az azóta eltelt egy évben pedig: még drasztikusabb átalakítások kezdődtek. Ennek már volt hatása. A maga ijesztő agyatlanságával felrázott egy csomó embert. Közülünk néhányan (külön-külön vagy együtt) csatlakoztunk azokhoz, akik a színháznál valamivel drasztikusabb, de legalábbis feltűnőbb eszközöket is bevetettek a Célért. Ha volt egyáltalán "a Cél". Inkább csak egy álom, elképzelés.

Nade: Mi volt azon a lapon, amit ma találtam?
Előadásunk összeállításának kezdetén mindenki teleírt egy lapot gondolatairól, dühéről, szomorúságáról és szép emlékeiről, de főleg nyugtalanító kérdéseiről a sulival kapcsolatban. Minden, ami iskola, minden ami tanulás/oktatás/nevelés. Volt olyan is, aki versben írta. Ez lett a kiindulási alap. Hát ezt a lapot találtam most meg, az én lapomat.
Egy év távlatából küldöm minden érettségizőnek és érettségit tervezőnek, tanárnak és szülőnek, tanulásra visszatekintőnek, vizsgára előrenézőnek, érettségizettre felnézőnek, oktatásra letekintőnek, nevelőt lenézőnek.

Tekintély, tekintélyelv: miért hiszünk a tanárnak? Szelektálják a gyerekeket már az elején? Felelősök, „hajcsárok”, kijelölése, felügyelő, napos, hetes, „kápó” diákoké, amivel már az elején strébereket képeznek.
Miközben feszít minket a félelem az ismeretlentől, a különbségektől. Miért lesz valaki cigány, zsidó, kövér, csúnya? Köteleket húzunk már az elejétől. Mi alapján? Csoportok? Fiúk-lányok: kézenfekvő. Az identitás első kimutatása. Aztán az osztályok. Osztályharc, amelynek nincs győztese.
Na és aztán a tanulás, ami elvileg a lényeg lenne. Kezdetben kedvvel, majd kényszerből. Lexikon-agyad van vagy kézügyességed, esetleg jó matekos vagy? Mindenképpen leszakadsz, ha túl jó vagy, azért, ha gyenge vagy, azért. Ha gazdag vagy, azért, ha „csóró” vagy, azért. És a kettő között: ott a „közepesnek” minősített tömeg, akiket a „főnökök” és tanárok inkább lefelé nyomnak, minthogy felfelé húznának.

A kényszer. Kényszerítsük az embert a jóra, talán megérti, mi miért lesz jó neki később. Énekeljen vezényszóra másokkal együtt, tisztán, nem kilógva. Hogy megérezze „a közös éneklés örömét”, itt, „Kodály országában”. Na, persze.
Tegyük kötelezővé a néptáncot , megfosztva bulijellegétől, csak hogy még egy hely legyen, ahol egyszerre lépnek a gyerekek a tanárok vezényszavára, az elvárt ütemben? Szó se legyen „mozgalomról”, egyletről, önszerveződésről, összefogásról, kezdeményezésről.
Mi marad a diáknak? A foci? A sport?

Ismételgessünk üres szavakat, mint Isten, haza, család? A tanárok hisznek ebben? Vagy ott van a szerelem. Abban például hisznek?
Tényleg, mi van a fiúk és a lányok között? Ciki, ha nekem tetszik egy lány? Ciki, ha nekem tetszik egy fiú? Menő, ha én tetszem egy lánynak? Menő, ha én tetszem egy fiúnak?
Népszerűség kell? Magány kell? Összetartás kell? Pár kell? Egy álomért teperek? Vagy egy párért? Vagy egzisztenciáért? Vagy ezekért az emberekért itt körülöttem? (Akik alapjában véve rendesek. Azt hiszem, mondhatom rájuk, hogy a haverjaim.)

Végre találok egy közösséget, végre találsz egy közösséget, végre megtaláljuk egymást. Közös élmények, közös emlékek. Legalább most, a végén nem hagylak egyedül…

De már vége. Hová megyünk tovább? Egy beláthatatlan fekete lyukba ballagtunk el, és azon túl, mi van?

„Minél gyorsabban elhagyni ezt az országot”…
Másik dimenzió, új ismerősök, új kihívások. Új kaland kezdete.

Mit hagytam itt, mi van mögöttem.
Visszanézek.
A kapu átlátszó, de már bezárult.

Kérdőívek és válaszok

És mit ad a sors, nem is sokkal azután, hogy megírtam az előző bejegyzést Szökkenő Nyest kezembe adott egy kérdőívet a tánchoz való viszonyról.
https://docs.google.com/spreadsheet/embeddedform?formkey=dEtJRnNSQXFSaW5oYW1PSTd6czVpenc6MQ

Gondoltam, továbbadom Nektek is, hátha valaki kedvet érez a kitöltésére.

Szeretem az ilyen kérdőíveket. Mindig van valaki a Táncművészeti Főiskoláról, aki előáll egy-egy ilyennel. És általában érdekesek ezek. Mert a kitöltésük közben önmagáról is sokmindent megtud az ember (meg persze a kérdezőről is, de gondolom, ez is bele van kalkulálva).

Ezt a mostanit nem Szökkenő találta ki, ő csak továbbadta nekem. De volt rajta sok érdekes kérdés pl. ez:

Szerinted a tánc hatással volt az életed alakulására (gondolkodásodra, viszonyodra embertársaidhoz, testi-lelki egészségedre, stb.)?

És a válasz:
"Igen. Egyrészt sokat fejlesztett az állóképességemen. Másrészt a test-tudatosságomon is. Harmadszor: sok fontos ismeretséget, barátságot, kapcsolatot ennek köszönhetek. Negyedszer: inspirációt adott más művészetekhez is (irodalom és színjátszás leginkább). Ötödször: Ráirányította a figyelmemet, milyen fontos közösségben lenni, illetve közösségben alkotni. Hatodszor: inspirálta történelmi-társadalomtudományi tudományos érdeklődésemet is."

A kedvenc kérdőívem viszont az volt, amiben a tánc és a párkapcsolat összefüggéseiről faggattak minket. Mivel az a felmérés már régen lezárult, talán nem haragszik meg a készítője, Szabó Ági, ha abból is megosztok egy-két kérdést, amiket a legizgalmasabbaknak láttam. (A válaszokat persze most nem).

Azt mondja:

Táncolás során mi a fontosabb számodra? Kérlek,
> rangsorold a következő szempontokat saját érzésed szerint! (Ha nem kielégítő számodra a felsorolás, az egyéb kategóriánál kiegészítheted!)
> a technika, a tudás
> a táncolás öröme
> hogy megmutasd, Te ezt is tudod
> jó hangulat
> a párod, akivel táncolsz
> a zene
> a körülötted lévők
> hogy átéld azt, amit régen érezhettek (amikor még élt a hagyományban)
> egyéb:

Ha lehetne, melyiket választanád?
> egy profi táncossal való táncolás, aki annyira nem tetszik
> egy amatőrrel, aki tetszik neked

Volt már olyan, hogy nem merted verbálisan kifejezni az érzéseidet (azt, hogy tetszik neked a partnered, vonzódsz hozzá), de a táncoláson keresztül sikerült?
> igen nem

Jártál valaha táncpartnereddel?
> igen nem
>
> Ha igen, akkor? :
> előbb voltatok egy pár, majd együtt kerültetek egy táncegyütteshez, vagy
> egy táncegyüttesnél táncoltatok, és ott lettetek egy pár

Ha valaki szeretné, továbbküldöm neki is az egész kérdőívet, ahogyan én kaptam, de lehetőleg privát üzenet formájában.

Gondolatok a Táncház Napján

Megint egy évforduló, mert a május tele van évfordulókkal. 1972. május 6-a fontos dátum: ezt szokás a magyar Táncházmozgalom születésnapjának tekinteni. Ezen a napon tartották az első széki mintára szervezett budapesti táncházat a Bihari, a Bartók és a Honvéd együttesek, meg egy csapat lelkes amatőr. Így ezt a napot, mi táncházrajongók mindig megünnepeljük, bár a hivatalos ünnepségek tavaly óta mindig az ehhez a naphoz legközelebb eső szombaton vannak, mégpedig a Liszt Ferenc téren, az Írók Boltja előtt, ugyanis ott zajlott ez a bizonyos első táncház, 1972-ben, amikor még az épületet Könyvtár Klubnak hívták. Tavaly óta emléktábla függ a nevezetes épületen, és ennek a táblának a felavatásán hirdette meg a Hagyományok Háza hogy ezentúl minden évben itt, az emléktábla alatt lesz megszervezve a Táncház Napja, amikor mindenki, akinek szívügye ez a Mozgalom, eljöhet, és bulizhat egy jót, pont ez alatt az emléktábla alatt a többiekkel, élőzenére.

Erről az évfordulóról én is mindig megemlékezem. Noha nem felejtem el sosem hozzátenni (éppen az utóbbi években elkezdett kutatásaim alapján), hogy egy ilyenfajta néphagyományt, parasztzenét és paraszttáncokat őrző Mozgalom megindítására már korábban is voltak kísérletek. Ezért ezen a napon én az elmúlt 41 év folyamatossága mellett ezekről a korábbi ígéretes kezdetekről, rövid idejű fellángolásokról is meg szoktam emlékezni.

Tavaly tudtam például meg, hogy a mai általános magyar értelemben vett táncházat, azaz táncháznak nevezhető bulit Kolozsváron már 1937-ben tartottak. Hogy hogyan és miképpen, és miért tekintem én ezt a mai táncházak elődjének?

Kolozsvár, mint szokásos nagyváros, akkor már régóta egy nagy kulturális olvasztótégely volt: rengetegféle ember lakott ott, rengetegféle helyről jött különböző társadalmi állású emberek. A környező vidékek falvaiból és a távolabbi vidékekről is sokan jöttek oda dolgozni. Az egy-egy faluból jött fiúk és lányok szabadidejükben összejártak szórakozni Kolozsváron is. Ha volt közöttük, aki tudott zenélni, táncoltak is. Ha nem, sokszor akkor is táncoltak, simán énekhangra.
A Kolozsváron élő írónak Balogh Edgárnak jutott eszébe, hogy lehetne egyszer egy olyan bulit is tartani, ahol a különböző falvak fiataljait hozzák össze egy helyre, hogy legyen alkalmuk egymással megismerkedni, beszélgetni és táncolni is, és hogy ezáltal még kevésbé érezzék elveszettnek magukat ebben a nagyvárosban, hogy tudatában lehessenek, hogy nem csak az ő falujukból vannak itt hasonló sorsú lányok és legények.

Balogh Edgár amúgy egy elsősorban társadalmi kérdések iránt érdeklődő újságíró és szerkesztő volt, és szívügyének tekintette, hogy segítse a szegény, elnyomott emberek társadalmi öntudatosodását és szervezkedését, szóval a civil önszerveződést és érdekérvényesítést. A népművészet bemutatását eszköznek is tekintette egyrészt arra, hogy tudatára ébressze a paraszti népességet annak, hogy milyen művészeti kincs van a kezükben, és ez önbizalmat is adjon nekik, másrészt arra, hogy közelebb hozza egymáshoz a parasztokat és az értelmiségi fiatalságot. Nem véletlen, hogy diákkorában, amikor még Cseh-Szlovákiában élt, egyik alapítója volt az ottani magyar diákok egyik mozgalmának, a Sarlónak, amely kezdetben a regöscserkész mozgalom egyik ága volt, tagjai járták a falvakat és népdalokat, néptáncokat gyűjtöttek, de közben szociológiai felméréseket is végeztek.
1935-ben Balogh Edgárt, mint „kommunistagyanús elemet” „rendezetlen állampolgárságára” való hivatkozással kiutasították Cseh-Szlovákiából, és ő ekkor visszatért szülőhelyére, Erdélybe (ahol csak első éveit töltötte, mivel a család hamar átköltözött Pozsonyba). Mikor behívták a román hadseregbe, nagyrészt olténiai parasztokkal került egy helyre, és elmondása szerint ők nem csak románul tanították meg, de bevonták gyönyörű körtáncaikba is, amihez úgy látszik Edgárnak szintén jó érzéke volt. A katonaságtól leszerelve Kolozsváron lett újságíró és az irodalmi élet egyik fontos szervezője. Ekkor kezdett a gondolattal foglalkozni, hogy megvalósítja ezt a fent említett népművészeti estet, ahol a különböző falvakból érkezett fiatalok Kolozsváron nem színpadon, az „úri közönségnek” produkálják magukat (mint az akkori idők Gyöngyösbokréta-mozgalmában), hanem egymásnak, a hozzájuk hasonló városba szakadt falusi fiataloknak mutatják be a maguk táncait, tulajdonképpen kötetlenül.

Ez a terve 1937 októberében valósult meg. A résztvevő fiatalok Székről, Tordaszentlászlóról, Nyárádmagyarósról, Szászlónáról, Györgyfalváról és a Kolozsvár melletti Hóstátról érkeztek. A buli helyszíne egy tiszti kaszinó (!) volt. Az viszont rejtély, hogy honnan szereztek olyan zenészeket, akik ennyiféle falu zenéjét el tudták játszani. Valószínű, hogy az egészet hosszas szervezés előzte meg, és a legtöbb helyről elhívták a kolozsvári írók az ottani adatközlő zenészeket.


Tény, hogy az esemény megvalósult, és a résztvevő fiatalok többnyire remekül érezték magukat. Az egymást addig gyanakodva méregető vagy elkerülő különböző vidékekről származó emberek között életre szóló barátságok is köttettek.

Balogh Edgár az egészről így számolt be később az emlékirataiban:

„Ilyesmi még nem volt: a cselédnép színes viseletében ide vonult fel; kezet fogtak, mint a sportmutatványok előtt a játékosok (bár náluk eredetileg is megvolt ez a szokás, lakodalmakkor dívott), s nagy kört alakítva egymásnak mutatták be ősi táncrendjeiket.”

[Később, ki tudja honnan, a bulira betoppant két arrajáró francia vendég is]

„A két francia nem értette, miért nincs itt se színpad, se nézőtér, mégcsak belépődíj se. (…) Egymás örömére gyűlt össze most a másik Kolozsvár, az idebenn rejlő falvak új nemzedéke. (…) A boldog fiatalok először léptek ki megalázott sorsuk rejtekéből, s hívei maradtak a népfrontmozgalomnak.”

(Balogh Edgár: Szolgálatban. Egy nemzedék története 1935-1944)

A szervezők az est emlékére a táncosok között egy csomó könyvet is kiosztottak (Tamási Áron, Kós Károly és Balázs Ferenc műveit), valamint egy-egy belépőt Kós Károly: Budai Nagy Antal című történelmi színművének bemutatójára.
(Nem tudom, él-e még valaki az akkori résztvevők közül, de ha igen, sürgősen fel kéne kutatni, és interjút készíteni vele.)

Ilyen előzmények után szinte akár fájó is lehet, hogy több mint harminc évet kellett várni, amíg az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezésekből egy igazi mozgalom lett. Ezalatt felnőtt egy új generáció. Nade ez a Mozgalom most itt van, megvan mindnyájunk örömére, és büszkeségére is.
(Hozzá kell tenni, hogy ahhoz, hogy ekkorára terebélyesedjen az egész Mozgalom, hogy tényleg ennyien tudják csinálni, annak technikai feltételei is voltak, amik a két világháború között, és közvetlenül a II. világháború után az első nagy magyarországi néptáncos nekibuzdulások idején még nem voltak meg. Konkrétan a hangrögzítés és a filmezés fejlődésére gondolok. Azaz arra, hogy ilyen sok ember ilyen szinten foglalkozhasson paraszti zenével és paraszttáncokkal, ahhoz kellett az, hogy az eredeti népzenei és néptáncos gyűjtések anyagához sok ember nagy mennyiségben hozzáférhessen. És ez nemcsak azon múlt, hogy az Akadémia milyen felvételeket ad ki vagy nem ad ki, hanem azon is, hogy amelyik együttesnek nincs saját képzett zenekara, annak a próbatermében is lehessen magnó és videólejátszó. Azt hiszem, érthető, miért.)

Sajnos az idei Táncház Napján, mármint az emléktábla alatti táncoláson és a hasonló rendezvényeken nem tudtam ott lenni. (Bár ott voltam a nagyszabású Moszkva téri flashmobon, ahol rengetegen jártuk együtt a kalotaszegi csárdást és a legényest, a közelgő Táncház-napra és a Mozgalomra való figyelemfelhívásként.) Miért? Mert éppen egy távoli ponton próbáltam az együttesemmel egy nagy horderejű, fárasztó és energikus műsorszámot.

Ennek kapcsán aztán el is gondolkoztam a színpadi és a színpadon kívüli tánc kapcsolatáról. Oké, hogy most itt vagyok, ugrálok egy próbateremben, ahelyett, hogy Ady Endre szobra alatt ropnám a barátaimmal kötetlenül, ezt a „történelmi körülmények” hozták így, de amúgy vonható-e a kettő, mármint a két tevékenység között éles határ, illetve lehet-e mondani, hogy a kettő teljesen más, és ha igen, van-e, ami a kettő közül fontosabb nekem, mint a másik?
Ez egyébként olyan dilemma, amivel minden ember szembesül, aki elkezd együttesben is táncolni.

Főleg az utóbbi egy évtizedben, mikor egyre inkább az kezd lenni a trend (sajnos), hogy néhol (leginkább Budapesten) kezdenek egyre jobban elkülönülni a néptáncosok, akik együttesben táncolnak (és akár ebből élnek, akár nem, felvesznek valami kellemetlenül „profi” szemléletet) és a „táncházasok”, akik táncházakban tanulnak meg táncolni és az egészet csak a maguk örömére csinálják. A dologban az a rossz, hogy a „néptáncosok” számára elvész maga a tánc öröme, a buli érzése, ha az egészet csak színpadon csinálja az ember, akkor meg mi értelme van az egésznek? A „táncházasok” meg sokszor nem néznek eredeti felvételeket paraszti adatközlőkről, így meg az állandóan hangsúlyozott „autentika”, „autentikusság” veszhet könnyen el a táncokból.
De ez a dilemma, a „színpad vagy táncház”, „élő népzene/néptánc vagy múzeum”, „paraszti vagy értelmiségi néptáncmozgalom”, „Gyöngyösbokréta vagy Muharay-iskola”, „saját táncok vagy mindenféle néptánc” stb., ez is megvolt már az első nagy magyar néptáncmozgalom (a ’30-as évektől mondjuk 1949-ig) idején is, és a kettő között a mozgalom nagy teoretikusai különbözőféleképpen próbálták megtalálni az egyensúlyt. Ami baromi nehéz, már csak gondolatban is. Én is nap mint nap megküzdök vele, és egyensúlyozok, bár általában több kérdést találok, mint választ.

Itt van mindjárt az első kérdés: mit jelent az, hogy a néptáncmozgalommal saját hagyományainkat őrizzük? Mi az hogy saját? A saját családunk tánca? (Aki olyan szerencsés helyzetben van, hogy még nagyszüleit, szüleit is látta táncolni, hallotta zenélni autentikusan, az hozzáteheti-e a magáét?) A saját falunk tánca? A saját régiónk tánca? A nemzetünk tánca, azaz a velünk egy nyelvet beszélők tánca? A saját makrorégiónk, a Kárpát-medence tánca? Vagy ennél is tágabb kategória?
És mit csináljon, aki olyan vidékről származik, ahol nem készültek nagy néprajzi gyűjtések? Az kiét tanulja, ha hajlamot érez magában, hogy néptánccal foglalkozzon?

Itt akármit csinálunk, akaratlanul is rögtön szétválik a profizmus és az amatőrizmus. Mert abban mindenki egyetértett már régen is, hogy a néptánc csak akkor maradhat fenn autentikusan, hogyha a színpadi tánc és a táncházi tánc egymást kiegészíti, egymás mellett létezik. Akkor pedig lesznek profi néptáncos csoportok is akikkel szemben viszont igény lesz, (és a tagoknak maguknak is igényük lesz arra, mert az önfejlesztés eszközének tekintik), hogy többféle régió táncait is megtanulják. Másrészt, ha éltetni akarjuk a dolgot és nem sterilizálni, annak sem vethetünk gátat, hogy az egyes régiók öntudatos amatőrjei egymástól ellessenek mozdulatokat, és azt a sajátjukba beépítsék.


Mint már mondtam, én is egyensúlyozgatni próbálok ezek között. Hogy magammal kapcsolatban mire jutottam?

Egyrészt arra, hogy manapság már sokkal inkább tekintem magam „táncházasnak”, mint akár félprofi néptáncosnak. Jobban tudok örülni egy remek táncháznak, mint egy fellépésnek. Nincs igényem arra (bár soha nem is volt), hogy szólótáncversenyen induljak, szerintem nem is bírnám azt a helyzetet. Számomra a néptánc szórakozás, és nem tudom elképzelni, hogy abban kerüljek versenyhelyzetbe. A versenyhelyzeteket egészen más műfajokban keresem, más szóval egészen más dolgokban van meg az igényem arra, hogy összemérjem a tudásomat másokkal. Színpadi kifejezésformának pedig saját esetemben sokkal inkább tekintem a színjátszást, mint a táncot. Hogy akkor miért nem tudok lemondani mégsem az együttesben való táncolásról is? (Hogy miért gyakorlok féktelenül ugrálós szlovák táncokat, ahelyett, hogy veletek ünnepelném a Táncház Napját a Liszt Ferenc téren?)
1. Egyrészt mert ez számomra is az önfejlesztés eszköze. Szeretnék új táncokat tanulni, saját mozgáskultúrám fejlesztése érdekében, ezt pedig leginkább és legmagasabb színvonalon egy együttes tudja biztosítani.

2. Mert még mindig nem mondtam le arról, hogy a néptáncot mint kiegészítő elemet használjam a színpadi történetmeséléshez, azaz a színjátszáshoz. Ehhez egyrészt szükséges az, amit az előzőben mondtam, önmagam folyamatos fejlesztése ilyen téren is. Másrészt az együttesi fellépés egy segítséget ad a színpadi fegyelemhez is. Hogy hogyan egészítheti ki a néptánc a színjátszós kifejezésformákat. Éppen ezen gondolkozom, és ezen próbálok dolgozni. Például abban a darabban, amit múlt nyáron csináltunk a Nótakocka Akadémiával, abban a tánc szerintem remekül adta hozzá a magáét a darabhoz és a szerepemhez. (Az egész, időhiányból fakadó részleges kidolgozatlansága ellenére is.) Konkrétan, hogy mindenki repülni próbált a darabban, és az én karakterem repülését remekül kifejezte egy magasra ugrálós őrkői romános, azt is, amikor megtalálta a repülést, a felszabadultságot, és utána szerintem annál hatásosabb volt a zuhanás, a bukás ábrázolása. Az egésszel csak az a baj, hogy nehezen találok ehhez partnereket, akiknek egyaránt lenne hajlamuk a magas szintű néptáncra és a színészi önkifejezésre is, ugyanakkor nem teljesen profik. De azt hiszem, például Szovárdban, Mikó Zoltán dédunokaöccsében biztos jó partnerre találnék ehhez.

3. Mert jó dolog különböző vidékek viseleteibe beöltözni. Méghozzá akként, hogy ezek nem színpadi jelmezek, hanem a részemmé válnak, úgy mintha tényleg saját mindennapi viseleteim lennének. Lehet, hogy piperkőc vagyok, lehet hogy nevetséges, de komolyan mondom: nekem ez fontos, és jó érzést ad.


És akkor most következzen néhány idézet is a témában, mert azok mindig jól jönnek.

 

„A parasztság akkor fogja elhinni, hogy az az igazi érték, ami az övé, mikor nem egy-két zenész és író, hanem az egész ország fogja hirdetni ezt. (…)
Tudatosítani kell azt a külön színt, külön mezőgazdasági és külön etnográfiai jelleget, amellyel egy-egy táj részt vesz az ország egész képének kialakításában. (…) Ezek komoly és jelentős kulturális erők lehetnének, mert a különállás és a külön jelleg becsvágyat fejt ki, és a táji és népi színek kifejtése és kifejezése nagyon gazdagítaná az ország parasztságában az egyes külön tulajdonságok skáláját és ezzel az emberi értékeket is.”
(Szabó Zoltán: A magyar népi művelődéspolitika feladatai)


„A nép között élő művészetté kell, hogy váljon a tánc. (…) Ahol tánchagyomány van, ott tánccsoportnak is lennie kell, ahol tánccsoport van, ott élő népi tánc is kell, hogy legyen. (…) A színpadi művészetet állandóan termékenyítenie kell a népi művészetnek, attól el nem szakadhat, a színpadi művészetnek is népi művészetnek kell maradnia, csupán más körülmények között, magasabb művészi igények kielégítésére. Viszont az élő néptánc számára is serkentő, segítő hatással van a színpadi tánc. (…)
A népi tánc önmagában is művészet, a nép nem alkot hazugságot. Népünk táncaiban sem formalizmussal, sem giccsel, sem hazugsággal nem találkozunk. (…)
[Viszont]
Nem az a fejlődés útja, hogy művészetünkből múzeumot csináljunk, hogy leszűkítsük azt a parasztság kizárólagos tulajdonává. És ha a mondanivaló fejlődik, fejlődnie kell a tartalmat kifejező formáknak is.
[Viszont]
Általában nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mikor táncról beszélünk, elsősorban mindig táncoló emberekről van szó. Nem a táncok, formái, jellege, stílusa az, amivel nevelni tudunk, hanem a mögöttük álló emberek példája. A forma, a jelleg, a stílus, a viselet mind-mind csak az ember közérthető és művészi szép módon való kifejezését szolgálja.”
(László-Bencsik Sándor: Egy tánccsoport útnak indul)

Ilyenek jutottak eszembe. Mindenesetre akár így, akár úgy, ünnepeljük meg ezt a mai napot tánccal és zenével, vagy akár csak egy kis zenehallgatással, és éltessük tovább a szép dolgokat erőnkhöz mérten, ahogy tudjuk.