Én magam is írtam olyat korábban, hogy „erre a szóra normális ember ma összerezzen, összeszorul a gyomra, és menekül, amerre lát”.
Mi az oka ennek a félelemnek? Van-e rá ok? Egyáltalán: a politizálás minden formájától félni kell?
A Polisz ügyei
Politizálni elvileg azt jelenti, hogy a polisz, azaz a közösség ügyeivel foglalkozni. Ebben eddig nincs semmi szörnyűséges, főleg, ha egy demokráciában élünk. A demokrácia hazájában, az ókori Athénban egyenesen kötelezőnek tekintették, hogy a polgárjoggal rendelkező ember foglalkozzon a polisz ügyeivel.
Aki ki akart maradni az őt is érintő döntések meghozatalából, azt megbélyegezték, „magába zárkózó embernek”, görög szóval idiotésznak nevezték. Később törvények is születtek arról, hogy a népgyűlésen kötelező megjelenni és állást foglalni.
Ma Magyarországon nem ez a helyzet. Nem kötelező állást foglalni, mert a modern demokráciában már nemcsak a kollektív jogok fontosak, hanem az egyéni jogok is, így bármely állampolgárnak joga van bármely kérdésben tartózkodni, ha úgy érzi, hogy nem tartozik az ő kompetenciájába, nem ért eleget az adott kérdéshez. De éppen ezért van képviseleti demokrácia is (na meg a poliszok városállamnyi közösségeihez képest megnövekedett államok nagyságából fakadóan), hogy a döntést esetleg átruházhassuk másokra, olyanokra, akikben megbízunk. Akiket mi magunk választunk ki.
Hozzátartozik azonban a modern demokráciához még valami, ami egyrészt megintcsak az emberi egyéni jogokból következik, másrészt eszköz arra, hogy az állampolgár ellenőrizze is az őt képviselő törvényhozó hatalmat: a véleménynyilvánítás szabadsága. Na és ez az, amivel elég nagy gondok vannak ma a hazánkban.
A Párt és a pártok
Sajnos azt lehet látni, hogy az 1989-es rendszerváltás után nem alakult itt ki igazi demokrácia, csupán többpártrendszer. A többpártrendszer még nem feltétlenül jelent pluralizmust, azaz a sokszínűség, a többféle vélemény tiszteletben tartását is. És nem biztos, hogy a véleménynyilvánítási szokások azonnal alkalmazkodnak a demokrácia követelményeihez. Mert mit látunk? Én mialatt felnőttem, leginkább azt láttam, hogy az átlag választópolgár, mikor látta, hogy már nem egy párt mondja neki a tutit, hanem több közül választhat, kicsit ellustult. Amikor egyetlen Párt állt az állam élén, nagyon veszélyes volt, ha ennek a Pártnak a vezetői hülyék voltak, vagy hülyeségeket csináltak. Veszélyes lehetett az egyes emberre nézve is. Ezért az egyes ember, amikor már volt lehetősége rá, (a Kádár-rendszerben, amikor már nem üldözték a szabad véleménynyilvánítást vagy ha igen, kevésbé), véleményt is mondott a Párt munkájáról, halkabban vagy hangosabban, de bízva a vezetők jóindulatában, hogy majd meghallják, és változtatnak rossz döntéseiken, mert végtére nem lehetnek annyira rossz emberek.
Mikor azonban több párt szállt egymással versengésbe, az állampolgár úgy gondolhatta, hogy ezek most már úgyis kontrollálni fogják egymást is. Tehát nemcsak a törvényhozást bízhatja rájuk a szavazatával, hanem a véleményalkotást is. Nem kell, hogy neki, a kisembernek is önálló véleménye legyen, mert az a pártok, a politikusok dolga, „ezért fizetjük őket” és „ezért szavazunk rájuk”.
Így esett, hogy mára a „politizálni” szó nagy mértékben olyasmit jelent, hogy „egy párt véleményével teljes mértékben egyetérteni, azt nyilvánosan, mások előtt hangoztatni, az adott párt igazát bizonygatni”.
Azaz ez a szó nagyban összekapcsolódik az agyatlan fanatizmussal, és a saját, önálló vélemény teljes hiányával. Az agyatlan fanatizmustól pedig mindenki fél, aki nem agyatlan fanatikus. Még az is, aki öntudatos demokrata, és egyébként nem fél „a más véleményűektől, más nyelvűektől, más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”. (Ezt már annyiszor idéztem, hogy szerintem már fejből is tudjátok kitől származik.) Mert az agyatlan fanatizmus éppenhogy nem imaginárius, hanem nagyon is valós veszedelem. Jó eséllyel abból lesz nemcsak a bizalmatlanság és a barátságtalanság, hanem a kegyetlenség is. Persze, hogy ettől fél mindenki, amikor ijedten azt mondja a másiknak: „ne politizálj!”.
Civakodások kora
Nekem magában nem lenne olyan fontos, hogy a „politizálni” szónak visszahozzam a régi, pozitív csengését, mert maga a szó egyáltalán nem bír számomra olyan nagy szimbolikus jelentősséggel, mint a nemzet, a haza, stb., stb. Az viszont igenis fontos lenne, hogy magáról a jelenségről eloszlassuk a tévhiteket, hogy véget vessünk az önálló véleménynyilvánítástól való ijedezésnek. Vagyis, hogyha én mondjuk kritizálom azt, amit egy politikus, a saját nevében, vagy mint egy párt tagja mondott vagy tett, akkor ne vonják le rögtön azt a következtetést, hogy én egy másik (rosszabb esetben: „a” másik) pártnak a fanatikusa, megbízottja, fizetett ügynöke vagyok. Fogadják már el, hogy a köz ügyeivel foglalkozni, és azokról véleményt alkotni, nem „úri huncutság”, ahogy mondani szokás, és nem politikai pártok tagjainak kiváltsága. (És attól, hogy sokat idézek másoktól a magam érveinek megtámogatására, még én jutottam arra a következtetésre, amit képviselek, és hogy képes vagyok nemcsak kritikátlanul átvenni, és továbbvinni, hanem tovább is gondolni bizonyos véleményeket.)
Ez persze számos akadályba ütközik.
1. Az, hogy a véleményeket a pártok tagjai alkotják, és a kisemberek, a „plebejusok” ezeket csak átveszik és engedelmesen visszamondják, sajnos a generációm élménye. Ebben a fura oligarchiában szocializálódtunk. (Az oligarchián most nem embercsoportot, hanem rendszert, a „kevesek” uralmát értve.) Abban a légkörben, hogy a „demokrácia az, amikor a nép maga dönti el, hogy ki uralkodjon rajta”. Sokszor hallom másoktól azt is: „könnyű neked, te történész vagy”. Vagyis, hogy nekem van kitekintésem más korokra is, amikor ez nem így volt. Az lehet, hogy nekem van kitekintésem más korokra is, amikor ez nem így volt, de ettől még látom, hogy a környezetemben mások is érzik, hogy sem a szervilizmus, sem a menekülés közös ügyeinktől nem egészen oké. Ha pedig érzik, miért ne fogalmazhatnák ezt meg ők is? Én hiszek az emberi ész működőképességében, végzettségtől függetlenül.
2. Nehezíti a dolgokat, hogy amikor én szavazópolgár-korú lettem, a 2000-es évtized közepén, az pont az az időszak volt, amikor nagyon elmérgesedett a helyzet az országban. Vagyis, amikor éppen a két legnagyobb párt a többi kis pártot is bedarálta, maga alá gyűrte, ha formálisan nem is, de a gyakorlatban mindenképpen, így már nem is két párt, hanem két (szekér)tábor, alakult ki, átjárás nélkül, hermetikusan elzárva, elbarikádozva, egymást szinte „hideg polgárháborús” készültséggel méregetve. Ha valaki ekkor mert kritizálni, véleményt mondani, egyből besorolták az őt hallgatók egyik vagy másik táborba. (A híres „Kire szavaztál?” és a „Népszabadság vagy Magyar Nemzet?” kérdések kora, amikről még lesz szó.) Sőt, ha nem is duális vagy-vagy formában vetődtek fel bizonyos kérdések, akkor is jött a kéretlen besorolás, sokszor már simán a kérdésfelvetések, a szóhasználat alapján. („Haza vagy Haladás?” stb.)
Bizonyos témák baráti társaságokban tabutémák lettek. Ez volt az az időszak, amikor én is megundorodtam az egésztől. Véleményt lehetőleg óvatosan mondtam, bár tájékozódni igyekeztem. Vitatkozni akkor is próbáltam, de inkább vallásról, etikáról, esztétikáról, és lehetőleg nem politikáról. De még menekülni is nehéz volt, mert egyesek még a hallgatásban és a tartózkodásban is a különböző „oldalak” jeleit igyekeztek keresni. Ilyen helyzetben az egyetlen menekülési út a külföld, a kivonulás volt. Felüdülés volt ebben a helyzetben egy időre Polákországba költözni, ahol csak magyar voltam, és nem pirosas vagy narancsos, stb. Attól félek ez is generációs élmény.
3. Mindezt csak súlyosbította a szóhasználat. Ha már valaki azt hangsúlyozta, hogy ő „önálló gondolkodó”, „független véleményalkotó”, stb., az már gyanús volt. Olyan dolgokat lehetett „önálló vélemény” címszó alatt olvasni, hogy az nagyon ijesztő. Magukat „gondolkodó magyarok lapjának” nevező izék nyomatták a fizetett lejárató propagandát; magukat „harmadik erőnek” nevező szervezetek meg a mindent elpusztítani, gyökerestől kiirtani akaró nihil félelmetes képviselői lettek.
Bár néhányan azért így is próbálták az indulatokat megfékezni, a maguk szerény eszközeivel...
4. Aztán, az egyik „oldal” aránytalanul nagy győzelme új helyzetet teremtett. Újra az egypártrendszer felé megyünk. Eleinte nem is nagyon bántam, mert úgy láttam, vége az örökös oktalan gyűlölködésnek, eljött a tiszta helyzetek kora. Ha valaki minden hatalmat magának akar, és mindenki mást erővel le akar nyomni, és mindenféle gyűlölködőket használ ehhez eszközül, akkor tiszta helyzet van nem?
(Akkor még nem gondoltam, hogy ekkora gáz lesz.)
Bármennyire is így tűnik most az én nézőpontomból, nem ilyen egyszerű ez a gyakorlatban. Egyrészt az ember hozzáállását egyes dolgokhoz nagyon sok minden határozza meg, és lehet, hogy más egészen másképpen látja a kérdést a maga nézőpontjából, mint én az enyémből. Hiszen, tudjuk, bizonyos szempontból mindenkinek igaza van. (Ilyen szempontból azért sokat számít a véleményalkotásban az is, hogy az ember hajlandó-e egyáltalán elviselni magát a tényt, hogy a másik véleménye is lehet helyes. Igyekezni kell. De erről majd máskor.) A másik az, hogy mint a tudományos munkában, a jelenlegi helyzet elemzésében is ott van a tévedés lehetősége. De ott van mellette a tévedés elismerésének és felülbírálatának (revideálásának) lehetősége is. Mindenesetre abban, hogy amit annyira harciasan hirdetek, az helyes-e, én sem mindig vagyok annyira biztos, mint ahogy az kinéz. De ez nem is baj.
Akik ránkvicsorognak
Mindenesetre, amit látok: nagy ellenségünk nekünk, mostani ifjú demokratáknak (a párton kívüli egyetemfoglalóknak főleg) még mindig az a szemlélet, hogy a politizálás az a különböző pártok hatalmi harcaiban való állásfoglalást jelent.
Ezek alapján legnagyobb ellenfeleink pedig a fanatizálható emberek, akik úgy érzik, kötelességük politizálni, azaz az ő értelmezésükben kiállni választott pártjuk mellett, tűzön-vízen-véren át, függetlenül attól, hogy a párt vezetői milyen döntéseket hoznak a közügyekről. Ez a szemlélet szomorú módon látszik a mostani állampárt sajtójában: általában a vezetők döntéseit mentegetik, magyarázzák, védik tűzzel-vassal, attól, hogy különvéleményt fogalmazzanak meg, óvakodnak.
Vagyis a pártsajtóba író értelmiségiek már régen nem „a Párt” eszének, hanem az öklének tekintik magukat. (Pedig az értelmiséginek nem az a dolga, hogy lesújtó ököl legyen. Sem pedig a Vezér Vicsorgó Szája.)
Akik kételkednek (és joggal)
A másik hozzáállás azoké, akik nem az ellenfeleink, de gyanakvó és bizalmatlan semlegességgel méregetnek minket, és nem tudják, mit gondoljanak; mindenesetre nagy baj idején ők sem fognak a segítségünkre sietni. Az ő gyanakvásukban megint ott a „politizálás” elmúlt időszakbeli szerencsétlen értelmezése, hogy aki közügyekkel foglalkozik, az csak valamilyen párt hatalmi törekvéseinek törheti az utat, esetleg maga is politikusnak készül. (Szerencsétlenségünkre ezt a szemléletet csak alátámasztja a Narancsos Főnök szédületes karrierje; hiszen végül is ő is egy lelkes és kritikus Diákvezérnek indult, és mi lett belőle…)
Népfrontba?
És ott van a harmadik tényező: saját bizonytalanságunk. Az egyetemfoglaláson hatalmas viták hangzottak el, arra vonatkozólag, hogy a diákok mozgalmai kereshetnek-e szövetségest a meglevő pártokban. Mert ez nagyon nem volt egyértelmű.
Egyrészről: A mozgalom úgy tűnik még mindig gyenge ahhoz, hogy az egész társadalmat magával ragadja, mint a Solidarność annak idején. Kiben keressen szövetségest. A demokratikus ellenzék egy összefogásba, egy Együttes Népfrontba tömörült, de ez a Népfornt is kénytelen volt párttá átalakulni, hogy indulhasson a következő választáson. Ki lehet a szövetségesünk, ha nem ők?
Másrészről: a diákmozgalmak többek között pont azért indultak, hogy megmutassák: igenis lehet civilként, pártonkívüliként is véleményt alkotni, véleményt nyilvánítani, közügyekkel foglalkozni, azaz politizálni. És ha a mozgalom támogatásához az egész társadalomra számítunk, akkor nem köthetjük magunkat pártokhoz, még akkor sem, ha tudjuk ezekről, hogy ezek nem olyan szűk elitrétegek kiszolgálói akarnak lenni, mint a mostani állampárt.
Mondom, nagy viták voltak erről az Elfoglalt Teremben. Leginkább Koppány érvelt a szövetségkötés mellett, (blogon és az Elfoglalt Teremben személyesen is) és én hajlamos voltam neki igazat adni, mert tudom, hogy az etika mellett taktikai szempontok is vannak a világon.
De azt a hatalmas lejárató kampányt látva, amivel az állampárt és a narancsos sajtó nekiesett a diákoknak, akik a tüntetéseken és az egyetemfoglalásokon, én is elbizonytalanodtam. (Szinte már olyan bosszúszomjas vádaskodásoktól fröcsögött ez a kampány, amilyeneket utoljára Hollós Ervin használt, az 1956-os forradalom utólagos lejáratására.) Lehet, hogy pont ez az elbizonytalanítás volt a neogörénykurzus célja, hogy a demokratikus ellenzék egyes erői sehogyan se találhassanak egymásra. De nem csoda, hogy ezek után sokan úgy gondoltuk, inkább ne próbáljuk igazolni ezeket a vádaskodásokat. Hogy ezt jól tettük-e (taktikailag), idővel majd kiderül.
A keretek
Akár így, akár úgy, a hatalmi elnyomás, a besúgóhálózat, a központi lejáratás burkolt, de egyre nyíltabb megjelenése meghozta számomra azt az érzést, hogy ilyen helyzetekben igenis helyes közügyekről beszélni, öncenzúra és udvariaskodások nélkül. (Jellemző,hogy az Iwiw-korszakban még óvakodtam attól, hogy bármiféle politikai jellegű véleményt kitegyek a közösségi hálóra. De hát nem is voltak akkor politikai viták a szó eredeti értelmében csak hatalmi harcok, és a hatalmi harcok támogatása anyázásokkal. Most, a Facebook-korszaban már úgy gondolom, a kulturált vitának és közügyekben való frappáns véleménynyilvánításnak egy közösségi hálón is helye lehet.) Persze ennek is megvannak a maga keretei.
Például biztos, hogy nem hozok szóba sohasem politikai témát próbateremben (az öltözőt is beleértve) és táncházban. Legalábbis törekszem erre, de volt már olyan, hogy másnak aljas provokációval sikerült csőbe húznia. Mindenesetre ezekre a helyekre nem akarok semmi ilyet bevinni.
Ugyanígy azt sem tartom helyesnek, hogy a különböző pártok munkahelyeken és iskolákban alakítsanak tagszervezeteket. Nem. A munkaidőn kívüli, folyosói beszélgetést, és a klubokban való vitát azonban nem tilthatjuk meg.
A múltkor viszont egy tábortűznél kerültek szóba ilyen dolgok, ahol többek között Ilamával üldögéltem együtt. Ilamát nagyon kedvelem, egy színjátszókörben játszottunk (nem a Nótakockában), de még valószínűleg fogunk is. Ő szóvá tette, hogy a Hallgatói Hálózattól nem a céljai, hanem a módszerei miatt idegenkedik, mire én a védelmükre keltem. Hosszú és zavaros szóáradat jött ki a számon, aminek a végén magam is meghökkentem Ilama ijedt arcát látva. És megértettem, hogy legtöbben még mindig attól félnek, milyen heves reakciókat vált ki egyesekből ez a téma, hogy politika. Ilama döbbenten konstatálta, hogy amikor erről beszélek, csendes udvariasságom eltűnik, hangosan és indulatosan, szélesen gesztikulálva kezdek beszélni, mintha nagyon dühös lennék valakire. (Dühös is vagyok néha, igaz, nem Ilamára, szóval nem lenne oka megijedni tőlem.)
De akárhogy is: kedves Ilama, értem a reakciódat, és kérlek, ne haragudj rám! Értem, hogy ijesztő sokak számára az az indulat, amit a téma kivált. Hidd el küzdök én is ellene, és próbálom az indulataimat helyes MEDERbe terelni. Nézd el nekem, hogy néha ilyen vagyok.
(Érdekes, hogy Ilama próbán és színpadon sokszor láthatott már indulatosnak; úgy látszik kevéssé számított rá, hogy a való életben is tudok ilyen lenni.
Tehát
Összefoglalva: a közügyekről való beszélgetésnek, vitának és véleményalkotásnak megfelelő helyeken és keretekben igenis helye van az életünkben (nekünk, fiataloknak is), és egyáltalán nem biztos, hogy ennek mindig csak a választások idejére kell korlátozódnia. Akit nem érdekel, azt persze ne nyaggassuk ilyenekkel, de egyébként, ha már olyan dolgokról is nyíltan lehet tapasztalatot cserélni, mint a szex, miért ne lehetne a minket mint közösséget érintő kollektív dolgokról is? Miért ne aktivizálhatnánk az agyunkat ilyen téren is?
Csak az a fontos, hogy mindez tényleg véleményt-alkotás legyen és ne mindenféle elitcsoportok hatalmi igényeinek önkéntes és ingyenes szolgálata, illetve kiszolgálása.
Elődeink szerint...
„A népi kollégista politizál. Hazugnak, bűnösnek tartja azt a jelszót, hogy az ifjúság ne politizáljon. Hazugnak, mert azok szokták ezt hangsúlyozni, akiknek politikai szándékaik vannak az ifjúsággal. Bűnösnek, mert az ifjúság politikai félrevezetésének jelszava ez. (…)
[A népi kollégista] megfigyeléseket gyűjt a társadalomban, megfigyeléseit rendszerbe foglalja, nevelőivel és társaival megvitatja, és igyekszik helyes következtetéseket levonni belőlük. (…)
Megismeri a politikai rendszereket, pontosan tájékozódik a pártok, azok ideológiája és programja felől. Politikai meggyőződését azonban nem kész formulákból meríti, hanem a társadalmi valóság tárgyilagos megismerése után, saját erőfeszítéseinek útján jut el politikai meggyőződéséhez, melyet aztán szilárdan, öntudatosan vall. (…)
Tiszteletben tart minden becsületes politikai állásfoglalást, s a színvonalas vita eszközét veszi igénybe, ha az nem egyezik az övével. Más egyénisége súlyos megsértésének, és saját meggyőződése lealacsonyításának tartaná, ha azt másokra úgy akarná rákényszeríteni, hogy előbb a meggyőzés eszközét sikerrel nem alkalmazta.”
(A népi kollégiumok szervezeti és rendtartási szabályzata, 1947)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése