Én mondjuk nem olvastam Alekszandr Osztrovszkij Jövedelmező állás című darabját.
(Nem is nagyon tudtam eddig, hogy ki az az Osztrovszkij, illetve sokáig azt hittem, hogy egy szocreál író.) De most hogy láttam színpadon elgondolkoztam rajta, hogy részeire tudom-e szedni. Arra jutottam, hogy a szöveg maga közel sem olyan sokatmondó önmagában, mint amennyi gondolatot és benyomást a színpadra vitt mű a TÁP Színház előadásában rámzúdított. Más szóval: nem is gondoltam, hogy egy relatíve kevéssé izgalmas szövegből ilyen remek előadást ki lehet hozni.
Magát a darabot Alekszandr Osztrovszkij a XIX. század közepén írta és állította színpadra. A maga korában merész és bátor darab lehetett, mert olyanokról szól, mint a bürokrácia és az idealizmus egyenlőtlen küzdelme, a hivatali dehumanizálódás (vagy mi), a korrupció, az érdekházasság és a szerelem (ez utóbbi azért inkább cinikus rezignáltsággal, mint szentimentális idealizmussal szemlélve), a hatalom és a behódolás, a csinovnyik-lét, stb.. A mi generációnk már a középiskolában megtanulja, hogy ezek a témák a XIX. század közepi orosz írók kedvenc témái, hát nem csodálkozunk, ha ilyenekkel találjuk szembe magunkat. „Megszoktuk” ezt az oroszoktól. Annál mellbevágóbb, ha ezeken a témákon keresztül a saját korunk visszásságaival szembesítenek minket.
Ez az előadás, amit most láthattunk a TÁP Színháztól, bevallottan egy átdolgozás. Az ajánlójukban egyenesen azt írták: „Hogy az eredeti műből mi marad, az maradjon titok, mert a TÁP Színház változata a jelenre reagál; és az előadás után büszkén mondhatja majd egy magyar ember, hogy van saját magyar, nemzeti alternatív színházunk.”
(http://trafo.hu/hu-HU/osztrovszkij)
A fordítás, és a darab „aktualizálása” azaz az „abszurd mai magyar valóságra” (vagy mire) alkalmazása nagyrészt a kiváló dramaturg, Fekete Ádám munkája.
És persze Vajdai Vilmosé, a rendezőé.
De az előadás specialitása szerintem nem is a nézőre kacsintgató kiszólásokban van, hanem abban, hogy mennyi mindenféle színpadi hatás van összegyűjtve itt erre a helyre. Van itt az előadás közben vetítés, karaoke-éneklés és nagyon sok zene. Méghozzá élőzene a Puszi Együttes jóvoltából. A zenekar ráadásul a színpadon van, vagyis nem a zenekari árokban, a nézők számára láthatatlanul, mint egy átlagos musicalben, hanem a játéktérben, egy emelvényen. Mintha kicsit a díszlet részei lennének, de méginkább olyan, mintha egy kicsit az ő koncertjük is lenne a z egész előadás. Főleg mert egy-két számot leszámítva a saját zenéjüket játszották. A végén megjelenik a Ferencvárosi Herz Férfikar is, a Bécsi munkásindulót énekelve. (Érdekes, hogy nem bejönnek és énekelni kezdenek, hanem eleve énekelve jönnek be, de nem az induló ritmusára egyszerre bevonulva, hanem szabálytalanul beoldalogva. Mintha ez is külön formabontás akarna lenni.)
Néha kicsit mintha már túlontúl sok lenne a hatás, és külön-külön is túl harsányak lennének, elég harsányak ahhoz, hogy a néző csak kapkodja a fejét, és összezavarodjon, hogy a zenék és vetített képek közül mi az, ami a történet szempontjából is fontos, mi az, ami nem közvetlenül fontos, de passzol a darab mondanivalójához (például egy interjú egy valós interjú egy korrupt hivatalnok lebuktatásáról, rögtön az elején), és mi az, ami csak úgy van, és bár a maga módján szép vagy frappáns, de nem annyira darabhoz inkább a társulathoz tartozik. (Például, amikor az egyik zenekari szám közben a háttérben egy remekül összevágott videót látunk, ami tulajdonképpen az előadás alkotóit mutatja be, civil mivoltukban, a színpadon kívül.) Lehet hogy ez a sokféle vizuális és zenei hatás, amelyek néha egymás mellett kaotikus összvisszaságban egyszerre vannak jelen a színpadon, éppen egyfajta elidegenítő effektusként szolgálnak: amellett, hogy sokrétű élményt nyújtanak, kicsit játszanak is a nézővel, próbára teszik az érzékeit, hogy tudja-e követni, mi mivel függ össze ebben az előadásban. Éppen ezért nem is igen tudom eldönteni, hogy az ajánló mit értett saját(os) magyar nemzeti alternatív színházon: azt, hogy az előadás mai problémákra reflektál, vagy hogy ezt ilyen sok zenés betéten és egyéb „speciális effekten” keresztül teszi.
A darab, mint már mondtam a hivatal és az idealizmus küzdelméről szól. Nem állítanám, hogy egyetlen főszereplője van, ezért nem is tudom, mivel kezdjem a történet, és kivel kezdjem a szereplők bemutatását. Lényeg a lényeg: már az elején megismerjük a Hivatal főnökét, az öreg, cinikus és mindenből kiábrándult Visnyevszkijt (Hegedűs D. Géza), aki azért a külvilág felé a feddhetetlen, becsületes öregurat játssza, de ezáltal inkább a prűdség és a sznobság szobrává válik. Illetve, ha egy szóval kellene jellemezni őt, akkor ezt lehetne mondani: ő a hatalom.
Vele együtt ismerjük meg unokaöccsét, a lánglelkű Zsadovot is (Kovács Krisztián). Na ő az a bizonyos idealista, az önbecsülését még el nem vesztett ember, aki egyszerű hivatalszolga létére Petőfire akar hasonlítani, és a becsületességről szónokol, és egy politikai szervezkedésben vesz részt. Nagyon elüt az őt körülvevő világtól. Én nem tudtam eldönteni, hogy az-e a cél, hogy a néző szimpatizáljon ezzel a figurával. Más szóval nem tudtam eldönteni, hogy az-e cél, hogy a néző komolyan vegye ezt a figurát, és azt az egész patetikusságot, amiről szintén nem tudtam eldönteni, hogy bele van-e írva a szerepbe, vagy csak a színészi alakítás miatt alakult így a szereplő.
Szintén fontos szereplő még a darabban az öreg Kukuskina asszony (Lázár Kati) akinek egyetlen célja, hogy számára kedvezően adhassa férjhez két lányát, Julinkát (Gera Marina -b) és Polinát (Gergely Katalin -k).
Mindkettejüknek többször is nyomatékosan (néha szinte hisztérikusan) ismételgeti, hogy a nő feladata az, hogy minél több pénzt csikarjon ki a férjéből és minél előkelőbb társadalmi egzisztencia megteremtésére kényszerítse a lehető legaljasabb eszközökkel is. A két lány nem sokban különbözik egymástól: mindketten engedelmesek és butuskák, de útjaik hamarosan szétválnak: Polina a szegény forradalmár, Zsadov felesége lesz, Julinka viszont a főnökei iránt feltétlen odaadást mutató, alázatosan törtető csinovnyiké, Belogubové (Szabó Simon).
Az egész darab tehát két ellentétpárra épül fel, az egyik Zsadov és Visnyevszkij összecsapása, a másik Belogubov és Zsadov eltérő hozzáállása a munkához, és ebből következően Julinka és Polina eltérő sorsa. Ezeknek az ellentéteknek a felvázolásánál ugye nagyon sok múlik a színészeken, úgyhogy térjünk is rá a színészi alakításokra.
Hegedűs D. Gézának nagyon jól áll a szerepe, élvezi is, amit csinál, és ez látszik is rajta. Jól hozza a fáradt és cinikus, hierarchia csúcsán álló, ezért mindenkit magasról lekezelő főnök szerepét. Az viszont már a rendező és a dramaturg zseniális találmánya, hogy éppen a színész korábbi szerepein keresztül utalgatnak vissza ennek a figura lehetséges múltjára. Például az amúgy nehézkesen mozgó Visnyevszkij, miután kifejtette, hogy milyen hálátlan a mai „ingyenélő” és „ingyen tanuló”, felforgató és öncélúan forradalmárkodó egyetemi ifjúság, egyszercsak felugrik az emelvényre, a zenekar mellé, és énekelni kezdi Szörényi Levente és Bródy János optimizmusról és tettvágyról szóló dalát, az Alkotni születtünk-öt, a Kőműves Kelemen musicalből (illetve rockballadából),
(http://www.youtube.com/watch?v=1wMDNiBtIE0 -kb 6:40-nél kezdődik)
miközben a háttérben Kőműves Kelement, azaz magát az ifjú Hegedűs D. Gézát látjuk táncolni (a ’80-as években!). Ezzel a húzással Visnyevszkij félre nem érthetően a mai magyar elit szimbólumává válik.
Kovács Krisztián(b), mint már említettem érzésem szerint néha túl patetikusra vette a figurát, de lehet, hogy ez is a rendezői koncepció része volt, mindenesetre remekül fejezi ki az egész, hogy milyen nehéz dolga van a ma lehetséges Petőfijeinek (ha vannak). De lehet, hogy ez a patetikusság csak azért zavarbaejtő, mert eközben minden más igazán hangsúlyos alakja az előadásnak (Visnyevszkijt kivéve) olyan karikatúraszerű.
A két lány is az: butácskák és álmodozók, és ezt a két fiatal színésznő remekül hozza.
(Gera Marina és Gergely Katalin)
Igazán ütős azonban az a jelenet, amikor már valamivel férjhezmenésük után találkoznak, és Julinka magyarázni próbálja Polinának, hogy milyen boldog élete van gazdag férje mellett, és csak Polina nem veszi észre, hogy a nővére tulajdonképpen saját magát akarja minderről meggyőzni. Az elhangzó szavak és a szemmel látható viselkedés között feszülő ellentét egy nagy színészi lehetőség Gera Marinának, és ő ezt a nagy lehetőséget remekül ki is használja. Tetszett, amit csinált.
Lázár Kati… (b)
hát ő egy harsány, nagyhangú, kicsit szenilis öregasszonyt játszik. Ezt a figurát már annyiszor, de annyiszor láttuk tőle, hogy én már kicsit unom is. Hiába, be van skatulyázva szegény, pedig nagy dolgokra képes, amikor nem ilyen szerepeket kap. Emlékszem, milyen nagyot alakított Puckként az Alföldi Róbert által a Bárkában rendezett Szentivánéji álomban. (Mindenki meg volt hökkenve, hogy Puck szerepét nem egy fiatal izgő-mozgó fiú, hanem egy idősödő nő játssza, és milyen remek hatás volt már ez a meghökkenés is.)
Szabó Simon (aki egyébként független filmes rendező) is karikaturisztikusan ábrázolja Belogubovot, de ezt megintcsak a szerep kívánja meg. Néha túlzásokba esik, de legtöbbször tényleg viccesen csinálja, amit csinál.
Az előadás legerősebb alakítása azonban szerintem az egyik mellékszereplőhöz kapcsolódik, mégpedig Juszovhoz, Visnyevszkij öreg hivatalszolgájához.
Őt Thuróczy Szabolcs játssza, és milyen emlékezetesen! Nem tudom, az eredetiben ez mennyire van kihangsúlyozva, de Juszov is egy cinikus alak, viszont egészen másképp mint a főnöke. Visnyevszkij nehézkessége helyett, Juszov egy ravasz és élettel teli figura, aki a háttérben meghúzodva titokban mindenkin felülemelkedik, és a beképzelt Visnyevszkijt ugyanúgy megveti, mint a „forradalmár” Zsadovot. Amolyan gonosz, de okos figura. Na, ő nem karikaturaszerű. (Hogy van-e valami dramaturgiai szerepe annak, hogy az előadás közepén elénekli Šurda dalát, arra nem sikerült rájönnöm.)
Mint már említettem az előadás nem titkoltan a mának szól. Éppen ezért viszont nemcsak a hatalom kapja meg a magáét, hanem mi is. Az a munkás-kör, ahol Zsadov szervezkedik (és amely nagyon emlékeztet a Júdea Népe Frontra, a Brian életéből) nem burkoltan paródiája a mai ellenzéki diákmozgalmaknak, a bázisdemokrácián alapuló ügyvitelnek, amelynek nehézségeit magam is annyiszor megtapasztaltam.
Mindabban viszont amit erről mondanak, igazuk van, és ezt én sem tagadom, de szerintem a HaHá tagjai sem tagadnák. (Jólesik azért egy valós kritika a sok valótlan pocskondiázás, és fizetett lejáratási kísérlet után, azt hiszem.) Egyébként ezek között a szervezkedők, mármint a színészek között ott van maga a darab dramaturgja, Fekete Ádám és az Anarchista Színház vezetője, ifj. Sebő Ferenc is. Szóval ezek a jelenetek inkább öniróniának foghatók fel, részükről is.
Ami a darab befejezését illeti: nekünk, a mai magyar nézőnek már happy endnek tűnik az, hogy a végén Visnyevszkij mégis elbukik (mert lelepleződnek a korrupciós ügyei), és Zsadov (egy kiábrándulás után végül visszatérve korábbi forradalmár állásfoglalásához) valahogyan mégis felül marad. Úgy értem Visnyevszkij lelepleződése kicsit olyan erőltetett Deus ex machinának tűnhet, mint Jókai Mór Aranyemberének szerencsés végkifejlete, amikor az író már beletörődik, hogy a szituációnak, amelybe hősét vezette (a rossz házasságnak és a kettős életnek) tulajdonképpen nincs emberileg lehetséges megoldása, ezért kreálnia kell egy „csodát”, vagyis egy szerencsés véletlent, azaz Krisztyán Tódor hirtelen előkerülő holttestét, hogy szegény Tímár Mihály kiléphessen kellemetlen helyzetéből. Vagy mint mikor Molière-rel átíratták a Tartuffe-öt, hogy nehogy már a gonosz győzzön benne, inkább jelenjen meg a gondoskodó államhatalom, a király a végén, hogy igazságot tegyen. Hát ilyen Visnyevszkij bukása is. Feltételezhető belőle, hogy van valami Visnyevszkijnél és Hivatalánál is nagyobb hatalom, ami ellenőrzi, hogy ezek a főnökök mit csinálnak, és majd igazságosan megbünteti a korrumpálódott vezetőket. Miközben mi tudjuk, hogy azért nem ilyen egyszerű ez a dolog.
Az előadás záróképe azzal próbálja ennek az ellentétnek a képét feloldani, hogy felvonultat minden effektet, ami eddig használva volt, ezáltal tökéletesen megkomponált káosz keletkezik. Zsadov nagyszabású szónoklatát elnyomja a Bécsi Munkásinduló, miközben a kivetítőn menetelő pálcikaemberkéket látunk, fények villóznak, és minden szereplő szanaszéjjel bámul, és végképp összemosódik, mi a fontos és mi a lényegtelen, ki mit akart a végén, és kivel mi lesz később, és egyáltalán, hogy kire kéne figyelni.
Összességében remek színházi élmény ez a darab, ajánlom mindenkinek, részben elgondolkoztatósága, részben pedig a benne rejlő remek musical és koncertélmény miatt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése