2008 emlékezetes őszén három fiatal legény állított be a Kardforgatók Legfőbb Székely Lófőjéhez, azzal hogy szeretnék jól megtanulni a szablyaforgatás fogásait. A Legfőbb Kardforgató Lófő szívesen fogadta, és gondosan tanította őket.
Lelkesek voltak ők hárman, fiatalok és elszántak. Hasonlítottak egymásra: mindhárman magasak, vékonyak és barna hajúak voltak, sötét színű szemekkel és turanid arcvonásokkal, szóval tipikusan magyar legények.
Nem voltak testvérek, csak jó cimborák, és főleg kollégák. Deákok mind a hárman, idegen nyelvekben és históriában képezték magukat. Csak pár hónap különbség volt közöttük születésben. Az érdekes inkább az, hogy a sok nagy hasonlóság ellenére, ami volt és ma is van közöttük mennyi különbség volt köztük szemléletben, indíttatásban és vérmérsékletben. De talán még szemléletben sem volt nagy különbség közöttük akkor még, mégis a háromféle indíttatás később aztán három különböző útra terelte őket.
A legidősebb közülük nagyon régi dunántúli köznemesi családból származott, buzgó katolikusnak tartotta magát. Érték volt számára a tudás, az elegancia, és a karakán kiállás a jogokért, a régi erényekért és értékekért. Nemes volt, azon belül is köznemes, a szónak jó értelmében. Ezt azért jó hangsúlyozni, mert senki nem nevezhette volna sem arisztokratának, sem dzsentrinek, valószínűleg ő is visszautasította volna mindkettő jelzőt, és visszautasították volna mindkettőt azok is, akik jól ismerték. Ő a XVIII. századi hazájáért aggódó, jogaiért nyakasan kiálló nemesnek a mintaképe volt, akitől idegen mind az arisztokraták individualizmusa és fölényessége, mind a XIX-XX. századi dzsenrtik felelőtlensége és minden valódi érték nélküli urizálása. Mindenkihez barátságos, udvarias volt, amennyire lehetett. Legtöbb ismerősét lenyűgözte nemcsak magabiztosságával és elhivatott szorgalmával, de ékes-ízes magyar beszédével és nótázó kedvével is. Vezérnek, hangadónak, szószólónak való volt.
A középső legénynek paraszti ősei voltak. Leginkább talán az izgágaság, az ideges mozgékonyság és a kíváncsiság volt rá jellemző. Sok szempontból kereste még önmagát, bizonyítani akart magának és másoknak is. Hol harcias volt, hol letört és elvesztette az önbizalmát. Neki is a tudás volt a legfőbb érték, de legtöbbször igyekezett az olyan szilárd és kategorikus állásfoglalásokat elkerülni, amik az első legényre olyan jellemzőek voltak. Inkább körül akart járni mindent sokszor, megnézni, minden oldalról. De voltak dolgok, amikért nagyon tudott lelkesedni. Főleg az irodalomban. Ha vallásáról kérdezték, sosem tudott egy szóval válaszolni, inkább hosszú fejtegetésbe kezdett a természeti vallásokról, Mircea Eliadéról, Lao-céról és Weörös Sándorról. Valami fura transzcendentális rendszert épített fel magának saját használatra. Azokkal, akik tételes vallásokat követtek előszeretettel szállt vitába, de éppígy nekiment az ateistáknak is. Sok szemléletet tanulmányozott és sokmindent átvett a legkülönbözőbb helyekről, amiket jónak érzett. Ezt az eklektikusságát nem mindenki tudta követni. Vívni is így vívott: többnyire óvatos volt és védte magát, vagy egyszerűen csak kitért, aztán időnként kitört, de nem erejével inkább fürgeségével próbálta az ellenfelet legyőzni.
A harmadik, legfiatalabb legény régi református lelkészcsaládból származott, méghozzá a „kálvinista Rómából” azaz Debrecenből. Nagyon ráillett a „nyakas kálvinista” elnevezés. Általában csendes embernek ismerték, szerénynek, de nagyon következetesnek. Ritkán szólt, de akkor nagyon frappánsan és szellemesen. Nem volt rá jellemző sem az a szóvirágos ékesszólás, ami az első legényre, sem aza gondolati kacskaringósság, ami a másodikra (akinek mindenről ezerféle más dolog jutott az eszébe). Inkább lényegretörően hatásos akart lenni. Teológiát is tanult, és ha kellett, ő is szívesen kiállt a Bibliáról vitázni, de ezt is többnyire sok humorral és megértéssel tette. Stabil volt és biztos, mint egy tölgyfa. Vívni is teljes nyugalommal vívott, bár nem volt lételeme a harc.
Az első legény néha tett olyan kijelentéseket más vallásúakról (zsidókról és protestánsokról), amiket a másik kettő, főleg a harmadik legény sértőnek találhatott.
És tett olyan kijelentéseket más nemzetiségekről is, amiket főleg a második legény találhatott sértőnek (akinek sokfelé voltak barátai). A másik két legény azonban ilyen kijelentések után nem rántott kardot, és mégcsak nem is csapott az asztalra, inkább elnézően, de a lehetőségekhez képest gonoszul kiröhögték a legöregebb legényt Tudták, hogy a másik embert nem mindig a kocsmában hirtelen felindulásból tett kijelentései alapján kell megítélni.
A második legény is tett néha olyan kijelentéseket, például a kereszténységről, mint ideológiáról, amelyeket a másik két legény (főleg az első) sértőnek találhatott. A másik két legény azonban ilyenkor nem rántott kardot, és az asztalra sem csapott, inkább csak elnézően, de a lehetőségekhez képest gonoszul kiröhögte a középső legényt. Tudták, hogy a másik embert nem feltétlenül kocsmában hirtelen felindulásból tett kijelentései alapján kell megítélni.
A harmadik legény nem tett elhamarkodott kijelentéseket, ő annál okosabb volt.
A három legény kolléga is volt, szövetkeztek egymással egy nagy vállalkozásra: a Rákóczi-szabadságharcról akartak közös könyvet írni. Mindhárman komolyan vették a „kuruc” örökséget, de mindhárman másként értelmezték (ami később fontossá vált), ahogyan a szabadságharc történetéből is más-más dolgok érdekelték őket.
A legöregebb legényt a szabadságharc, mint a kis- és köznemesség mozgalma érdekelte: a felkelés a magyar alkotmány és az ország függetlenéségének védelme érdekében, az ősi jogok és kiváltságok védelmére. Az első legény „harcos-kuruc” volt.
A középső legényt az érdekelte, hogy Rákóczi Ferenc fejedelem hogyan vette fel a kapcsolatot más országokkal, hogyan tárgyalt küldöttei útján, hogyan akarta a harcát és az államát, a Magyar Konföderációt nemzetközi, európai keretbe illeszteni. A második legény „diplomata-kuruc” volt.
A legfiatalabb legényt a szabadságharcban és a fejedelemnél is meglévő vallásos gondolat érdekelte; az hogyan illettek az események a magyar közgondolkodás fejlődésébe, a magyar protestantizmus történetébe, és egyáltalán: a XVII-XVIII. századi emberek gondolkodásába. A harmadik legény „ideológus-kuruc” volt.
Idővel a három legény útjai szétváltak. Ma, ha találkoznak, a régi szívélyességgel köszönnek egymásnak, de már nem keresik egymást. Pedig nem feledték el Rákóczit, sem azt, amit a Legfőbb Kardforgató Lófőnél tanultak, de már mindhárman mással foglalkoznak. Most is hasonlóan élnek, és lehet, hogy a jövőjük is hasonló lesz, de a jelenüket teljesen másképp látják.
Az első legény továbbvitte családjának lázadozó nemesi öntudatát. A XVIII. századi országgyűlések történetével foglalkozik A hosszú békés korszakkal, amelyben oly sok vér után a nemességnek végre lehetősége nyílt a sérelmeit békésen, parlamentárisan rendezni. Amikor a „harcos kurucság”, harcias, de békés és alkotmányos ellenzékiséggé szelídült. Fontos, építő kor, és fontos róla írni, nem kevésbé, mint a nagy történelmi fordulatokról. Ami pedig a jelent illeti: sokan hallgatnak a szavára. Megérezte a hatalom ízét. Buzgón támogatja a kétharmadista keresztény és nemzeti rendszert, amely nézete szerint a magyar állami függetlenség feltétlen védelmén dolgozik, és rendet tesz az országban. A műhelyt, ahol dolgozott egy darabig Horthyt éltető plakátokkal díszítette. És mintha fel akarna támasztani egy XVIII. századi nemességet maga is. Következetesen kiáll azért, amit fontosnak tart, mégha sokakat meg is bánt ezzel.
A második legény továbbvitte családjának népi értelmiségi öntudatát. A XX. századi magyar népi mozgalommal, és a népi írókkal foglalkozik. Azzal az időszakkal, amikor olyan sokan igyekeztek egy ország figyelmét felhívni, hol lírai szép, hol ijesztő, mellbevágó eszközökkel, hogy a parasztsággal, mint társadalmi osztállyal is foglalkozni kellene, már, megélhetésüket biztosítani, kultúrájukat a nemzeti kultúra részének elismerni, gazdasági és társadalmi szervezkedésüket tolerálni (és nem puskatussal veretni őket brutális csendőrök által), egészséges, demokratikus magyar öntudatuk fejlesztéséhez a segítséget megadni. Egyáltalán: az egész nemzet új, demokratikus öntudatának a kifejlődését segíteni (az eddigi hierarchikus helyett). A második legény a jelenét is ilyen alapokról szemléli: úgy gondolja, a demokratikus nemzettudatért harcol, amikor szembefordul a kétharmadista hatalommal, amely nézete szerint elnyomja és elkergeti állampolgárait, amely (mint a két világháború közötti rendszer) nézete szerint csak a kartelleknek és klienseknek őrzi az állam és a nemzet javait. Vannak, akik hallgatnak a szavára. Megérezte a lázadás ízét. Régen vallásról vitatkozott, ma politikai folyamatokról vitatkozik hevesen, harciasan. Mintha feltámasztani akarná a Márciusi Frontot, a Szabad Szót és a Továbbot. Következetesen kiáll azért, amit fontosnak tart, mégha némelyeket meg is bánt ezzel.
A harmadik legény továbbvitte a családja lelkészi hagyományait. De valószínűbb hogy történész lesz belőle, mint hogy lelkész. A magyar református egyházak történetével foglalkozik. A hatalomról és a lázadásról is bizonyára megvan a véleménye, de nem veri nagy dobra. Nem akar feleslegesen balhézni és konfliktusokba kerülni. Következetes abban, amit fontosnak tart, de úgy gondolja, emiatt senkit nem kell megbántania.
A három legény tehát most is sokban hasonlít egymásra. Hasonló helyzetben vannak most is egy szétszakadó társadalmon belül. Lehet az is, hogy hasonló pályát fognak befutni: megvan az esélyük, hogy elismert tudós váljon mindhármukból. Legalábbis úgy hallottam. A nagy különbségek a fejükben vannak: abban, amit gondolnak, és abban, amit leírnak, megalkotnak. Kérdés, ki mi alapján fogja megítélni őket. És még jobb kérdés: találhatnak, találhatnának-e még ők utat egymáshoz? Most vagy a jövőben?
Persze sokan rájöttetek már, hogy e sorok írója elfogult. Mert e sorok írója a második legénnyel azonos.
Mégis, végignézve a három legényen, felmerül a nyugtalanító, feszítő kérdés: mi okozza a különbségeiket a gondolkodásban, ha ennyire hasonlítanak egymásra? (Nem a mentalitásbeli, hanem a gondolkodásban való különbségekre gondolok…) Kizárólag az, hogy milyen családi örökséget visznek tovább? (Egy nemesit, egy munkásmozgalmit és egy református lelkészit.) Ennyire meghatározó lenne ez ma? Ennyire nem lehet ebből kitörni? Ennyire ez dönt el minden állásfoglalást?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése