(…)
Balázs nagyon érdeklődött minden művészet iránt. Rengeteget olvasott, (…) zenét hallgatott. Nagyon szeretett tervezgetni. S ha el-elábrándozott, gyakran úgy belemerült, hogy se látott, se hallott.
Nem volt ügyetlen. Jó adottságai voltak neki is. De munkája elvégzésében újra meg újra le kellett győznie fizikumát. Értelme mindig jóval előtte járt lábának, karjának. Nagyon sokszor letört, mivel azt vélte magáról, hogy suta. Ilyenkor tényleg szinte használhatatlanná vált. Akaraterővel nem segíthetett magán, mert annak híján volt. De ha valami fellelkesítette, munkája aranyat ért.
(…) a tisztán látott, világosan felfogott mozgásokat kezével, lábával, testével felépíteni nála küzdelmes volt. A táncos adottságok nem annyira a lábában voltak, mint inkább a fejében. Persze ez a különbség idővel lényegesen csökkent. Balázs sokat fejlődött. (…)
Ha valamit nem végzett jól, vagy ha >>rossz napja<< volt, Komáromi sokszor félrehívta és kegyetlenül lehordta. Elébe tárta gyengeségeit, hibáit. (…) De Komáromi tudta, miért teszi, s tudta, hogyan tegye. Ezek után Balázs elszántan >>csak azért is megmutatom<< daccal vetette magát újra a munkába. De nem tudott állhatatos lenni, gyenge volt az akarata, elszánása csak szalmaláng. Egy idő múlva – ő maga észre sem vette – újra ellanyhult, visszaesett a régi hibáiba. Komáromi azonban nem hagyta. (…) Balázs elkeseredett. (…) Nagyon szerette a táncot, (…) Komáromit is és érezte, hogy igaza van. (…) Sokat vívódott ezekben a napokban. (…) De éppen ezekben a vívódásokban gyűjtött erőt az állhatatosabb akaratra. Így vette erőt tunyaságra hajlamos érzékenységén. Forrongott, de tisztult… Komáromi jól számított. Megerősítette Balázst.”
(László-Bencsik Sándor: Egy tánccsoport útnak indul)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése