Helyzetjelentés

Érdekes volt ez a mostani nyár. Már csak azért is, mert júliustól szeptemberig tartott.
Megtaláltam és elvesztettem egy munkát, kilábaltam egy betegségből meg egy válságból, résztvettem egy színdarab megalkotásában (mint színész), és én is elkezdtem megírni egyet (amiből még nem tudom, mi lesz, és kit fogok megkeresni vele), megint megjártam Polákországot egy remek csapattal. Ez egyébként jellemző: remek csapat jött össze a Tóparti színdarabunkhoz is, egy egészen különleges, válogatott társulat, és ugyanilyen jó csapat volt az is amelyik a gorlicei fellépésre állt össze. De hogy lesz-e bármelyiknek folytatása? Hát nem tudom. Egyelőre nem úgy néz ki. A Társulat szétszéledt, a sulidarab félbemaradt. Pont az a része nem jött össze az egésznek, ami miatt elkezdtük csinálni, hogy majd bejárunk vele néhány iskolát, és a látottakat megbeszéljük a diákokkal. Ehelyett mi lett? Az lett, hogy előadtuk a darabot egy nyári művészeti fesztiválon, ahol megnézte néhány író és ellenzéki aktivista, akik vállat vonogatva azt mondták: „Hm, nem rossz.”. (Ami akár azt is jelenthette adott esetben, hogy tulajdonképpen semmi újat nem mondtunk nekik, de szépen mondtuk.) Pont azokhoz nem juttattuk el az egészet, akikben gondolatokat akartunk ébreszteni ezzel a mi előadásunkkal.
Néha találkozom még Ráhellel, a különös szépségű, lázadó lánnyal, aki egy jóval provokatívabb színmű kedvéért hagyta ott a mi (éppen kifulladni látszó, de végül később mégis megvalósuló) projektünket. Ráhel végül mégis beiratkozott az egyetemre, mozgásművészetet tanul. Ki tudja, hova fogja még vinni lázadó lendülete. Ötleteknek mindenesetre még mindig bővében van. Vajon tényleg fogunk még együtt dolgozni?
És a múltkor Berekkel is összefutottam. Megkérdeztem játszik-e még valahol. Azt mondta, megy még az az érdekes krimidarab, amelyben a néző is nyomozhat, és még egy vacsorát is kap mellé. De Berek szerint ez inkább egy társasjáték, mint igazi színdarab. Ő szeretne valami olyan helyre menni, ahol új kihívások is várják, olyanok, amelyekben a színészi játék, a szerep kidolgozása, a beleélés révén új dolgokat tudhat meg magáról a világról, saját helyéről és határairól.
Elgondolkoztam. Ayrton Senna szavai csengtek a fülemben az autóversenyzésről. Igen, kell valami mindenképpen, valami olyan tevékenység, amelyben az ember ilyen módon fejlesztheti magát, és ami iránt megvan a kellő elkötelezettsége és alázata, amelyben igénye is van, hogy egyre újabb és újabb utakat fedezzen fel a maga számára, eddig járatlan ösvényeken kóborolva.
Nekem mi lesz ez? Sokmindent csinálok, és mégis… Melyik a fő: a költészet, az írás, a tánc, a történeti kutatás? Melyikért csinálom az összes többit?
Akikkel napi kapcsolatban maradtam a Társulatból, az Füstköd és Körtéfa. Füstköddel továbbra is élmény beszélgetni. Nem nagyon ismerek nála elkötelezettebb színházi embert, elképesztő ötletei vannak, csak épp az önbizalma kevés. Nagyon hasonlít rám. Igyekszem felé annyi biztatást küldeni, amennyit csak tudok. (Néha mégis úgy érzem, cserbenhagytam. De lehet, hogy ő ezt nem így gondolja.) Érdekes figyelni őt. Minden kishitűsége ellenére hallatlanul izgalmas mindaz, amit időről időre felfedez, akár magában, akár mindenhol a világban. Talán nincs tudatában, de nap mint nap értéket teremt, és értéket ment. Arról nem is beszélve, hogy ő is mennyi biztatást küld felém. Fura. Magunkról egyikünk sem gondol sokat, de a másikat mindketten nagyra tartjuk (azon kívül is, hogy barátok is vagyunk), így aztán időnként valahogy mégis tartani tudjuk egymásban a lelket.
Körtéfa is igen gyakran keresi még önmagát. De a legutóbbi időben részben neki sikerült újra felráznia. Ő és Madár vettek rá, hogy végre újra visszatérjek Krakówba, ezúttal nem csak átutazóban, hanem ismét rendesen, mindent megismerni akaró nyughatatlan magyar vándorként.
Kraków pedig ismét úgy fogadott, mint a végre ismét megtérő diákját, akinek itt a helye, ha eljön az ideje. Mikor Fecskével, Darakkal, Embőcével és Kerekszemmel jártam itt, hát akkor volt bennem egy csepp szorongás, hogy vajon jó idegenvezető vagyok-e, és sikerül-e épségben odaérni Gorlicébe, és lejelentkezni a Konzul úrnál, stb (és mégiscsak én vagyok a tolmács, stb.). (Ez most teljesen attól függetlenül mondom, hogy milyen kellemetlen kelepcébe kerültünk az úton, amiből persze mint már tudjátok végül is sikerült kimászni.) Szóval, az örök megfelelési kényszerem, na, ami mindent megnehezít. Madár és Körtéfa meg a többi útitársaink mellett minden ilyenfajta szorongásom egyszerűen elmúlt, feloldódott. Nem siettünk sehová, nem volt feszített tempó csak az utazás varázslatos, mámoros időnkívülisége, mint egy Andrzej Stasiuk-könyvben. És a bizalom.
Meséltem Madárnak, Körtéfának és a többieknek a Wawelről, Krakról és a Sárkányról, a királyokról, Báthory Istvánról, Tadeusz Kościuszko-ról (a szelíd arcú szabadságharcosról), a festő Jan Matejko-ról, és kavargó, nyugtalan képeiről. Na meg persze a tanítványáról, Stanisław Wyspiańskiról, aki visszafogott tiszta matt képeket festett, de érzelemdús, ragyogóan megírt, vibráló verses drámáiban adta vissza azt a nyugtalan, kavargó, kirobbanó, misztikus hangulatot, amit mestere képeivel teremtett meg. Szóval meséltem mindenről, ami éppen eszembe jutott. Még persze a Jagiełło Egyetemről is, ahol egykor tanultam. És igen, néha még Erdőtündérről is, mert miért ne? Régi történet, sok részletén már én is csak nevetek.
De sok új dolgot is felfedeztem. Egy olyan arcát Krakównak, amit azelőtt nem ismertem. Mégpedig Kraków zsidó arcát. Mármint az tiszta sor, hogy a Kazimierzből korábban is sokat láttam, jártam az Alchemiában és más kocsmákban, egyik-másik zsinagógában is, benéztem egy-két régi házba, vagy a Noé Bárkája Étterembe és az Austeria könyvesboltba, de… De például Körtéfa unszolása nélkül nem biztos, hogy továbbsétáltam volna a Bolesław Limanowski úton a Gettó Hőseinek teréig, aztán Oskar Schindler egykori gyáráig. (Pedig annak idején pont ott, a kalandos életű, bölcs szociáldemokrata teoretikusról elnevezett úton volt a szállásunk Erdőtündérrel, és gyakran sétálgattunk erre, ezért, ha visszatérek ide, én is mindig szívesen járok erre.) Most ismertem meg például Tadeusz Pankiewicz, a bátor gyógyszerész történetét is, aki szinte egyetlen gójként maradt a németek által elkerített gettóban, és igyekezett megmenteni minél több zsidó életét megmenteni. Körtéfa mutatta meg a csodarabbik sírjait a zsidótemetőben, ő és Madár magyarázták el, mi mit jelent egy zsinagógában, és ők meséltek arról is, milyen remek közösségi élet van egy zsidó ifjúsági szervezetben. Élmény volt velük járni be Krakówot, és nagyon hálás vagyok nekik, a sok új felfedezésért (is).
Ja, természetesen felkerestük újra az Austeriát is. Egy nagyon kedves eladó fogadott minket. Mikor sok minden mellett megkérdeztem, milyen zenéket lehet ebben a boltban találni, egyből elém rakott pár cd-t. Többek között egy klezmer-zenét játszó (gój) magyar együttes egyik cd-jét. Egyből ráismertem. A cd-borítón rámutattam a klarinétos képére:
-To mój tata. (Ő az apukám.) –mondtam.
Krakówba valószínűleg hamarosan visszatérek, lehet, hogy most már még hosszabb időre is.
Aztán, mint mondtam, a régi jó öreg tánccsapattól is elbúcsúztam. Sem Oglán, sem Szíla nem tartóztatott. Pedig nekik még lenne mondanivalóm bőven. És köszönnivalóm is sok lenne nekik. Vacskamati és Barnamaci viszont még visszahívnának. Persze vissza fogok még térni. Nem volt maradásom, mert nem lehetett a végtelenségig nyújtani azt a felemás állapotot, amiben voltam. De biztos, hogy azért a végtelenségig nem fogom kibírni nélkülük. Egyszercsak majd újra betoppanok a próbaterembe.
A Gorlicébe menő csapatból nem keletkezett egy új táncegyüttes, lehet, hogy elhamarkodott is volt ezt remélni részemről. Így előttem két út maradt. Vagy Darakkal és régi jó cimborámmal Mikkamakkával tartok, vagy Fecskével. Végül Fecske útmutatását követtem, most abban a csapatban vagyok ahol ő. Remélem, hogy Mikkamakka sem haragszik rám ezért. Biztos vagyok, hogy vele is fogunk még a korábbihoz hasonló válogatott csapattal együtt kalandozni és együtt regölni Polákországban.
Nagyjából itt tartunk most. A régi nagy bolyongó nem veszett el. Van ami nem változott, és ez nem is baj. Újra kutatok, amikor tudok. Korábban a két nagy izgága utazó Ráday Pál és Ryszard Kapuściński nyomában jártam, most azoknak a nyomát próbálom követni, akik Magyarországon először vágtak bele a népművészet közös nemzeti kinccsé tételébe, és ezt még a maguk békés társadalmi felszabadító harcával is összekötötték: regöscserkészekét, népi írókét, kollégistákét, népzenegyűjtőkét, szociográfusokét. Időnként jókat iszogatunk és anekdotázunk Bagoly Tivadar Tihamérral (legutóbb éppen a költözése alkalmából, amelyben nekem is volt némi szerény részem). Továbbra is rendszeresen összeülünk Szottyom Szívével, megvitatni a lapunk ügyeit, aminek persze mindig az a vége, hogy magasröptű, élményszámba menő beszélgetésekbe bonyolódunk irodalomról, kultúráról, életről.
Sokan elmentek, kivándoroltak vagy csak kiugrottak, de sokan még mindig itt vannak. (Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak más és más döntést hoztak.) Én is itt vagyok még, bár néha ijedten kapkodom a fejem, és mérlegelem, ki mit mond, miért vagyok még itt. Miért vagyok még itt? Mert úgy érzem, egyelőre itt van szükség rám. Egyelőre.

Ez a helyzet. Így lettem ma pont egy évvel idősebb, mint tegnap voltam. Köszönöm mindenkinek, aki gondolt ma rám!