Történeti felfogások, modellek

Figyelem, lehet, hogy most egy kicsit szakmai (történészi) szöveg fog következni. Ettől persze még bárki elolvashatja a bejegyzést.

Azt mondta egyszer Nádas Péter a Magyar Narancsnak adott interjúban:

„Azt már húsz évvel ezelőtt is tudtuk, hogy az országnak van egy horthysta hagyománya, van egy kádárista hagyománya, és van egy mára alig látható, de erős ’48-as hagyománya, azaz forradalmi, függetlenségi, emberjogi, szabadgondolkodói hagyománya. 1989-ben ez volt a domináns, ma pedig más.”
(Nádas Péter a Magyar Narancsnak 2010/ 16. szám, 8. o.)

Akkor ez pillanatnyilag tetszett, de ami azt illeti, érezni lehet, hogy ez is egy kicsit leegyszerűsítő vélemény. Például ez Horthy- és Kádár-hagyomány mintha nem is esne olyan nagyon messze egymástól. Manapság mintha a tömegeknek mindkettőre igényük lenne, bármit is jelentenek.

De nem is erről akartam beszélni igazából, hanem egy tanulmányról, ami nemrég kezembe akadt, és frappánsnak érzem. A fenti idézet csak azért jutott eszembe, mert az a tanulmány, amiről most ismertetőt fogok írni, többek között ezt a kérdést is tovább árnyalja.
Amúgy a többek között pont azért tetszett a szöveg, mert egy történész feladata nemcsak az, hogy leírja, hogy mi történt régen (erre végül is mások, amatőrök is képesek), hanem talán az is, hogy bizonyos fejlődési vonalakat felrajzoljon, tendenciákat, távlati történéseket modellezzen. Ettől válik igazán önálló gondolkodóvá, illetve tudóssá. És szerény véleményem szerint a társadalomnak is ezzel válhat hasznára.

Nemrég olvastam Pók Attila: A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok összeesküvők a huszadik századi Magyarországon című könyvét (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010.). Pók Attila a MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese, szóval nem lehet akárki. Ez a könyve egy tanulmánygyűjtemény, amelyben sokmindenről szó van. Ilyenekről is, mint bűnbakkeresés, antiszemitizmus, eszmék és tévhitek a legújabb kori magyar történelemről. Legelsősorban mégis a magyar baloldalról szól. Abban is olyan kiváló gondolkodókról, mint pl. Lukács György, Jászi Oszkár, stb.

Ennek a könyvnek az egyik tanulmányában (A Tanácsköztársaság helye a magyar történelemben 107-118. o.) a szerző bizonyos módon modellezni akarja a Magyarországon dívó történeti gondolkodásmódokat, irányvonalakat. Ötféle felfogást vázol fel, mindegyikre említ példaként egy-két történészt is, és felállít egy-egy „fonalat” is, amelyre egy-egy felfogás fel van fűzve, azaz megpróbálja ábrázolni, hogy milyen történelmi események, személyek, példák adják meg a felfogás alapját, mikre hivatkozik. Ezeket a „vonalakat” most, ha lehetőség van rá, igyekszem úgy ábrázolni, mintha matematikai képletek vagy effélék lennének, hogy szemléletesebb legyen a kép. (Az elnevezéseknél és az évszámoknál szó szerint átveszem Pók Attila szavait, a példák is az övéi, de a magyarázatok az én szavaimmal vannak.)


1. felfogás: "kurucos-romantikus-osztályharcos-dogmatikus nacionalista-kincstári optimista"
Példa: Mód Aladár

Alapvetése: Mód Aladár: Négyszáz év küzdelem az önálló Magyarországért
Vonal: 1437 – 1514 – 1703-1711 – 1848-1849 – 1918-1919 – 1945
Ennek a felfogásnak kettős alapja van: egyrészt a nemzeti függetlenség, másrészt az alávetett rétegek harca, közönséges nevén az osztályharc. Azaz: a magyar történelmet egyrészt függetlenségi harcok, másrészt osztályharcok sorozatának ábrázolja és azokat a harcokat tekinti szerencséseknek, amikor a kettő szerencsésen egybekapcsolódott. Kezdődik a sor a középkori parasztfelkelésekkel, Budai Nagy Antallal és Dózsa Györggyel, majd folytatódik az erdélyi fejedelmek harcaival a Habsburg-uralkodók ellen (Bocskai István, Bethlen Gábor, „öreg” Rákóczi György, Thököly Imre, és végül, mint az egésznek a kiteljesítője, a már-nemcsak-erdélyi-fejedelem Rákóczi Ferenc), aztán következik a magyar jakobinusok 1795-ös kísérlete (az annyira rövid és kisszabású, hogy a vonalon nincs is jelölve), majd az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, utána 1918 forradalma, és vele az1919-es proletárforradalom, mint az előbbi kiteljesítője, végül 1945, mint a „germán iga lerázása”.
Nekem azért kétségeim vannak, hogy ez egy csoport-e és nem kettő összegabalyodása. Mert, arról nincs szó a tanulmányban, hogy ez a felfogás jóval régebbi, mint Mód Aladár könyve, vagy akár mint maga Mód Aladár. Arra a szemléletre gondolok, amely a magyar történelem céljának és értelmének az állami függetlenség kivívását tekinti. Ehhez az irányzathoz elsősorban Thaly Kálmán nevét szokták megemlíteni, a Rákóczi-kultusz úttörőjéét. Ennek a szemléletnek eredetileg nem feltétlenül volt része az osztályharc, atársadalmi felszabadulás célja is. Az csak később jött be nagyon markánsan, a hivatalos államszocialista kultúrpolitika részeként, amely azonban átvette a függetlenségi hagyományt is.
Mindezek miatt szerintem azt lehet mondani, hogy az összes történeti felfogás közül, amelyet Pók Attila felsorol, ez van a legmélyebben meggyökeresedve, és a közvélemény jelentős részében talán ma is ez a meghatározó. Azzal a kiegészítéssel, hogy ma is inkább ennek a vonalnak a régebbi, függetlenségi, osztályharctalanított, Thaly Kálmán-féle változata az, ami a legtöbb emberre hat. Vagyis, hogy az állami függetlenség mindennél fontosabb. Pók Attila nyomán akkor nevezhetnénk ezt az irányzatot kurucos-romantikus-dogmatikus nacionalista-kincstári optimista irányzatnak. A vonal pedig így módosul: erdélyi fejedelmek – 1703-1711 – 1848-1849 – 1956. Azaz 1956-nak is leginkább szabadságharcos-függetlenségi jellegét hangsúlyozza. Változó, hogy ehhez 1989-et mennyire veszik hozzá, mint pozitív vagy akár pozitív, de befejezetlen változást.


2. felfogás: "szociologizáló-realista-nemzeti illúzióoszlató-melankolikus tragikus"
Példa: Hanák Péter

A felfogás lényege, ha jól vettem ki az, hogy minden jelenségnek két oldala van, amelyeket nem lehet értelmezni, megérteni egymás nélkül, mert együtt alkotnak teljességet. A sikerek a vereségekkel, az előnyök a hátrányokkal, a hősies harcok a reális kompromisszumokkal.
A fonal ez alapján: (Rákóczi+Károlyi) – (1848-49+1867) – (1918+1919) – (1945+1949) – (1956+Kádár) – (1989+„a mai idők kiábrándultsága”)
Azaz (magyarázatképpen):
- a Rákóczi-szabadságharc lelkesedése, sikerei, kiépült állama, és egyáltalán a kurucos hév a szatmári béke reális kompromisszumával alkotnak teljességet.
- a szabadságharc a kiegyezéssel, a békekötéssel alkot teljességet (1849+1867)
- az 1918-as események, a forradalmi változások az azok későbbi kisiklásának tekintett 1919-es eseményekkel alkotnak egy teljességet (gondolom, most ide kellene képzelni egy rezignált sóhajt)
- az 1945-ös változások, a háború utáni újjáépítés és a demokrácia optimizmusa, az 1948-ban hatalomra jutó, és a magát az 1949-es alkotmánnyal megfogalmazó szerencsétlen kifejlettel, az új diktatúra kialakulásával alkotnak egy teljességet (még rezignáltabb sóhaj)
- 1956. október 23-a forradalma egyrészt a november 4-ei ellenforradalommal, másrészt a Kádár-korszak reális kompromisszumával, anyagi gyarapodásával, jólétével és megalkuvásaival alkot egy teljességet. Akár így is fel lehetett volna írni: (Nagy Imre+Kádár János)
- 1989 változásai és optimizmusa pedig „a mai idők kiábrándultságával” (ahogyan Pók Attila fogalmazott), de azt is mondhatjuk mai ismereteink birtokában, hogy nem kizárt, hogy néhány év múlva ezt már úgy fogják felírni: (1989+2011)? Vagyis a demokratikus rendszerváltás a kiábrándultságból fakadó új, autokratikus rendszerváltással alkot egy teljességet. Lehet. (sóhaj helyett itt most ijedt kérdőjelek következnének: ??????? stb.)
(Megjegyzés: Ezek nem matematikai, hanem történelmi képletek. A számok itt évszámokat, azaz eseményeket jelentenek. A + jelek pedig mellérendeléseket. Ezért ne adjátok össze az évszámokat és az „(1918+1919)”-re ne mondjátok, hogy 3837.
Megjegyzés 2: a felfogás elnevezéséhez Pók Attila azt is hozzáteszi, hogy „enyhén labancos”. Mivel én a „labanc” szót, mint azt már korábban kifejtettem másra szoktam használni, ezért az itteni elnevezéseknél mellőztem.)
Saját véleményem erről a felfogásról az, hogy remekül alkalmas arra, hogy a szakmabelit, a történészt egy-egy pillanatra visszafogja, és helyretegye, ha esetleg tárgya és „főszereplői" iránti túlzott lelkesedése folytán eltávolodna a valóságtól. Vagyis, ha a történész adott esetben nagyon lelkesedik például „Kossuth apánkért”, nem árt, ha eszébe jut, hogy néhány dologban ő is tévedett, és sokszor vitapartnerei ellenfelei okosabb dolgokat mondtak nála. A történésznek ez eszébe jut, és leírja, hozzátéve, hogy ez persze nem sokat von le Kossuth nagyságából általánosságban. Arra azonban nem alkalmas ez a szemlélet, hogy a közvélemény széles rétegeibe átmenjen. Éppen azért mert túlzottan pesszimista, azaz nem ad igazi cselekvési irányvonalat. Pillanatnyi haszna van tehát csak, hosszabb távú kevésbé. Ha nem szakmai, hanem politikai következtetéseket akarna valaki az ilyen felfogásból levonni, már régen rossz lenne, mert arra juthatna csak, hogy nem érdemes semmi komoly előremutató társadalmi cselekvésbe belekezdeni. Jól néznénk ki, ha mindenki csak búsongana! Egyébként ezt, amit most leírok Hanák Péter is tudja, és ő sem fog megcáfolni.


3. felfogás: "liberális-demokratikus-oktobrista-köztársasági-optimista"
Példa: Litván György

Vonal: 1848-1849 – 1918 – 1946 – 1956 – 1989
A függetlenség hangsúlyozása itt is jelen lehet, de annál tovább is lépve azt hangsúlyozza, hogy az aktuálisan szükséges társadalmi reformok végrehajtása még fontosabb. Tehát: 1848-1849-nek erősen hangsúlyozza (többnyire békés) forradalmi jellegét is, nem csak a szabadságharcos-függetlenségi jelleget. 1918-at egyfajta csúcsnak tekinti, kísérletnek a magyar demokrácia megvalósítására, amit nem hagytak aztán teljesen, organikusan kifejlődni, sem a kommunisták, sem Horthyék. Ezért a következő nagy kísérlet ennek megvalósítására és kiteljesítésére az 1945-1948 közötti időszak, ennek a csúcspontja pedig 1946, a Köztársaság újbóli kikiáltása. De ezt sem hagyta élni a következő diktatúra. A következő kísérlet 1956. Ennek is talán forradalmi-demokratikus jellegét, munkástanácsos, önigazgatásos jelenségeit hangsúlyozza elsősorban ez az irányzat. De ezt a forradalmat is elnyomják, jön egy megtorlás, majd egy élhetőbb puha diktatúra. Ezt hosszú idő után megbuktatják, jön az újabb nagy lehetőség, és az újabb nagy kísérlet, 1989. És még nincs vége a folyamatnak. Ha megint elnyomás következik demokrácia helyett, akkor újra próbálkozni kell. Éppen ezért nevezi ezt az irányzatot optimistának Pók Attila, mert akik ennek a hívei, azoknak meggyőződésük, hogy a demokrácia igenis megvalósítható, csak eddig főleg külső tényezők nem hagyták sosem élni. Ezért nem szabad feladni a próbálkozásokat, hogy végre saját kezünkbe vegyük a sorsunkat, stb.
(Megjegyzés: oktobristáknak Magyarországon az őszirózsás forradalom híveit nevezték, de mivel az 1956-os forradalom is októberben volt, hát ez szerencsés összecsengés.)


4. felfogás: "keresztény-nemzeti-humanista-hazafias"
Példa: Antall József (történészként és miniszterelnökként is)

Ennek a felfogásnak a lényege az, hogy legfőbb érték egy ország történetében a békés építőmunka. Ezért példának és kihangsúlyozandónak a stabil időszakokat tartja.
Éppen ezért az itteni „vonal” képletének megadásakor nem is használhatunk számokat, hiszen nem események, hanem időszakok lesznek a hangsúlyozandók. Pók Attila szerint ezt legjobban a bankjegyeinken lévő történelmi személyekkel lehet legjobban megoldani. Ők az „alapítók” és/vagy stabilizátorok, egyszóval a szervezők. Tehát:
Vonal: Szent István – Károly Róbert – Hunyadi Mátyás – Bethlen Gábor – Rákóczi Ferenc – Széchenyi István – Deák Ferenc
(Megjegyzés: A 200-as bankjegyeket már kivonták a forgalomból, de érthető, hogy Károly Róbert rajta marad a listán, mert kell ő ide.
Megjegyzés 2.: Természetesen itt a példa Rákóczi Ferencre is elsősorban mint államszervezőre tekint, nem pedig mint harcosra. Ez is azt jelzi, hogy ugyanarról az emberről különböző dolgokat is ki lehet emelni. Bethlen Gábornál ez talán még egyértelműbb is: őt a bankjegy hátlapja is mint mecénást, és nem mint hadvezért ábrázolja.
Megjegyzés 3.: A szervezők és stabilizátorok közé tartozna még a logika szerint Horthy Miklós és Kádár János is, de az ő személyük ma (még?) nem lehet a közvéleményben általánosan elfogadott, ezért nincsenek is rajta semmiféle pénzen.
Idézet: „E felfogás kijegecesedett formájában értékeli Horthy Miklós és Kádár János konszolidációs teljesítményét is, és szkeptikusan tekint a forradalmak bajkeverőire.”
Megjegyzés 4.: A mindenkori kormányzat természetesen hajlik efelé a felfogás felé, mert a mindenkori kormányzatnak az a legfőbb érdeke, hogy uralmát stabilizálja, így az egész ország szempontjából stabil, konszolidált, békés időszaknak tüntesse fel. Ha a kormányzat túl sokáig harcosként tünteti fel magát, ott valami nem oké, valami gyanús.)


5. felfogás: posztmodern-relativizáló-mikrotörténeti-társadalom- és mentalitástörténeti
Példa: Hajnal István Kör történészei
Jelemző: „nem feltételez fő vonalat, hiszen illúziónak minősíti a szakszerű tudományos objektivitást, megkérdőjelezi a nemzeti történeti narratíva szükségét és lehetőségét.”
Megjegyzés: éppen ezért érdekli viszont ezt az irányzatot maga az ember, a mikrotörténet (a kollektíva helyett)
Még egy példát hoz erre a szerző, mint művet:

Gyáni Gábor - Kövér György:
Magyarország társadalomtörténete (Osiris Kiadó, Budapest, 1998.)

Természetesen nagy baklövést követ el adott esetben az, aki az általa ismert történészek bármelyikének (akár az itt példaként hozottaknak) az életművére és gondolkodására egy az egyben akarná ráhúzni valamelyik kategóriát. Az ember gondolkodása ennél sokkal sokszínűbb ráadásul élete során változik is +a Tudományos Akadémia tagja is tévedhet. De azért na, ezt a fajta kategorizációt jóval frappánsabbnak és érdekesebbnek, azonkívül szellősebbnek, kényelmesebbnek, lazábbnak érzem, mint a korábbi szűkös és kényelmetlen kategorizációkat, még akkor is, ha olyan okos embertől származnak, mint Nádas Péter. (Tudom persze, hogy ő egymással küzdő politikai hagyományokról beszélt, és nem egymás mellett remekül megférő történetírói hagyományokról, de lássuk be, a kettő azért nem független egymástól.)

Továbbra is úgy gondom, hogy az első felfogás kissé módosultabb változata a legelterjedtebb a mai magyar közvéleményben. A kormányzat teheti hivatalos állami propaganda alapjává a 4. számmal jelöltet (ahogyan ma egyébként nem teszi), a legtöbb embert akkor sem a békés időszakok fogják érdekelni a múltból, mert a legtöbb ember a történelemmel történelmi kalandfilmek révén kerül kapcsolatba, azokat meg leginkább zaklatott időszakokról lehet készíteni. És ez jól is van így: végső soron azért (is) kellenek a hősök az embereknek, hogy dinamikus tevékenységük őket, az átlagembereket is cselekvésre, aktivitásra, gondolkodásra késztesse.

Én most elég jól látom, hogy felfogásom, látásmódom alapján melyik kategóriába vagyok jelenleg besorolható. Aztán később ki tudja, mi lesz.
Eláruljam, melyik vagyok én vagy már kitaláltátok az eddigiek alapján?

Évforduló

Ma 30 éve halt meg a nagy rockzenész, Barta Tamás, egyike volt a legjobb magyar gitárosoknak. Legalábbis ma 30 éve találtak rá, Los Angeles-i lakásában holtan.

1948-ban született. Apám szerint az 1948-ban születettek, ők egy „nagy generáció”. Szokta is rögtön sorolni azokat a tehetséges embereket, akik 1948-ban születtek. Presser Gábor, Halmos Béla, Sebő Ferenc, Kern András, Cserhalmi György, Lovász László, Fazekas Attila, Deák Bill Gyula, Tamás Gáspár Miklós, Grendel Lajos… (Na meg persze Ozzy Osbourne és Andrew Lloyd Webber is). Nem tudom, lehet benne valami. Végül is gondoljunk bele: aki 1948-ban született, az 1968-ban volt húszéves. Márpedig az a generáció kétségtelenül egy nagy, lázadó, újító generáció volt. Valami lehetett akkor a levegőben.

De visszatérve Bartára. Nem sokat tudok a gyerekkoráról, de az biztos, hogy Fenyő Miklóssal járt egy szakközépiskolába Budapesten. Jó haverok is voltak. Ezért volt aztán, hogy Barta Tamás eszébe jutott Fenyő Miklósnak, mikor megalapította első zenekarát a Syconort. Eredetileg hegedülni hívta volna a régi havert, de kiderült, hogy a srác közben megtanult gitározni, szinte autodidakta módon. Valami született tehetség lehetett. Játszott aztán a Syriusban, majd ismét Fenyő Miki hívására csatlakozott a nemrég alakult Hungáriához. (Az persze még akkor egy keményebb, rockos, bluesos Hungária volt, köszönhetően többek között éppen Bartának.)

Itt lett igazán híres és népszerű. Meg is választották 1970-ben az Ifjúsági Magazin olvasói a legjobb magyar gitárosnak. Ugyanezen a szavazáson Presser Gábor (az Omegából) lett a legjobb billentyűs, Laux József (szintén az Omegából) a legjobb dobos és Frenreisz Károly (a Metróból) a legjobb szaxofonos. Állítólag ez adta nekik az ötletet, hogy alapítsanak saját zenekart. Fogták hát magukat, ki-ki lelépett az aktuális zenekarából, és 1970 decemberében megalapították a Lokomotív GT-t. (A GT egy autó, a Gran Turismo nevének rövidítése. Szóval valószínűleg valami fura hibrid járgányt akar jelenteni a zenekar neve.)
A következő években egy nagy diadalmenet volt a(z) LGT útja: megjelentettek egy csomó nagylemezt (LGT; Ringasd el magad; Bumm; Álmodj velem), kislemezt, koncerteztek országszerte, együtt dolgoztak Kovács Katival és Zalatnay Saroltával (aki akkor Frenreisz Károllyal járt), megírtak egy musicalt (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról), aztán nekiálltak bejárni a Világot, ideértve a „nyugati” országokat is. Közben Frenreiszt, mivel mindenkivel összeveszett, kirúgták, helyére Somló Tamás érkezett szaxofonosnak és basszusgitárosnak.

Barta Tamás karrierjének is ez volt a csúcsa. Nemcsak hogy kiderült róla, hogy énekelni is tud (amit jó ideig nem hitt el magáról), hanem mint „zeneszerző” is ekkor teljesedett ki. Sőt, még a lírai dalszövegírással is megpróbálkozott, és talán nem is rosszul. (Lásd a Vallomás című számot!) Igazából lehet mondani, hogy a(z) LGT legjobb számai elég nagy részben az ő munkái. Mert ő (a maga korában) kemény(nek számító) rocker volt, és az együttes is addig volt ilyen keményebb, „progresszív”, bluesosabb hangzású, amíg ő ott volt. (Utána kicsit lagymatagabbá váltak.)
1974-ben az amerikai turné után Barta annyira elájult a kinti tapasztalataitól, hogy úgy döntött, kint marad. Így lelépett, és Los Angelesbe költözött. De soha nem lett belőle olyan sikeres zenész és, mint itthon volt és még lehetett volna. Amerikai életéről aztán mindenféle legendákat mesélnek. Többen, az ottani magyar haverjai említik, hogy „szállított” valamiféle „árut”, de hogy mi mindenféle áru volt az, arról ködösítenek. Aztán 1982 februárjában holtan találták otthonában, két golyóval a mellkasában. Egy magyar barátja szerint egy kolumbiai drogbanda végzett vele. (A két golyó alapján biztosra vehető, hogy nem lett öngyilkos.) Mások szerint nem is otthon lőtték le, csak halála után szállították vissza a házába.
Ma Budapesten egykori lakása utca felőli oldalán emléktábla van róla.
A zenéje: mint már mondtam dallamos, rockos, bluesos. Nekem tetszik.
Itt egy felvétel róla, még a(z) LGT korai szakaszából:
http://www.youtube.com/watch?v=5KjEdq3HaL4
Aztán itt egy másik. Itt már a zene is az ő szerzeménye, és énekelni is ő énekel, jó barátjával Somló Tamással:
http://www.youtube.com/watch?v=CC_GWngAYao
De a kedvenc számom tőle, mint régi bluesrajongónak, mégiscsak ez az instrumentális kis gyönyörűség:
http://www.youtube.com/watch?v=K8B_OHmKwhE
Őrizzük meg jó emlékeinkben!

Köszöntés, életrajz, egyebek

A pontos napján nem tettem meg, így hát megteszem most: akartam egynéhány elismerő, méltató sort írni Göncz Árpádról, az íróról, a köztiszteletben álló közéleti személyiségről, Magyarország köztársasági elnökéről, aki a minap lett 90 éves. Szép kerek szám, szép gazdag életút.

Én világéletemben nagyon tiszteltem Árpi bácsit. Leginkább közvetlenségéért, kedvességéért, őszinteségéért és humoráért, amivel annyira meg tudta nyerni a maga idejében az emberek tömegeit, amivel Magyarország egyik leghitelesebb államfője tudott lenni a maga idejében, ha nem a leghitelesebb. Mindenesetre nem nagyon tudunk olyan politikust mondani az 1989-es rendszerváltás utáni időszakból, akit az állampolgárok ilyen nagy arányban elfogadtak és szerettek volna. Göncz Árpád persze nem is volt a szó szűk értelmében politikus. Inkább nevezhetnénk közéleti embernek, és amellett gondolkodónak.
Az életrajzi adatait mindenki megtalálhatja a Magyar Nagylexikonban vagy a Wikipedián, ha akarja. De legtöbbet talán nem is ezekből a nagyon vázlatos életrajzokból lehet megtudni róla. Hanem mondjuk ebből az interjúból, amire én is nemrég találtam rá:
http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=239&order=1
Érdekes olvasmány az eszmetörténet kutatóinak is, amellett még néhány tévhit eloszlatására is alkalmas. Azonkívül itt Árpi bácsi indulásáról, családi hátteréről is mesél, amiről egyéb helyeken nem sokat tudhattunk meg. Azt persze tudtam eddig is, hogy 1922. február 10-én született, Budapesten, de a családja Zala megyei, muraközi eredetű, kisnemesi család, anyai ágon pedig erdélyi. De ebben az interjúban mesél egy kicsit a szüleiről, illetve a középiskolás és egyetemi éveiről és a cserkészetről is. Úgy tűnik, fiatalkorában ő is a népi írókhoz állt legközelebb, fontosnak tartotta a paraszti kultúrát, de formális politikai állásfoglalásnál, jobb- vagy baloldalizmusnál fontosabb volt számára a humanizmus (ezt talán elnöksége alatt is bizonyította). „Világéletemben szerettem volna valahova tartozni, és sose tartoztam sehova, mert mindig úgy tartoztam valahova, hogy azt belülről bíráltam magamban.” –mondja. Majd valamivel később: „Örök életemben vágytam rá, hogy tartozzam valahova, mégsem tudtam soha rászánni magam, hogy valahova teljesen tartozzam, mert - lehet, hogy ellentmondásos - a személyek megválogatásában morális princípiumaim vannak, amit néha fontosabbnak tartok, mint a politikai hitvallást. Mert olyan emberekkel érdemes lefeküdni egy árokba, akik, ha fejlövést kapok, kivisznek, ahogy én is kiviszem őket.” De éppen ebből következik, hogy adott esetben alkalmas lehet valamiféle közvetítő szerepre különböző nézetű emberek között. „S ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.” Azt hiszem, ezt is eleget bizonyította az elnöksége alatt, már egyáltalán azzal is, hogy a személye viszonylag széles körben elfogadható és aztán elfogadott is volt. Amikor meg konfliktusa volt, az nem is mindig rajta múlt. Olyasféle összebékítője ő az eszméknek és embereknek, mint mondjuk Vitányi Iván, aki szintén egy széles látókörű és műveltségű, filozofikus alak. (Ő egy külön bejegyzés témája lehetne, de róla majd kicsit később.)

(Fénykép Göncz Árpádról, az '50-es évek elejéről)
Egyetemistaként Göncz Árpád a Teleki Pál Munkaközösség tagja volt, részese volt tehát a két háború közötti magyar szellemi élet pezsgésének, a sokszor alaktalanul kavargó, de nagyon is bátor, színes és izgalmas eszmék korának. (Hiába, az ő nemzedéke egy ilyen nemzedék volt. De nem tudom irigyelhetjük-e őket azért mert ilyen szellemileg izgalmas korban éltek. Végül is keményen megadták az árát, sokan közülük bele is haltak.) A katonaságot, vagyis az értelmetlen mészárszéket érthető okokból igyekezett könnyen megúszni. Utána viszont annál keményebben részt vett a nácik és nyilasok elleni ellenállásban, az emberek, a nemzet mentésében. A Magyar Diákok Szabadságfrontjának, azon belül is a Táncsics Mihály Zászlóaljnak a tagja volt. (Újabb feljegyzés magamnak: ennek az ellenállásnak, amiről ő beszélt itt, meg amiről Vitányi Ivánnál is olvastam, szóval ennek az ellenállásnak a történetét is meg kellene már egyszer írni, összefoglaló és hiánypótló jelleggel. Ki vállalkozik rá?)
A háború után a sokszínű polgári-paraszti olvasztótégellyé váló Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt munkáján keresztül kapcsolódott be az újjáépítésbe. (Ez a párt akkor egy nagy katyvasz lehetett, főleg, hogy elvesztvén Bajcsy-Zsilinszky Endrét, nemigen volt, aki gatyába rázza.) Kovács Béla főtitkár titkára lett. KovácsBéla ma már szimbolikus alaknak számít: afféle mártír-alaknak, hiszen az ő elhurcolásának napja (amely tényleg fordulópontot jelentett a politikában) manapság „a kommunizmus áldozatainak emléknapja”. Árpi bácsi mégsem akarja akár Kovács Béla alakját, akár saját szerepét és hozzá való viszonyát mitizálni vagy akár szépíteni.
De haladjunk tovább: később csőlakatosként majd agrármérnökként dolgozott. Itt legalább ezekről a munkáiról is részletesen mesél.
Aztán az 1956-ban játszott szerepéről is. Felhívnám a figyelmet arra, hogy mit csinált: az indiai diplomácia segítségét igyekezett megnyerni, hogy közvetítsenek a magyar konfliktusban. Nyilván Magyarország és a Szovjetunió konfliktusában, de ez azt is jelentette, hosszabb távon, hogy a magyar nép és a magyar hatalom közötti konfliktusban. Ez a diplomáciai ügyködés a békés kibontakozás érdekében volt az, ami aztán a vádiratban a külföldi hatalommal való összejátszásként és a haza bemószerolásaként jelent meg. Khm, nem tudom, érti-e, akinek szól, hogy mire akarok ezzel célozni.
A Bibó-perben végül is többekkel együtt életfogytiglani börtönre ítélték, amiről persze tudni lehetett, hogy politikai foglyok esetében többnyire nem jelent teljes életfogytiglant. Szerencse lehetett a szerencsétlenségben, hogy úgy tűnik, akkoriban egy helyre rakták a politikai foglyokat, így Árpi bácsinak sikerült csupa intelligens emberrel együtt ülnie, akikkel aztán barátok is lettek. Budapesten Mécs Imre volt a rabtársa, Vácon pedig olyanok, mint Bibó István, Litván György (a történész), Mérei Ferenc (a híres pszichológus), Donáth Ferenc, Háy Gyula, Déry Tibor (az írók). Velük aztán később is jó barátok maradtak.
Göncz Árpád a börtönben tanult meg angolul, aminek jó hasznát vette, mert mikor kiszabadult, sikerült fordítóként elhelyezkednie. Írói karrierje már részben a fordításból következett. A ’70-es, ’80-as években már ismert írónak számított. Könyveit kiadták, drámáit játszották. Aztán, hogy hogyan került a Szabad Kezdeményezések Hálózatába, és hogyan vezetett onnan az út az elnöki méltóságig, azt már nagyjából tudjuk. Azt is, hogyan lett ezután hamarosan mindenki „Árpi bácsija”. Akit érdekelnek még további részletek, olvassa el ezt a részt az interjú későbbi kiegészítésében, alul. Csak annyit az egészről, hogy mint a Visegrádi Országok tanulmányozója érdekes párhuzamokat vélek felfedezni közte és Václav Havel között. Gondoljunk bele: Magyarországban és Csehországban is egy-egy börtönviselt, ismert ellenzéki drámaíró lesz az elnök, akik mindketten olyan ember nevét viselik, akik a maguk nemzetében valamiféle „Honalapítónak”, nemzeti hősnek szentnek számítanak (Szent Václav és Árpád nagyfejedelem). Nomen est omen: az újrakezdés igényét fejezik ki, de legalábbis alkalmasak rá, hogy valamiféle szeretetreméltó szellemi „vezérré” váljanak. (Ide tartozna még ilyen alapon Lech Wałęsa is, hiszen ő is a lengyel ősatya, Lech nevét viseli, bár ő nem író, és sokak szerint elnöknek sem a legszeretetreméltóbb volt, minden korábbi hősiessége ellenére.)

Göncz Árpádot, az írót még gimis koromban ismertem meg. Akkor olvastam ugyanis a Rácsok című színművét. Teljesen odáig, meg vissza voltam tőle. Azóta szeretném színpadra vinni; eddig minden diákszínjátszó körben amelynek tagja voltam, felvetettem hogy ezt játsszuk el. De még eddig valahogy nem sikerült. Persze nem tettem le róla. (Annak idején elhatároztam, hogy az érettségin is erről fogok beszélni, ha kihúzom irodalomból az „Egy szabadon választott kortárs költő vagy drámaíró bemutatása” –tételt. (A másik ötlet Kányádi Sándor volt, akinek akkor nagy rajongója voltam.))
A mű egyébként egy vígjáték, tele iróniával és öniróniával. Egy „meghatározatlan országban” játszódik, egy „meg nem nevezett Elnök meghatározatlan rendszerű diktatúrája” idején. A főszereplője Emmanuel, aki az elnök egykori harcostársa volt a Kéve elnevezésű mozgalomba, mint ilyen részt vett az előző rendszer megdöntésében, de most börtönben ül, egykori bajtársa rendszerének bírálatáért. A fogságban is igyekszik következetesen elvhű maradni. Vécépapírjára verseket írogat, sértegeti az Elnököt és a Kévét, stb. Ettől azonban inkább nevetséges lesz a rabtársai szemében, mint hős. Aztán egyszercsak kiengedik, maga sem tudja miért. Kiderül: az Elnök nem akar mást tőle, mint hogy engedje Emmanuel mondjon le legjobb verséről, ami az ország nemzeti himnusza lett, és ismerje el, hogy azt valójában az Elnök írta. És megindul a huzavona a két egykori harcsotárs között. Az egyik kicsinyes, de nagyhatalmú, a másik emelkedett, de kompromisszumképtelen.
Nem tudni kit rajzolt meg Göncz Árpád Emmanuel alakjában; ráfoghatjuk hogy Milovan Đilast, ráfoghatjuk akár azt is, hogy saját magát, de szerintem ennél általánosabb a kép, egy örök lázadó értelmiségi ő, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre az önirónia abban van, hogy az író minden eszközzel nevetségessé teszi, demitizálja a bötönben felvett és a börtönviselt emberekről mások fejében kialakult hősi pózokat. (Az további pikantéria, hogy Göncz Árpád, bár a dráma megírásakor nyilván inkább Emmanuelnek érezte magát, később mégis Elnök lett. Na persze, nem olyan elnök, mint a darabbeli Elnök, de ez akkor is vicces.) Nem tudom miért, de az egész drámát valahogy Sławomir Mrożek: A Rendőrség című darabjával érzem rokonnak, talán azért mert a börtönőrök annyira hasonlóan viselkednek benne, de inkább azért, mert mindkettő a diktatúrát és a diktatúrának való ellenállást figurázza ki. Egyébként továbbra is keresem a társulatot, amivel, akikkel ezt a színdarabot elő tudnám adni. Ha valaki be akar szállni (akár rendezőként is), szóljon.
A börtön-téma többször is előjön Göncz Árpád írásaiban. Ott van a legismertebb kisregénye, a Sarusok, ami egy eretnekcsoportról és annak vezetőjéről szól, akiket Sopronban állítottak bíróság elé, ha jól emlékszem, valamikor a XV. században. Ez is arra példa, hogyan próbálja az embert lelkileg megtörni az önkény. De ez már komolyabb hangvételű. Úgy tudom ezt a művet is átdolgozták színpadra is (nem lehetett nehéz, mert a párbeszédek dominálnak az egész műben). A másik gyakori téma novelláiban, elbeszéléseiben a háború. Konkrétan a második világháború utolsó szakasza, mikor Magyarország is hadszíntér lesz. Néhány egyéb színművében pedig a mai emberi kommunikációképtelenség (Magyar Médeia, Pesszimista komédia.) Akár így, akár úgy, Göncz Árpádot érdemes olvasni. Stílusa szikár, világos, egyszerű, mégis nagyon hatásos. Nagyon mai.

Még egy dologról azért muszáj szólnom Árpi bácsival kapcsolatban. A Wikipedián a róla szóló szócikknek van egy külön ilyen résztémája: „A személyét ért támadások”. Itt azokról a dolgokról van szó, amiket talán mindenhol szokás említeni vele kapcsolatban: hogy egyszer kifütyülték, hogy vitája volt Antall Józseffel, hogy némely ’56-osok megharagudtak rá, mert nem volt hajlandó aláírni az igazságtételről szóló törvényt. Nos ez utóbbi miatt, mint láttuk Adam Michnik példáján, nemcsak ő keveredett csatározásokba. Én meg tudom érteni az ő és Michnik aggodalmát is, hogy az ilyenfajta utólagos, általános „igazságtétel” könnyen átcsaphat kicsinyes bosszúállásba. Jöhet persze most a szokásos formula: „Nem volt katarzis”. De a fene tudja, mi lett volna a jó megoldás ebben az esetben. A „pártérdekekről” annyit, hogy ha megnézzük, szerintem nagy általánosságban Árpi bácsi inkább munkálkodott a különböző pártok összebékítésén, mint egyesek kiszolgálásán, igyekezett tényleg a nemzet egységét kifejezni. Amikor már letette az elnöki tisztet, akkor viszont miért ne juttathatná kifejezésre ő is a maga szimpátiáit.
Van azonban itt más is, a személyét ért támadásokkal kapcsolatban, amiről a Wikipedia (mondhatnám, hogy „szerencsére”) nem szól. Ez pedig a „Patkány-tévhit”. Erről én sem akartam beszélni, mert egy ilyen bejegyzésben, ami némileg köszsöntésképpen is készül, ilyesmikről mégsem illene szót ejteni. Hogy mégis muszáj egy pár szót szólnom róla, annak két oka van.
Az egyik, hogy én ezt a besúgó-legendát először egy cinikus, de egyáltalán nem hülye embertől hallottam; olyantól akit alapvetően tisztelek, még akkor is, ha az illető elfogultságaiból adódóan mond néha hülyeségeket. Szó szerint azt mondta, hogy „besúgta a rabtársait Recsken”, aki pedig vette a fáradságot, és elolvasta az életrajzot, az tudja, hogy Göncz Árpád soha nem raboskodott Recsken. Mégis szöget ütött a fejembe, hogy egy ilyen feddhetetlennek tartott és általánosan szeretett emberről ilyen egyáltalán felvetődhetett.
A másik, hogy amikor a Google-ba beütöttem Göncz Árpád nevét, hogy ehhez a bejegyzéshez képet és anyagot keressek róla, legalább három-négy olyan találatot dobott ki mindig, ami olyan oldalakról való volt, ahol azt cincálgatták, hogy ez az ember egyrészt zsidó(-e), másrészt besúgó(-e). Ettől felforrt az agyvizem. Ezek szerint az aljas pletykák ronda módon terjednek, ahelyett, hogy megállnának az első észszerű cáfolat után.
Ez a blog pedig többek között éppen azért jött létre, hogy ne hagyja szó nélkül az olyan dolgokat, amikre a legtöbb történész olyanokat mond, hogy „Ezek annyira komolytalan és kicsinyes vádak, hogy nem is érdemes rájuk szót vesztegetni”. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy pont az ilyen hozzáállás miatt terjedhetnek az aljas baromságok ilyen járványszerűen ebben az országban, úgyannyira, hogy sok portál és sok ember (még a nem-teljesen-hülyék is) már minden indoklás nélkül evidenciának veszi ezeket a dolgokat. Hát vegyük fel a kesztyűt!

Zsidó? (Ez persze nem kellene, hogy kardinális kérdés legyen, de ha valakinek ez böki a csőrét, hát miért ne válaszoljak erre is.) Nem az, nem lehet rá mondani, ő sem tartotta magát soha annak. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy az anyja ősei között voltak zsidók is (de már az anya sem ebbe a kultúrába született bele). „Aztán van a családban stájer, olasz, horvát, zsidó, magyarországi német, az égvilágon minden, ami átfogja ezt a Kárpát-medencét.” -mondta ő.
Na és akkor mi van? Nem értem, hogy egyesek errefelé úgy állnak a dologhoz, hogy a stájer, olasz, horvát, német ősök „megbocsáthatók”, attól még „lehet-magyar-valaki”, de ha zsidó is, akkor az már „megbocsáthatatlan”. Mi van, ha van az is? Apai ágon meg kisnemes a XVII. századig visszavezethetően. És az számít valamit?
Mindegy nem dühöngök ezen. Végül is tapasztaltam már, hogy ha valaki valamilyen formában baloldali (pl. szociáldemokrata) és/vagy valamilyen szempontból liberális nézeteket vall, előbb-utóbb rámondják azt is, hogy zsidó, akkor is, ha sem kinézete, sem más nem indokolja ezt. Rámondták már ezt a zempléni köznemesi családból származó (mellesleg a Horthy-családdal is távoli rokonságban álló) Vitányi Ivánra is. Rám is mondják, a barkó parasztok ivadékára, de persze az én esetem speciális, mert apám klezmerzenészként lett igazán híres.
De visszatérve az igazi vádra: Besúgó?
Mint mondtam, nagyon kiakasztott, amikor először hallottam ezt. Furcsának találtam, hogy elnöksége alatt Árpi bácsi annyira népszerű volt, azt írják minden népszerűségi listát magasan vezetett. Akkor senkinek eszébe sem jutott volna ilyet mondani rá. Csak jóval a leköszönése után hangzott el ez a vád. De már első hallásra sem tűnt valószínűnek. Aztán elkezdtem utánanézni a dolgoknak. Az egyetlen, amire a vádat alapozni lehetne, talán az, hogy Gönczöt a fogsága alatt majdnem végig együtt tartották a vitathatatlan tekintélyű Bibóval. Ez azonban még önmagában nem magyaráz semmit. Túl sok érv szól a vád ellen.
1.Göncz Árpád 1963-ban az utolsók között szabadult ki azok közül, akikkel együtt ült. Ha tényleg jelentett volna, csak kapott volna annyi előnyt, hogy előbb kiengedik.
2. Ha ez ismert dolog volt, miért nem vetette fel valamelyik MSzP-s ezt már 1990-ben? A(z) MSzP-nek nem az lett volna az érdeke 1990-ben, hogy megtorpedózza a(z) SzDSz-MDF-paktumot, hogy a saját embere (Pozsgay Imre) kerüljön az elnöki tisztségbe?
3. Ezt a vádat sohasem a rabtársaktól lehetett hallani. (Még csak nem is '56-osoktól.) Bibó István, Mérei Ferenc, Litván György, Donáth Ferenc halálukig jó barátságban maradtak Göncz Árpáddal, pedig mindnyájan tudták, hogy besúgó is volt közöttük. Egyikük sem él már, hogy konkrétan megkérdezhetnénk őket, de más (kevésbé ismert) rabtársak biztosan maradtak még. Mégsem jelentkezik senki azok közül, akik Vácon ültek, hogy alátámasszák a vádat. Mécs Imre pedig kifejezetten cáfolta is.
4. Korábban olvastam egy interjút Göncz Árpáddal, csak sajnos nem emlékszem már hol. Mindenesetre abban név nélkül beszélt egy besúgóról, aki Vácon róla jelentett, és viszonylag pontosan leírta, milyen volt. Ha ő besúgó lett volna, szerintem nem beszélne ilyen nyíltan inkább kerülné ezt a témát, nem akarná direkt felhívni rá a figyelmet, hogy a börtönben valaki jelentett. („Akasztott ember házában nem szerencsés kötélről beszélni” –tartja a mondás.) Egyébként is jellemző, hogy Göncz Árpád a börtön éveiről mindig nyíltan, minden ködösítés nélkül a legapróbb részletekig menően beszélt, ha kérdezték róla. Soha nem látszott, hogy valamit el akarna kenni.
http://www.bibotarsasag.hu/Bibo%20Web%20Folder/bibo/eloadasok/mi_a_bortonben.html
5. 1960-ban, a váci fegyházban zajlott egy éhségsztrájkkal egybekötött tiltakozás, amiben Göncz Árpád is részt vett. (Pedig akkor már többen rebesgették, hogy hamarosan szabadulhatnak.) A parancsnokság letörte a tiltakozást és a rabok egy részét átszállította Márianosztrára. (Bibót, Gönczöt és több más rabtársukat is.) Ha az egész felülről megszervezett provokáció lett volna, azért, hogy egyesek ne szabadulhassanak túl korán, akkor a provokátort viszont valószínűleg kihozták volna. Ehelyett mindenki, aki részt vett az akcióban, újabb két és fél évet kapott.
(Ezek eddig olyasmik, amikre lehetne mondani akár, hogy az ember prekoncepciózus, azaz a következtetéseihez keres bizonyítékokat, nem fordítva. De mondok még mást is.)
6. És akkor végre rátaláltam a fenti inerjúra. (Még egyszer): http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=239&order=1
Ebben Göncz Árpád már konkrétan meg is nevezi, ki volt, aki róla és rabtársairól jelentett. Az interjú első változata 1985-ben készült, amikor még senkiben fel sem vetődött a „Patkány-legenda”, tehát mégcsak az sem valószínű, hogy ezt saját mentegetésére adta volna elő. (Lásd a 4. pontban leírtakat.) Most meg fenn van az Interneten, és az illető nem tiltakozik hangosan, pedig állítólag ma is él.
7. De a legmeggyőzőbb: Kenedi János, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának egykori vezetője, elég nagy tekintélyű és viszonylag megbízható történész jónéhány dokumentumot összegyűjtött arról, aki „Csorba” fedőnéven Bibóékról jelentett Vácon. Név nélkül, de viszonylag pontos leírást ad róla, itt:
http://www.es.hu/print.php?nid=29426
„ma is él -, legyen elég csak annyi, hogy 1956 őszén harmadikos középiskolásként csatlakozott a Széna téri felkelő csoporthoz, november közepén Ausztriába ment, részt vett az emigráns szervezkedésben, kapcsolatba lépett a brit hírszerzéssel, majd többször visszatért Budapestre, hogy társait Nyugatra mentse. 1957 január végén elfogták, majd I. fokon életfogytiglanra, II. fokon 12 év börtönre ítélték. A Fő utcában, a Gyűjtőben, Vácott és Márianosztrán raboskodott több mint hat éven át, 1963 áprilisi szabadulásáig.”
Igaz, ez megdönti az 1. pontban foglalt teóriámat, mert hiszen az igazi besúgót is elég sokáig benntartották. Viszont igazolja azt, hogy az éhségsztrájk nem felülről jövő provokáció volt.
Ez pedig már nemcsak afféle feltételezés, hanem egy szekérderéknyi állambiztonsági irattal lehet igazolni. Én legalábbis Kenedi Jánosnak elhiszem, de ha valaki kételkedik, szívesen elmegyek vele, és átnézhetjük együtt ezeket a dokumentumokat. Már ha marad egyáltalán valami az ÁBSzTL-ból, mostanában ugyanis nagyon nem szeretik ezt az intézményt azok, akik saját érdekeiknek megfelelően akarják átírni a történelmet.

Kár, hogy ilyennel is foglalkoznom kellett ebben a bejegyzésben, de legalább ez is megvan.

Hogy visszatérjek a fő témához: Annak azért örülök, hogy Göncz Árpádot, az írót és a(z egykori) közéleti személyiséget ilyen szép kort jelentő, kerek szülinap alkalmából köszönthetem. Remélem, még jó darabig velünk marad.

Isten éltesse Árpi bácsi, sok szép napot kívánunk még Önnek!

Egy alternatív ünnep

Ma Bálint-nap van. Tök érdekes, és ma már, utólag visszagondolva egészen vicces látni, milyen felfokozott vitákat képesek egyesek folytatni arról, hogy ünnep-e ez a nap, és ha igen akkor milyen ünnep egyáltalán, minek az ünnepe. Azt mondhatnám, hogy engem ez az egész már hidegen hagy, de ha mondanám, nyilván Ti is megsejtenétek, hogy nem mondok igazat, hiszen nem írnék bejegyzést róla, ha nem érdekelne.
Már abban sincs egyetértés, hogy kellene ezt a napot nevezni. Én jobban szeretem a Bálint-nap elnevezést, a Valentin még mindig túl idegenül hangzik számomra, pedig, ha jól tudom, egy időben ez a változata is megvolt a névnek magyar nyelvterületen. Meg aztán ez jobban emlékeztet az ünnep névadójának, Valentinusnak a nevére. Valentinus a császári tilalom ellenére rendezett keresztény szertartású esküvőket Rómában, ezért tartják a szerelmesek védőszentjének. Nem tudom, mi a katolikus egyház hivatalos álláspontja erről, hogy a szerelmeseknek is van védőszentjük, elvégre a katolikus egyház ilyen kérdésekben sokszor erősen prűdnek mutatkozik.
De ha már egy ilyen szentnek van emléknapja, miért ne lehessen egy nap a szerelmesek ünnepe, világnapja is. Egy újabb ürügy a romantikázásra. Miért ne ünnepeljük meg ezt szépen, illendően. Persze, hogyha ebből üzletet csinálnak egyesek, és mindenféle ízléstelen cuccokat próbálnak ránk sózni (ahogy egy gimis évfolyamtársam mondta évekkel ezelőtt: „szívecskés popójú, rózsaszín vízilovak ünnepe” lesz ez az egész), azt én is undorítónak tartom. De ahogy a Karácsonyt (a Születés Ünnepét) is meg lehet ünnepelni a nagy elüzeltiesedés és kapitalizmus meg minden ilyesmi mellett is szépen és ízlésesen, mértéktartóan és szeretetteljesen, akkor miért ne lehetne ezt a napot is. Ráerőltetni persze senkire nem kell. Van akit azért frusztrál az egész, mert csak azt juttatja eszébe, hogy magányos, és ettől csak még szomorúbb lesz. De akinek van ünnepelnivalója, az miért ne ünnepeljen ma?
Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják: ez is csak amerikai filmekből átvett nyálas baromság, és egyébként meg egy újabb eszköz az „angolszász kulturális gyarmatosításra”, fúj. Ha ez egy Európa-szerte tisztelt szent kultuszából, annak ünnepéből indul ki, akkor ez mégiscsak egy nemzetközi ünnep. Nem olyan mint mondjuk a Halloween, ami tényleg egy részben kelta, részben angolszász népi ünnepből ered, amit más népek minden alap nélkül, giccsesen és divatmajom módjára vesznek át.

Hogy nekem személyesen mi jut eszembe erről a napról? Elsősorban a gimis éveim, amikor még egy ilyenfajta ünnepnek egész más jelentősége lehetett számomra, mint most. Ezen a napon általában a mi giminkben egy egész iskolát behálózó posta létesült, önkéntes alapon, amely összegyűjtötte, és mindenkihez eljuttatta a beadott névre szóló üzeneteket. Ez volt a titkos szerelemvallások ideje, amikor mindenkinek (még az olyan esetlen és félszeg pasiknak is mint én voltam akkor) lehetősége volt egy-két szívhez szóló mondattal egy szép levéllel vagy verssel köszöntenie szíve választottját, és ezért akkor senki nem röhögte ki, nem küldte el a francba. Ez azért szerintem szép szokás, akárhogy is, ebben még önmagában semmi giccs nincs. Ott lett volna erre még persze a Nőnap is, de az inkább afféle hivatalos jelegű ünnep volt, amikor egy-egy osztály fiúi kollektíven és kötelező jelleggel köszöntötték az osztály lányait, egyenvirágokkal. A Bálint-napi postában ezzel szemben volt valami titokzatosság, játékosság és szabadság, ami izgalmassá tette.
Viszont éppen ezért ez a nap valahogy mindig úgy él emlékezetemben, mint a reménytelen ábrándozások napja (sőt inkább így: Reménytelen Ábrándozások Napja), és ez így van máig is.
Eszembe jutott egy népdal. Szerintem jó kis dalocska, olyasmi, amit az ember kocsmában énekel a haverokkal, az egymás utáni hiábavaló próbálkozások keserűségét iróniával ütve el.

Amikor én tizennyolc éves voltam,
Házasodni már akkor elindultam,
Tizenkét lányt a számomra megkértem,
Tizenkettő hibát talált énbennem.

Az egyiknek kicsi voltam, az volt baj,
Másodiknak gyenge voltam, az volt baj,
Harmadiknak, hogy a szemem kékellett,
Negyediknek kacsintásom nem tetszett.

Ötödiknek, hogy én messziről jöttem,
Hatodiknak, hogy mér’ nem lovon jöttem,
Hetediknek, hogy pénzem is kevés volt,
Nyolcadiknak, hogy vagyonom sem sok volt.

Kilencedik a pipafüstöt nem állja,
Tizedik a nagy…bajszú legényt várja,
Tizenegyediket anyja nem adja,
Tizenkettedik nem megy férjhez soha.

Így hát nékem nem is lesz feleségem,
Búbánattal kell a világom élnem,
Búbánattal élem a világomat,
Húzzad cigány, hadd mulassam magamat!

Itt egy másik változata. (Kicsit elüt attól, amit én ismertem, dallamban is.)
http://www.youtube.com/watch?v=N3U1hYd7mic

És itt van egy másik szám is. Nem tudom, eredendően, illetve a szerző szándékai szerint a szerelemről, párkapcsolatról, ilyesmikről szól-e, de nekem mindig az jut róla eszembe. A Hiperkarma: Üres című száma.
http://www.youtube.com/watch?v=inbk68QVibA

Idézőjel (Sandri bácsi)

Még egy kis biztatás, tanulmányaim végeztével magamnak és Nektek, ha még nem unjátok a filozófus Tanár Úrtól vett idézeteket.

„Művelt köreink már nem is árasztják a légkört, hanem pusztító Nemereként viharozzák maguk körül, hogy az ember tanul, tanul a tanintézetek padjaiban hosszú esztendőkön át, de annak, amit ott magábaszedett, kint, az élet harcmezején nem veheti hasznát. Majd csak odakint, gyakorlatból fogja elsajátítani ki-ki mindazt, amire komolyan szüksége lesz. Az idebent gyűlt gezemice meg csupán virtuskodni jó. Vagy azt mutogatni, hogy milyen jól megmaradt az eszemben mindmáig, noha semmire sem való (…) Vagy arról vizsgázom minduntalan, milyen alaposan elfelejtettem közben a legeslegapróbb részletet is.”
(Karácsony Sándor: A magyar nevelés)

Ez bizony szomorú, és megintcsak azért, mert még ma is hasonló a helyzet, pedig hatvannyolc és fél év telt el az idézett mondatok óta. De azért ne keseregjünk nagyon. Ami azt illeti sok okos ember nevelődött ki Magyarországon az elmúlt hatvannyolc évben, az oktatási rendszerektől függetlenül, többek között éppen az ilyen remek tanároknak köszönhetően, mint Karácsony Sándor.
És hogy végképp ne hagyjalak búsulni Titeket és magamat, itt van az idézet második fele is:

„Nem okvetlen fontos emlékeznem a Schmalkaldeni Szövetségre, a plagál-zárlatra, a gyermekláncfű latin nevére, a koszinus-tétel levezetésére, Beöthy Zsolt véleményére Kemény Zsigmondról, vagy arra: hogy kezdődik az Odüsszeia, és hogy végződik az Aeneis második éneke. Az a fontos, van-e filozófiai értelemben is egészséges történetszemléletem. Kihallom-e, ha hangversenyen ülök vagy rádiót hallgatok, az összhangokat a zenekar lármájából. Szerves egységében vesz-e körül egész életem folyamán a teremtett világ, vagy csak zagyva tarkaságnak és összevisszaságnak érzékelem az egészet. Tudok-e törvényszerűen viselkedni is ebben a teremtett világban, vagy egyszerűen rámborul, és agyonnyom, mint valami levegőtlen, szűk áristom. Meglátszik-e azon a könyvön, amit éppen olvasok, és ahogyan olvasom, az az egynéhány boldog óra, amelyeken egykor Kemény Zsigmonddal, Vergiliusszal, Homérosszal, másfelől Beöthy Zsolttal és más hozzá hasonlókkal vagy nála különbekkel eltársaloghattam.”
(Karácsony Sándor: A magyar nevelés.)

(Az idézetek a Tanár Úr Balatonszárszón, a Magyar Élet Konferencián, 1943 nyarán tartott beszédéből, illetve annak szerkesztett változatából valók.)

Diploma

Hát, úgy néz ki, végeztem az egyetemmel is. Bár a diplomámat még nem kaptam kézhez, de nagyjából minden más már megvan. És ez végül is nagyszerű, nem?
Valahogy nem érzem azt a diadalmas elégedettséget, amit például az érettségi után. Itt van egyrészt a kérdés: hogyan tovább?

Robert Lopez- Jeff Marx:
What do you do with a B.A. in English
(az Avenue Q- musicalből)

What do you do with a B.A. in English,
What is my life going to be?
Four years of college and plenty of knowledge,
Have earned me this useless degree.

I can't pay the bills yet,
'Cause I have no skills yet,
The world is a big scary place.

But somehow I can't shake,
The feeling I might make,
A difference,
To the human race.
http://www.youtube.com/watch?v=t48-3-Ew9mY

De ezen a stádiumon más is átesett, mint azt a fenti példa is mutatja. És nem is érzem tragikusnak a helyzetemet ezen a téren, mert itt még bármerre alakulhatnak a dolgok.
Valahogy sokkal jobban zavarnak azok a gondolatok, amik olyan dolgokból fakadnak, amiken már nem tudok változtatni.
Vajon kihasználtam én eléggé ezt a pár évet az egyetemen? Jól csináltam, amit csináltam? Mehettem volna több konferenciára? Végezhettem volna több tudományos munkát, bedolgozhattam volna magam egypár helyre?
Járhattam volna többet a várost, a kolis szobában való ücsörgés, elmélkedés és írogatás helyett, mehettem volna többet bulizni? Megtanulhattam volna gitározni Amikától vagy Lapázi Lopeztől? Vagy megtanulhattam volna valami más hangszeren játszani? Többször is eljárhattam volna vívni? Vagy elkezdhettem volna valami más sportot űzni, amit már szintén régen terveztem? Több helyre járhattam volna táncházba? Vagy többet ülhettem volna a Duna partján, sörrel a kezemben, hajnalba nyúló beszélgetéseket folytatva irodalomról és filozófiáról Ifjú Deltával? Írogathattam volna több verset és novellát? Nekikezdhettem volna hamarabb az újságírásnak valami olyan saját lapba, mint a Bukolika? (Ez mondjuk nem valószínű. Ehhez biztos, hogy kellett Szottyom Szíve inspirációja, nélküle nem ment volna…) Vagy utazgathattam volna többet nehezen összekapart pénzemből? Erdélybe Oglánnal vagy Vacskamatival? Krakówba Körtéfával? Vagy valahová Szlovákiába, megkeresni Janát? Vagy mehettem volna Égerfivel hegyet mászni Németországba? Dolgozhattam volna többet a nyomdában, hogy összespórolhassak annyi pénzt, amiből elrepülök Suomiba, mielőtt még a MaLéV bedől? (De hát ki tudhatta két éve, hogy a MaLéV ilyen szomorú véget fog érni?)
De legfőképpen: Lehet, hogy időt, figyelmet, törődést többet kellett volna adnom egy bizonyos kedves lánynak, legalábbis többet, mint mondjuk Ráday Pál munkásságának? (A többi fenti dolog nem is annyira érdekes, de ezen komolyan elgondolkozom néha.)
Szóval nem tudom, kihasználtam-e minden lehetőséget. (Az biztos, hogy nem hoztam ki az egyetemista létből mindent, amit közvetlenül érettségi után tervezgettem, de hát akkor, forró fejjel, ifjan az ember persze hogy irreálisan nagy dolgokra készül.)
Időnként ki ne szeretne visszamenni az egyetemre? Nekem mégis elsősorban a Kollégium hiányzik. (Egy jó kis közösség.)

Robert Lopez- Jeff Marx:
I wish I could go back to college
(az Avenue Q- musicalből)

I wish I could go back to college
Life was so simple back then

What would I give
To go back and live
In a dorm with a meal plan again

I wish I could go back to college
In college you know
Who you are
You sit in the quad
And think oh my God
I am totally gonna go far

How do I go back to college
I don't know who I am anymore

I wanna go back
To my room
And find a message
In dry-erase pen on the door

I wish I could just drop a class
Or get into a play
Or change my major
Or change my T.A
I need an academic adivisor
To point the way

We could be
Sitting in the computer lab
Four a.m before the final
Paper is due
Cursing the world
That I didn't start sooner
And seeing the rest of the class there too

I wish I could go back to college

How do I go back to college?

I wish I had taken more pictures.

But If I were to go back to college
Think what a loser I'd be-
I'd walk through the quad
And think
Oh my God
These kids are so much younger than me
http://www.youtube.com/watch?v=BMJ9D3lSrDg

És ilyenkor azért eszembe jut, amit már bizonyára mondani is akartok. Mi a fenét nyavalygok én itt? A szerencse fia vagyok. Kérdezzétek meg azokat, akik most jelentkeznek az egyetemre. Elkerültem a szerencsétlen bolognai rendszert. „Öregségemből” fakadó tekintélyem okán mindig megvolt a lehetőségem, hogy különösebb kockázat nélkül élesen kritizáljam kolis Műhelyem begyöpösödött, vonalas, újabban kétharmadista „hatalmasságait”, önjelölt vezéreit, „ideológusait”. És legfőképpen: Engem nem fog sújtani ez az új, totálisan elbaltázott oktatási törvény, amely mintha szisztematikusan lefejezni akarná a magyar értelmiséget, és ami egy csomó korombeli ismerősömnek a nagy lökést adta, hogy azt mondja: menekülni kell innen, a hazánkból, de gyorsan. Szóval ezt mind megúsztam. Különösebben nem tehettem róla, de azt sem tudom, kinek kell ezt megköszönni. Adottság volt.
Aztán persze kiderül majd, hogy hogyan tovább, mi szükség lesz rám a hazámban, ilyen végzettséggel, ilyen tudással, ilyen nézetekkel. A jövőtől annyira nem félek, inkább kíváncsi vagyok.

Halogatás

Kezembe került nemrég a Mindennapi Pszichológia című magazin legelső száma (2009/1.). Jó kis, lap, olyasmi ismeretterjesztő a pszichológiában, mint a Rubicon a történetírásban.
Az egyik érdekes cikk a halogatásról szól. Takács Ildikó írta, az egyetemisták körében végzett kutatásai alapján. Szerinte hétféle halogató létezik. A maximalista halogató, aki magas elvárásai miatt nem tud semmit befejezni, mert egyrészt folyton javítgat, másrészt mindig újabb, még jobb megoldási stratégiákat próbál kidolgozni. Az álmodozó halogató, akinek remek ötletei vannak, de el sem kezdi őket a megvalósulás felé vinni. Az aggódó, önbizalomhiányos halogató, aki szorong a kudarctól és a kockázattól. A kríziskeltő halogató, aki a legjobban nagy nyomás alatt, krízishelyzetben tud dolgozni, ezért mindent az utolsó előtti pillanatban kezd el, és mindent egy nagy, hősies rohammal az utolsó pillanatban fejez be, kicentizve, sok stressz árán. A dacos halogató, aki nem szereti, ha mások irányítgatják. A túlteljesítő halogató, aki még nem végzett az előző feladattal, amikor már új pluszmunkát vállal. (De hát ő nem is halogat!) És a kényelmes halogató, aki egyszerűen meg akarja úszni a feladatot vagy csak az azzal járó stresszt. A cikk szerzője szerint kényelmes és kríziskeltő halogatóból van a legtöbb, és dacosból a legkevesebb.
Megpróbáltam rájönni, hogy én melyik kategóriába tartozom. De csak arra jöttem rá, hogy nem hétféle halogató ember van, hanem az ember hétféleképpen halogat; szituációtól függ, hogy éppen hogyan.
Jó kérdés például az is, mit és hogyan próbálok halogatni, azzal, illetve akkor, mikor ezeket a bejegyzéseket írom.

Sematikussági mutató

Az előző bejegyzés nem lenne teljes, ha nem tenném hozzá a Mandiner táblázatát. Kifejezetten érdekes kiegészítése annak, amit én itt leírtam.
http://mandiner.blog.hu/2012/01/25/tunteteselemzesi_segedlet
Ez azért is jó, mert a hozzám hasonló bloggerek számára akár az önkontroll eszköze is lehet; egyfajta sematikussági mutató. Vagyis minél inkább hasonlítani fog az, amit leírok, a táblázat egyik VAGY másik végében foglaltakra, annál inkább gyanakvással fogom szemlélni saját írásomat is.* (Ha a leírt vélemény a két táblázatban foglaltak összekeverése, még nincs olyan nagy baj. Persze baj egyébként sincs, gyanakodva is lehet jókat írni. :-P)

Köszönjük a Mandiner szerzőinek az idézett munkát!

(*Megjegyzendő emellett, hogy mivel a témát sokszorosan kimerítettük, szerkesztőségünk a továbbiakban nem különösebben kívánja részletesen elemezni a fenti kormánypárti sétát. A Szerk.)