Értékelés utólag (hümmögésekkel)

"Nép nélkül, tömegek nélkül ma már politikát csinálni nem lehet, még dinasztikus, diktatórikus, oligarchikus vagy klerikális politikát sem. (...) Demokratikus tömegmozgalom nélkül ma már még a nép ellen sem lehet harcolni."
(Veres Péter: Magyar megmaradás)

Elutaztam pár napra, jó messzire. Távol az Internettől, telefontól, sajtótól és médiától és minden más efféle szörnyűségtől és ez nagyon jó is volt így. De amint hazaértem egyből kutatni kezdtem a hírekben, mert persze kíváncsi voltam, mi lett abból az „anti-tüntetésből”, amiről még elmenetelem előtt írtam, hogy sikerült, mit mondanak és írnak róla különböző helyeken.
Hüm-hümm. Minden magabiztos beszólásunk ellenére, hogy majd jól pofára fognak vele esni a szervezők, nem estek vele pofára, sőt. Ha csak a tiszta számokat nézzük, lehet, hogy tényleg túl is teljesítették a tervet, és túlteljesítették az ellenzék összes eddigi demonstrációját, a mi összes eddigi demonstrációnkat is. Ha ez tényleg egy verseny lenne („ki-tud-több-embert-az-utcára-vinni”), akkor megnyerték volna.
Én már az erre vonatkozó bejegyzésben írtam róla, hogy szerintem ez nem verseny; másról van itt szó: a tüntetéssel az ember aggodalmát fejezi ki valami miatt, és kérdést tesz fel valakinek. Mi, ellenzékiek azért tüntettünk újra meg újra, mert egy kérdésünkre sem kaptunk választ. De mielőtt ezeket megfogalmaztam, még én is beleragadtam abba a fajta érvelésbe, amit a mostani demonstráció kapcsán egyesek „tüntetésmateknek” neveztek, mert október 23-a kapcsán én is írtam olyat: „Mindenesetre ekkora tömeget én még sehol sem láttam, sem tüntetésen, sem máshol. Az Erzsébet híd közepétől az Astoriáig ért a tömeg.”
(És mintha ezzel az állítással akartam volna alátámasztani saját hitelünket a 2006-os felheccelt tömeggel szemben.) Ha csak ezt írtam volna, most én is magyarázkodhatnék, ahogyan a narancsos Főnök Láncos Papagája (hivatalos címe szerint: szóvivő) szokott a felettesei hülyeségeiért. De tényleg a szám számít-e?
Beszéltem én még a célról és az összetételről is. Hogy a szombati demonstrációnak mi volt a célja, az továbbra sem derült ki. Tudni illik, ha ez tényleg egy tüntetés vagyis egy figyelmeztetés volt, nem tudni kinek szólt. A kormánynak? Ha a kormány jól dolgozna, akkor nem lenne szükség tüntetésre ellene, és akkor mellette sem kellene ellentüntetni. Az ellenzéknek? Ha így van, akkor bizonyára a stílusunk idegesíti azokat, akik egy ilyen anti-tüntetésre eljönnek. (Maga a tény ellen, hogy tüntetünk nem tiltakozhatnak, hiszen elvileg gyülekezési szabadság van.) Mi igyekszünk gentleman módjára tiltakozni, és gentleman módjára megfogalmazni érveinket az állampárt egyes lépései ellen. Ha vétünk az udvariasság szabályai ellen, jelezhetik azt nekünk, de csak akkor, ha ezeket a szabályokat ők is betartják. De ha a mi stílusunk ellen akarnak szólni, akkor miért hívják ezt az egészet „békemenetnek”? Kivel akarnak békét kötni?
Esetleg a külföldi hitelezőknek szól ez a demonstráció? (Ez lehet, mert sokan vittek angol nyelvű táblákat is.) Ha igen, akkor mit üzennek nekik? Azt, hogy „el-a-kezekkel-a-hazánktól”, amint ezt a felirataik hirdették? Lehet, de a kormány közben éppen most akar megegyezni a külföldi hitelezőkkel a segítségnyújtásról. Ez a demonstráció pedig a kormány feltétlen támogatásáról szól. Ebből következik: azért „békemenet” ez a séta, mert a demonstrálók a magyar kormány és a külföldi hitelezők közötti békekötést ünneplik. Ugye, ugye, ugye?
Akkor ott van az összetétel. (Szociológiai tanulmány alapanyaga lehetne –írtam én korábban.) Kik vettek részt ebben? Az már a tévés tudósításnál is feltűnt, hogy akiket megkérdeztek arról, hogy miért vonulnak, azok mind 50 év körüliek vagy a felettiek voltak. Vajon reprezentatív mintavétel volt ez? A Népszabadság szerint például igen.
http://nol.hu/velemeny/hargitai_miklos_a_bekemenetrol__telefonkonyv-forradalom
Ezek szerint alig lehetett fiatalt látni a demonstráción? Persze kétkedhetünk: ezt írja egy darab újságíró, aki sehogyan sem láthatta be az egész tömeget, tehát nehéz kategorikus kijelentéseket tennie. Biztosan ott voltak az állampárt ifjúsági szervezetei is. (Tudom, mert ezek egyik-másik képviselőjével előtte heves vitát folytattam a Facebookon.) De hát ők persze, hogy ott vannak, viszi őket a csapat, a haverok, még akkor is, ha nem mind ilyen alávalóak:
http://hirszerzo.hu/velemeny/2011/12/27/A_kormanykozeli_fiatalokrol_IN0VH0
http://hirszerzo.hu/nyuzsi/2012/1/20/A_tokeletes_Fideszkader_Y36AWS
(Nekik készítettem a korábbi bejegyzésben látható karikatúrát is.)
Az érdekes az lenne, hogy rajtuk kívül voltak-e fiatalok nagy tömegben, tehát olyanok, akik párthoz formálisan nem kötődnek, de meggyőződésből kiállnak valamelyik mellett; jelen esetben a Narancsos Párt mellett. Az pedig nem tűnik hihetetlennek, hogy az állampárt a felsőoktatás végletes beszűkítésével és a középfokú oktatás átideologizálásával az ilyen fiataloknál elvágta magát.
Akkor tehát mi lesz? Kiegészül az állampárt és az ellenzékiek ellentéte valamiféle generációs ellentéttel is, úgy, mint az államszocializmus idején? Az öregek védik a rendszert, a megszokottat, a biztosat, a saját kis egzisztenciájukat, a fiatalok meg lázadnak? Ez sem kizárt. Nota bene: volt egy öreg demonstráló, aki éppen az állampárt ellen tüntetőkről beszélt, akik még felöltözni sem tudnak rendesen, és milyen a stílusuk is, szakadt farmeros hippik, stb. (Nem vicc, a ’hippi’ szó tényleg elhangzott ebben.) Megint hm-hm. Ismerős ez az „ezekamaifiatalok”-duma valahonnan? Hát igen. Hm, hm. Hogyan is indult a mostani Főnök 1989-ben? (Igen, arról az emberről beszélek, akit most ezek a demonstrálók éljeneznek és a képét ikonként a fejük felett hordozzák!) Véletlenül nem egy vagány, farmeros, nonkonformista fiatal volt? Véletlenül nem cseszegették őt is ezért konszolidált öregurak akkoriban? Véletlenül nem éppen ezzel a stílussal lett annyira népszerű, nem ezzel a bátor, nonkonformista fellépésével, kiállásával lett a rendszerváltás hőse? Véletlenül nem jelentős részben az akkor szerzett népszerűségének köszönheti, hogy ma ő az ország „Nagy Vezetője”, a „Nemzeti Ikon”, az „Élő Legenda”? Nem az akkori vagánysága repítette idáig? Hm?
Ha már itt tartunk, itt van a demonstráció legfeltűnőbb jelensége. A személyi kultusz. Mert minek nevezzük ezt, ha nem személyi kultusznak? Erre úgy látszik igény van, szükség van. Erre úgy látszik sokan vevők. Lehet, hogy olyanok is vannak, akik azért voltak ott ezen az anti-tüntetésen, mert bár az állampárt intézkedéseivel nem értenek egyet, de még mindig imádják a Főnököt. A Főnök pedig megdolgozott ezért. Amikor hatalmon volt, építgette a saját pozitív személyi kultuszát, amikor abból kiesett, építgette a nagy ellenfél, a Piros Bűnbak negatív személyi kultuszát. És a Főnök hívei még ezt a negatív személyi kultuszt is bevették. Volt idő, mikor a Főnök taktikusan, átmenetileg háttérbe húzódott, és ekkor bizonyos körökben a Főnöknek való nyalást a Bűnbaknak való beszólások helyettesítették. Minél obszcénebb és gusztustalanabb, avagy színpadiasabb módon szólt be valaki a Bűnbaknak, annál nagyobb érdem volt ez, és az illető nagyjából tudhatta, hogy közel az idő, amikor a megfelelő mocskolódásért meglesz a jutalma is. Az új rendszerben lehet belőle színházigazgató, állampárti kommunikációs menedzser, médiafőnök, államtitkár, stb. Így aztán mindenki egymással versengve dobálta a szart és a fikát a Bűnbakra. A nagy szardobálásban pedig elvesztek a valódi, őszinte, gondos elemzésen alapuló, hasznos bírálatok, kritikák is, amikből a Bűnbak esetleg tényleg érthetett volna.
Ennél az álságos negatív személyi kultusznál azért mégiscsak jobb egy pozitív személyi kultusz. Legalább az illúziója megvan, hogy tényleg szeretetből nyalnak, akik nyalnak. Azonkívül ilyen esetben kevesebb az esélye annak, hogy elfajul a dolog és vér fog folyni.
De a személyi kultusz, mint jelenség viszonylag hosszú ideje jelen van Magyarországon, és bár szerencsére nem „genetikus adottság”, de azért elég gyakori ahhoz, hogy már meg se lepődjünk rajta. (Később esetleg majd a személyi kultuszokról is írok egy külön bejegyzést.)
Más az, amin meglepődtem. Az egyik: úgy néz ki, rajzolt határokon túli testvéreink is kiállnak a képviseleti zsarnokság mellett. Nem egyszerűen az történt, amit én a korábbi bejegyzésemben írtam, hogy határon túli magyarok jönnek erre a budapesti demonstrációra (az is volt), hanem ezzel egy időben a maguk otthonainál is szimpátiademonstrációkat szerveztek a szombati anti-tüntetés mellett. De ha így gondolják, így gondolják. Nekik még talán több okuk is van rá, mint a határon belül szakadtaknak. Ha majd esetleg velük, ottani ismerőseimmel kell vitába szállnom, azt biztos kisebb lelkesedéssel fogom tenni, mint a velem egy helyen élőkkel. De talán éppen ezért több megértéssel is.
Hanem ami tényleg feltűnt, és bocsánat érte, de nem is hagy nyugodni, az az állampárti demonstráció szervezői.
Ott van az író, aki mindig egy rejtély volt számomra. Olyan műveket ír, mint az 1100 év Európa közepén, ami talán nem az irodalom csúcsa, de érződik belőle, hogy aki írta, az nem egy hülye ember. Ha néhol vonalas is, nem bunkó, tahó valaki. Ehhez képest ugyanez az ember az, aki a magyar újságírásban új iskolát teremt, a tahóság iskoláját. Sikeresen elterjeszti bizonyos körökben, hogy annál kreatívabb valaki, minél cifrább módon, minél változatosabban és minél mocskosabban tudja gyalázni az ellenfeleit. Megteremti a bunkóság kultuszát. Hogy az ellenféllel szemben minden megengedett, hogy szabad összevissza hazaárulót kiáltani, amikor nincs is háború, és nincs is kinek elárulni a hazát. Később, hogy még visszamenőlegesen is igaza legyen, kitalál egy fiktív háborút, aminek sem a fegyvereit, sem a katonáit nem látja senki, de szerinte létezik, és háborúnak hívják. Sosem értettem ezt az embert. Vajon csak egy megélhetési tahó ő (akivel még lehet adott esetben tárgyalni) vagy egy fanatikus és meggyőződéses tahó, fokozottan közveszélyes? Sosem tudtam rájönni.
És itt a másik szervező, a bukott sci-fi-író, aki a Párt elborultabb hetilapját szerkeszti, amit ráadásul Demokratának hívnak, és aki ebben a lapban olyan 180 fokos fordulatokra képes, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Mindig lereagálja a Párt legfelsőbb szintjeiről jövő iránymutatást, és ha az következetlen, a tegnapi iránymutatásnak éppen a fordítottja, ez a szerkesztő akkor is a lehető legtermészetesebb módon, szemrebbenés nélkül azonosul mindennel, ami esetleg felülről jön. Amikor a filozófusokat kell szidni, szidja a filozófusokat, amikor a sajtót korlátozó törvény jelenik meg, lelkesen éljenzi a sajtó korlátozását. Egyik nap élteti a Szúnyogirtó Pártot, mint a narancsosok „kisebb testvérét”, nem sokkal később már éppen ellenük ír vezércikket, a fenyegető szélsőjobboldali veszélyről (mikor a Pártban rájönnek, hogy a szúnyogirtók szavazókat halászhatnak el a narancsosoktól a választáson).
Szóval két ilyen ember hívja össze az egész bulit, és az állampolgárok jönnek tízezrével, nem riasztja el őket még a szervezők személye sem. A végén még a „közíró” úr és a „szerkesztő” úr azt fogják hinni ez alapján, hogy tömeges igény van arra a stílusra, amit ők képviselnek, hogy a tahóújságírás és a bunkóságkultusz kifizetődő. És sajnos nagyon úgy tűnik, hogy ezt jól hiszik. És ez az, ami szerintem szomorú.
Mert mint már említettem, semmi baj szerintem azzal, hogy valaki támogatja a kormányt, és az állampártot, vagy a maga részéről vonzónak találja az autokratizmust. Ez is egy vélemény, sőt ez is egy magyar vélemény, éppúgy, mint az enyém. De az már igenis zavar, ha ezt ilyen stílusban teszi, mint a „közíró úr” és a „szerkesztő úr”. A túlzásba vitt bunkóság ugyanis, amibe az ember túlságosan belelovallja magát, már többször vezetett a történelemben vérontáshoz. A tahóság könnyen elszabadul, és irányíthatatlanná válik.
Változott-e ez alapján a szombati esemény alapján valami a magyar ellenzékiek számára? Ez rajtunk múlik. Attól, hogy nagyon-nagyon sokan demonstrálnak valamiért-amiről-nem-tudni-mi-az-de-nem-az-amit-az-ellenzék-képvisel, abból még nem következik, hogy ne lenne nekünk IS (!) igazunk. (Ja, egy lényeges különbség: mi nem akartuk sosem betiltatni az ő rendezvényüket, ők viszont akarják a miénket március 15-én.)
Ha mi tudunk továbbra is konkrét dolgokat mondani, hogy mi a bajunk a médiatörtvénnyel, az oktatás átalakításával, az új munkatörvénykönyvvel, a „nemzeti” giccsel, a nerizmus tévhiteivel, a történelem átírásával, stb., stb., stb., akkor mondjunk továbbra is konkrét dolgokat, tegyünk fel továbbra is konkrét kérdéseket, és várjunk továbbra is konkrét válaszokat. Sokan voltak szombaton, na és? Elvileg demokrácia van, tehát szabad a választáson kívül is csoportosan kiállni az érdekeinkért nekünk is. Legyünk mi is sokan, és próbálkozzunk tovább. Hátha sikerül.

Idézőjel (Sandri bácsi)

Van is erre egy jó idézetem. Karácsony Sándor írta „a magyar széthúzásról”:

„…volt egy fontos ajándéka is: a másik ember képzete a saját Én-em mellett. Isten hatalmas leckét adott fel számunkra, mikor arra szorított minket pedagógiájával: tanuljuk meg megismerni, számba venni, tisztelni és osztályostársanak életünkbe belekalkulálni Én-ünkön túl a másik felet. Mai napig sem tanultuk meg jól ezt a leckét, újra meg újra felkapjuk azért új meg új korszakokban ismétlésre. (…)
Nekünk szükségünk van arra, hogy megtanuljunk a másik emberre nézve élni. Nekünk nem elég kritika nélkül jutnunk egységre, ki kell veszekednünk, és egymáshoz képest megteremtenünk az egységet. Ez a magyar >>széthúzás<< Isten szerint való értelme.”
(Karácsony Sándor: A magyar lélek)

Lojalitás és "mechanikus narancsok"

„Uram segíts az elvtársaknak, hogy megtisztuljanak,
Annyit, mint mi hazudtunk, ne hazudjanak!
Uram, segíts az elvtársaknak, hogy meg ne bukjanak,
A Parlamentben összevissza ne szavazzanak!”
(Voga János és Turnovszky Tamás Edda-paródiája 1988-ból)

A hír: holnap lesz a kormányt támogatók tüntetése (vagy mondjuk úgy inkább: ellentüntetése) Budapesten. Ez pedig több mint izgalmas esemény. Kíváncsiságra ad okot.
Úgy látszik, gondolhatjuk, hogy az állampárt lelkes hívei félreértették azt a tiltakozássorozatot, ami a tavaly március óta folyik, egyre látványosabban, egyre elkeseredettebben, az ország lakosainak egyre szélesebb körű részvételével. Azt hiszik, egy nemes versengésre hívtuk fel őket, „ki-tud-több-embert-az-utcára-vinni?” -kategóriában. Szólnék, hogy a mi célunk inkább az volt, hogy bizonyos kérdésekről tárgyaljon a kormány a civilekkel, mielőtt mindenféle átgondolatlan törvényt keresztülver a Parlamenten. Én legalábbis ezért voltam ott több tiltakozáson is, lehet, hogy más másért. Mindenesetre az állampárt drukkerei előszeretettel igyekeztek úgy beállítani, hogy a sok egyetemista neohippi csak úgy unalmában, nagy jódolgában tüntet, mert az milyen menő. Ez azonban, ahogy mondani szokás, egyszerű tárgyi tévedés, tehát fel lehet világosítani róla az illetékeseket, hogy nem így történt; mi tudtuk, hogy mikor, miért megyünk, miket kifogásolunk, olykor még javaslataink is voltak alternatívákra. Egyébként sem csak a diákság ment az utcákra, hanem például a munkások is. Meg lehet nézni, milyen szervezetek szervezték a demonstrációkat, már abból is látszik, hogy az ország társadalmának elég sok rétege képviseltette magát ezeken az eseményeken.
Az mondjuk érthető, hogy az állampárt funkcionáriusai a jelen helyzetben, mármint az elmúlt egy évben eléggé frusztráltan érezhetik magukat. Régen, amikor még a pártjuk Magyarországon csak egy párt volt, nem pedig „a Párt”, akkor azt látták, hogy sikeres marketingjük következtében akár eséllyel pályázhatnának némely nemzeti ünnep kisajátítására. Most meg, hogy ők lettek az állampárt, október 23-án nemhogy egy nagygyűlést, de még egy szerény kis megemlékezést sem sikerül szervezniük. Ehelyett viszont néhány korábban ismeretlen és pártfüggetlen civil szervező hívására több tízezer ember jön az utcára és gyűlik össze egy helyen, és mégcsak nem is azért, hogy valamiféle Kedves Vezető, illetve Nemzeti Ikon vagy Élő Legenda szavát hallhassák, és Őt megéljenezhessék. (Sőt, éppen ellenkezőleg, nemtetszésüket fejezik ki a Kedves Vezető által kiépített rendszerrel szemben, mint tették azt nagyszüleik is, pontosan 55 évvel azelőtt, egy másik „Kedves Vezető” másik (igazából összehasonlíthatatlanul életveszélyesebb) rendszerével szemben.) Szóval ez biztosan zavarja a Narancsos Állampárt eddigi rendezvényeinek szervezőit. Meg akarják mutatni, hogy ők még mindig, még mindig ők, és őket nem lehet csak úgy.
Mondhatnánk, hogy „vissza akarnak vágni”, de ebben a „visszavágásban” van némi hátrálás is. Mármint, hogy eddig igyekeztek győzködni a választópolgárokat, hogy de igenis, nekik akkor is igazuk van, most meg már hirtelen abbahagyják a győzködést és az érvelést, és előszedik azt, hogy „de-mi-is-baromi-sokan-vagyunk-nemcsak-ti”. Érdekes, úgy emlékszem, hogy mikor a Piros Bűnbak állt az ország élén, és ellene is tüntettek, és népszerűtlen volt, és minden rossznak elmondta mindenki, akkor ő vagy az ő hívei sosem akartak szimpátiatüntetést szervezni neki. A Piros Bűnbak sosem arról akarta meggyőzni a hazáját vagy a külföldet, hogy őt szeretik, hanem arról, hogy a hazának jó lesz, amit csinál. Nem népszerű akart lenni, hanem hatékony. (Bár ne akart volna ennyire hatékony lenni –mondják erre sokan, és ki tudja, tán van is némi igazuk.)
Szóval a fentiek fényében persze mi is igyekszünk megkérdezni és megvizsgálni, hogy az állampárt drukkerei miért mennek az utcára. Sok bloggertársam írogat elemzéseket arról, hogy kik lehetnek azok, akik még mindig támogatják az állampártot, nem csak annyira, hogy rá szavaznának egy most vasárnapi választáson, hanem mondjuk, úgy is, hogy elmennek a kormányért tüntetni a mai napon. Nem is akarom különösebben ezeket az elemzéseket megismételni. De arra felhívom a figyelmet, hogy a holnapi tüntetés kiváló kutatási terep lesz. Persze jó kérdés az is, hogy akik ott vannak, mit akarnak, meg tudnak-e fogalmazni konkrét célokat, amiket el akarnak érni. Ilyen szempontból érdekes lesz megfigyelni az ott felbukkanó jelszavakat és szónoklatokat; engem mégsem elsősorban azok érdekelnek, akik szónokolni fognak. (Azokat úgyis ismerjük. Megbukott sci-fi írók és tehetségtelen költők, jobb sorsra érdemes kisebbségi komplexusos írók, akik kormánypárti napi- és hetilapokban anyáznak és kiégett, álszent, „hűdenagyonkeresztény” rocksztárok.) Engem inkább az érdekel, kik fogják a demonstráció tömegeit alkotni. Kik lesznek a közvitézek. Remek kis szociológiai tanulmányt lehetne készíteni a tüntetőkről, és talán többet meg is tudnánk egy ilyen tanulmányból, mint ha megkérdezzük valamelyik szervezőt, hogy tulajdonképpen miért is tüntet (és kapnánk valami hosszú, semmitmondó és unalmas „elmúltnyolcéves” vagy „elmúlthúszéves” monológot). Csakhát nem biztos, hogy akármelyikünk veszi a fáradságot egy ilyen terepszemlére. Ahogy magamat ismerem, én sem fogom. Inkább várjuk a média híreit, de azok meg úgyis torzítani fognak.
De most komolyan, vajon kik lesznek ott? Az állampárt tagjai, és rokonaik? Ők sincsenek kevesen, de biztos nem lennének elegen. A Párt ifjúsági szervezeteinek mozgósítható tagjai? Biztos ők is. Bár érdekes kérdés, hogy ők is meggyőződésből mennek-e vagy csak a csordaszellem viszi őket. Róluk egyébként egy elég frappáns összefoglalót írt egyik kiváló közgazdász bloggertársam, Quadrille Lobster:

„A politikusok mára tulajdonképpen elfeledkeztek a fiatalokról. Persze, duma van, meg berángatnak pár szerencsétlent, akik még nincsenek kiábrándulva mindenből, hogy szokják meg ők is, milyen az a közigazgatás. Mert megváltoztatni, na azt nem fogják.
Politikai párttal fiatal alapvetően 3 ok miatt foglalkozik:
1. Mert a szülei is annak a pártnak a fanatikusai.
2. Mert a szülei a másikoldali pártnak a fanatikusai, vagy
3. Mert annak a pártnak az ifjúsági szervezetében bulliznak a haverok.
Persze, hogy igazságos legyek: idősebbek is hasonlóan elmés és végiggondolt okokból csatlakoznak egy párthoz. Soha nem vallanák be, hogy végig a szüleiktől kapott kalapácshoz keresték a szöget.”
(http://oriblog.blog.hu/2012/01/12/miert_nem_megy_el_valasztani_a_fiatal)

Vagy vannak még valóban olyan fiatalok is, akik, mint a régi Ifjú Gárda (mármint az egykori KISz egykori "élcsapata") alkalmasak „ideológiai-felvilágosító” munkát végezni, és a „párt öklének” lenni? Hát, azt erősen kétlem.
Esetleg lesznek megint „bértapsolók”? Simán el lehet képzelni, elvégre a szegénység növelésével a lefizethetőség is nő. Aki már nagyon bajban és nyomorban érzi magát, az sok mindenre hajlandó. Vagy mint az államszocializmus idején, kiszólnak néhány „ideológiailag megbízható” iskolaigazgatónak vagy főnöknek, hogy kötelező jelleggel küldje Pestre a diákjait/ alkalmazottait?
Esetleg megint beállítják a sorba az ún. „szélsőjobb” önjelölt „harcosait”, akikkel a múltkor az Operánál akarták megvédetni magukat. (Ehhez csak néhány semmitmondó, de jól hangzó „nemzeti” jelszó kellene.) Ez attól függ, mennyire bíznak még magukban. Ha azt akarják, hogy az eddigi fanatikus narancsosok továbbra is stabilan kitartsanak mellettük, akkor ezt nem fogják meglépni, mert a balhés szélsőségesek még őket is elriaszthatják. Ellenben, ha az állampárt egyáltalán nem bízik magában és saját híveiben, és a céljuk kizárólag a statisztikai adatok szépítése (a „ki-tud-több-embert-az-utcára-vinni”-verseny eredményeinek javítása), akkor bizony lehetséges, hogy fel fognak ott bukkanni mindenféle gárdisták és futballhuligánok.
Vagy ott van egy teljesen más lehetőség a tömeg növelésére: a határon túli magyarok. Igaz, őket nehezebb lenne nagy tömegben Budapestre hozni, csak ezért. De nem véletlenül jutott ez a lehetőség eszembe: tüntetésen kívül is megvan a lehetősége, hogy az állampárt a szavazatok és a parlamenti képviselet ígérgetésével kijátssza egymás ellen a határon túli, és a „határon belül szakadt” magyarokat. Elég aljasok hozzá, hogy ezt megtegyék. Ez ellen azonban nekünk is tennünk kell: nem szabad aljas trükköknek bedőlni. Úgy értem, ha lesznek is a demonstráción határon túli magyar szervezetek képviselői, mi „határon belül szakadt” ellenzékiek nem szabad hogy ezen megsértődjünk. Okosnak kell lennünk, hogy ne ismétlődjön meg a 2004. decemberi helyzet, mármint az azt követő hecckampány. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha megpróbáljuk tisztán látni egymás helyzetét. Hogy a határon túliak lássák, hogy miért tüntettünk mi itt hónapokon keresztül, de a „határon belül szakadtak” is lássák a többiek nehéz helyzetét, és ne mondják például naiv, megvezethető balekoknak vagy hasonlóknak őket. Szóval: nem bedőlni semmi provokációnak! Higgyétek el, ahogy mindenkinek, úgy nekem is vannak barátaim és rokonaim a határok túlfelén is, és tudom, hogy csak véletlen szerencse, hogy én belül születtem ezeken a szerencsétlenül meghúzott vonalakon. És tudom, mert látom, hogy bizony nagyon sokan a határon túliak közül igen tisztán látják az itteni helyzetet, és nem fogják hagyni megvezetni magukat senkitől. Csak ne nehezítsük meg a dolgukat ebben!
Mostani eszmefuttatásom persze mind csak tiszta spekuláció. Nem tudom előre, kik fognak odamenni demonstrálni, nem tudom, mit fognak mondani. Mint már az elején is mondtam, inkább csak kíváncsi vagyok egyelőre. Lehet, hogy tényleg csupa meggyőződéses narancsos drukker fog odamenni, akik komolyan hisznek a kormányban, és ha nem is értenek egyet minden lépésükkel, de tényleg szimpatikus fickóknak tartják a mostani állampárti apparátus tagjait.
Ha tényleg főleg ilyenek lesznek ott, akkor szeretném, ha tudnák, hogy egyáltalán nincs bennem harag, vagy rosszindulat irántuk. Nem tartom hazaárulóknak őket például. Egyszerűen csak mások. Próbáljuk tolerálni másságukat, amíg nem akarnak minket bántani. És annak ellenére, hogy néha cikizem vagy kigúnyolom őket (ők is ezt próbálták tenni, mikor mi tüntettünk), nem tartom őket ellenségnek sem, csak szellemi ellenfélnek. Vitatkozzunk, ha kell! Nem tartom a térképről lesöprendő, a történelemkönyvekből kitörlendő elemeknek őket. Remélem, hogy ők sem engem. És bár az ország jövőjéről mást gondolunk, de nem tartom őket rosszabb magyarnak sem magamnál. (Hibázni, ha az ember hibázik, azt úgysem magyarként, hanem emberként teszi.) Az más kérdés, hogy emberként, emberileg mit gondolok róluk. De azt úgysem az fogja meghatározni, hogy elmennek-e egy ilyen tömegrendezvényre, mint ez a mostani, hanem, hogy egyenként mit mondanak egy-egy dologról, ha majd megkérdezem őket.

Polonisztika államvizsga (részletek)

- Mi volt az első lengyel nyelven leírt mondat?
- Valami olyasmi, hogy „Add ide [azt a kézimalmot] én majd őrlök, te meg pihengessél.” („Daj ać, ja pobruszę, a ty poczywaj.”)
- Hogy hívták Jan Kochanowski reneszánsz költő kislányát, akinek az emlékére a gyászdalok ciklust írta?
- Urszula Kochanowska.
- Mikołaj Rej reneszánsz költő versében kit nem vesz észre a matematikus a saját házában?
- A k*rwát.
- Ön szerint a nagy reneszánsz katonaköltő, Adam Czahrowski lopta a verseit Balassi Bálinttól vagy Balassi Czahrowskitól?
- Természetesen, nyilván, egyértelműen Czahrowski lopott Balassitól.
- Ezt miből gondolja?
- Magyar vagyok, számíthatott rá, hogy ezt fogom mondani, nem?
(Kb másfél óra szünet, amíg a bizottság magyar és lengyel tagjai egymással vitatkoznak, arról, hogy ki plagizált kit. Az eredmény nem ismert. Utána folytatódik a vizsga.)
- Kik voltak a magyarok a nagy XVI-XVII. századi katolikus prédikátor, Piotr Skarga versében?
- Az elrettentő példa.
- Hogy hívták Jan Chryzostom Pasek, XVII. századi lengyel emlékiratíró vidráját?
- Robak (Kukac).
- Kit hívtak még így?
- Azt a harcias papot a Pan Tadeuszban. De ez csak az álneve volt.
- Jan Pasek szerint miért támadta meg II. Rákóczi György erdélyi fejedelem Polákországot?
- A lengyel fokhagymáért.
- Mit csinált Jan Pasek szolgája Gdańskban egy Thököly Imréről szóló röplappal?
- Nyilvánosan kitörölte vele a seggét.
- Kikről írt eposzt a nagy klasszicista püspök-költő, Ignacy Krasicki?
- Az egerekről. (Úgy tudom, egy Grabowski nevű barátjáról mintázta a főhőst. ;-))
- Miről szól Adam Mickiewicz romantikus költő elbeszélő költeménye, a Konrad Wallenrod?
- Egy litván srácról, aki a középkorban beépül a Német Lovagrendbe, és ott nagymester lesz, és szándékosan vereségbe vezeti a németeket.
- Miről szól Andrzej Zbych könyve és filmje, Az életnél nagyobb a tét? Illetve önöknél Kockázat címen futott talán.
- Egy lengyel katonatisztről, aki a második világháború alatt beépül az Abwehrbe (a német katonai elhárításba), és mindig félrevezeti a németeket. De nem mondták, hogy filmművészeti kérdések is lesznek.
- Pedig azok megkerülhetetlenek. Miről szól Julian Szemjonov könyve a Tavasz tizenhét pillanata?
- Egy orosz KGB-tisztről, aki beépül az SS-be, és mindig jól félrevezeti a németeket. De ez orosz irodalom! Én nem a lengyelből vizsgázom most?
- Ja, persze! Mickiewicz melyik hőséről neveztek el vodkát?
- Tadeusz Soplicáról, a Pan Tadeusz címszereplőjéről. Kettőt is. Egyiket Pan Tadeusznak, a másikat Soplicának.
- Mickiewicz melyik darabját tiltották le 1968-ban, és mi lett a következménye?
- Az Ősöket. Többhetes balhét indított el: a diákok az utcára mentek tüntetni a rendszer ellen, megpróbálták elfoglalni az egyetemet, és szembeszálltak a rohamrendőrökkel. Aztán a Párt, miután szétverték az egészet, mindent a zsidókra fogott.
- Mi volt Aleksander Głowacki írói álneve?
- Bolesław Prus.
- Mi volt Leszek Serafinowicz írói álneve?
- Jan Lechoń.
- Mi volt Roman Mularczyk írói álneve?
- Roman Bratny.
- Mi volt Krzysztof Baczyński álneve?
- Jan Bugaj. De hát ő az igazi nevén lett ismert.
- Mi volt Tadeusz Gajcy álneve?
- Karol Topornicki, de ő is az igazi nevén lett ismert.
- Miről szól a nagy háborúközi avantgárd író, Stanisław Ignacy Witkiewicz, becenevén Witkacy regénye, Az ősz búcsúja?
- Arról, hogy Kína megtámadja Polákországot.
- Miről szólnak Witkacy drámái?
- Azokat senki sem érti, sem eredeti nyelven, sem fordításban, de azért játsszák őket.
- Hányféle drogot használt Witkacy?
- Azt senki sem tudja. Szerintem ő sem számolta össze.
- Hol van eltemetve Witkacy?
- Azt senki sem tudja. A második világháború első napján mérget vett be, és felvágta az ereit. Később, a háború alatt kiforgatták a sírját. Azóta nem került elő a holtteste. Az állítólagos csontvázról, amit a nyolcvanas években előszedtek, kiderült, hogy nem az övé, ennek ellenére megcsinálták az újratemetést. Szóval teljes homály.
- Hogyan foglalná össze egy mondatban azt az esztétikai hatásmechanizmust, amelyet a nagy színházi rendező, Tadeusz Kantor darabjai kiváltanak a nézőben?
- Hogy mi van?
- Frappáns összefoglalás. Szerintem sokaknak ugyanez a véleménye.
- Én is azt gondolom.
- Hogyan úszta meg a deportálást a nagy zsidó író, Bruno Schulz?
- Lepuffantotta egy SS-tiszt fényes nappal a nyílt utcán, hogy felbosszantson egy másik német tisztet, aki már egészen összebarátkozott vele, mármint Schulzcal.
- Melyik négy lengyel író szerepel álnéven Czesław Miłosz: A rabul ejtett értelem című könyvében?
- Alfa (a moralista): Jerzy Andrzejewski. Béta (a boldogtalan szerelmes): Tadeusz Borowski. Gamma (a történelem rabszolgája): Jerzy Putrament. Delta (a trubadúr): Konstanty Ildefons Gałczyński.
- Hogy hívták Konstanty Gałczyński kabarészínházát a két világháború között?
- Lila Liba. Azazhogy nem, várjunk, csak! Zöld Liba, igen, ez az!
- Miért nem kapott irodalmi Nobel-díjat Ryszard Kapuściński?
- Meghalt szegény, mielőtt jelölhették volna. (Meg úgyis tele vagytok irodalmi Nobel-díjasokkal, hogy a állna keresztbe a szemetek!)
- Hogy mondta?
- Ó, semmi, semmi. Mi a következő kérdés?
- Melyik lengyel regényből készült a Witcher című számítógépes játék?
- Andrzej Sapkowski: Wiedźmin (Magyar fordításban: A vaják.)
- Milyen lengyel piáról írt verset Nagy László?
- A żubrówkáról. De hogy jön ez ide? Nem lengyel irodalomból vizsgázom én most?
- Ja persze! Ki mondta: „Mit tudsz te a gyilkolásról?” („Co ty wiesz o zabijaniu?”)
- Franciszek Maurer titkos ügynök, akit Bogusław Linda játszott a Kutyák című filmben.
- Sławomir Mrożek szerint melyik szó beemelésével lehetne menőbbé tenni a rendszerváltás utáni új lengyel alkotmányt.
- K*rwa.

(…)
És így tovább, még jó darabig. A bizottság szerint irodalomtudományi ismereteim kielégítőek. A dumám nem olyan jó, mint Onufry Zagłobáé (Henryk Sienkiewicz Tűzzel-vassaljában és Özönvizében), de az majd alakul. Azt hiszem, meglesz a jeles.

Egy srác a világ ellen (ajánló)

Elég ritkán szoktam ajánlót írni képregényhez. Nem vagyok képzőművész, gyengén rajzolok, nem annyira ismerem ennek a szakmának a csínját-bínját. De azért szeretem a jó képregényeket. Igaz, néha jobban értékelek egy-egy olyan poént, ami a történetből fakad, mint egy-egy kiemelkedő vizuális ötletet.
Erről a képregényről most azért kell szólnom, mert úgy általában kevés olyan mű van, amiről úgy érzem, hogy megszólítja az én generációmat. Ezt a mai megnyúlt kamaszkorú huszonéves nemzedéket. Ami rólunk szólna és a mi nyelvünkön. Az Így jártam anyátokkalt pontosan ilyen erényei miatt méltattam már egyszer, egy régi-régi bejegyzésben, még az előző blogon. Ennél a képregénynél hasonló érzésem volt, mint annál a filmsorozatnál.
Ez a képregény pedig a lassan kultikussá váló hatkötetes Scott Pilgrim-sorozat. A kanadai rajzoló, Bryan Lee O’Malley munkája. Magyar nyelven a Nyitott Könyvműhely adja ki, Somogyi Péter fergeteges fordításában. Kicsit manga-paródia, de számomra, mint az már kiderült, nem ezért érdekes.

Hogy kicsoda Scott Pilgrim? Tulajdonképpen egy átlagos kanadai srác. Ránézésre 17-18 évesnek mondanád, de valójában már 23, egy főiskolai diplomával a zsebében. Mégsem nagyon tudja, mit kezdjen magával. Egy torontói albérletben lakik a haverjával Wallace-szal, emellett folyamatosan munkát keres, de inkább csak a zenélés érdekli. Gimis kora óta gitározik, jelenleg egy feltörekvő amatőr rockbanda, a Sex Bob-Omb basszusgitárosa. A zenekar tagjai rajta kívül még Stephen Stills gitáros, zenekarvezető és Kimberly Pine dobos. Kim egy elsőre elég karcosnak tűnő lány. Nemsokára azonban megtudjuk, hogy a gimiben járt Scott-tal, de valószínűleg a mai napig sem heverte ki a vele való szakítást, ezért hordja ezt a cinikus álarcot. (Nem egy ilyen lányt ismerek a való életből.)
A bonyodalom igazából ott kezdődik, mikor Scott megismerkedik nagy szerelmével, a titokzatos Ramonával. Ramona az Egyesült Államokból jött, és jelenleg egy internetes könyvügynökség futárja, de ennél többet kevesen tudnak róla. Nem árulok el nagy titkot: Scott és Ramona össze is jönnek, már az első kötetben, azonban van egy kis bökkenő. Mégpedig a lány „sötét” múltja. Mint kiderül, hét fiúval járt Scott előtt, és ezeknek a fiúknak mindegyike fel fog bukkanni a közeljövőben, hogy egy-egy földrengető párviadalra hívja ki Scottot. Azt hiszem ez az egyik legszórakoztatóbb része a képregénynek (és talán itt válik igazán animeszerűvé): az átlagos fiatalok átlagos életéről szóló történet időről időre olyan irracionális, szürreális jelenetekbe csap át, amilyenek ezek a hol eposzba, hol inkább valamilyen számítógépes játékba illő „monumentális” harci jelenetek. Nagy szerencsénkre ezek a jelenetek nincsenek szájbarágósan megmagyarázva, ha akarod szó szerint, de ha akarod, akár metaforikusan is értelmezheted őket. De hát az élet is ilyen. Néha racionális és szürke, néha szürreális és színes. Olyan posztmodern.
A jóból egyébként nemcsak Scottnak jut ki. Míg neki férfiként, „hivatalosan” kell megküzdenie a lányért, akit szeret, a színfalak mögött, „nemhivatalosan” Ramonának is nem kevésbé kemény harcokat kell vívnia Scott volt barátnőivel. Így bukdácsol előre a két szerelmes a párkapcsolat rögös útján, a múlt sötét izéivel hadakozva. (De fura egy mondat volt ez…)
A szereplők: elég sokan vannak, elég szövevényes viszonyban egymással. Pont mint az életben. Épp ezért gondolom valószínűnek, hogy élő mintáik voltak. Voltak vagy nem voltak, nekem mindenesetre mind ismerősnek tűnnek valahonnan, ami azt jelenti, hogy hiteles figuráknak érzem őket. Személyes kedvencem közülük egyébként Wallace, Scott lakótársa és támasza rendíthetetlen iróniájával,

illetve a rezignált, búbánatos Kim, akiről kíváncsi vagyok milyen új dolgok derülnek még ki.

A mű nyelvezete: így, ebben a remek magyar fordításban a mi szlengünk. Kiegészítve persze az amatőr rockegyüttesek és a számítógépes játékok szóhasználatával (Scott ez utóbbiaknak is nagy rajongója), és sok-sok váratlan poénnal, amik hol a szövegben, hol a képekben vannak elrejtve, hol a kettő együtt alkot ütősen vicces kombinációkat.
Felvetődhet persze a kérdés, amit talán már az Így jártam anyátokkal kapcsán is feltettem: miért kell ahhoz kanadainak vagy amerikainak lenni, hogy valaki olyan művet készítsen, ami által nemcsak mint ember, hanem mint egy nemzedék tagja is megszólítva érzem magamat? Itthon ilyenek miért nincsenek? Vagy vannak, csak elkerülik a figyelmemet? Mindenesetre senki ne próbálkozzon azzal a bejáratott kényelmes válasszal, hogy „mert-te-és-a-kis-barátaid-egy-olyan-generáció-tagjai-vagytok-amely-már-a-rendszerváltás-után-az-angolszász-kultúrhegemónián-szocializálódott-amerikai-viselkedési-mintákat-követő-hazátlan-kozmopolita-nemzedék-fúj” vagy valami hasonlóval. Ami az Így jártam anyátokkalban is és a Scott Pilgrimben is tetszik, az a mese fiatalos és emberileg hiteles jellege. A többi, a kulturális környezet: az szinte mellékes. Játszódhatna ez vagy az a történet akár Magyarországon is, magyar nevű magyar szereplőkkel; a történet szempontjából lényegtelen tulajdonképpen, hogy torontói a banda vagy sátoraljaújhelyi, és hogy hambit esznek fellépés után vagy babgulyást a sarki talponállóban.
Egyébként még mindig nem tettem le arról a régi tervemről, hogy akár írok egy regényt, akár egy forgatókönyvet, amely hasonló laza stílusban mai magyar fiatalokról szólna, és háttérnek a magyarországi táncházas szubkultúra szolgálna. Mondjuk lehetnének a főszereplők, akik élik a maguk fiatalos életét egy amatőr néptáncegyüttes tagjai, vagy valami ilyesmi. (Az biztos, hogy ha ilyesmibe belevágunk el kell kerülni, hogy akár a Scott Pilgrimet, akár az Így jártam anyátokkalt egy az egyben lemásoljuk.) Végül is nekem mégcsak az sem fontos hogy én csináljam ezt meg. Akár én csinálom meg egyébként, akár más, hiánypótló munka lenne, az biztos.

P. s. Ja! Utánanéztem a Neten ennek a Scott Pilgrimből készült filmnek. Eléggé egy elszúrt alkotásnak tűnik. Hiteltelen műanyag díszletek között, mindenféle színes műanyag-cuccokba felöltöztetett szereplők ripacskodnak. Legalábbis az ajánló alapján így tűnt. Így nem sok maradhat az eredeti történet bájából, meg a remek ötletekből. A főszereplő nem is hasonlít az igazi Scott Pilgrimre, még távolról se. Ráadásul látszik rajta, hogy nem egy átlagos huszonéves kanadai srác, hanem egy önjelölt sztár. Na jó, ez is csak az ajánlóból jött le; lehet, hogy amellett alapvetően nem rossz színész. De akkor is! Miért kell minden sikeres jópofa képregényből ratyis élőszereplős filmet forgatni? Ha már nagyon nem bírnak magukkal, csinálhatnának rajzfilmet. De ezeknek egy ilyen élőszereplős majomkodás kell, hogy érvényesülhessenek benne a hülye speciális effektjeik, meg hülye ripacsok kellenek, akiket majd „ifjú tehetségeknek” lehet kikiáltani. Eh!
Azt hiszem, inkább nem fogom végignézni ezt a filmet, mert egy világ omlana össze bennem.

Jelképek

A jelképek bizony fontos dolgok. Szerepüket nem lehet alábecsülni. Még inkább így van ez ha a jelkép egy egész nemzeté. Vagy egy egész országé. Ezt a kettőt szerintem nem érdemes összekeverni. A jelenlegi nemzeti és állami határok ugye nem esnek egybe. De nem erről akartam írni, hanem ha már szóba került, szeretnék állást foglalni a címerről is, ha már erről olyan sok vita volt az elmúlt időszakban, alkotmányozás kapcsán és azon kívül.

A zászló:
Számomra ez a legfontosabb nemzeti jelkép, még fontosabb a címernél is. Egyrészt, mert a zászló mégiscsak egy tiszta valami: piros-fehér-zöld. Nekem tetszik. Szép. Egyaránt benne van a piros, mint a lobogás, a lendület és a zöld, mint a nyugalom. Vagy ahogy általában mondani szoktuk: erő-tisztaság-remény. Szerintem felesleges további dolgokat beletenni, úgymint címert. Annyiféle címerünk volt már a történelem folyamán. A zászló ellenben a maga három színével kifejezi az állandóságot, a magyarságot, mint olyant. Ha valamelyik címer van benne, akkor az számomra már inkább a történelem valamelyik szakaszának jelképe. Ha lyuk van benne, az is egy történelmi jelkép. Szép az is, de a díszítetlen zászló mindegyik ilyennél valami jóval többet fejez ki számomra.
Azonkívül (szintén személyes véleményem szerint) a zászló nem csupán állami, hanem elsősorban nemzeti jelkép. A magyarok jelképe bárhol a világon. Amire minden magyar ember jóleső érzéssel nézhet. Éppen ezért viszont vigyázni is kellene rá. A méltóságára. Nem hagyni megfakulni, és nem hagyni bepiszkolódni. Nem verekedni vele. Nem használni sálként. Nem odafesteni mindenhová, hogy ne használódjon el. Például szokjunk már le arról, hogy piros-fehér-zöldbe burkoljuk a magyar élelmiszereket, pl tejfölt, túrót, ilyesmit. Felesleges. Elég, ha egy embléma jelzi, hogy magyar termékkel van dolgunk.

A címer
A címer viszont már egy állam jelképe. Ezért van ez az útlevélen is. Milyen legyen? –erről vitatkoznak. Sokféle történelmi tradícióra vissza lehet utalni egy-egy jelképválasztásnál. Én továbbra is amellett vagyok, hogy az új címer, a jövendő rendszerváltás után ilyen legyen:

Egyrészt ez is egy örökséget jelent, a köztársasági tradíció, 1849; 1918; 1946 és 1956 örökségét. De más miatt is. A Szent Korona egy konkrét létező tárgy. Nem illik számomra a címer elvontságába. A Szent Korona: konkrét tárgy, amiből 1 azaz egy darab létezik. A címer: egy elvont dolog, egy idea, ami nem konkrét tárgyi formájában létezik, hanem a fejünkben. Más kérdés, hogy ezt a fejünkben, tudatunkban élő valamit le lehet rajzolni sokszor, és ki lehet tenni hivatalokra, útlevelekre, stb. Akkor az az ideának egy-egy konkrét materializálódási formája lesz; ettől függetlenül maga az idea ott él a fejünkben sértetlenül tovább. A Szent Korona azonban egy megfogható, tárgy, amit nem lehet az ideák világába áttolni. Ha a lerajzolt címerbe beleteszünk egy koronát is, az már nem az a Szent Korona lesz, csak egy másolata annak. Pedig jelkép értéke és varázsereje csak annak az egy tárgynak van, nem pedig a másolatának.
Ha pedig egy címerábra megsérül? Az szomorú, de ettől az idea nem sérül, az sérthetetlen, mert nem anyagi. De ha a Szent Korona rongálódna meg, azt nem lehetne pótolni. Ezért nem praktikus szerintem konkrét tárgyat ideával egy szintre emelni.
A Szent Korona szerintem a magyar államiságnak egy történelmi emléke. (És nem egy az egyben a szimbóluma.) Éppen ezért nem vagyok ellensége annak, hogy továbbra is a Parlamentben őrizzük, az államiság más emlékei, úgy mint némely királyok képei és szobrai, a Honfoglalás ábrázolása, stb. mellett. Ezek történeti emlékek. Ha valamit mégis szimbolizál a Korona, akkor az a mindenkori Uralkodó és a Mindenkori nemzet közötti szövetség. A törvények betartása. Az alkotmányosság. Hát ezért van helye a Szent Koronának a Parlamentben. (De mint tárgynak, nincs helye az Alkotmány, a majdani normális Alkotmány szövegében, mert a törvények is elvont dolgok.)
Hát ezért vagyok a köztársasági címer híve.

Egyébként 1849-ben, mikor Debrecenben az Országgyűlés kimondta a Habsburgok trónfosztását, a címer felett a Korona helyett egy kard és egy koszorú volt. Ez került az akkori új honvédzászlókra is.

(Ezért is volt a Hadtörténeti Múzeumban a szabadságharcról szóló kiállítás címe ez: Kard és Koszorú.)
Végül is az ellen sem lenne kifogásom, hogy ez legyen az új címer. Bár kicsit olyan, mintha a kard fenyegetné a címert. De történelmi hagyományai ennek is vannak. A január 2-ai tüntetésen volt egy fiú, aki egy ilyen 1849-es honvédzászlót lengetett (a legény kabátján a Zöldes Párt kitűzője volt, tehát valószínűleg hozzájuk tartozott). Neki is estek majdnem a gárdista vadbarmok. Szerencsére nem hagyta magát provokálni.

A demonstrációról szóló bejegyzésnél mutattam ezt a jelvényt.

Az Első Magyar Köztársaság jelvénye volt (amelynek hivatalos neve bizony Magyar Népköztársaság volt), de nem hivatalos címer. Ugyanígy most is: szerintem alkalmas lehet egy köztársasági mozgalom emblémájául, de címernek szerintem nem. Még akkor sem, ha kivesszük belőle a feliratot és/vagy pajzsformájúra alakítjuk.

Az Árpád-sávok

Szintén fontos történelmi jelkép. Állítólag az Árpád-dinasztiára utal. Magyarország egyik legdicsőbb korszakának uralkodócsaládjára, történelmi büszkeségeinkre. Éppen ezért kellene közösen elfogadnunk és büszkének lenni rá, nem pedig majrézni tőle, és nyilasveszélyt kiáltani, mikor az 1989-es rendszerváltás után először felbukkant. Sajnos voltak azonban, akik ezt tették. Pedig egészen egyszerűen semlegesíteni lehetett volna azt az állítólagos potenciális félelmet, amit ez egyesekben kelthetett. Úgy, hogy a magukat baloldalinak mondó pártok is használni kezdik annak idején, és nem engedik, hogy az ún. szélsőjobb kisajátítsa. Nem ezt tették ezek a magukat baloldalinak nevező pártok, inkább műbalhéztak miatta, és ezzel egy történelmi esélyt játszottak el. Hagyták, hogy néhány undorító hőbörgő tolvaj meglopja a nemzet egészét, és lelépjen egy össznemzeti jelképpel. Ez olyan történelmi vétek, amit majd csak az unokáik fognak számon kérni rajtuk. De rajtunk is. Meg fogják kérdezni: „Papa, hogyan lehettetek ilyen töketlenek, hogy hagytátok, hogy a szélsőjobb megpucoljon az Árpád-sávos zászlóval?”
Mit fogunk mondani nekik? Csak nyökögni fogunk, hogy hát szóval, izé, nos de hát…
Vajon tényleg késő, és fene dögkeselyűk eszik már államalapító dinasztiánk egykor győztes csatákban hordozott dicső jelképét? Talán még nem.
Egyrészt az ellenzéki pártok előtt még ott az esély. Emeljék fel az Árpád-sávos zászlót újra, és hogy félreérthetetlen legyen, használják eleinte saját pártjelvényeikkel. Igen, komolyan mondom:
Árpád-sáv sétáló emberrel:

[ELTÁVOLÍTVA]*

Árpád-sáv szegfűvel:

[ELTÁVOLÍTVA]*

Ezen most sokan fel fognak háborodni, mások ki fognak röhögni, de szerintem egy próbát megérne. Bátor próbálkozás lenne. A pirosasoknak egy gesztus a múltjukon való túllépésre. És a zöldeseknek is szép gesztus. Jobb mint az örökös nyavalygás.
Vagy tévednék, és késő van már ehhez? Nem tudom. Én mindenesetre azt mondom: ha valaki meg akar lopni (például, ha magyarságomat akarja meglopni), akkor nem szabad ölbe tett kézzel malmozva várni, hogy a tolvaj elillanjon. Ameddig van lehetőség, utána kell eredni, és meg kell próbálni az értékeinket visszavenni. Ha nem sikerül, nem sikerül.

Hacsak…
Még esetleg ezzel lehetne visszahozni az Árpád-sávok becsületét: Ha valahogyan vissza lehetne hozni a köztudatba
az Imre király-féle kilencoroszlános

vagy a II. András-féle hétoroszlános

címert.
(Akár arany, akár ezüst oroszlánokkal, mondjuk ezüstökkel szerintem jobban néz ki.)
Csakhát hogyan hozzuk vissza a köztudatba ezeket is úgy, hogy ezeket a jelképeket sem hagyjuk kisajátítani senkinek? A kisajátítás elkerülésének egyetlen útja, mint láttuk az, ha egy jelképet mindenki használ. De ezt nehéz lenne megoldani.
(Attól mindenesetre igyekeznünk kell megóvni a köztársasági címert is, hogy ne váljon kizárólag a Pirosas Párt jelvényévé. Ez a veszély azonban még nem fenyeget.)

Egyéb...
Itt vannak esetleg még a Rákóczi-kor jelvényei. Például ez a nem-Árpád-sávos zászló latin felirattal:

„Iustam causam Deus non derelinquet.” („Az igaz ügyet Isten el nem hagyja.”) Ez azonban történelmi jelkép, aminek konkrét történelmi jelentése van: egy szabadságharc zászlaja volt. Újra aktualizálni? Hát nem is tudom, nem biztos, hogy szerencsés lenne. Az „Imre-címerrel” és az „András-címerrel” azért más a helyzet, mert azok egy-egy királyi hatalom szimbólumai voltak, nem pedig egy harcé, egy „nemzeti” háborúé. Ráadásul az „András-címer”, mégiscsak az 1222-es Aranybulla pecsétjén is szerepelt, az Aranybulla pedig mégiscsak a magyar alkotmányosság első megnyilvánulása, ha úgy vesszük, Magyarország első rendi alkotmánya.

* [Közlemény: A szerzőnek nem célja senki pártjelvényeibe engedély nélkül belenyúlkálni, hacsak karikatúra készítése vagy egyéb jó- illetőleg rosszindulatú gúnyolódás céljából nem. Mivel jelen helyzetben egyik eset sem forog fenn, és a szerző halálkomolyan gondolta, amit lerajzolt, a fenti ábrákat kénytelen volt a blogról eltávolítani. Precíz heraldikai leírást adni a két jelvényről nem áll módunkban, részben azért, mert a jelvények erősen "antiheraldikusak". Ilyen körülmények között a két ábra kinézetét kénytelenek vagyunk a Tisztelt Olvasó szíves képzeletére bízni. A két jelvényt, mint lehetséges javaslatot megküldtük a szóban forgó pártok sajtó- és propagandaosztályainak, elbírálás és meggondolás céljából. Az ezekért járó esetleges díjazásunkról előre lemondtunk. A pályaművek elbírálásáról lapzártáig nem érkezett hír. A Szerk.]

Nemzetkarakterológiai beszélgetés

Ismét egy lengyel lány mondja nekem:
- Úgy látom, hogy a magyaroknál sokkal jobban érvényesül a férfi-női egyenrangúság, mint nálunk.
- Miért? –kérdeztem.
- Mert a lengyel férfiak a végletekig lovagiasak. Mintha sokkal inkább szükségét éreznék annak, hogy mindenáron éreztessék a nőkkel, hogy ők a „gyengébb nem”. A magyarok talán nyersebbek, de ezzel sokkal inkább mintha egyenrangúbbnak tekintenék a nőket. Emlékszel mikor kijöttél elém az állomásra? Egy polák rögtön átvette volna a csomagomat magától, anélkül, hogy átadtam volna neki.
Vállat vontam
- Két napra jöttél, nagyon sok cuccot nem hozhattál, tehát, gondoltam, olyan nehéz nem lehet a csomagod. –a világért sem vallottam volna be neki, hogy most zavarba hozott.
Pedig nem akart zavarba hozni, sosem mondott ő semmit szemrehányásként, csak ténymegállapításként, mert ez a lány sosem mulasztja el, hogy összegezze a magyarok és a polákok közötti kulturális különbségeket, amiket legutóbbi kalandjainál tapasztalt.
Már folytatta is.
- Láttam a táncházban is. Polákországban elképzelhetetlen ilyen, hogy minden fiú ül, és a lányok mind állnak mellettük. A fiúk rögtön egymással versengve felajánlanák a helyeiket a lányoknak.
Megint vállat vontam.
- Mindig megkérdezzük, hogy le akarnak-e ülni. Ha nem akarnak, mit csináljunk? Ha állni akarnak, hát hadd álljanak.
- És az ajtóban is…
- Na arra egy szavad nem lehet. Mindig előre engedtelek. Ha viszont kocsmába megyünk, akkor éppen azért megy hagyományosan a férfi előre, mert mi van, ha verekedés van odabent? Ezért alakult így az éttermeknél is.
- De azért mégiscsak kevésbé zavarnak titeket ezek a dolgok. Félre ne érts, ez nem baj, de nekem tök érdekes.
- Ázsiai nép vagyunk. –mondtam én.
- Nade aztán ott vannak a lányok is. Nálunk elképzelhetetlen, hogy egy lány „vadásszon” a pasikra, hogy ő járjon utánuk. Nálunk a lánynak meg kell várnia, amíg egy fiú megy oda hozzá, felkéri, stb. Itt meg vannak olyan merész csajok, akik úgy mernek odamenni a fiúhoz, hogy csak nézek…
- Talán mert értékeljük, ha egy lány valami meglepőt csinál, és valahogyan csábítóan viselkedik. –vélekedtem én. Próbáltam volna megcáfolni, amit mondott, de úgysem tudtam volna.
Eszembe jutott aztán más példa is: a nyelv. A magyar nyelvben nincsenek nyelvtani nemek. Lehet, hogy ez is befolyásolja a gondolkodásunkat? És egyébként meg milyen király már, hogy egy szép szerelmes dalt egy fiú meg egy lány is ugyanúgy elénekelhetnek sajátjukkként magyarul!
Aztán eszembe jutott egy ellenpélda is: a tánc. Ha belegondolok a nemek közötti különbségek sokkal tisztábban kijönnek a magyar néptáncban, mint a lengyelben. A magyar táncban a nő viselkedik nőiesebben, de úgymond méltóságteljesebben is. Visszafogottabban. És a férfi (amikor nem vezet) akar folyton villogni, figurázni, ugrálni, versenyre kelve a többi férfival. Miért? Mert tetszeni akar a nőnek, ki akarja érdemelni őt az ügyességével. Szóval itt meg éppen mi (magyar fiúk) éreztetjük jobban a lánnyal, hogy tiszteljük és féltjük.

Idézőjel (Senna)

Ayrton Senna mondta:

„Minél keményebben vezetek, annál több mindent fedezek fel magamon. Mindig a következő lépést keresem, egy másik világban, egy olyan helyen, ahol még nem voltam azelőtt. Ez egy magányos versenyzés, de nagyon érdekfeszítő. Mindig új érzéseket tapasztalok és mindig többet akarok. Ez az én motivációm.”

Talán ez a legfontosabb, hogy az ember megtalálja azt a tevékenységet, amelynek segítségével új dolgokat fedezhet fel önmagában, amellyel "olyan helyekre juthat el, ahol azelőtt nem járt". Amelyet olyan szenvedéllyel tud űzni, amilyen tűzzel és szenvedéllyel vezetett Ayrton. Amelyet odáig visz, hogy végül megtalálja benne a legnagyobb mélységet, ahol már nincs semmi más. Csak ő maga.

Szennyezés??

Egy könyvajánló következik most, de hogyan írjam meg úgy, hogy nem lövöm le a könyv slusszpoénját? Na mindegy, aki nem akarja tudni, ne olvassa el az utolsó két bekezdést. Kezembe került egy rendkívül érdekes könyv, a címe: Szexuális környezetszennyezés. Írója: Dr. Révész György. Vékony, kicsi, fehér könyv, szerény kiadás; egyáltalán fel sem tűnne az embernek, ha nem lenne ez a provokáló címe. A kötet valójában válogatás a szerző írásaiból: két színmű, egy csomó színikritika, vagy inkább színházi ajánló és a címadó esszé. Ami ezeket a szerző személyén kívül összetartja: valamennyi emberi kapcsolatokról szól és a mai kor bizonyos pszichés betegségeiről. Vagyis arról, hogy a mai nagy szexuális szabadság, illetve szabadosság mellett miért nincsenek igazi emberi kapcsolataink. A két színmű (Fogadás; Helycsere) hősei mai menedzserek, akik egymás közt kevernek összevissza, miközben mindenféle személyiségi problémával küzdenek. Egyik némileg George Bernard Shaw Pygmalionjának mai parafrázisa akarna lenni, annyival megcsavarva még, hogy itt a nő az aki átalakít, és a szegénységből jövő férfi az, akit átalakítanak. Egyik darab sem a drámairodalom csúcsa, de, és előadni is elég nehézkes lehet őket, a komplikált rendezői utasítások miatt, de nem lehetetlen. Igaz, kicsit szájbarágósnak tűnhetnek. Érdekességük inkább az, hogy mindegyik szereplőről ad a szerző egy részletes életrajzot is, amik szinte érdekesebbek, mint maga a színmű. Egy-egy kis szociológiai esettanulmány lehetne mindegyik. Különben lehet, hogy azok is. Nem kizárt, hogy akiket itt leír és szerepeltet a szerző, valóban létező emberek, annyira részletes információk vannak róluk. „Mutato nomine de te fabula narratur” –idézi Quintus Horatius Flaccust a szerző. („Más névvel ugyan, de rólad szól a mese”). A színházi ajánlók is nagyrészt arról szólnak, hogyan ábrázolja egy-egy éppen aktuálisan valahol játszott darab a férfi-női viszonyt. És hogyan reflektál a mára. Ezek egy bizonyos Jegyző és Közigazgatás című lapban jelentek meg. Szerintem ezek sokkal érdekesebbek, mint a fenti saját színművek. Révész György pedig jól ír. Érdekfeszítően. De a legérdekesebb az utolsó írás, a kötet címadó esszéje. Szóval mi az a szexuális környezetszennyezés. Nem biztos, hogy ez megnyugtatóan meg van magyarázva, de a szerző szerint ez valami veszélyes. „A Földet nem a vegyi vagy a biológiai, hanem a szexuális környezetszennyezés fogja elpusztítani.” –írja. De ha azt hiszed, hogy itt most megint valami moralizáló duma jön a régi jó erkölcsökről, valamint a szabadosságról és paráznaságról, tévedsz. Nagyon is meglevő problémákat fog meg, nagyon is jó helyen, megint csak az emberi kapcsolatoknál. „Miért teszünk meg ma mindent, hogy elkerüljük az emberi kapcsolatokat? Miért járunk felnőttként is egyedül vagy a mamával, testvérrel (…) vacsorázni, szórakozni? Miért járunk garantáltan veszélytelen >>barátainkkal<< szórakozni, bulizni? Olyanokkal, akik közül azokat kedveljük igazán, akik még akkor sem akarnak még félkomolyan sem a párunkká lenni, ha a másik nemhez tartoznak. Miért megyünk bele sokkal inkább egy futó kalandba, mint egy komoly érzelmi kapcsolatba?” (Akinek nem inge, ne vegye magára.) „Veszíteni nem szabad, leégni ciki.” –mondja, és hozzáteszi, ebből származtatható az egoizmus is. De. Ott vannak a játszmák is. A nők részéről az elesettség, a gyámoltalanság és az irányító, uralkodó, mindent elérő nő szerepe közötti folyamatos, néha tudatos és taktikus váltások. A fiúk „rá kell jöjjenek, hogy osztálytársnőik, akik ugyan folyamatosan szó szerint kéznél vannak, nem számukra nyílnak.” Ha erről megkérdezzük néhány lány véleményét, ők valószínűleg olyasmit fognak mondani, hogy de hát a fiúk bénák, nem képesek normálisan közeledni, kezdeményezni, stb., pedig az ő dolguk lenne. És persze sajnos igazuk van. Vagy nincs? És persze megint jöhet a vita, hogy mi volt előbb. Tyúk vagy tojás vagy mi? Ebben az esetben: a visszautasítás vagy az elbátortalanodás? „Ennek következtében, mire a fiúk először tudnának egy kis igazi örömet szolgáltatni, a >>normálisabbja<< már közeledni sem mer nőhöz, annyiszor részesült finomabb vagy durvább visszautasításban.” Azért néha eszembe jut: nem azért írja ezeket a szerző, mert maga is férfi? Ha nő lenne, egészen más dolgokat írna le, amik rosszul esnek, estek neki. Persze magamban igazat adok Révész Györgynek, de az is eszembe jut, hogy nem kellene mindent a nőkre fogni. Hiszen mi férfiak is gyakran játszunk szerepeket. Vagy esetlen kamaszfiú korunkban ez még nincs így? „Ekkor alakul ki a férfiak két csoportja. A >>hűtlenek<<, akik gondolkodás nélkül minden nővel játszva kikezdenek, nem félve a visszautasítás rémétől, és futó szexuális kapcsolatokkal kompenzálják –amíg képesek rá –a jelentős számú elutasítást. Persze jelentős szakmai gyakorlatuk következtében jóval kevesebbszer részesülnek elutasításban, mint a másik csoport, a >>jó apukák<<. Ők azok, akik hímnemű létükre hibátlanul átveszik a lányoktól az anyjuk által már amúgy is beléjük erőszakolt >>én gyenge vagyok, engem gyámolítani kell<< szerepet, és előbb-utóbb valóban megsajnálja őket valaki.” Akkor mi a megoldás, de most komolyan? Mi?? „Remélni kell, hogy legalább egyszer úgy ébredünk, hogy az a valaki, jaj, de szörnyen hiányzik. És akkor lesz, ami lesz, ezt el is kell mondani neki. Akkor is, ha ettől gyengébbnek fog tartani. Akkor is, ha oda az a hűde nagy szabadság, akkor is ha kinevet. De talán nem nevet ki.” Nem fog kinevetni egyébként, legfeljebb udvariasabban utasít el, és küld el az életéből. De talán már ez is eredmény. Rendezni egy sokáig rendezetlen szituációt.

Idézőjel (Sandri bácsi)

„E szerint az eljárás szerint van nyugati és keleti, nagy- és kismagyar, dunai és tiszai magyar, katolikus és protestáns magyar. Ha tovább folytatnók ezt a részelést, játszva eljuthatnánk a 67-es és 48-as, Habsburg-párti és forradalmár, legitimista és szabad-királyválasztó s a labanc és kuruc magyar kettősségéhez is. (…)
Ennek a könnyű és tetszetős műveletnek, hála Istennek, ellentmondanak a tények. Azért mondom, hogy hála Istennek, mert nagyon veszedelmesnek tartom az ilyen játékot. Abban rejlik a veszedelme, hogy a dolog könnyebbik végét fogni próbálók, a nyugodtan élni akarók már csak kényelemszeretetből is elfogadják valóságnak azt a megállapítást, hogy csakugyan kétféle magyar van, vagy az egyféle magyar lelkében kétféleség harcol. (…)
Kettős hideg ráz az ilyetén való megoldástól. Minden jobb részem tiltakozik a kettősség feltételezésétől, és sikkasztásnak érzem, valahányszor a bebizonyítandó tétel érdekében a való tények között válogatni, retusálni, hangsúlyozni, csoportosítani szükséges. (…)
Lassan tanultam meg, de végre megtanultam, hogy nincs ilyen kettősség. (…)
Rákóczi katolikus, és mégsem Habsburg-párti. Nem erdélyi, mégis erdélyi fejedelem, s ha van egy megfogalmazható erdélyi gondolat abban az időben, akkor annak a hordozója. (…) Keleti magyar és a francia király felé orientálódik. Rutének a leghűségesebb népe. Lássuk be, hogy az ezeket és az ehhez hasonló tényeket csak merev erőszakkal gyömöszölhetnők be a kettősség elméletének igen merev falai közé. (…)
Ma más tervei vannak Istennek velünk. De ezekben a tervekben sok mindent átmentett Rákócziból. Az ő libertásainak kongása óta Isten mértéke szerint bűn exkluzívan lenni nagyúrnak, tótok rovására magyarkodni, franciát gyűlölőn németet szeretni, elfelejteni a töröknek szíves vendégbarátságát. (…) Erdély egyéni színeit letagadni vagy túlhangsúlyozni, katolikusnak a protestánst erőszakkal tudni ki a világból. Bűn a többségnek a kisebbséget tagadni, sőt letagadni. Óh Rákóczi, kinek emlékére lángolunk, és sírva fakadunk, kétszáz éves koporsód előtt állva Istennek köszönjük meg mindazt, ami belőled nem pihen ebben a koporsóban, hanem tovább él, nemcsak mibennünk, magyarokban, hanem valamennyiünkben, magyarokban.”
(Karácsony Sándor: Libertás-e vagy kongó? A Rákóczi-probléma megoldási kísérlete)

Köszönöm Karácsony Sándornak, hogy már annyi évtizeddel előttem is megfogalmazta, ezzel egyszersmind alá is támasztotta azt, amit én itt néhány bejegyzéssel ezelőtt írtam. (Megjegyzés: amikor azt írtam, még nem ismertem ezt a szöveget. A tanár úr és én egymástól függetlenül jutottunk ezekre a véleményekre.) De az, hogy annyi év múltán nekem is újra le kellett írnom ezeket a gondolatokat majdnem ugyanígy, valahol azért szomorú is. Azt mutatja, hogy még mindig nem léptünk túl a Horthy-korszak történeti tévhitein, vagy inkább, hogy a tévhitgyártást ott folytattuk az 1989-es rendszerváltás után, ahol a Horthy-korban abbamaradt. Lesz tehát még tennivalónk bőven.

Szemben az árral (kiegészítés)

" Akarsz cserkészeszményeidhez hű maradni? Kövesd a pisztrángok példáját, ússz az árral szemben ha kell, álljál ki bátran elveid mellett. Akkor is, ha tömeg másképp gondolkodik körülötted."
(Cserkészkönyv II. Szerk. Bodnár Gábor)

Többen kértétek, hogy írjak valamit Michnik könyvéről is, ne csak a könyv bemutatójáról. Szerintem az a bejegyzés, ami a kötetbemutatóról szólt, éppen elég ajánló volt, így hát most csak egy felsorolást adok arról, milyen írások, esszék vannak a Szemben az árralban.

1. Szemben az árral: beszéd a Jan Karski-díj átvétele alkalmából. (Ezt Jan Karski, a Honi Hadsereg futára alapította, a demokratikus hírközlési tevékenységért lehet kapni.)
2. A kielcei pogrom: két lelkiismereti vizsga : esszé az antiszemitizmusból, az 1946-os kielcei események kapcsán, mikor némely ott lakók a koncentrációs táborból hazatérő zsidóknak estek neki.
3. Hogyan lehettél ennyire hülye? : írás azokról, akik valamikor a kommunizmus (mint az egyenlőség és testvériség eszméje) hívei voltak, de az államszocializmus valóságát látva elfordultak tőle. (Tulajdonképpen pan Adam apja, Ozjasz Szechter is ide sorolható.) Ebben az írásban többek között Márai Sándorra is sokat hivatkozik a szerző.
4. Budapest keserű emléke: esszé az 1956-os forradalomról, annak ötvenedik évfordulóján.
5. Heroizmus és megalománia : ajánló Richard Watt: Keserű dicsőség c. könyvéhez a II. Lengyel Köztársaságról (azaz az 1918-1939 közöttiről).
6. Szaharov, lelkiismeret, új populizmus : esszé Andrej Szaharovról, aki elismert atomtudósból lett emberi jogi aktivista a Szovjet-Oroszországban. A börtönt is vállalta. Még Joseph Ratzinger bíboros véleményét is idézi Szaharovról.
7. Ellenállás és kényszer: na ebben viszont már éppenséggel vitába száll Joseph Ratzingerrel, illetve ekkor már XVI. Benedictus pápával, a totalitarizmus értékelése kapcsán. Izgalmas, hogy mit hoznak ki belőle.

És még számos rövidebb esszé is van benne, amiket most itt nem sorolok fel mind, mert nem akarok minden poént lelőni azért. Legyen elég annyi, hogy elég sokminden van a két Kaczyńskiról és "korszakukról", illetve szerepükről a mai lengyel politikában is, szóval akit az ilyenek érdekelnek, azoknak ezek mindenképpen ajánlott olvasmányok. Meg úgy általában: Kaczyńskiék gondolkodásának és az egyéb lengyel analógiáknak a megértése talán hozzásegít minket ahhoz is, hogy azt is jobban megértsük, hogy mi folyik a mai Magyarországon.

Idézőjel (az alkotmány kalapja)

És íme a másik idézet is, amire nemrég utaltam.
Részlet Friedrich Schiller: Wilhelm Tell c. drámájából.
(Hermann Gessler (Piros Felső) császári helytartó rendelete Uri kantonban.)

KIKIÁLTÓ
Nézzétek ez asztalt e kalapot Uri népe!
Ez aszt E kalapot magas oszlopra tűzzük
Altdorf legmagasabb helyén, s ime
A helytartó úr legfelsőbb parancsa:
Ez asztalt E kalapot tisztelni kell, akár őt.
Födetlen fővel, térdet hajtva kell
Hódolnotok előtte. A király
Meglátja ebből, hogy ki engedelmes.
Elveszti életét és vagyonát,
Ki megszegi a legfelsőbb parancsot.

(...)
ELSŐ LEGÉNY
Milyen új képtelenséget eszelt ki
A helytartó?! Egy asztalt kalapot imádni?!
Hallottatok-e már valaha ilyesmit?
KŐFARAGÓ
Hogy térdet hajtsunk egy asztal kalap előtt?
Tréfát űz komoly, tisztes férfiakkal?
ELSŐ LEGÉNY
Ha még császári koronát! De ez csak
Osztrák aszt kalap - láttam, a trón fölött
Függött, ahol a hűbéreket osztják.

(Vas István fordítása)

(Azért ebben a jelenetben egy marha nagy lehetőség is van. Ha én színházi rendező lennék, biztosan így rendezném meg manapság:
Két katona behoz egy asztalt, és leteszik a szín közepére. A Kikiáltó elővesz egy füzetet, kinyitja középen, és felmutatja. A füzetbe jól láthatóan egy kalap van rajzolva. A Kikiáltó leteszi az asztalra, és mondani kezdi a szöveget: "Nézzétek e kalapot, Uri népe!..." stb.)

(Aki kíváncsi a teljes történetre, olvassa el. Oké, na, aki nagyon lusta, annak itt egy rövidített verzió is.:
http://www.bizbaz.hu/tell-vilmos-legendaja/)

Ha már szó volt róla, íme a vers. Nem én vagyok az első, aki blogon közzéteszi.

Orbán Ottó:
A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról

az a legleverőbb hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is
jó időben született újszülöttek
egy új történet első mondatai
a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele
nem lettek sem azok sem ezek
rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból
rókaagyakba való eszmékkel
hogy a történelmet gólra játsszák
a vesztest pedig a legjobb sárba taposni
akkor legalább nem sokat pofázik
rendőrállamban nőttek föl
szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg
a népről meg azt hogy vasreszelék
melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba
a fiatalság mindig a menny küldötte
kivéve azt amikor nem
kivéve azt amikor az ördög megvakítja
hogy ne lásson mást a folyó vizében
csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus
Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz
az államgép rohad valami bűzlik
valami elveszett a vissza nem térő esély
polcról lopott koronát olcsón megszámítunk
a szellem páncélja új a módszer a régi
ahogy a végkifejlet is
szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett
könyvlapok

Találkozás a tehetetlenséggel

Persze beszélek én is a dühről, hogy a másik ember nem figyel ránk. Arról, hogy az Operaház előtt még a tüntetés hivatalos vége után is több száz vagy tán ezer ember kiabálja még jó ideig:
- Gyertek ki!!!
S persze lehet tudni, hogy a kormányból senki nem fogja kidugni az orrát. De a tömeg kiabál, egyre hangosabban és elkeseredettebben, hogy hallják már meg végre bent. Hogy legalább valami apró jel jöjjön arról, hogy valami behallatszik. Hogy a hatalom birtokosai figyelembe méltóztattak venni az elégedetlenkedők létezését és elégedetlenségét. Hogy azért van némi felelősségérzetük, és tisztában vannak az ország helyzetével. Ilyesmik. De nem jön ki senki. Nem tudni, melyik hatalmassághoz jut el kinek milyen kiáltása.
De mi van, ha mégis, nagy hirtelen öledbe hullik vagy inkább rád szakad a visszajelzés lehetősége? Az alkalom, amikor biztosan tudhatod, hogy eljut, amit mondasz ahhoz, akihez nagyon szólni szeretnél. Mit tennél hirtelen?
Már az ünnepek előtt el akartam mesélni, de így még érdekesebb és furcsább. Még decemberben történt. A Széchényi Könyvtárban voltam. Éppen a kávézó felé mentem, mikor láttam, hogy néhány ember nagy festményeket cipel. Persze félreálltam. És akkor megláttam.
Átlátszó csomagolásban vitték a festményeket; láttam, mik voltak azok. Az alaptörvény-illusztrációnak csúfolt izék voltak. Most szállították át őket a Nemzeti Galériába. Mögöttük meg ott sétált nagy gonddal szemlélődve, egy táskával a kezében Kerényi Imre, az egykori rendező, a mostani szánalmas Goebbels-utánzat.
Pár méterre tőlem mentek el. Mit kellene most tennem? –gondolkoztam. Elgáncsolhatnám azok valamelyikét, akik azt az irritáló propagandaképet, az ikonfestészet megcsúfolását viszik a 2006-os rendőrrohamról. De ezt mégsem kellene. Ott van Kerényi. Álljak elé, és mondjak neki annyit az arcába bele:
- B*ssz*dmeg az egészet!
De ezt sem kellene, mert akkor én leszek a tahó mindenki szemében, ő meg az igaztalanul mocskolt, meg nem értett mecénás. Holott nyilvánvaló talán, hogy ő a bunkó, én meg…
Mit tegyek? Jobb volna talán elé állni, és mondani udvariasan, de jól érthetően:
- Uram, ön egy bunkó! Egy szánalmas alak…
Még ez sem túl korrekt. Akkor elé kellene állni és meg kellene állítani valami olyan kihívással, amire nem mondhat nemet.
- Uram, olvastam a cikkét a Demokratában Michnikről. Tahó egy cikk, mert… -és itt egy rövid indoklás, kifejtés következhetne. Vajon megpróbálna válaszolni rá?
Vagy azt is mondhatnám:
- Uram, mint afféle színházi ember, olvasta a Tell Vilmost Friedrich Schillertől? Nem gondolja, hogy az, amit abban Gessler elrendel a póznára tűzött kalapokról, az ugyanolyan, mint amit ön próbál csinálni ezzel az alaptörvényasztal-dologgal?
Lehet, hogy az ilyenekre úgy reagálna, ahogy ilyenkor az ilyen emberek szoktak: továbbmenne, és olyasmit morogna a foga közül, hogy „nincs-nekem-időm-erre”. De azzal én lennék az erkölcsi győztes. Vagy nem? És ha meg sem próbálom? Mi tart vissza?
Kirúghatnak ezért az állásomból vagy lehetetlenné tehetnék, hogy leállamvizsgázzak? Ugyan már? De mégis, ki vagyok én, kis ismeretlen senki, egyedül, míg neki itt van az egész sleppje. Meg a könyvtár dolgozói, akik nem örülnének egy ilyen jelenetnek, még akkor sem, ha egyetértenek velem. Ugyanakkor mi bátorság van abban, hogy én egy pár ember által olvasott blogon lázadozom ez ellen a szánalmas ember és rendszere ellen? Ha odaállnék eléje, legalább tudnám, hogy ez az üzenet, egy kritikus magyar ember üzenete eljut hozzá, még ha hatása nem is lesz. A hatás illúziójáért eléállni? Azért a tudatért, hogy tettem valami teljesen hiábavalót, de valahol mégis bátrat?...
Nem történt végül semmi. A festményeket rendben elszállították, Kerényi elment. Én meg ottmaradtam, leforrázva, mint saját tehetetlenségem szobra, és belülről majd szétvetett az idegrángás és a szégyen. Baszki!
Néhány héttel később én is ott álltam az Opera előtt több száz vagy több ezer emberrel együtt, és kiabáltam az épület ablakai felé:
- Gyertek ki!!!
Persze senki nem jött ki.

Köztársasági demonstráció

Emberi kapcsolatokban, a mindennapokban is megfigyeltem, hogy ember a másik embert azzal tudja legjobban felhúzni, ha nem figyel rá. Ha egyszerűen ignorálja a létezését is. Ezt pedig újra volt alkalmam megfigyelni a legutóbbi tüntetésen, amin persze ismét részt vettem. Az elmúlt év ugyanis nem nagyon szólt másról, mint hogy a magyar kormány mindent megcsinál, amit elsőre, ötletszerűen kitervel, nem figyelve a következményekre, a magyar állampolgárok véleményét pedig ignorálja. A tiltakozásokat is ignorálja, és magukat a tiltakozókat is. Nem vitatkozik, nem tárgyal velük, nem próbálja elmagyarázni, hogy mire miért van szükség, ha mégis, akkor csak semmitmondóan, ha pedig az állampolgárok visszakérdeznek, akkor megint ignorál. Egyszerűen szarik az állampolgárok fejére. A mi fejünkre. Ettől persze, hogy nő a feszültség az emberekben. Hosszan pedig nem jó feszültségben, ingerültségben élni. Ezt tudnia kellene a kormányzatnak is. Ellenzékben éppen ők igyekeztek a feszültségeket növelni, és úgy általában gondoskodtak róla, hogy mindenki egyre szarabbul érezze magát a hazájában. Az ugyanis, aki szarul érzi magát, az irányítható. Például azzal, hogy megígérjük neki, hogy ha ránk szavazol, nem fogod szarul érezni magad, mert tudjuk mi kellene a megoldáshoz.
Aki azonban már hatalmon van, annak az az érdeke, hogy a nép jól érezze magát, hogy minél kevesebb legyen a társadalmi feszültség, és az ingerültség az emberek között. Ennek alapján tehát furcsa, hogy még mindig ingerlik a népet. Saját érdekük lenne, hogy ne bosszantsák tovább.
A tegnapi tüntetés erről szólt. Még kér a nép –mondhatni. A kormány –ez látszik– jól elszórakozott magában. Éppen a saját alkotmányukat ünnepelték, zártkörűen. Ez rendben is volna, ha csak saját használatra alkották volna ezt az alaptörvényt vagy micsodát. Csakhogy az a baj, hogy ránk is akarják vonatkoztatni, akiket nem kérdeztek meg erről. Ez szerintünk nem annyira demokratikus. Ezért mentünk, és gyűltünk össze.
Mint a legutóbbi alkalmak, ez is megmutatta, hogy sokan vagyunk. Sokan, akik nem értenek egyet a kormányzattal. Megmutatta a civil összefogást azoknak, akik látni akarták.
Az, hogy a kormánytagok odabent, az Opera remekül hangszigetelt épületében, mint egy erődben zártkörben buliznak, míg odakint kavarog és forrong a civil állampolgárok tömege, szinte jelképes is volt. De az is, milyen jól tartják magukat ők ebben az erődben. Mennyire jól el tudják játszani, hogy nem zavarja őket az a sokmillió magyar ember, aki beszélni szeretne most velük, aki szót kér. Kiáltásaink úgy ostromolták az Operát, mint a hullámok az erős sziklát: mindegyre visszapattantak róla, de mindegyre elkeseredettebbé váltak. Vajon eljön az idő, mikor a szikla a folytonos vízmosás következtében feladja, és leomlik?
Tettlegességre nem került sor. Nem lesz polgárháború, nem lőttünk, és nem is fogunk, amíg minket sem bántanak tettlegesen. (1848. március 15-én az Országgyűlés hallgatott a közös célért hirtelen összegyűlt állampolgárokra. Nem tetette süketnek magát.) A további ignorálás azonban további dühöt szül. Vehetnek az események olyan fordulatot, amikor már mi sem tudjuk kézbentartani őket. Ezt nem ártana, ha észben tartanák azok ott fenn. És vennék a tegnapi eseményeket figyelmeztetésnek.
Hogyan határoztuk meg magunkat?
Demokratának és köztársaságpártinak.

A demokratikus jogállam kereteinek betartását követeltük, több demokráciát a mindennapokban is. A véleménynyilvánítás megcsorbított szabadságának helyreállítását, a vallásszabadságot, és így tovább.
És a köztársaságpártiság. Úgy vettem észre, az utóbbi pár évben nem kevesen szólaltak fel a magyar köztársasági eszme, és ezzel közvetett módon az államforma ellen is, és egyáltalán nem csak azok, akik legitimistának vallották magukat. Ezt az érvelést persze nem valami racionális államjogi szempontok alapján vezették le, csak olyan zavaros dumákkal, hogy valamiféle spirituális megtisztulást hozna a királyság visszaállítása. Erre nem tudok mit mondani. Az államjog nem feltétlenül spirituális kérdés, én azt hiszem. Akik mégis valami módon érvelni akartak, azok azt mondták, hogy a Köztársaságot sosem a nép akaratából kiáltották ki.
És igen, ez való igaz, hogy sem 1918-ban, sem 1946-ban nem volt népszavazás az államformáról, de még 1989-ben sem. Hozzá kell tenni, hogy a Köztársaság kikiáltását mindegyik alkalommal zajos és tömeges ünneplés kísérte. De ezt akkor is észben kell tartanunk, nekünk, akik most a Köztársaság jelszavával tüntettünk: el ne felejtse senki, hogy a következő rendszerváltáskor, ha a Főnök és bandája eltakarodott, muszáj lesz új, rendes Alkotmányt alkotni, és arról szavaztatni a népet is. A ’Köztársaság’ elnevezéséről is. A címerről is. Történelmi adósságot róhatunk le így, amit 1918-ban, 1946-ban és 1989-ben elmulasztottak megtenni.
Különben furcsa, hogy minden törvényt, amit a narancsos Főnök hívei keresztülvernek a Parlamenten, megpróbálnak megmagyarázni, egyedül azt nem, hogy mi a baj a ’Magyar Köztársaság’ elnevezéssel. Ezt a témát kerülik. Én kész lennénk kiegyezni az ő alaptörvényük adta lehetőséggel is, hogy legyen a hazám hivatalos neve is Magyarország, és a következő mondatban mondják ki, hogy az államforma köztársaság; mondom, kiegyeznék ezzel, ha nem sejtenék itt sumákolást. Azt, hogy szándékosan ködösítenek. Nem döntötték még el, megszüntetik a köztársaságot. Akkor mondják meg, hogy nem döntötték még el! Így azonban, ezzel a fél-megszüntetéssel lógni hagyják a levegőben az egészet. Nem fogalmaznak egyértelműen. Jelezni akarják ezzel is, hogy bármit megtehetnek? Vagy csak kedvezni akarnak azoknak is, akik utálják az 1918-as és 1946-os törvényhozókat? Foglaljanak végre állást, és válaszoljanak nekünk!
Az mindenesetre igaz, amit már nem emlékszem ki írt, hogy ezzel egy szimbolikus fegyvert adtak a saját ellenzékük kezébe: a Köztársaságot, mint jelszót. A tüntetésen jelenlévők egy emberként zúgták, többször, akármilyen szervezethez tartoztak is:
- Éljen a Köztársaság!

A szónoklatok a tüntetésen nem voltak rosszak, bár egyet sem éreztem olyan átütő erejűnek, mint, amilyenek az október 1-jei „partraszállásos” tüntetésen voltak. (Pedig ismét beszélt Kónya Péter is, immár civil ruhában.) De szimbolikus, hogy kik szónokoltak: egy volt katona, egy festő, egy történész, egy jogász… (Az idióta Fokhagymafrontot most hagyjuk; egy viccet akartak csinálni, de érezhetően rossz időben, rossz helyen próbáltak rossz poénokat elsütni, amik senkinek sem jöttek át.) A történész pedig olyan történész, aki éppen a legutóbbi rendszerváltás történetének elismert kutatója, Ripp Zoltán. És aki végre kimondja: új rendszerváltás kell. A jogász pedig az egykori adatvédelmi biztos, Majtényi László, aki pedig végre kimondta, hogy zsarnokság van Magyarországon. Márpedig ha ezt egy tapasztalt és elismert jogász mondja, aki tisztában van azzal, hogy a szavaknak súlya van, akkor arra legalábbis oda kell figyelni. Tőle származik a tüntetés egyik legfrappánsabb mondata is:
- Sokkal jobb egy demokratikus köztársaság bukott miniszterelnökének lenni, mint egy illegitim zsarnoknak, akit forradalom tesz le a hatalomból!
Aztán felemelő pillanatok voltak azok is, amikor Galkó Balázs fellépett a színpadra. Valahogy eszembe jutott róla az az ’56-os tüntető szónok, akit A másik emberben alakított.

(Érdekes egyébként, ha megnézzük, külsőre nem sokat változott 1987 óta.)
Ő azonban most nem szónokolt, hanem verset mondott. Először Orbán Ottó: A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról című költeményét, arról, hogy a hatalom hogyan ronthatja meg az embert. A második alkalommal, a tüntetés végén a Szózatot kezdte szavalni. A Szózatot! És mi mindannyian vele együtt szavaltuk a költemény minden versszakát, minden sorát. Mintha valami közös imája lett volna ez tízezer és tízezer embernek. Ez volt a legmeghatóbb pillanata az egész eseménynek.

Volt azonban egy aggasztó jelenség is a demonstráción. Ez pedig az ún. szélsőjobb jelenléte volt. (Nem szeretem ezt az elnevezést, de még továbbra sem találtam rá jobbat.) Nem azért mintha tudtak volna bármit kezdeni velünk vagy a rendőrökkel vagy magukkal. Nem is azért mintha sokan lettek volna. Több tízezernyi demokrata-köztársaságpártira jutott vagy harminc szélsőséges, részben gárdista, részben futballhuligán. Legalábbis ennél többet nem láttam. Merem remélni, hogy ez a kép az egész országban meglevő arányokat is jól szemlélteti. Egész más aggaszt. A jel, amire idejöttek.
A szélsőjobb egész eddig nem avatkozott az ellenzéki tüntetésekbe. Megcsinálták a maguk balhéit. A Szúnyogirtó Párt utálta a pirosasokat, de élesen bírálta a narancsosokat is. A Zöldes Pártot különösebben nem vették komolyan, sőt magasról lesajnálták. Provokátorokat semmilyen ellenzéki tüntetésre nem küldtek, még akkor sem, ha éppen a Parlament elé gyűlt a tömeg. Most meg? Egyszerre rájönnek, hogy a zöldesek az igazi ellenfeleik, mert a pirosasokkal tüntetnek együtt. Minderre pont akkor döbbennek rá, amikor a tüntetés a miniszterelnök közvetlen közelében zajlik. Továbbmegyek: nem sok idő telt el aközött, hogy a Facebookon elterjedt: az Opera alatt van egy légoltalmi alagút, ami egyenest a Nagymező utcába vezet, mire többen felvetették, figyelni kéne, hogy mikor bukkannak fel arrafelé a fejesek, hogy biztosan meghallják elégedetlenkedő hangunkat; és aközött, hogy jön a hír: a szélsőjobb is összehívott egy ellentüntetést (na hová?) a Nagymező utca sarkára. Történészként nem szeretem az összeesküvéselméleteket, de ez azért talán már mégiscsak gyanús! Főleg, hogy ezek a gárdisták és egyéb gonosztevők eddig csak olyan helyekre merészkedtek, ahol rendőrökkel lehetett bunyózni, vagy gyengébb, rosszabbul felszerelt, kevésbé számos másszínűeket és másként gondolkodókat verni. Mi késztette őket arra, hogy hirtelen eljöjjenek egy előzetes becslések alapján is minimum többezresnek ígérkező tömeget provokálni? Ki súg nekik, hogy kit kell utálni? Feljebbről rángatják őket, mint azt gondoljuk?
Vagy oké, mondjuk ki: ők lennének a kormány tartalékai, a titkos janicsárok (akár tudtukon kívül is), akiket az antiszemita és homofób ütőkártyát kijátszva végső esetben rá lehet uszítani az ellenzékre?
Akár így van, akár, nem ez a mostani este figyelmeztetés nekünk is: sokan kell együtt lennünk az ilyen alkalmakkor, és vigyáznunk kell egymásra. Főleg pedig nem szabad bedőlni semmilyen provokációnak, mert lehet, hogy olyanokkal is szembekerülünk, akikkel nem is gondoltuk volna.
Ki tudja persze, hogy ki mit fog megjegyezni, és később hangsúlyozni ebből az estéből. S ki tudja, mi jön ezután.

Egy-egy gyertya égjen…

Ilyenkor azt hiszem szokás megemlékezni azokról az emberekről, akiket tiszteltem és fontosak voltak nekünk, és az elmúlt évben haltak meg. Sokan voltak ebben az évben. Emlékezzünk meg róluk!

Paul Botaş (magyar átírásban: Botás Pál vagy Pavel bácsi) eleki román adatközlő táncos, a népművészet mestere, a magyarországi román táncok őrzője és továbbörökítője

Abonyi Attila kiváló népzenész, brácsás

Rába György költő, író, műfordító, irodalomtörténész. 87 éves volt.


Bernd Eichinger német producer. Ő volt a forgatókönyvírója A bukás és a Baader-Meinhof-csoport című filmeknek. 60 éves volt.

Jan Bereza (eredetileg: Mirosław Bereza) lengyel bencés szerzetes, filozófus, aki végre megpróbálta a katolicizmust összeegyeztetni a buddhizmussal, mint filozófiával. Alkalmazta a keleti meditációs technikákat és támogatta a „nyugati” és „keleti” vallások közötti párbeszédet. 55 éves volt.

Jerzy Nowosielski lengyel festő, pravoszláv teológus, filozófus. Az egyik legnagyobb kortárs ikonfestőnek tartották, de amellett egészen modern képeket is festett. Sokoldalú művész volt. 88 évet élt.

Ranschburg Jenő pszichológus, költő, a gyermeklélektan egyik legelismertebb magyar kutatója. 75 éves volt.

Karsai Zsigmond festő, adatközlő és hagyományőrző táncos, a népművészet mestere, Lőrincréve táncainak őrzője és továbbörökítője. 90 éves volt.

Zsiga bácsi még 80 éves korában is így járta a pontozót:
http://www.youtube.com/watch?v=0VXNrW7oOCc

Mádl Ferenc jogászprofesszor, 2000 és 2005 között Magyarország köztársasági elnöke. 80 éves volt.

Peter Falk amerikai színész, aki leginkább a zseniális nyomozó Columbo hadnagy alakítójaként vált világszerte ismertté, de azon kívül is számos nagy alakítás fűződik a nevéhez. 83 éves volt.

Vitányi Péter kollégánk és szaktársunk a történelem szakról, tragikusan fiatalon.

Makovecz Imre építész, az organikus építészet megteremtője, számos gyönyörű épület tervezője. 75 éves volt.

Varga Katalin író, költő, számos mese, gyerekvers és kiegészítő tankönyv szerzője, többek között a Gőgös Gúnár Gedeoné vagy a Mosó Masa mosodájáé. 83 éves volt.

Huszár Zsolt színész, az Új Színház művésze, fájóan korán, 40 évesen.

Petrovics Emil zeneszerző. Olyan filmek remek zenéivel vált ismertté, mint A koppányi aga testamentuma vagy a Fekete gyémántok. De operákat, és balett-zenéket is írt. 81 éves volt.

Hubay Miklós író, műfordító. Többek között az Egy szerelem három éjszakája c. musical szerzője. 95 éves volt.

Szalayné Sebők Éva az egyik legsikeresebb magyar röplabdázó. 62 éves volt.

Elizabeth Taylor amerikai színésznő, számos film főszereplője. Többek között Kleopátraként lett híres. 79 éves volt.

Amy Winehouse angol jazz-énekes. 27 éves volt.

Jorge Semprún spanyol író. Többek között a Nagy utazás című regényével vált világszerte ismertté. 87 éves volt.

Nontsikelelo Albertina Sisulu, született Nontsikelelo Thethiwe dél-afrikai fekete politikus, polgárjogi aktivista, Walter Sisulu (megh. 2003-ban) özvegye. Férjével mindketten Nelson Mandela harcostársai voltak. 92 éves volt.

David Edwards („Honeyboy”) a nagy fekete amerikai (USA) blues-gitáros. 96 éves volt.

Kristóf Ágota magyar írónő. Mivel Svájcban élt, regényeit nagyrészt franciául írta. 75 éves volt.

Herskó János filmrendező, a filmművészeti főiskola tanára. A hatvanas években realista játékfilmekkel lett ismert. 1970-ben Svédországba emigrált (az 1968-as események hatására), ahol szintén filmes tanárként és időnként színészként dolgozott. A rendszerváltás után tért haza, és szerepelt még egy-két filmben. 85 éves volt.

Szojka Ferenc a Salgótarjáni SC és a magyar válogatott labdarúgója. Az Aranycsapat 1954-es összeállításának tagja volt, VB-ezüstérmes lett Bernben. 80 évet élt.

Wangari Maathai kenyai politikus, környezetvédő és emberi jogi aktivista, a „Fák Asszonya”, a Zöld Öv Mozgalom alapítója, 2003 és 2005 között környezetvédelmi miniszter Kenyában. 2004-ben Nobel-békedíjat kapott. 71 éves volt.

Otto Habsburg vagy írjam inkább így: Habsburg Ottó egykori trónörökös, aztán politikus, az európaiság, az összetartás, a demokratikus értékek szószólója. 98 éves volt.

Bicskei Bertalan válogatott labdarúgó, majd évekig a magyar válogatott edzője, szövetségi kapitánya. 66 éves volt.

Kenderesi Tibor színész, szinkronszínész. 91 éves volt.

Jiří Gruša cseh író, költő, fordító és diplomata, az államszocializmus idején szellemi ellenálló,, szamizdat-kiadó, a Charta ’77 Mozgalom egyik alapítója, 1991 és 1997 között cseh nagykövet Berlinben. 72 éves volt.

Albert Flórián a Ferencváros és a magyar válogatott legendás labdarúgója, a „Császár”, az egyetlen magyar aranylabdás. 70 éves volt.

Rózsavölgyi János grafikus, az Illés-klub egyik ismert alakja, akit a Fonóban is sokan ismertünk és szerettünk

Komlós Juci, a Nemzet Színésze. 92 éves volt.

Ewa Szumańska lengyel írónő, újságíró, rádiós szerkesztő, a II. világháború alatt a Honi Hadsereg hírszerzője, később a Wrocławi Rádió munkatársa. Három nappal a 90. születésnapja előtt halt meg.

Vissy Károly az ismert meteorológus. 77 éves volt.

Mészöly Dezső költő, műfordító. William Shakespeare-t, François Villont, Molière-t, Agatha Christie-t és Heinrich Heinét is fordított. 93 éves volt.

Sócrates Brasileiro Sampaio de Souza Vieira de Oliveira brazil labdarúgó, középpályás. 57 éves volt.

Steve Jobs informatikus, az Apple cég alapítója, „a számítástechnika nagy újítója”. 56 éves volt.

Kemény Henrik bábművész, Vitéz László, Hakapeszi Maki és Süsü, a sárkány megalkotója és életre keltője. 86 éves volt.

Václav Havel cseh író. Előbb ismert ellenzéki az államszocializmus alatt, később annál elismertebb politikus. CsehSzlovákia majd a Česká Republika elnöke. 75 éves volt.

Shelagh Delaney angol drámaíró. Legismertebb műve az Egy csepp méz (A Taste of Honey), amiből filmet is forgattak. 73 éves volt.

Garas Dezső a Nemzet Színésze. Mindannyiunk Minarik Edéje, de azon kívül is rengeteg nagy szerep alakítója, amiket itt felsorolni nehéz lenne. 77 éves volt. Fájó az elvesztése, nekem személy szerint Sinkovits Imre mellett ő volt a kedvenc magyar színészem.