Egy srác a világ ellen (ajánló)

Elég ritkán szoktam ajánlót írni képregényhez. Nem vagyok képzőművész, gyengén rajzolok, nem annyira ismerem ennek a szakmának a csínját-bínját. De azért szeretem a jó képregényeket. Igaz, néha jobban értékelek egy-egy olyan poént, ami a történetből fakad, mint egy-egy kiemelkedő vizuális ötletet.
Erről a képregényről most azért kell szólnom, mert úgy általában kevés olyan mű van, amiről úgy érzem, hogy megszólítja az én generációmat. Ezt a mai megnyúlt kamaszkorú huszonéves nemzedéket. Ami rólunk szólna és a mi nyelvünkön. Az Így jártam anyátokkalt pontosan ilyen erényei miatt méltattam már egyszer, egy régi-régi bejegyzésben, még az előző blogon. Ennél a képregénynél hasonló érzésem volt, mint annál a filmsorozatnál.
Ez a képregény pedig a lassan kultikussá váló hatkötetes Scott Pilgrim-sorozat. A kanadai rajzoló, Bryan Lee O’Malley munkája. Magyar nyelven a Nyitott Könyvműhely adja ki, Somogyi Péter fergeteges fordításában. Kicsit manga-paródia, de számomra, mint az már kiderült, nem ezért érdekes.

Hogy kicsoda Scott Pilgrim? Tulajdonképpen egy átlagos kanadai srác. Ránézésre 17-18 évesnek mondanád, de valójában már 23, egy főiskolai diplomával a zsebében. Mégsem nagyon tudja, mit kezdjen magával. Egy torontói albérletben lakik a haverjával Wallace-szal, emellett folyamatosan munkát keres, de inkább csak a zenélés érdekli. Gimis kora óta gitározik, jelenleg egy feltörekvő amatőr rockbanda, a Sex Bob-Omb basszusgitárosa. A zenekar tagjai rajta kívül még Stephen Stills gitáros, zenekarvezető és Kimberly Pine dobos. Kim egy elsőre elég karcosnak tűnő lány. Nemsokára azonban megtudjuk, hogy a gimiben járt Scott-tal, de valószínűleg a mai napig sem heverte ki a vele való szakítást, ezért hordja ezt a cinikus álarcot. (Nem egy ilyen lányt ismerek a való életből.)
A bonyodalom igazából ott kezdődik, mikor Scott megismerkedik nagy szerelmével, a titokzatos Ramonával. Ramona az Egyesült Államokból jött, és jelenleg egy internetes könyvügynökség futárja, de ennél többet kevesen tudnak róla. Nem árulok el nagy titkot: Scott és Ramona össze is jönnek, már az első kötetben, azonban van egy kis bökkenő. Mégpedig a lány „sötét” múltja. Mint kiderül, hét fiúval járt Scott előtt, és ezeknek a fiúknak mindegyike fel fog bukkanni a közeljövőben, hogy egy-egy földrengető párviadalra hívja ki Scottot. Azt hiszem ez az egyik legszórakoztatóbb része a képregénynek (és talán itt válik igazán animeszerűvé): az átlagos fiatalok átlagos életéről szóló történet időről időre olyan irracionális, szürreális jelenetekbe csap át, amilyenek ezek a hol eposzba, hol inkább valamilyen számítógépes játékba illő „monumentális” harci jelenetek. Nagy szerencsénkre ezek a jelenetek nincsenek szájbarágósan megmagyarázva, ha akarod szó szerint, de ha akarod, akár metaforikusan is értelmezheted őket. De hát az élet is ilyen. Néha racionális és szürke, néha szürreális és színes. Olyan posztmodern.
A jóból egyébként nemcsak Scottnak jut ki. Míg neki férfiként, „hivatalosan” kell megküzdenie a lányért, akit szeret, a színfalak mögött, „nemhivatalosan” Ramonának is nem kevésbé kemény harcokat kell vívnia Scott volt barátnőivel. Így bukdácsol előre a két szerelmes a párkapcsolat rögös útján, a múlt sötét izéivel hadakozva. (De fura egy mondat volt ez…)
A szereplők: elég sokan vannak, elég szövevényes viszonyban egymással. Pont mint az életben. Épp ezért gondolom valószínűnek, hogy élő mintáik voltak. Voltak vagy nem voltak, nekem mindenesetre mind ismerősnek tűnnek valahonnan, ami azt jelenti, hogy hiteles figuráknak érzem őket. Személyes kedvencem közülük egyébként Wallace, Scott lakótársa és támasza rendíthetetlen iróniájával,

illetve a rezignált, búbánatos Kim, akiről kíváncsi vagyok milyen új dolgok derülnek még ki.

A mű nyelvezete: így, ebben a remek magyar fordításban a mi szlengünk. Kiegészítve persze az amatőr rockegyüttesek és a számítógépes játékok szóhasználatával (Scott ez utóbbiaknak is nagy rajongója), és sok-sok váratlan poénnal, amik hol a szövegben, hol a képekben vannak elrejtve, hol a kettő együtt alkot ütősen vicces kombinációkat.
Felvetődhet persze a kérdés, amit talán már az Így jártam anyátokkal kapcsán is feltettem: miért kell ahhoz kanadainak vagy amerikainak lenni, hogy valaki olyan művet készítsen, ami által nemcsak mint ember, hanem mint egy nemzedék tagja is megszólítva érzem magamat? Itthon ilyenek miért nincsenek? Vagy vannak, csak elkerülik a figyelmemet? Mindenesetre senki ne próbálkozzon azzal a bejáratott kényelmes válasszal, hogy „mert-te-és-a-kis-barátaid-egy-olyan-generáció-tagjai-vagytok-amely-már-a-rendszerváltás-után-az-angolszász-kultúrhegemónián-szocializálódott-amerikai-viselkedési-mintákat-követő-hazátlan-kozmopolita-nemzedék-fúj” vagy valami hasonlóval. Ami az Így jártam anyátokkalban is és a Scott Pilgrimben is tetszik, az a mese fiatalos és emberileg hiteles jellege. A többi, a kulturális környezet: az szinte mellékes. Játszódhatna ez vagy az a történet akár Magyarországon is, magyar nevű magyar szereplőkkel; a történet szempontjából lényegtelen tulajdonképpen, hogy torontói a banda vagy sátoraljaújhelyi, és hogy hambit esznek fellépés után vagy babgulyást a sarki talponállóban.
Egyébként még mindig nem tettem le arról a régi tervemről, hogy akár írok egy regényt, akár egy forgatókönyvet, amely hasonló laza stílusban mai magyar fiatalokról szólna, és háttérnek a magyarországi táncházas szubkultúra szolgálna. Mondjuk lehetnének a főszereplők, akik élik a maguk fiatalos életét egy amatőr néptáncegyüttes tagjai, vagy valami ilyesmi. (Az biztos, hogy ha ilyesmibe belevágunk el kell kerülni, hogy akár a Scott Pilgrimet, akár az Így jártam anyátokkalt egy az egyben lemásoljuk.) Végül is nekem mégcsak az sem fontos hogy én csináljam ezt meg. Akár én csinálom meg egyébként, akár más, hiánypótló munka lenne, az biztos.

P. s. Ja! Utánanéztem a Neten ennek a Scott Pilgrimből készült filmnek. Eléggé egy elszúrt alkotásnak tűnik. Hiteltelen műanyag díszletek között, mindenféle színes műanyag-cuccokba felöltöztetett szereplők ripacskodnak. Legalábbis az ajánló alapján így tűnt. Így nem sok maradhat az eredeti történet bájából, meg a remek ötletekből. A főszereplő nem is hasonlít az igazi Scott Pilgrimre, még távolról se. Ráadásul látszik rajta, hogy nem egy átlagos huszonéves kanadai srác, hanem egy önjelölt sztár. Na jó, ez is csak az ajánlóból jött le; lehet, hogy amellett alapvetően nem rossz színész. De akkor is! Miért kell minden sikeres jópofa képregényből ratyis élőszereplős filmet forgatni? Ha már nagyon nem bírnak magukkal, csinálhatnának rajzfilmet. De ezeknek egy ilyen élőszereplős majomkodás kell, hogy érvényesülhessenek benne a hülye speciális effektjeik, meg hülye ripacsok kellenek, akiket majd „ifjú tehetségeknek” lehet kikiáltani. Eh!
Azt hiszem, inkább nem fogom végignézni ezt a filmet, mert egy világ omlana össze bennem.