Egy vers az összetartozásról

Mentovich Ferenc:

Unió-dalok I.

 

Ünnep közelget,… szent emlékü nap

Derül reánk fény- és sugárövezve;

E szentelt könyvben: honfiszíveink

Lapján úgy van fölírva, följegyezve.

 

Ez ünnep füstölgő oltárihoz

Nem a harangszó gyűjt bennünket öszve,

De egybegyűltünk jobb érzelmeink

Megkondult harangja által ösztönözve.

 

Sugárinál a hazafikebel

Levetkezendvén gyászát valahára

A régen hordozott sötét helyett

Fejér palástot ölthet föl magára.

 

S Maros-, Tisza- s Dunának partjain

Örömrobaja zeng az áldomásnak,

Mert békeünnep lészen ez, melyen

Két testvér nyújtja jobb kezét egymásnak.

 

Sok év előtt a két testvér közé

Pártoskodás rakott magasra várat,

Szívök mélyén a testvérszeretet

Gyöngéd virága elhervadt, kiszáradt.

 

S részvétlen szívnek hangján szóltanak:

„Hogy önfelem, vérem valál, feledd el;

Éltednek árbocát fenntartani

Magadra küzdj a sorssal s végzeteddel.

 

Szivemben gyászt érted nem hordozok,

Ha majd talán halált nyerendesz tőle;

S ha boldogságot,… költsd el egyedül;

Részt nem kivánok, nem kérek belőle.”

 

Így szóltak ők… S mint télben a mező,

Melyről virág s lomb régen elenyésztek,

Olyan hideg s jel nélkül volt az arc,

Mellyel még utoljára szembenéztek.

 

Nem így, nem így állnak most szembe ők,

De lángzó arccal, felkölt érzelemmel;

Keblök virányán rég fölengedett

Az érzemény, a szent hullámú csermely.

 

S a testvérszeretet, mikint a kút,

Mely mostoha időkben kiapadván

Évek múltával újból megtelik,

Szívünkben újra fényes gyöngyöket hány.

 

A szembe nézők ajka néma lesz,

A mély érzés leláncolt nyelve hallgat,

Némult ajakkal nyújtanak kezet

Felhozni a volt egységet, nyugalmat.

 

De ajkok helyett lángarcok beszél;

Arcok vonásin ez lesz följegyezve:

„Az átviharzott keserű idők

Villámos éje légyen elfeledve.

 

S ha néha mégis bús felhő gyanánt

Emlékzetünknek látkörére feljön,

Sötét árny légyen az, melyről szivünk

Szerelme jobban visszatündököljön!”

 

Ezt olvasandjuk arcaik vonásin,

S rá szent öröm ragyog keresztül minket;

Körülvevén az oltárt, áldozunk,

S buzgó fohászra nyitjuk szíveinket.

 

Ki ott a Mennyben trónolsz, Mi Atyánk,

Ki úr vagy Föld és tengernek fölötte,

Gyémánttá edzd a láncnak szemeit,

Mely a két testvérhont eggyékötötte!

 

Oh, felséges nap, nem lehetsz te messze!

Kelő sugárid lángját mintha látnám;

Lelkem előtt úgy állsz a messzeségben,

Mint fellegekből kisütő szivárvány.

 

Vagy mint az ormok gyászoló tetőin

Szelíd világgal felköszöntő hajnal,

Melynek kebléből enyhe fuvalom száll

Völgyen, hegyen ébresztő hatalommal.

 

S mikint ha keblem erdők bokra volna,

Megrezdül a derengő szürkületben,

S szívem a benne szendergő pacsirta

Dallal köszöntni tégedet fölrebben

Mai költőnk:

Mentovich Ferenc (1819-1879)

Erdélyi polihisztor író, filozófus, tanár. Nagyenyeden tanult, majd beutazta a német államokat és Svájcot, tanult mindenféle természetismeretet és matematikát, de közben folyamatosan közölt verseket is a korszak legmenőbb magyar irodalmi lapjaiban. A szabadságharc alatt vegyészi ismereteit kihasználva lőport és gyutacsokat gyártott az erdélyi hadsereg számára. Utána ismét tanár volt, hol a Felvidéken, hol Nagykőrösön, majd visszatért Erdélybe, Marosvásárhelyre. Továbbra is közölt természettudományi ismeretterjesztő füzeteket, verseket és filozófiai műveket is. A fenti verset 1848-ban írta Magyarország és Erdély újraegyesítése alkalmából. Ami miatt kitettem, az az, hogy továbbra is úgy gondolom, hogy bármiféle "összetartozás-napnak" nem a területekről és térképekről kellene szólnia, hanem magyarok és magyarok kibéküléséről, egymás megértéséről. Azt hiszem ez a vers is ilyesmiről szól.