Mentovich Ferenc:
Unió-dalok
I.
Ünnep
közelget,… szent emlékü nap
Derül
reánk fény- és sugárövezve;
E
szentelt könyvben: honfiszíveink
Lapján
úgy van fölírva, följegyezve.
Ez
ünnep füstölgő oltárihoz
Nem
a harangszó gyűjt bennünket öszve,
De
egybegyűltünk jobb érzelmeink
Megkondult
harangja által ösztönözve.
Sugárinál
a hazafikebel
Levetkezendvén
gyászát valahára
A
régen hordozott sötét helyett
Fejér
palástot ölthet föl magára.
S
Maros-, Tisza- s Dunának partjain
Örömrobaja
zeng az áldomásnak,
Mert
békeünnep lészen ez, melyen
Két
testvér nyújtja jobb kezét egymásnak.
Sok
év előtt a két testvér közé
Pártoskodás
rakott magasra várat,
Szívök
mélyén a testvérszeretet
Gyöngéd
virága elhervadt, kiszáradt.
S
részvétlen szívnek hangján szóltanak:
„Hogy
önfelem, vérem valál, feledd el;
Éltednek
árbocát fenntartani
Magadra
küzdj a sorssal s végzeteddel.
Szivemben
gyászt érted nem hordozok,
Ha
majd talán halált nyerendesz tőle;
S
ha boldogságot,… költsd el egyedül;
Részt
nem kivánok, nem kérek belőle.”
Így
szóltak ők… S mint télben a mező,
Melyről
virág s lomb régen elenyésztek,
Olyan
hideg s jel nélkül volt az arc,
Mellyel
még utoljára szembenéztek.
Nem
így, nem így állnak most szembe ők,
De
lángzó arccal, felkölt érzelemmel;
Keblök
virányán rég fölengedett
Az
érzemény, a szent hullámú csermely.
S
a testvérszeretet, mikint a kút,
Mely
mostoha időkben kiapadván
Évek
múltával újból megtelik,
Szívünkben
újra fényes gyöngyöket hány.
A
szembe nézők ajka néma lesz,
A
mély érzés leláncolt nyelve hallgat,
Némult
ajakkal nyújtanak kezet
Felhozni
a volt egységet, nyugalmat.
De
ajkok helyett lángarcok beszél;
Arcok
vonásin ez lesz följegyezve:
„Az
átviharzott keserű idők
Villámos
éje légyen elfeledve.
S
ha néha mégis bús felhő gyanánt
Emlékzetünknek
látkörére feljön,
Sötét
árny légyen az, melyről szivünk
Szerelme
jobban visszatündököljön!”
Ezt
olvasandjuk arcaik vonásin,
S
rá szent öröm ragyog keresztül minket;
Körülvevén
az oltárt, áldozunk,
S
buzgó fohászra nyitjuk szíveinket.
Ki
ott a Mennyben trónolsz, Mi Atyánk,
Ki
úr vagy Föld és tengernek fölötte,
Gyémánttá
edzd a láncnak szemeit,
Mely
a két testvérhont eggyékötötte!
Oh,
felséges nap, nem lehetsz te messze!
Kelő
sugárid lángját mintha látnám;
Lelkem
előtt úgy állsz a messzeségben,
Mint
fellegekből kisütő szivárvány.
Vagy
mint az ormok gyászoló tetőin
Szelíd
világgal felköszöntő hajnal,
Melynek
kebléből enyhe fuvalom száll
Völgyen,
hegyen ébresztő hatalommal.
S
mikint ha keblem erdők bokra volna,
Megrezdül
a derengő szürkületben,
S
szívem a benne szendergő pacsirta
