Régi táncegyüttesek tablója I.

70 éves a Magyar Állami Népi Együttes. Ebből az alkalomból állítólag nekem is kellene valamit írnom ide a blogra. Sokat foglalkoztam a korai néptáncmozgalom történetével, többek között itt is, így most, gondoltam, ideteszek egy összefoglalót arról, hogy kik voltak az első profi néptáncoktatók Magyarországon, milyen együtteseket szerveztek, és hogyan vezetett az egész folyamat a profi néptáncegyüttesek kialakulásához, amilyen az Állami Népi Együttes is. (Nem ez volt a sorban a legelső, de nyilván ez lett a legtámogatottabb.) Bemutatok egy-két arcot is a korai néptánc világából, olyanokat is, akik ismertek, olyanokat is, akik kevésbé ismertek, és olyanokat is, akik ma már talán másról ismertek, nem feltétlenül arról, hogy egykor táncművészek is voltak. De legalább majd látni lehet, milyen sokfelől vezetett út a néptánc felé, és mennyifelé vezetett út onnan is.

 

Egyébként...

Valamikor én is azt hittem, hogy a magyar néptánc történetét csak a Táncházmozgalom kezdetétől, azaz az 1970-es évektől lehet elkezdeni mesélni, ami előtte volt, az pedig csak az Igor Mojszejev-féle szovjet balett utánzása volt. Ez egy tévhit. Később azt hittem, hogy a néptáncmozgalmat a Gyöngyösbokréta kezdte el az 1930-as években, a NéKOSz folytatta az 1940-es években, aztán ahogy kialakult a Rákosi-diktatúra, hirtelen mindent elvágtak, és onnantól ami az 1970-es évekig volt, azt csak udvariasságból nevezzük néptáncnak. Ez is tévhit. Tény, hogy miközben a néptánc eredeti funkciójában kezdett kiveszni a Kis-Magyarország falvaiból, akkor sokáig úgy tűnt, hogy csak a színpadon tud tovább élni, amíg az új „alapító atyák és anyák” ki nem találták a táncház-módszert. De a Táncházmozgalom kialakulása nem volt sem előzmények nélküli, sem előkészítetlen, nem a semmiből alakult ki, és nem véletlen, hogy volt rá fogadókészség. Azok a táncok, koreográfiák és műsorok, amelyek az 1950-es és 1960-as években keletkeztek, szintén az eredeti néptáncokból merítettek. Az, hogy azokat néha kicsit megvariálták, stilizálták, hogy szimfonikus zenekarral kísérték, és a fellépésekhez színpompás színpadi jelmezeket terveztek (amelyek egyeseknek ma talán már kicsit giccsesnek tűnnek) ezek inkább a koreográfusok, zeneszerzők és jelmeztervezők kreatív ötleteinek következményei, nem valamiféle „idegen” (szovjet) minta követését jelentik. Nem kell ezeket az ötleteket lenézni, érdemes inkább a kreativitást értékelni. Már csak azért is, mert a néphagyomány régen sem egy-egy falu kőtáblákba vésett, változatlan és változtathatatlan örökségét jelentette, hanem olyan valamit, amihez a közösség sok-sok egyén tette hozzá a maga kreatív ötleteit, hogy végül a ma ismert formájukban jussanak el hozzánk. Az hogy egyes esetekben a táncosok valamivel „balettosabban” táncoltak mint ma, azért volt, mert kevesebb felvétel állt a rendelkezésükre (főleg kevesebb hangosfilm), az is kevésbé jó minőségben. Valahogyan ki kellett pótolni a hiányokat, és nem mindig lehetett olyan módszeresen elemezni minden egyes adatközlő stílusát, összes gesztusát, mint manapság.

Szóval: érdemes a régi (1970-es évek előtti) néptáncegyüttesekre is odafigyelni, az ő ötleteikből, szemléletükből is sokat lehet tanulni. Ezért is állítottam össze ezt a kis válogatást mesterekről, együttesekről és tanítványokról.

Maguk a mesterek, akikről elsősorban szó lesz, őket összességében úgy szokták nevezni: az „Első Koreográfusnemzedék”. Név szerint: Molnár István, Szabó Iván és Rábai Miklós (és talán idevehetjük Muharay Elemért is, bár ő inkább rendező, mint koreográfus, de erről később). Közülük is Molnár Istvánt illeti az elsőbbség. 

 I. rész

Molnár István

A magyar színpadi néptánc tanításának és színrevitelének első nagy mestere. Egészen érdekes, mindig mozgó, sajátos látással rendelkező művész. Kolozsváron nőtt fel, eredeti szakmája tornatanár volt, de balettet is tanult és oktatott. Szertornászként résztvett a berlini olimpián is 1936-ban, akkor még Románia színeiben. Később, mivel a tornát túl kötöttnek érezte, a modern tánccal, az expresszionista mozgásművészettel kezdett foglalkozni. Ebben is egészen kifejező, hatásos művésznek tartották. A koreográfiáit általában egy-egy nagy magyar költő valamelyik verse inspirálta. A néptánccal egészen furcsa módon találkozott. Párizsban lépett fel a saját modern számaival, amikor egy ottani székely szobrász barátja, huszár Károly eljárt neki egy székely verbunkot. Ez Istvánra akkora hatást tett, hogy elhatározta: nekiáll minél többet megtudni a magyar nép táncairól. A külföldi fellépései díjából filmfelvevőt vásárolt és a következő években (1939-től) folyamatosan járta Magyarország falvait, és minden paraszti táncot lefilmezett, amiket tudott. Majd ezeket elkezdte oktatni is, leginkább lelkes cserkész-csoportoknak. A cserkészeknél akkor nőtte ki magát külön mozgalommá a népdalok és néptáncok tanulása, ez lett a regöscserkészet. Molnár István nevét hamar megismerték minden ilyen helyen, és ő ment és tanított mindenhol, az ország legtávolabbi sarkaiban is, miközben a gyűjtésekkel sem állt le. Energiája kifogyhatatlan volt. Azokkal a csoportokkal, amelyeknek a tagjai különösen tehetségesnek bizonyultak, a táncokat nem csak önmagukban állította színpadra, hanem egy-egy dramatikus játék formájában, amely általában egy-egy népballada feldolgozásai voltak. Vagyis egy új magyar színházművészetet akart teremteni: korát megelőzve kísérletezett olyan dramatikus játékokkal, amilyenekkel később talán leginkább Novák Ferenc „Tata”. A „fényes szelek kora”, azaz a II. világháború utáni pár év, amikor a néptánc hirtelen mindenkit érdekelni kezdett, meghozta Molnár István népszerűségének a csúcsát is. Amint azonban kialakult a kommunista diktatúra, Molnár Istvánt is félreállították. (Ekkor már tehették, mert kinevelte a maga utódait, így bőven voltak koreográfusok, akiket az ekkor megszülető új együttesek élére állíthattak.) 1950-től nem engedték sehol tanítani, mert túlzó nacionalizmussal vádolták. 1951-től aztán újra vezethetett együttest, és újra nagy elismeréseket kapott.Emberileg is különleges kisugárzással bírt, és lebilincselő hatást tett a tanítványaira. Ugyanakkor hajlamos volt néha a túlérzékenységre, és idősebb korában állítólag a zsarnokoskodásra is. (Azt, amit 1950-ben tettek vele, a jelek szerint sohasem bocsátotta meg a hatalomnak, de némely koreográfusoknak sem, hogy a helyére léptek, még akkor sem, amikor később mégis visszaengedték a koreográfusok közé, és méltatni kezdték a tehetségét. Az is igaz, hogy azért mindez mégis az 1950-es években történt egy diktatúra kellős közepén: István tehát koreografálhatott, de azt a fajta szabad dramatikus kísérletezést és egyéni alkotói hangot, ami korábban jellemző volt rá, fel kellett adnia, és egy csomó külső elvárásnak megfelelnie. Ezt bizonyára nem jól viselte, bár igyekezett a helyzetből a lehető legtöbbet kihozni.) De a magyar néptánc olyannyira szívügye volt, hogy tényleg egészen önzetlen módon mindent feláldozott érte. A leghíresebb táncegyüttesek, amelyeknek Molnár István állt az élén, az alábbiak voltak: a Györffy Kollégium Balladaegyüttese, a Szent Imre Kollégium Együttese, a Csokonai Táncegyüttes, a Ruggyanta Táncegyüttes, a SzOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) Központi Együttese és a Budapest Táncegyüttes. 

 És a tanítványok...

A Györffy Kollégium Balladaegyüttese

A Györffy István Kollégium a népi kollégiumok őse volt (amelyeknek mozgalmáról itt olvashattatok), első generációját széles körű művészeti és társadalmi érdeklődés jellemezte, és egy kifejezetten kritikus, ellenzéki hozzáállás a Horthy-rendszerrel szemben, a magyar parasztság érdekeinek képviseletéért. Így aztán a Györffy Balladaegyüttes tagjai a későbbiekben nem elsősorban mint táncosok, hanem inkább mint politikusok és művész közéleti személyiségek váltak ismertté.

Maga az együttes rövid ideig létezett, de nagy sikereket aratott: 1942-ben Magyarországon, majd 1943-ban külföldi helyszíneken is. Végigjárták a háborús szövetségeseknek számító országokat: felléptek Weimarban, Firenzében, majd Suomiban (Finnországban) több helyen is.

Ahol lehetett, előadták Molnár István nagy hatású, misztikus balladáit, de például a finn hadikórházakban, a katonák szórakoztatására más, mai szóval „autentikusabb” népi műsorokat is.

Mindez (az, hogy a Tengelyhatalmak szövetségének jegyében jutottak el ilyen külföldi helyszínekre) nem akadályozta meg a kollégistákat abban, hogy hazatérve bekapcsolódjanak az ellenállási mozgalomba, a zsidónak bélyegzettek mentésébe, és egyesek a német megszállók elleni fegyveres harcba is. Aztán a háború vége után belevetették magukat az ország újjáépítésébe, és a NéKOSz (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) szervezésébe. Így a Balladaegyüttes a régi összeállításában már nem éledt újjá.

Néhány híressé vált tag:

Gyenes Antal (1920-1996) 

Mezőtúrról jött, széles érdeklődésű agrármérnök-hallgató, később agrárközgazdász. 1940-től tagja volt az akkori Bolyai Kollégiumnak (amit 1942-től hívtak Györffy Kollégiumnak) 1943-ban egyszer már lecsukták háborúellenes röpcédulák terjesztéséért,ezért a Balladaegyüttes külföldi útjain hamis papírokkal vett részt. A háború után a NéKOSz elnöke (de a gyakorlatban csak második számú vezetője a haverja, Kardos Laci mellett). Belépett a Magyar Kommunista Pártba, ezen belül agrárközgazdászként Nagy Imrével került tanítványi barátságba. Mikor 1949-ben a Rákosi-diktatúra felszámolta a NéKOSz-t, Anti visszament fizikai munkásnak, és a következő években főleg esztergályosként dolgozott. 1951-től Nagy Imrének köszönhetően tarthatott órákat az Agrártudományi Egyetemen.1956-ban a forradalmi kormányban Imre bá’ Antit nevezte ki begyűjtési miniszternek, azzal a feladattal, hogy számolja fel a mindenki által utált Begyűjtési Minisztériumot. Erre persze kevés idő maradhatott, de Anti megtette, amit tudott. A szovjet támadás után felkereste Kádár Jánost, nem opportunizmusból, hanem mert bízott benne, hogy meggyőzheti arról, hogy ne legyenek megtorlások a forradalomban résztvevőkkel szemben. Ez decemberig nem is látszott teljesen reménytelen célnak. Antit a MSzMP ekkori Ideiglenes Intéző Bizottságába is bevették, de végül, miután minden alkalommal következetesen kiállt a forradalom céljai mellett, a fegyvertelenül ellenálló munkástanácsok mellett, és védte régi barátait, azaz nem volt hajlandó kiszolgálni a szovjet érdekeket, egy idő után kirúgták a vezetésből. (Csak összehasonlításul: Nagy Imre másik kedves tanítványa, Fehér Lajos „Nasi” megpróbált Antihoz hasonlóan cselekedni, de ő végül feladta a morált, és alkalmazkodott Kádárékhoz, így ő benne is maradhatott a vezetésben.) A későbbiekben Anti elismert agrárközgazdászként dolgozott.

 

Sipos Gyula (1921-1976)

Tüskepusztáról (Somogy megyéből) érkezett, Dombóváron érettségizett. Egyike a Balladaegyüttes leglelkesebb tagjainak. A műsorokon nem csak tánccal, hanem szavalataival is sikert aratott. (Egyébként már ekkor is írt saját verseket is.)A Szabad Szó című ellenzéki lap újságírója volt, már egyetemistaként is. A háború alatt ő is próbált résztvenni az ellenállási mozgalomban, de hamar elkapták. Szerencséjére meg tudott szökni, de a harcokból kimaradt. A későbbiekben a Nemzeti Parasztpárt (NPP) országgyűlési képviselője és földosztóbiztos volt. Később is újságíróként dolgozott, elsősorban a Szabad Földnél. A kommunista diktatórikus rendszerben ő is csalódott, 1956-ban egyértelműen a forradalom oldalára állt, de a megtorlást elkerülte. Igazán híres riporterként és költőként lett, szerintem jók a versei, bár ma már kevesen ismerik. Fia, Sipos Mihály a Muzsikás együttes prímásaként vitte tovább a népi kultúra ápolását.

 

Szűcs Ferenc (1922-1999)

Többször beszéltem már róla a blogon. Továbbra sem tettem le arról, hogy egyszer majd megírjam kalandos életének történetét. Makóról érkezett, a Györffy Kollégiumba gépészmérnök-hallgatóként került. A Balladaegyüttesben ő is a legjobb táncosok közé tartozott.Résztvett az ellenállási mozgalomban fegyveresen is. Az új rendszerben ő is a Nemzeti Parasztpárt (NPP) képviselője lett, de mint a haverját, Sipos Gyulát, őt is gyakran érte az a vád, hogy valójában a kommunisták embere. Ennek valószínűleg Ferkó esetében több alapja lehetett, mint Gyula esetén. De az is lehet, hogy ezt csak a későbbi életük alapján mondom. Gyula ugyanis a későbbiekben mégiscsak egy szegénység ügye iránt elkötelezett újságíró maradt, míg Ferkó eléggé meglepő módon tört a csúcsra később.A NPP ellehetetlenülése után Ferkó egy gyorstalpaló katonatiszti tanfolyamra jelentkezett, és rövidesen már katonai attasé volt Washingtonban.Szédületes karrier, amihez biztosan kellett egy jó adag gátlástalan karrierizmus is. És máig egy csomó részlete homályos. Hogy mit csinált 1956-ban, máig nem tisztázott. Az 1960-as években mindenesetre már a katonai hírszerzés tisztje, majd parancsnoka volt. Jelen volt a vietnami béketárgyalásoknál, mint magyar katonai megfigyelő. Szóval egy elképesztő ember, akinek az életével még foglalkozni kell

 

Tőkés Ottó (1922-1998)

Kocsordon (Szatmár megyében) született, sokáig Sajósárvásáron élt, a Debreceni Református Kollégiumban érettségizett. 1940-től volt tagja a Bolyai, majd a Györffy Kollégiumnak közgazdász hallgatóként. A háború után a MKP-ba lépett be, és Rajk László titkára lett. A vezető kommunista politikusok közül Nagy Imre mellett Rajk László szimpatizált leginkább a népi kollégistákkal, és a kollégisták táncegyütteseit is ő támogatta a legbuzgóbban. Mikor Rajk Lászlót hamis vádakkal perbe fogták és felakasztották, Ottót is becsukták öt évre. Később az Erdészeti Főigazgatóságon dolgozott.

 

Mivel már ez a bejegyzés is nagyon hosszúra nyúlik, a következő alkalommal folytatjuk, Molnár István többi együttesével.