Idézőjel (Victor)

„Vannak emberek, akik nem is kívánnak többet; akik, ha övék az ég azúrja, azt mondják: ez elég! A csodában elmerült álmodozók, akiknek közönye a jó és rossz iránt a természet bálványozásából ered; a világmindenség szemlélői, akiknek figyelmét a nagy tündöklés elvonja az emberről, akik nem értik, hogy is lehet törődni ennek éhségével, annak szomjúságával, a szegény ember téli meztelenségével, egy kis hátgerinc elgörbülésével, a hitvány fekvőhellyel, a padlásszobával, a börtönnel, a didergő lánykák rongyaival, mikor olyan jól el lehet ábrándozni a fák alatt; békés és rettenetes, könyörtelenül elégült lelkek ezek. Különös, de való: ők beérik a végtelennel. Az ember nagy szükségletéről, a végesről, ami lehetővé teszi az emberi ölelkezést, nem vesznek tudomást. Még csak nem is gondolnak a végesre, amely lehetővé teszi a haladást, ezt a magasztos munkát. A meghatározatlan, amely a véges és a végtelen, az emberi és az isteni párosításából születik, elsikkad számukra. Csak szemtől szembe állhassanak a mérhetetlennel, attól felderülnek. Soha az öröm, mindig az elragadtatás. (…) Az emberiség története számukra csupán töredék. A Minden nincs meg benne, az igazi Minden kívül esik a körén. (…) Ezek a gondolkodók elfelejtenek szeretni. Az állatöv annyira lenyűgözi őket, hogy meg sem látják a síró gyermeket. Isten elhomályosítja a lelküket. (…) Kicsiny és egyben nagy szellemek családja ez, (…) akik elől a napfény elfedei a máglyát, akik a nyaktiló működésében is fényhatást keresnének, s nem hallják meg a sikolyt, sem a zokogást, sem a hörgést, sem a vészharangot. (…)
Örömtől sugárzó, de voltaképpen komor lelkek ezek. Nem sejtik, hogy szánalomra méltók. Holott azok. Aki nem sír, az nem lát. Csodálni és sajnálni kell őket. (…)
E gondolkodók közönye egyesek szerint felsőrendű filozófia. Ám legyen; de ebben a felsőrendűségben van fogyatékosság. (…) Lehet valaki több embernél és egyben kevesebb. A természet ismeri a mérhetetlent, amely tökéletlen.”
(Victor Hugo: A nyomorultak. Szekeres György fordítása)